GONDOLATOK BAKA GYÖRGYI ÉS OLÁH TAMÁS VERSEIRŐL

„Aki írja a verset, és aki befogadja, egymással kapcsolatba kerül, akár évszázadokon vagy évezredeken átívelve is.” Ez a mondat egy kettős könyvbemutató alkalmával hangzott el, közülük is a Baka Györgyi és Oláh Tamás Keresztbe kötve. Ikerjelek című közös versgyűjtemény bemutatása közben.

„Nincs élet kereszt nélkül.”
(Sziénai Szent Katalin)

„A kereszt nem szó, hanem jelentés.” 
(Halmai Tamás)

Oláh Tamás ezen szavait hallgatva még jobban megérthetjük azt a bensőséges, nagyon is humánus viszonyt, ami alkotó és olvasó között létrejön. Talán több is ez egyfajta viszonynál: közösséget is alkotnak egymással, s ebben a „viszonyrendszerben”, vagy közösségi szolgálatban benne foglaltatik az, ahogyan s amilyen alázattal fordul oda az olvasó a vershez, illetve az is, amilyen olvasóhoz „hanyatló árnyékként” írja nem csak magának a költő a költeményét. 

általánosságban milyen témák foglalkoztatják, s azokból tematikai hálót szőve hogyan is találhatnak szövegek egymásra/párra. Ami elsőre kissé zavarónak tűnik, az másodjára éppen, hogy megerősítést is nyer: a kötetnek látszólag kettős címe van: Keresztbe kötve, Ikerjelek. Amikor viszont a borító alján ott olvassuk, hogy kétszerzős kötettel lesz dolgunk, akkor már oldódni látszik az addig bennünk feszülő polémia. A főcímben lévő „keresztbe kötve” szintagma denotatív jelentéspillére számunkra a golgotai keresztet jelöli, s ezt erősíti a borítókép is, amely László Bandy képzőművész munkájának felhasználásával készült. Ugyanakkor eszünkbe juthat a „keresztbe” konnotációja is, azaz: „keresztül(-kasul)” jelentés is, hiszen miről is van szó tudniillik ebben a kötetben? Két szerző egymás verseire talált rá, miután egy évvel korábban a Magyar Múzsa folyóirat lapszámbemutatóján találkoztak, s akkor Baka Györgyi frissen megjelent kötetét dedikálta Oláh Tamásnak. A találkozásból levelezés, majd újbóli találkozások lettek, s végül arra serkentek, hogy közös kötetbe rostálják hasonló tárgyú költeményeiket, amelyek így, egymás mellé kerülve teljesen más szemantikai jelentéstartományba utalják a szövegeket: tágítva az olvasó befogadáshorizontját is, s ekképpen születnek meg ezek a mindig többletjelentést hordozó úgynevezett „ikerjelek”.

Csak utalás-szerűen esett szó a két szerző aktuális témaválasztásáról. A bemutatkozó esten három alkalommal olvastak fel maguktól költeményt a szerzők. Természetesen nem volna szerencsés csak innen közelíteni a kérdéshez, tudniillik, milyen tematikai motívumháló szövi át a kötetet, de amikor a költő nemcsak ír, hanem felolvas is, pláne önmagától, akkor erre a szelektálási műveletére mégiscsak érdemes odafigyelnünk. Három témakörben szólaltak meg a költők saját versük interpretálásakor: először a kötetet nyitó Eszmélésre késztet című rövid – kétverses – ciklust választották bemutatásra alkalmasnak. Már csak azért is, mert ezek szólnak magáról a versről. „Milyen legyen?” – teszi fel A vers című költeményében Oláh Tamás a költői kérdést. „Egyenes, mint a lézersugár…?; Csendes kiáltás a hó parazsán?”(7) A tíz kérdés után még kétszer újraismétlődik a költői kérdés, ezúttal  a következő versmondatokkal: „Válassza a mélybe ugrást / az égi felhőkarcolóból.” (7); „Egyszerű, mint egy kibomlott cipőfűző.”; „A költő vallja be a versben, /amit más titkolna.”; „Egyszóval vers legyen, nem más!” (8)

Baka Györgyi a vers alapszövetét, a nyelvet, azon belül is az anyanyelvet emeli be igen bensőséges, hitvalló költeményébe: az Otthonom, az anyanyelv (9) című versének „négytételes” kompozíciójában mindvégig összhang van a mondanivaló és a szöveg akusztikai szintje között. Gondolunk itt elsősorban a vers zeneiségéért felelős alliterációkra, akár egyetlen versmondaton belül is („Lüktet, lélegzik…”; Szúr, szorít…”; „megrémít, mintha…”). A vers lélek-röptető kezdése látszólag ellentétben áll a „testet öltő”-verszárlattal, Baka Györgyi ugyanakkor tudatosan építi fel versét, hogy az eljusson A-ból, azaz az anyanyelvtől B-be, a beteljesülés fázisába. Az anyanyelv az, amiről csak úgy érdemes szólnunk, hogy elismerjük: „befogad / és oltalmaz az anyanyelv (…), a szabadság végtelenjébe röptet.” Hogy azt érezzük: „Lüktet, lélegzik, simogat, / néha szúr, szorít, elnémít, / megrémít, mintha a szív is megállna!” Hogy: „korom-éjbe kötöz, / harmatoz, sír, izzik a vérben.” A költemény egy toldalék-strófával ér véget, mi azonban nem ebben a négy sorban, hanem a következő sorokban érezzük Baka Györgyi versének esszenciáját, melynek végkicsengése a heideggeri „költőien lakozik az ember” parafrázisa: „Együtt születünk, / egymás által növekszünk, /egymásban lakunk.”

A Riadt csillagok ciklusból A szemtanú (Oláh Tamás) és a Testem bölcsőjében (Baka Györgyi) versek hangzottak el másodízben a költők hangján. Mindkét versnél megfigyelhető volt, hogy az eredeti változatukban olvasták fel őket: mind a két esetben egy hosszabb szövegvariánst hallhattunk, amelyet a kötetbe rendezés során meghúztak a költők, bízva a feszesebb, erősebb versnyelvben. Ez csupán filológiai észrevétel, amivel nincs is több dolgunk, mint megállapítani, s ezáltal sugallva azt, hogyan is artikulálódhat egy szöveg a megszületése, majdan a megjelenése pillanatában. Itt tértek ki a költők arra is, ki mennyit alakít a versein, miután az ihlet-és élményforrásból világra jönnek költeményeik. Baka Györgyi rengeteg olvasmányélményéből buzognak föl benne olykor kósza verssorok, amelyeket vagy továbbgondol, továbbír, vagy sem, de beszámolt arról is, hogy vannak olyan ihletett, kegyelmi állapotban megírt versei, amelyek egy lendületből születtek, és amelyeken sem a megalkotás fázisában, sem később nem óhajtott, mert nem is tudott változtatni. Oláh Tamás egyértelműen élményköltészetről beszél versei keletkezési körülményeiről számolva be: ő sokszor újraolvassa a szövegeit, mindig elégedetlen és szkeptikus egyszerre, hogy „ami megszületik, nem elég jó, de formálódik”. A két vers – habár más-más poétikai eszköztárral – a bennünk élő Másikról „beszél”. Oláh Tamásnál ő a „szemtanú”, aki mindent lát („búd fokán szeme mélyre ás”) és tud: az árnyékba húzódva áll, / könnyű nyommal / figyeli lépéseidet (…)”. (142) Önmegszólító versének zárlatában azonban csak egy vadvirág lesz belőle, a bennünk egykor élő Másikból, ami halálunkkor – Oláh Tamás realisztikus eufemizmusával szólva – „széteső szöveteidből” hajt ki. (Kiemelés az eredetiben: L. N.) Baka Györgyi párverse egyes szám első személyben szólal meg, ugyancsak középre zárt szövegelrendezésű sortördeléssel. „Testem bölcsőjében / magként kuporog Valaki / aki több nálam.” Ezzel a nyitó versmondattal máris szemantikai kapcsolódás történik Oláh Tamás vadvirágos kihajtásából, ami szintén „magból” (az ember önnönmaga magjából”) nőhet ki. Baka Györgyi továbbmegy egy lépéssel Oláh Tamás versén: szakrális jelentéssíkkal tölti fel költeményét, amikor azt írja: „Ő / indítja a kezem simogatásra, / amit megérint, csupa áldás, csupa seb.” Oláh Tamás megemelkedő verszárlatát azonban nem szárnyalja túl, habár így fejezi be költeményét: „Próbálkozzam felrepülni / szakadozó köldökzsinór- / szárnyakon.” (143)

A továbbiakban két magyarságverset lehetett hallani Oláh Tamástól és Baka Györgyitől. A férfi és női szólam, habár külön szólaltak/szólalnak meg, együtthangzásuk vitathatatlan. Mindkét vers számadás nemzeti hovatartozásukról: Oláh Tamás Eleven büszkeséggel című versének egésze a magyar vagyok záró kijelentésén kulminál, éri el csúcsát; olyan az egész szöveg, mint ami ezért a mondatért fogant volna meg. (Kiemelés az eredetiben: L. N.) Oláh Tamás nagyobb, történelmi perspektívából értékeli, eredezteti magát a magyarságot, s ebből adódóan magyarságtudatát: „Voltunk hátranyilazó pogányok, / a mélységes tér határáig / nyergelő harcosok”; „Bástyáinkon küzdöttünk / szüntelen / a félhold sebei ellen”. Nem túl dicső távoli és közelmúltunk meghatározó eseményeit végigpásztázva él az adys mégis-magatartás felvállalásával: „hogy minden hidegen / feltett kérdésre / eleven büszkeséggel / még így szólhat – két rövid szóban – a válaszom: magyar vagyok.” (84-85) Ragyogóan „rímel” erre Baka Györgyi vallomásos önlírája: az Utam szülőföldemre. (86) Ebben a versében az alföldi tanyavilágot méltatja a költészet ezerszínű képanyagával, ahol is ő hat és fél éves koráig nevelkedett. Ódai szárnyalású versindításában ott dobog a gyermeki szív mellett mai, felnőtt szíve is: „Ó, szívemben nyíló, tágas / tündöklésű puszták!” Majd ő is tágítja a térbeli és időbeli horizontot: „Szétszaggatott, tenyérnyivé / lett hazám hullámzó rétjei, búzamezői, ringassatok…” Az egész vers igen gazdag költői képanyagából mindenképp illik ideemelnünk a következő versszakok legszebb trópusait: az első strófában fénylő színes rétek és búzamezők után olfaktorikus élménybe csap át a költemény második versszaka, amikor is „illatcsobogás”-t ír Baka Györgyi: micsoda egyéni szóhasználat (hapax legomenon), s az az allegorikus kép, amelyben kifejti, mire lenne szükségünk: „lelkünk csonkolt szárnyai / megrázkódjanak, lerázzák / a rájuk tapadt sötétet, / s röppenjenek végre / szabadon föl a fénybe!” A harmadik versszakban szereplő „létderű” szóösszetétel borúsabbá válik hirtelen a záró strófában, amelybe némi anya-sirató dallamfoszlány is kerül: „Anyám, lélegzet-visszafojtva / várom érkezésed a végtelenbe vesző dűlőutakról…”. A „mérhetetlen rónaság” képe „kiolthatatlan / szabadság-reménybe” torkollik a záróképben. A Lefogja szemem című ciklus még két-két tanya-, és anya-verset tartalmaz: Tanyán (O. T., 81-82), Hazatérő utamon (B. Gy., 83); Anyámmal (O. T., 88-89), Oldódj fel véremben (B. Gy., 90).

A kötet negyedik ihletköre a művészeti ágak körül a képzőművészet. Van Gogh és Csontváry művei mellett Munkácsy Trilógiája az, ami magával ragadja Oláh Tamást, aki a debreceni Déri Múzeumban bizonyosan elnémult a monumentális képtrilógia láttán, ugyanakkor szerencsére képes volt a benne megképződött látványt verbalizálni, s verssé formálni Trilógia című versében. (53-54) Egy pilleként aposztrofált lény által járja be a három festményt Oláh Tamás, s tapogatja le a fény-árnyék kontrasztokat, majd a vászon és festék közötti tapadófelület rezzenéstelen és miliőgazdag témakifejtését a Mesternek. A passiótörténethez méltó versbeli leképezés ez, amelyben „a festő fájdalmas vonalait vélhetjük felfedezni”. Baka Györgyi Mélyülő csöndben című istenes verse kerül párba a Trilógiával, amely vers alcímében a Tolna vármegyei grábóci szerb ortodox templomot jelöli meg. A templom tárgyi attribútumai (a feszület és a harangok) mellett az emberiek is megjelennek (a templomének és „esengő imák”). A krisztusi test látványáról írja Baka Györgyi: „megnyílik az arc, mit eső mosta árok, / úsztat virágszirmot, rothadó ágat, / mégis felragyogtatja a választ / ki sem mondott kérdésedre, / igazán élsz-e.” (55) S ezen a szakrális helyen észlelni azt is, hogy „merő szárnysuhogás a csönd”, s amely mint megszentelt tér egyben a Kimondhatatlan „lakhelye” kívül, s a lélekben legbelül.

Az, hogy mennyire volt tudatos szempont, hogy éppen 33 párvers kapjon helyet eme kötetben, nem tudjuk. Annyi viszont bizonyos, hogy úgy is tekinthetünk a kötetre, mint amely egy-egy témafelütés alkalmával mintegy keresztöltéssel készült el, s amolyan versekből varrt keresztszemes terítőként borul ránk. Mert be is takarnak Oláh Tamás és Baka Györgyi versei: lelkünk sebhelyeit éppúgy, mint istenváróra kulcsolt kezeinket – keresztbe kötve.