Nyomtatás
Kategória: Kritika

Költészetét kötetről kötetre építi és fejleszti, szinte már olyan alapossággal, a hétköznapiban is keresve a végsőkre a magyarázatokat, mintha valamiféle filozófiai művet kívánna megalkotni. Mégse lesz soha nehézkes, elvont, kioktató, és mindig elkerüli a lapos életbölcseletek közhelyeit.

Sokoldalú műveltsége, mély pszichológiai tudása teszi ragyogóvá és elmélyültté költészetét. Ugyanaz a kettősség, rombolva építő elemi erő hatja át verseit, mint magát a teremtett világunkat. Szomjazza az életet. Mindent el akar mondani, mindent be akar fogni, magáévá akar tenni, és ez többnyire sikerül is neki. A spontán állapotból születő versek helyett a tudatosan kitervelt, értelmileg átgondolt versek alkotják az újabb köteteit. Célirányos munkája eredményeként született művei kisebb-nagyobb egységekbe, ciklusokba rendeződnek tartalmi, gondolati azonosságuk alapján vagy a kifejtés sorrendjében. A korábbi gazdag, szemléletes, metaforikus közlésmódja néhol szaggatottá, kihagyásossá vált, versbeszéde érdesebb, racionálisabb lett. A sommás kijelentések, ítélkezések helyett a keresés, a kérdezés, egy megváltozott lírai hang jellemzi. Egy új attitűd hatja át, a romantikus verselés újrateremtésére tesz kísérletet, erőfeszítése az értékes költészeti hagyományok életben tartására irányul, a régi folytathatóságát, modern költészeti eszközök alkalmazásával igyekszik bizonyítani. Vallja az új, vagy amit annak hiszünk, nem feltétlenül érték, és ami réginek tűnik, nem mindig elavult, az elfelejtett szavak, hasonlatok felhasználhatók a mai versekben is. „Haragszik az öncélú nyelvészkedőkre, a nyelvet csupán nyelvként kezelőkre, a formát megjelenéssé silányítókra, az ötletbukfencből költészetet hamisítókra”. Ez a Mányoki Endrének a költő Nagy Gáspárról írt megfogalmazása Oláh Tamásra is ráillik. Kerüli az érhetetlen, kibogozhatatlan megfogalmazásokat, modernek beállított „költő homályt”. Dallamtalannak találják némelyek szabadversei miatt Oláh Tamás költészetét, holott a legkifinomultabb zenészek számára írta verseit, mutatják ezt a felejthetetlen Zene-vers esték, amelyeken hazánk talán legnagyobb virtuóz művészei voltak képesek az elhangzó versekre improvizatív műveket komponálni. Versben irt zenét, egyfajta nyugtalan groteszk dalokat, olyanokat, melyek képesek egyensúlyt teremteni az akusztikus zenei akkordok és a hangzó verstartalmak között, az eksztatikus hegedű és zongora kitörések elindítására szolgáló sorok, versek révén.( Sz. K. Lisszabon)