Próza

Thomas Mann és Luchino Visconti emlékezetére


A mennybolt szürke volt, a köd hamar elnyelte a tengert, a végtelent kutató tekintet beleveszett az áthatolhatatlan semmibe. Az üres, tagolatlan szürkeségben lassan mégis alakot öltött valami. A tompa csönd remegett. A több emelet magas, hatalmas test váratlanul bukkant fel. Mindent eltakart. Fél könyökét az ablak párkányára helyezve figyelte az árnyszerű látomást. Egészen közel jött, olyan érzése volt, ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthetné.

Az ablakpárkányon könyöklő vörös kisfiú valójában nem nézett semmit. Minek is nézett volna? Az utca homályos volt már. A sarkon eltűnt még egy-két sötét alak, és csak a körútról hallatszott be a villamos robogása, az autók halk pöfögése. A kisfiú nem talált semmi érdekeset, sem a pislákoló lámpafényekben, sem az ablakban hervadozó virágokban, sem az el-el suhanó járművek árnyaiban. Rossz kedve volt. A rossz kedv csak úgy jön, azt se tudjuk miért, de bizony elég nehezen távozik. – Aludni kéne már – gondolta a kisfiú, és az ágy felé pillantott. – Kéne, de minek? Azzal visszakönyökölt az ablakpárkányra.