Amíg a költemény meg nem születik, és el nem éri megfelelő formáját, addig a költő kínlódása vagy öröme, amit az alkotás közben átél, az ő magányügye marad. Attól kezdve azonban, hogy a verseit kötetbe rendezve közzé akarja tenni és az olvasókhoz kíván szólni, a hozzájuk vezető szálakat is meg kell találnia. Versét élményszerűvé, érthetővé kell tennie. A költőtől minden verset olvasó joggal várja el, hogy örömöt okozzon, vagy semmi máshoz nem hasonlítható élményt szerezzen vele neki. A vers legyen „szép”, és ne legyen nehezen megfejthető, még akkor sem, ha örök és mély filozófiai tartalmat hordoz. A vers éppen a maga eszközeivel legyen képes élményszerűvé tenni a bonyolult kérdéseket is, azokat, amire igazi válaszokat várunk és amire persze tudjuk valójában nincs végérvényes válaszunk. Igaz a túlságosan bölcs tartalom - mondja Babits - árt a versnek. „Súllyal terhelve nem lehet repülni.” De lehet-e szépet, igazat alkotni ma, amikor annyi szörnyűség vesz körül minket, mikor „vékony hártyáján át ott lüktet a kifejlett, hüllő-jövő képe.” A költőnek nem szabad magát kivonni a világból, mint valamilyen érzékeny műszernek, versével meg kell mutatnia milyen az. A képzelet csönd-szigetében, abban a rövid és tünékeny átmenetben, amiben élünk és „úgy múlik el, mintha nem is lett volna” valamit mégis meg kell próbálni megragadni. Oláh Tamás az Áttűnések című kötete kapcsán erről így ír: „mindennapi életünk tereit és eseményeit el nem hagyva, igyekeztem megfogalmazni élményeimet és gondolataimat. Megragadni az emlékezésekkel átszőtt, egymásba áttűnő érzéseket, az évszakok változásaiban is megmaradó örök pillanatot, visszaadni egy keveset az érzékek hatalma által közvetített világ rám tett hatásaiból."