Próza

 Abban az évben úgy nézett ki, hogy a karácsonyt nem tölthetem otthon. Az iskola utolsó napjaiban szomorúan telefonált az anyukám, hogy a szünetben nem tud hazavinni a kollégiumból, de egy közelben élő ismerőse szívesen elszállásol az ünnepek idejére.  Csípős hideg volt ugyan advent végén, de sütött a nap és felhőtlenül ragyogott az ég. A kezem ráfagyott a bőröndömre, amit görcsösen markolásztam, miközben türelmetlenül vártam, hogy kaput nyissanak. A ház ahová érkeztem, olyan csöndesen és elhagyatottan állt, mintha legalább tíz éve nem laknák. A falait befutotta a borostyán, az ablakainak üvegei néhol berepedtek, a kis kertjét benőtte a gaz.  Talán nem is ide kell jönnöm – gondoltam, és még egyszer csöngettem. 

A falut többnyire gazdag emberek lakták. Ez meg is látszott az oda épített nagy házakon. Volt köztük többszintes családi ház és nyaraló is. A kertjeikben mindent meglehetett találni: medencét, mászókát, virágokat, ami csak kellett. Némelyikben nyitottak éttermet, panziót, óvodát vagy bölcsődet. Ezért sokan látogattak oda, főleg, hogy a közelben még egy szép kirándulóhely is volt. Csak a falu szélén állt egy-két lerobbant kunyhó. Mint például a Kocsis család szomszédjának a viskója. Azt már húsz-harminc éve építették, és azóta ugyanaz az ember lakta. Csak néha látták az utcán. Fekete, rövid hajú, komor tekintetű férfi volt. Az anyja meghalt tíz éve, és ő ott maradt magányosan.

Lassan világosodott a szoba. Az óra is mintha egyre gyorsabban ketyegett volna, de a számokat a félhomályban látni nem lehetett. Sári egyébként sem tudta az időt leolvasni róla. Bár a szülei nyáron tanítgatták erre, a kislány akkor úgy gondolta, hogy majd az iskolában ezt is megtanulja. Ezért most csak fülelt, mikor kattan a mu­tató. Mindössze tízig számolhatta őket, mivel eddig tellett a matematikai tudása. Még egy perc sem múlott el ébredése óta, de azt máris óráknak érezte. Ha nagyon izgult a másnapért, sohasem tudott elaludni. Most pedig nem bírt újra elmerülni az álmok világában.
Azért mégis álmodott: a holnapi iskoláról, ami az első nap ott; a régi óvodáról, ahonnan azért mégiscsak szép emlékei maradtak. Közben az éjszaka csendje a haj­nal halk zajává változott. A ház előtt egy villamos gördült el, és a szoba ajtaja felé léptek közeledtek. Megmozdult a kilincs. Az illető óvatosan nyitott be. Egy szőke, kék szemű fiú lépett a szobába. Amint észre vette, hogy kishúga ébren van, moso­lyogva kívánt jó reggelt.

Délelőtt még enyhe szellő fújta a fák leveleit, és az eső táplálta a falusi csatorna vizét, de ezen a késő délutánon már a nap sugara sütött be az iskola piszkos ablakán. A koszos üvegen egy rövidre nyírt, fekete hajú fiú nézett ki. Balkovitz Ajtonynak hívták, ő volt az osztály egyik legbeszédesebb tanulója. Most azonban hallgatott, és figyelte az iskolából hazaballagó diákokat. Bizonyára az anyukáját várta, de az mindig csak este jött érte, mert dolgozott. Nem csodáltam a dolgot, hiszen özvegyasszony létére négy gyermeket nevelt, és kellett a pénz. Ennek ellenére nagy szegénységben éltek, mint a legtöbb család itt a környéken. Én is haza szerettem volna menni, de a szüleimnek aznap reggel megígértem, hogy megvárom őket, és autóval megyünk tovább a nagypapához. Persze útközben a húgomat is összeszedjük az óvodából. Unottan lapozgattam egy könyvet a padomban, amit ezelőtt kétszer kiolvastam, és már egyáltalán nem volt érdekes.

Kutasi Gyula,
a novella szerzője fiatal korában

A március hónap vidám, mint egy kamaszlány, Hegyes napsugarai nyomán a sötét gépműhely megtelik fénnyel. Fehérre szívott bennünket a tél, unjuk a hideget, az átkozott ködös reggeleket és a gyakori havazást. Az idén kijutott belőle, olvadáskor bokáig ért a latyak.
Kajaszünet van és csend, moccanatlannak tetszik a világ, az a komor épület, ami a telep csücskében húzódik, leghátul. Kívülről olyan, mint egy menedékház. Csak egyszer kell belépni a munkaügyin, aztán mindenkit befogad, elnyel. Aki szabadulni akart, már elment régen. Mi maradunk – az életfogytosok - , ahogy a nyugdíj előtt álló Laufer mondja. Ha szidjuk, átkozzuk a szakmát, ezt szeretjük csinálni. Ha nem fizetnek meg eléggé, ehhez értünk. Több lehetőség nincs. Egy pörlekedő, de a bajban egymásért küzdő nagy, lármás család vagyunk. A volt focista, főnök, nem családtag. Csupán egy mindig kíváncsi szomszéd.
A evésen már túl vagyunk, ilyenkor mesélünk, igaz és kitalált történeteket, amit soha nem ununk meg. Nagy ritkán megreped a burok és szép történet születik, ez az, ami összeránt bennünket. Ha valami fontosat tudunk meg a másikról. Mert a valódi szépség mindig rejtve van.