„Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge” – így hangzik János evangéliumának első mondata. „Kezdetben vala/ a puszta tér és idő,/ aztán a teremtés-gondolatra/ az ős-robbanás erejével/ előáll a mind, szétárad/ az öntudatlan világ-anyag,/ s a végtelen rendjét betetőzve,/ az isten-porból, királyi fejjel/ előbújik az ember” – így Oláh Tamás legújabb kötetének indító szakasza. A bibliai felütés ellenére azonban nem a Szentírás parafrázisát, hanem a szerző saját sorsküzdelmei során benne kialakult lelki, szellemi és érzelmi vetület mintázatát találja az olvasó e verseskönyv darabjainak jól rajzolt ívében. E lapokon szavakba zárva életére visszatekint a költő, és nem kevesebbre vállalkozik, mint a világ metafizikai értelmezésére, a megfoghatatlan megragadására, valamint a léttel szemben támasztott saját elvárásainak és azok teljesedésének számbavételére.

E létösszegzésnek is tekinhető versgyűjtemény tíz fejezetének élén álló mű, a Kezdetben vala tömören előlegezi a hatvanöt szabadverset magában foglaló kötet egészén végiglengő, rezignált hangvételt: „az ember […] mímeli/ urát, de marad torzalak,/ s mikor a pillanat benne/ tenni tör, a szép-új világ/ miatta hamvad el”.

Oláh Tamás éles szemmel figyeli a külvilág és a belső táj történéseit és azok egymásra reflektáló, bonyolult szőttesét. Gyermekkori tanításokból megmaradt, szkepticizmussá soványodott hittel, kételyektől roskadozó lélekkel, de kíméletlen feltárulkozással veti papírra mindazt, amit a kezei közül minduntalan kipergő időről, szerelemről és elmúlásról, e földi színjátékban ismeretlen szereplőtársairól és az áhított kedvesről, az emberparány és a Mindenség viszonyáról, a hétköznapok díszletté sekélyesedett színhelyeiről, a tökéletes ősállapotról és az oda nyugvópontként ismét visszaszervesülni vágyó véglényről tudatából kikívánkozik. Tömör megállapításai és lélekből felszakadó, keserű kérdései önmagát sem kímélő lényeglátásáról árulkodnak. „Kéjnép vonul színes zászlók alatt,/ a hegycsúcs a holdat nyalja,/ a felhő sárga port köhög.” „Mit tudsz itt cselekedni,/ ahol cinkelt kártyákkal érkezik a segítség?” (Monológ); „Földrészünk nem középpont többé,/ fénye sincs már,/ ahogy Glóbuszunknak is csak/ a robotos mozgása marad örök” (Algernon). Mindent befogó szemmel és lélekbúvár érzékenységgel mindig a nagy Egész viszonyrendszerébe ágyazottan láttatja a bemutatni kívánt jelenséget: „Tudnom kell/ miként tükröződünk/ a világüvegen:/ hol állsz Te,/ és benne hol én.” (Ropog a fény); „Míg élsz, ami volt,/ és ami lesz, irányít…” „A kozmosz valamennyi/ holt részecskéjét/ magadban cipeled.” (Utolsó utószó)

Önmagát faggatva, örök kíváncsiságtól hajtva keresi a választ: „miért vagyok én én,/ és miért nem vagyok pillangó,/ vadvirág vagy éppen te,/ miért vagyok itt ezer éve,/ és miért nem születtem máshol,/ hogyan keletkezett/ a néma istenség” (Grimaszok), honnan jöttünk, merrefelé haladunk, és kezünkben tarthatjuk-e egyáltalán önmagunk életének irányítását? Csupa vívódó töprengés, megválaszolhatatlan, filozófiai elmélyedést igénylő kérdés, melyek elhangzásuk után nem foszlanak a semmibe, hanem behatolnak az olvasó tudatába, hogy megfertőzve azt a kétkedés mételyével, további elmélkedésre késztessék.

Verseit tágabb fogalomkörök szerint rendezi ciklusokba a költő. Az első fejezet darabjai metafizikai síkba helyezett eszmefuttatások: erőteljes metaforákkal érzékeltetett villanások a háború által sújtott, pusztuló világról a lét örök fenyegetettségének rettenete közepette, ahol „Álarcos szerencsejátékosok/ teszik fel a bank asztalára életünket”, és „Fekete szivárványpörölyök okádják a bombákat” (Tarajos fenevad), önmegszólító gondolatok az ember céltalan küzdelmeiről a kiüresedett, érték nélküli világban (Monológ) és filozófiai elmélkedések a halál utáni továbbélés lehetőségeiről (Kétféle). A következő ciklus az élet díszletezett jeleneteinek (Cirkusz, Álomhajó, Bikaviadal, Óriáskeréken) szimbolikus terében zajló események szcenírozott bemutatása. A verseket a bizonytalanság érzése és a nyugvópont hiányának eleve felkavaró tematikája mellett még vibrálóbbá teszi a bravúros ábrázolási módszer: Oláh Tamás a szabadversek kötöttségektől mentes, áradó struktúrájába ágyazva egyszerre több síkot villant fel, így jelezve, hogy a különböző jelenségek a létezésben kibogozhatatlan hálóba fonódva, párhuzamosan vannak jelen, kölcsönös egymásra hatásukkal egészítve ki a Mindenségbe tartozásuk szerves egységét. Tér és idő, álom és valóság, múlt és jelen, színek, formák, ízek és illatok, test és lélek, a fizikai sík és a felfoghatatlan, élő és élettelen egyetlen hömpölygő forgatagba olvad, és ott Egységgé lesz: nem kaotikus összevisszasággá, hanem egyetemes Harmóniává. És ezzel az együtt lüktető, egymásra reflektáló, mindent magában foglaló ős-gomollyal érzi elválaszthatatlanul összetartozónak az Embert, aki a teremtés idején, földi formájában való megjelenése előtt a világegyetem gyermekeként bűntelen boldogságban egy-lényegű volt a nagy Egésszel. „Álomtalan/ fűszál voltam,/ míg meg nem születtem,/ vagyok víg kedvemben/ hajnalt hozó tűz,/ töretlen teremtmény,/ leszek semmi pára/… a világrend kormányoz,/ matéria és lélek,/ egybegyúrva lüktet,/ robban/ és boldog alkímiában/ összeáll bennem” (Én). Műveiben ezt az elveszített ártatlanságot sóvárogja vissza, és őszintén hisz a halál utáni visszatérésben való feloldódás kegyelmében: „Szeretném az ablakon túli/ hazámat egy széles mozdulattal/ magamhoz ölelni,/ a mindenség kis darabját visszakapni” (Az R eset), „Vigasztaljon: belül és kívül/ egy vagy,/ – maga a mindenség” (Utolsó utószó).

„Alvó erdők volt-nincs útjain járok” – írja álmatag elrévülésben a költő. „Rajzó elmém a messzeség foglya lesz./ …kék visszfénye a partra fut,” „Forrót és hideget ízlelgetek/ nyarak szórják virágzenéjüket”(Alkonyomban). A versek fotografikus élességű képisége szinte belénk hasít, minden érzékszervünket mozgósítja, és az alig eszmélkedő, távoli gyermekkor emléktöredékeit hozza felszínre. E nagyfokú komplexitás fogékonnyá tesz a megfejthetetlen befogadására, miként a hatodik érzék. Szinte megdelejez. Egyszeriben érteni véljük a nagy Egész rejtélyes működését, és halljuk a teremtő Rend bonyolult húrjainak harmóniát zengő szimfóniáját. A vágyott, sőt visszavágyott Rendét, s benne a teremtés pillanatának bölcs csendjét és teljességét, amikor még minden a helyén volt, és az Isten álmodta tökéletesség kegyelmi állapotában működött.

A költő világlátásában tehát minden mindennel összefügg. Ennélfogva oly módon magnetizálja verseiben a témául választott mondanivaló erőtereit, hogy amit asszociációs hálója az első képben befog, az újabb értelmezési tartományként nemcsak végig jelen marad a befejezésig, hanem egyre szélesebb spektrumúvá tágul. Így a Mondd ki! ciklus az epekedő, érzékiségtől sem mentes szerelem és általa a Nő felmagasztalásán túl az eggyéolvadás iránti vágyat tükrözi, mely nem pusztán két ember egyesülése, hanem a világ-egészbe tagozódás felé is utat nyitó, öntudatlan törekvés, hiszen minden szerelemben maga a Teremtés ismétlődik meg újra és újra földi méretekben : „Fölhágok veled az istenoromra,/ hogy örömünkben velünk sírjanak az istenek”; „Lobogjon táltos sörényed,/ hogy magunkba zárhassuk/ az öröklétet!” A József Attila Ódáját is megidéző metaforák és megszemélyesítések itt magának a Gaia földanyával azonosítható őstermészetnek a jelenségeit rétegzik az örök nőiség finom ívű rajzolata fölé: „ismeretlen női táj terül elém/ [...] parázs moccanásai égetnek/ … követem a napnyilak/ bőrével párosodó útját/ halk hegyképző sóhajai sorát/ a verejték-erek lávafolyamát” (A nő).

Oláh Tamás kiemelt költői bravúrja, hogy mesterien kapcsol össze különböző érzékszervekkel felfogható érzeteket, illetve művészeti ágakat: a Divertimento változó ütemére gyorsulásokkal és lassulásokkal tagolva egy szerelmi aktust fűz fel, míg a Van Gogh ravatalára c. versben együtt „táncol, süllyed, forog/ a sok szín”-nel, miközben „föllobban benned a/ vörös, hazakísér az ázott barna”.

Létfilozófiájának része, hogy a bennünket körülvevő világ tárgyai életünk érző társaivá lényegülnek: „az örökké forgó-fejek napnyugtát/ követő szemei téged figyelnek”, „A partra vetett szoba még lélegzik”, „az óra „csúnyán/ rám ölti nyelvét/ ha meg elfeledkezem róla/ életre kel/ és szalad/ szalad”. Álom és valóság a föld és az ég határán ködszerűen egybemosódik (Álomhajó, Óra, Bikaviadal), a múltbéli események a jelen vásznára vetülve megelevenednek, vagy legalábbis megidézhetők („Alkonyomban magamat keresem/ minden tárgyban, régi képben,/ mind búcsúzóul bólogat felém./ Incselkedik velem a múlt…”). Megejtően szépek, szívszorítóan fájdalmasak a Fekete macska fejezet tűnődései az öregedésről és az elmúlásról. Keserű szembesülés ez a testet-lelket roncsoló, kíméletlen idő pusztításával, a nyom nélkül maradás miatt érzett örök kudarc élményével és kétségbeesett szánakozás a hús-vér valóba zárt ember végessége miatt, melynek tehetetlen tudomásulvételében még az a feloldozó vigasz sem segít, hogy ha „utolsót pendül a dupla-húr,/ […] az Istenek összepréselődve/ velünk együtt olvadnak a hasadó anyagba” (Sovány vigasz). A költő e versekben hol a beletörődés alulmaradásának érzésével konstatálja legyőzetését, hol emelt fővel számol le korábbi illúzióival, mintegy az isteni felülemelkedés magasából tekintve le egykori, naiv önmagára, és a reveláció büszkeségével hirdeti: „Mondom: becsaptak!/ Hitted, ha tanulsz, tudni/ fogod, ki vagy,/ és uralni, ami/ benned végbemegy./ Hát nem…/ Átvertek. Maradsz emléktelen./ A sötét gömb-hályogon/ át nem juthatsz./ Fonnyad folyton fehér arcod./ Nem marad utánad semmi./ Nincs árnyéka az árnyéknak.” (Utolsó utószó). Sajátos filozófiájának engedelmeskedve a végtelen felé táguló térben remél végleges otthont a földi létből való távozás után, mely számára az újrakezdés lehetőségének vigaszát ígéri.

A szerző sokszínűségét jellemzi, hogy nagyszerű ötletként kötetbe emeli a görög mitológia néhány alakját: Arészt, Apollónt, Orpheuszt, Ariadnét és Sziszüphoszt. Ám az ókori történetek újramesélése számára nem öncélú ujjgyakorlat csupán. Az új hangszerelés meg-megtöri az antikvitásból ismert elbeszélő stílust: szinte csibészes pimaszsággal kikacsint a mai olvasóra, és a megidézett mitológiai események apropóján a fennálló társadalmi folyamatok bírálatát csempészi a szépen kalligrafált sorok közé. A már első megszólalásakor Zeusznak hízelegő, újszülött Apollón bemutatkozásához ezt fűzi hozzá: „Hiába, a költészeti díjakat jó előre meg kell szolgálni.” (Apollón születése).

Ez a fajta, a múlt értékeinek eltűnésében veszteséget látó, mindenben csalódott, merész bírálat helyett csak önmaga orra alá dünnyögő, leltározó, számvető és leszámoló művészi attitüd kíséri végig az olvasót a kötet további fejezeteiben. Az önnön csigaházának védelmébe visszahúzódás a menekülés harmadik alternatívája az ifjúkor emlékeit és szereplőit visszasóvárgó, éber álmodás és a szerelemben való feloldódás mellett. „Magamra fordítom a kulcsot/ utcasár ne löttyenjen a cipőmre/ ne lássam a bolond-világ fülében/ a frászkarikát/ […] mit érnek könyv nélkül a betűk/ a költők kontár szörnyűségei/ semmi sem lesz úgy mint régen/ […] a gyapjas undort/ [kell] nyelned fuldokolva/ míg rád nem dől/ merev síkokban az örök tükör” (Magamra fordítom). Lecsupaszított, valódi emberi értékekre vágyik, legszívesebben letépné a jellemet elfedő, kifelé mutatott álmosolyokat. Őszinte kifakadása ez a befelé forduló énnek, mely a rádöbbenés éles reflektorfényével és lemeztelenített lélekkel tárja az olvasó elé mindazt, amit a mai társadalmi viszonyokról gondol. Bírálata azonban implicit: egyetlen felhorgadó, tiszteletlen szóval sem bánt meg senkit. Hol iróniával üt arcul („Az ész, akár a szépség,/ ma futó veszélyforrás./ Butáknak és csúnyáknak áll a zászló./ […] Talán jobb is így élni, ész nélkül,/ ebben a folyvást fokozódó, vonító,/ brutállatos világban” /Algernon/), hol a nominális stílus minimalizmusának intenzív felidéző erejével és tömörségével sokkol, így adva esszenciális jellemzését korunk kiüresedett, csupán talmi fénnyel csillogó társadalmának („Széltől kifújt arcok./ Részeg kacagások./ Madár-szitkok./ Só-kék szemek./ Piros szőnyegek./ Mosdatlan igék./ Pénznyelők./ Zsivaj./ Tükrök./ Női lépések./ Lágy kezek./ Elhagyott rollerek.” /Vagy fordítva/). Gyakran építkezik ellentéteken és oxymoronokon nyugvó költői képekkel („A csend kér szót bennem”), máskor viszont „egymástól/ távoli, istentelen/ fogalmak” egybefűzésével tömörít, vagy hétköznapi mondatok szókimondó egyszerűségével mutat rá a visszásságokra: „Mit várhatok itt még ebben/ a városban,/ ahol születtem, és éltem eddig?/ Kinek szóljak és miről?/ Itt nincs válasz az őszinte,/ gyermeki kérdésekre sem” (Grimaszok). A sorok között olvasva, óhajait visszafelé fejtve értjük meg, mi minden nem teljesedett az élettől remélt vágyai közül: „Szeretnék nemet mondani/ a sok illanó gyönyör után./ Elég a hazug jóból./ Nem akarok többé/ a gondolatlan világ része lenni./ Élni egyszerűen lenne jó./ Beszívni a friss zápor illatát,/ nézni egy levél erezetét.”

A kötet záródarabja a Miatyánk a térben, ismét a Bibliát idéző felütéshez tér vissza, ezzel a keretes szerkezettel fogva szerves egységgé a gyűjtemény darabjait. Modern imája, mely a klasszikus fohász és a személyes panaszkodás izgalmas szimbiózisából született, esszenciája a társadalomban tapasztalható negatív tendenciáknak. Nem véletlen, hogy ezzel búcsúzik a költő: a mai kor sokat botló, gyarló gyermekeinek hatványozódó mértékben gyarapodó bűnei miatt nagyobb szüksége van a Teremtő bocsánatára, mint valaha.

Tamás verseinek titkát nem nehéz megfejteni. Őszinteségének, önfeltárulkozásának, pszichológusként és emberként is érzékeny, a körülötte zajló eseményekre azonnal reflektáló lelkének és panteizmussal határos létfilozófiájának sajátos keveréke szolgáltatja azt az egyéni ízt, azt a tiszta, minden fölösleges szószaporítástól mentes, tűpontos élességgel ábrázoló, Oláh Tamás-i hangot, mely őt mással összetéveszthetetlenül jellemzi. Elévülhetetlen vágya, mely a megfejthetetlen megfejtésére irányul, hite az örök harmóniát sugárzó Mindenségben, ingatag, de meg nem törhető bizalma a földi létezést fenntartó emberi kapcsolatokban, szűnni nem tudó szerelme az Asszony iránt, tisztelgése a költőelődök előtt, akiktől verseiben gyakran idéz, és alázata, mellyel engedelmeskedik „az egymás alá simult sorok/ hatalmának”, emeli őt olyan magasságokba, ahol az egyetlen lehetséges kívánság csak az lehet: „teljesülhessen rajta még sokáig/ a versírás szent őrülete” (Az R eset).

Oláh Tamás: Kezdetben vala. Versek 2023, Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2023, 198 l.

Budapest, 2023. június 14.