Gyakran megkérdezték tőlem: voltál katona? Elég bizonytalanul szólt mindig a válaszom: igenis meg nem is. Annak idején a legfontosabb motiváció, ami minket arra késztetett, hogy jelentkezzünk valamelyik főiskolára az volt, hogy szerettük volna elkerülni a katonai szolgálatot. Akkoriban két évet kellett kihúzni a mundérban. Sőt azok a pechesek, akiket a határőrséghez soroztak be három évet kellett szolgálniuk. Amikor felvettek a főiskolára az öröm, amit átéltem nem kis mértékben annak szólt, hogy konstatálhattam megkönnyebbülve, nem kell a besorozástól, legalább egy ideig tartanom.

Nincs elérhető leírás.

Teljesen elfecsérelt időnek véltük a katonaság kötelékében eltöltött időt. Persze utána sem szűnt meg a félelmünk, hiszen időnként az úgynevezett összeírásra szólító értesítés után el kellett mennünk a kiegészítő parancsnokságra. A katonaság elkerülése érdekében különböző stratégiákkal, de mindenki küzdött. Volt ismerősöm, aki gyengénlátónak álcázta magát, előre megtanulta a szemészeti táblák szövegét, hogy amikor a kilenc dioptriás lencsét föltették neki, a felülvizsgálatkor is el tudja mondani, ami a táblán van, annak ellenére, hogy semmit sem lát belőle. Gyula barátom meg szívbetegséget szimulált. A vizsgálat előtt megívott félliter feketekávét, amikor az orvos a szívére tette a hallgatót ijedten kapta el a fejét, annyira dobogott a szíve. Azonnal elengedték. Volt, aki a kerületi ideggyógyászatot kereste fel, hogy adjanak neki papírt arról, hogy kezelés alatt áll. Én megúsztam, mert a gyógypedagógusokat sokáig nem hívták be. Állítólag azért, mert valamikor az ötvenes években a gyógy- szó megtévesztette őket, az újoncokat felcsereknek vélték, és talán szovjet mintára, egészségügyi szolgálatra kényszerítették őket. Hiába mondták, hogy erre nem kaptak képzést, nekik kellett az injekciókat beadni, még vénásan is. Emiatt állítólag halálesetek is előfordultak. Valószínűleg egy ilyen eset után mondhatták azt, többé ne kerüljenek a seregbe. Boldogan fizettük az úgynevezett katonaadót is, ami nem volt kevés.

Már szerkesztőként dolgoztam, és jóval túl voltam a besorozhatók korosztályán, amikor egy értesítést kaptam, hogy jelenjek meg a kiegészítő parancsnokságon. Elmentem. Egy viszonylag kicsi teremben kellett egy ovális asztal köré leülnünk. Vártunk. Aztán bejött az ajtón egy katonaruhás nő, hogy mi volt a rangja azt nem tudtam megállapítani, mert nem ismerem a rangjelzéseket. Röviden ismertette, hogy miért hívtak be minket. Egy különleges osztag tagjai lesznek, akiket majd alkalom esetén riadóztatni fognak. Mindenki kézhez kapta ott és azonnal a behívóját. Volt benne egy kis gépelt cetli, rajta egy névsor, ami tartalmazta a riasztási sorrendet. Jelentkezett egy szemüveges úr az asztal túlsó feléről, hogy kérdezni szeretne. Bemutatkozott, a nevére már nem emlékszem, de elmondta, hogy valamelyik budapesti kórház főigazgatója és szerinte neki felmentése van az ilyen szolgálatok alól a beosztása alapján. Úgy gondolom itt valami tévedés történhetett. Mondta meglehetősen magabiztosan. A százados vagy ezredes hölgy erélyes hangon kijelentette nincs itt semmiféle tévedés. Jelentkezett egy másik férfi is, ő meg azt mondta, hogy a Paksi Atomerőmű főmérnöke és nélkülözhetetlen a jelenléte még háború esetén is az erőműben. Őt is leintette. Én persze már meg sem mertem szólalni, csak azt furcsálltam, hogy mit keresek én itt ilyen fontos emberekkel egy csoportban. Odafordultam a mellettem ülő férfihez és halkan megkérdeztem, hogy ő milyen beosztásban dolgozik. Azt a feleletet kaptam, hogy segédmunkás egy gyárban. Még kevésbé értettem az egészet. Mi folyik itt, talán valamiféle kísérletben veszünk majd részt? Szorongva néztem körbe, a feszült arcokat vizsgáltam. Talán háborúra készülünk? És mi lehet az a különleges feladat, amit nekünk szántak, morfondíroztam magamban. Valaki meg is kérdezte: mi lesz egyáltalán majd a feladatunk. Azt majd a riasztáskor fogjuk Önökkel ismertetni, most nem mondhatunk többet. Az egész jelenetet az tette még furcsábbá, hogy a kiegészítő parancsnokságon való megjelenésem előtt, talán egy órával, egy sajtóvetítésen voltam, ahol a Brazil1 című filmet nézhettem meg. A történet valamikor a jövőben játszódik, de olyan tárgyi világban, mintha a technikai fejlődés más irányt vet volna, egy kicsit az 1940-es évek tárgyait idézve fel. Abban a jövőbeli világban már semmi nem az, aminek látszik. Ami elromolhat, az el is romlik. Az állam biztonságáról a mindenkit megfigyelő Tájékoztatási Minisztérium temérdek arctalan hivatalnoka és a könyörtelen rendőrség gondoskodik. Bárkit a legkisebb gyanú esetén elfoghatnak és a legbrutálisabb módszerekkel kínvallatás alá vethetnek. Az állam rendjét és nyugalmát titokzatos, terroristának mondott robbantások zavarják meg, sorozatosak a letartóztatások és a vallatások. Az állam célja a félelem állandó fenntartása a lakosságban. Nem emlékszem a film minden részletére, de arra igen, hogy a főhős tévedésből kerül letartoztatásba, és beleőrül a kínvallatásba, folyton a Brazil nevű dalt dudorássza magában, tébolyultan, mosolyogva. Sok nyomasztó kaland és epizód hihetetlen mértékűvé növesztette bennem, mint nézőben a szorongást. Ilyen állapotban érkeztem a parancsnokságra. A hallottak után úgy éreztem hirtelen a film nyomasztó és groteszk világába kerültem magam is, és a film vetítése nem volt véletlen, lehet csak előkészítése annak, ami majd vár rám. Napokig félve lestem a telefont, de nem jött a riasztás. Lassan el is felejtettem az egészet. Aztán hónapokkal később éjjel két és három óra között megszólalt a telefon, a szokatlan időben csengő készüléket a feleségem vette fel. A kiegészítő parancsnokságról telefonáltak és engem kértek, azonnal jöjjön be a parancsnokságra, közölte egy zord hang. Értettem, mondtam önkéntelenül katonai parancsnak véve a felszólítást. A VIII. kerületi tanácsházának az épületébe kellett mennem. Egész úton imádkoztam, hogy az egész csak egy beugratás legyen és majd bosszankodva ugyan, de mégis örömmel mindjárt haza mehetek. Amikor a kapu elé értem már sejtettem, hogy nem így lesz, a nagy tölgyfa ajtó résnyire ki volt nyitva, a fény kivilágolt mögüle. Amikor beléptem egy katona állított meg, mondtam, hogy hová jöttem. Az alaksorba irányított. Ott is állt egy katona, fegyverrel a vállán. Mutatta melyik ajtón kell bemennem. A kicsiny szobában egy asztal mögött két katonatiszt ült. Mögöttük egy nagy méretű katonai térkép függött. Az egyik, az asztal előtti székre mutatott, hogy üljek le. Leültem. Maga lesz a parancsnok mondta, a taxi elviszi majd a méhtelepre, -és az ajtó mellett álló nyurga férfire mutatott - magának kell majd a konvojt összeállítania. Mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna tette megtörtté. A mellette ülő egyenruhás férfi őszülő hajú, széles homlokú elmélyedt arckifejezést öltve fürkészte arcomat. Álla buta és harcias volt. Mindent megtalál itt ezen nyújtott felém egy gépelt szöveggel ritkán teleírt lapot. Csak akkor jelentkezzen be, ha valami rendkívüli dolog történt. Megszeppenve ültem. Ezer kérdés merült fel bennem, de nem tudtam, hogy mi ilyenkor a rend, egyáltalán megszólalhatók-e. Bocsánat, de nem baj, hogy nekem nincs jogosítványom? - kérdeztem halkan. Nem, jött a gyors válasz. Indulhatnak, intett. Felálltam és tétován felemeltem a kezem, hogy tisztelegjek, de félúton megállítottam a mozdulatomat, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell azt csinálni. Őrületnek tűnt az egész. Ki tudja, hová jutok hamarosan. Akkoriban zajlott az afganisztáni háború. Mi van, ha én bolond vagyok? Hogy is van a szabály kezdtem töprengeni: aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyosságot. Kérnem kellett volna felmentésemet. Nem kértem, tehát őrült vagyok, ha meg nem vagyok egészséges, mégis kérnem kellett volna a felmentésemet. Hiszen ez, maga a 22-es csapdája, rémlett fel bennem. De most már mindegy. Beültünk a taxiba, nekem nem kellett semmit sem mondanom, hová menjünk, tudta. A gyéren megvilágított utakon gyorsan haladtunk. Közben agyam próbálta azt a kevés információt feldolgozni, amit megtudtam, de nem lettem okosabb. Behajtottunk a telepre. A kapu mellett álló kis házban égett a villany, amikor kiszálltam a gépkocsiból egy ritkás hajú, fényes arcbőrű férfi sietett elém. Már kikészítettem a slusszkulcsokat mondta szolgálatkészen, ahogy egy parancsnoknak ez kijár. Helyeslően bólintottam. Kezdtem beleélni magam a szerepembe. A telepet megvilágító oszlopokra erősített lámpák egyre halványabban világítottak. Lassan ránk virradt. Egymás után érkeztek csapatom emberei. Mindegyik katonaruhában volt. Szabályosan tisztelegtek nekem. Bemondták a neveiket, megnéztem a listámon és kipipáltam. Nyolc tíz embert vártunk. Az egyik megkérdezte, elfúló hangon, hogy hazamehet-e, mert elfelejtette elhozni a batyuját, amiben a katonaruháját tartja. Szeme alatt nagy karikák húzódtak. Erre vonatkozóan nem kaptam eligazítást, hát meghoztam első parancsnoki döntésemet. Mondtam neki, hogy menjen. Nem jött vissza. Aggódhattam emiatt is. Talán heten, ha eljöttek. Megint nem tudtam mit kell tennem. Kiadtam hát a harcállománynak a parancsot, hogy a telepről vezessék le a teherautókat és álljanak sorba a kapu előtt. Gondoltam ezzel is telik az idő. Kiderült, hogy néhány gépkocsi nem indul be, talán nem volt bennük üzemagy, nem tudom. Mondtam, hogy vegyenek egy másik kulcsot magukhoz és próbálják ki azt. Kezdtem belejönni a parancsolgatásba. Ott álltak, járó motorral egymás mögött a gépkocsik, a volán mögött a katonákkal, és a parancsomra vártak. Átkoztam magam, valami maszkot vagy sötét szemüveget kívántam magamra, álbajuszt, hogy félelem nélkül léphessek eléjük. Rémültem törtem a fejem, mert nem emlékeztem melyik város nevét mondták nekem a parancsnokságon, ahová irányítanom kell őket: Dabas, vagy Dömsöd? - töprengtem. A bizonytalanságomat nem mertem kimutatni, nekem határozott parancsokat kell adnom. Kezdtem úgy viselkedni, ahogy a háborús filmekben láttam, hiszen más mintám nem volt. Mind a két név hihetőnek tűnt. Kiadtam tehát az indulási parancsot. Legyen Dabas. A konvoj elindult. Az öreg Zsil teherautók nagy füstöt eresztettek, a motorok hangjai összeadódtak. Furcsa pillanat volt. Amint elhagyták a telepet elfogott a bizonytalanság, hogy lehet rossz célirányt adtam meg. Most mi lesz. A tompaság, ami rám ült nem engedte, hogy a félelem, az aggódás emiatt előtörjön belőlem. Tűrtem megadással a sorsomat. De továbbra sem tudtam, mi a teendőm. Vártam egy keveset, aztán megnéztem a sillabuszomat, amit kaptam. Volt rajta egy telefonszám, azt felhívtam a kis házból. Egyet csenget, és azonnal beleszólt valaki. Próbáltam szabályosan bejelentkezni, elmondtam, hogy a konvojt összeállítottam és elindítottam. Gondosan elhallgattam a város nevét. Úgy gondoltam jobb ha minél később derül ki, ha tévedtem. Rendben, jött a jóváhagyó válasz. Jöjjön vissza. A taxi még ott várt engem, arról meg is feledkeztem. Visszatértem a parancsnokságra nem kis szorongással. Talán már ki is derült, hogy rossz helyre küldtem a gépkocsikat. Lehet miattam vesztjük el a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratot. Hadbíróság elé állítanak. A katonai bíróság golyó általi halára ítélt. Ott álltam a téglafal előtt, a sortűzre felsorakoztak a katonák, bekötötték a szemem, vártam a lövéseket. Beléptem az ajtón, a két katonatiszt ugyan ott ült, mint hajnalban. Álmosan rám nézett az egyik és azt mondta. Hazamehet. Ujjongva, tánclépésekkel mentem hazáig. Amikor becsengettem a lakásunk ajtaján, hallottam a porszívó hangját. Reggel kilenc óra volt. Vasárnap. Hát így voltam én katona, ha ezt az egész történetet egyáltalán igaznak lehet venni. (Részlet készülő Emlékek és Iratok című könyvemből)

1Brazil 1985-ös brit film, rendezte: Terrence Vance Gilliam. A film mintegy továbbgondolása Orwell híres 1984 című regényének