Anyám az ötvenes évek közepén, azokban a történelmi években, amikor előbb hajbókolt a nép, aztán zászlót lengetett és éljenzett, táncolt velünk a forradalom, majd ítéleteket hozott a hatalom, Galyatetőn dolgozott egy üdülőben. Vastagbetűs újsághírek közti csendes időben ott éltem vele. Egy kis házban laktunk kettesben, fáktól körülvéve, nagy alkonyi árnyékok korán szálltak ablakunkra, villany nem volt bevezetve. Esténként, amikor hazafelé mentünk a sötétben szentjánosbogarak világítottak, de mi cigarettázó rosszakaratú embereknek véltük a fénylő pontokat. Egy ideig ott jártam  iskolába. Az elsőtől a nyolcadikig egy teremben tanultunk,  osztályonként ugyanis csak két-három gyerek járt, amíg a kicsik tanultak, mi feladatokat oldottunk meg, és általában megtanultunk azt is, amit a felsőbb osztályosok tanultak. Otthon már nem kellett másnapra készülnünk semmit. Kitűnő tanítónk volt, minden tárgyat ő tanított, az orosz nyelv kivételével. Ennek oktatása alól, mivel nem tudott oroszul felmentést kapott a tanfelügyelettől. Tudtommal egyedüliek voltunk az egész országban, akiknek az volt a bizonyítványába beírva: „az orosz nyelv tanulása alól felmentve”.

Kodály Zoltán akkoriban az év nagy részét a Galyatetői Nagyszállóban töltötte. Természetesen mi is tudtuk, hogy ki ő, hiszen mindenki a legnagyobb tisztelettel nézett rá. Idős feleségét is láttuk néha, aki nála sokkal öregebbnek tűnt. Minden szép és divatos volt rajta, őt mégis nagyon csúnyának láttuk. Valami szánalom élt bennünk a nagy ember iránt, hogy egy ilyen öreg nővel kell együtt élnie. A szálloda fodrásza mesélte, hogy milyen nagy bajban volt, ha festenie kellett a vékony szálú, gyenge haját. Attól félt, hogy csomókban fog kihullni, amikor mosás, festés, szárítás után kifésüli. Reggelente az iskolába egy tisztáson kellett átmennem, és Kodályt minden  nap ott  találtam, amint éppen félmeztelenül tornázik. Emlékszem milyen csodálkozva néztem kisportolt alakját, pedig akkoriban már elmúlt hetven éves. Télen meg velünk szánkózott, ma is előttem van, ahogy húzza maga után a kis szánkóját, majd lecsúszik a meredek lejtőn. A születésnapjára egy csokor dalt kellett megtanulnunk, hogy azokat elénekelve köszöntsük fel a nagy zeneszerzőt. Felmentünk a szállodába. Sajnos én nem mehettem be velük a lakrészébe, mert nagyon gyenge voltam  szolmizálásból. Kodály ugyanis, ezt a tanítónk jól tudta, a dalok meghallgatása után minden gyereknek fel szokott adni egy szolmizálási feladatot. Jogosan tartott attól, hogy én esetleg nem tudom majd a kérdést jól megválaszolni. Nem haragudhattam rá ezért, én mégis szomorú voltam. A folyosón álldogálva kellett hallgatnom az ajtón átszűrődött társaim énekét. Amikor kijöttek a szobából nem látták meg rajtam a kirekesztésem miatti szomorúságot, abban az életkorban voltam, amikorra az ember már megtanulja leplezi valódi érzéseit, képmutatóan kérdezősködtem arról, ami odabent történt. Úgy tettem, mintha  egyáltalán nem fájna, hogy én nem lehettem ott velük. A galyatetői kis kápolnába jártunk vasárnaponként ministrálni. Később tudtam meg, hogy egyszer a kántor nem tudott feljutni a hatalmas havazás miatt, és telefonált Kodálynak, nem helyettesítené-e. A zeneköltő nem akart improvizálni, „nem méltó a liturgiához” - mondta erről később, és lekottázta, amit játszani fog. Mi, akik akkor ott voltunk a misén nem tudtuk, hogy a későbbi nagy művének, a  Csendes misének az első változatát hallhattuk akkor. Egy másik alkalommal a Nagyszálló parkjában játszottunk, mindenki valamilyen vadállat szerepébe bújt és éppen hatalmasakat ordítva támadtunk egymásra, amikor Kodály, aki pont arra sétált megállt, felénk fordult és azt mondta: „Hagyjátok abba azonnal ezt az ostoba játékot. Tönkre teszitek vele a hangotokat, a legnagyobb kincseteket!” Elhallgatunk, s többet nem játszottuk ezt az ostoba játékot. Mikor lett vége gyermekkorunknak? Nem tudom. Úgy múlt el észre se vettük.