Nyomtatás
Kategória: Irodalom

A megismerkedésem vele négy-öt évvel megelőzte a valóságosat. Nem sejtettem, amikor a debreceni kollégium úgynevezett „anyakönyvtáró”-ban 1915 őszén – úgy gondolom, ekkor – kivettem a verseskötetét és olvasni kezdtem, nem gondoltam, hogy életem legdöntőbb szellemi élményével találkozom, és azzal az emberrel, aki talán egyetlen barátja lett felnőtt éveimnek, még akkor is, ha ez a barátság külső okokból gyilkosan megromlott. A mondott év nyarán kerültem kapcsolatba az irodalommal. Mint minden nyáron, most is Tiszabecsen nyaraltam, Gáborjáni Szabó Mihály református lelkész nagybátyámnál. Mihály bácsi igen jó humorú, egészséges, reális és szellemileg eléggé tájékozott ember volt, valamelyik Tisza gróf-ifjak nevelője, ekkoriban már elvált ember, aki, mint később kiderült, a parókiával szomszédos telken levő hatosztályos elemi iskola tanítónőjével szemezett össze, Esztike nénivel, aki valahol Szatmárban nagyon öregen e pillanatban is él . Esztike néni iskolájába jártam én át a vakációs hónapokban, és az iskolai könyvtárat kezdtem elejétől végig kiolvasni. Beöthy Zsolt A magyar irodalom kistükre című könyve került ebben az évben a kezembe – a többit elmondja nagyjából a Tücsökzene.
Babits Mihály idézetek   Szabó Lőrinc - semmiért, egészen... - Hernádi Blog - Online antikvárium

Ennek a nyárnak lett a következménye, hogy ősszel a debreceni könyvtárban irodalom iránt, sőt modern írók iránt kezdtem érdeklődni, Ady és Babits és a Nyugat stb. iránt. Hozzájárult ehhez az ösztönzéshez az a másik, melyet ugyanazon az őszön Dienes László osztálytársam útján meghívás, majd vendéglátások formájában Katótól kaptam.

A Dienes-ház nem Adynak volt elsősorban a tisztelője, hanem Babitsnak. Adyhoz inkább csak a politikai radikalizmusa fűzte a Dienes gyerekeket. A tiszta művészet nagyrabecsülése B.-ra irányult bennük, és Katót elképzelhetetlenül magas régiókba emelte az a puszta tudat, hogy tegeződik Babitscsal.

A könyvtárban előbb Adyt vettem ki és nevettem rajta, annyira meglepő és vakmerő újítónak hatott. Kritikátlanul átvettem minden politikai és társadalmi nézetét az egész Nyugat-társaságnak. Ezt a rajongást pár hétig tartó ellenségeskedés előzte meg, Saulusból az csinált Paulust, hogy diákkollégáim olyan pontokon is nevettek Adyn, amelyeket én szépeknek és komolyaknak ítéltem. A Babits-rajongás egyszerűbben indult, és csakhamar társult Tóth Árpád és Juhász Gyula megismerésével, akiket azonban sohasem tartottam B.-hoz fogható szellemeknek, és főleg Juhászt nem.

D. Kató kedvéért ekkor már próbálkoztam versírással és versfordítással. A modernizmust erősen föllendítette bennem az erotika jelentkezése, továbbá a szintén debreceni Oláh Gábor  reáliskolai költő-tanár párizsi útirajza, a Keletiek nyugaton. Szépen megírt, valószínűleg kissé affektált könyv, ez árulta el, hogy hozzájuthatok Debrecenben is egy eredeti Baudelaire-hoz, amely Oláh Gábor birtokában volt. Ekkoriban kezdtem melléktárgyként az iskolában franciául tanulni.

D. Katóhoz hetente, majd naponta kijártam (ettől kezdve vagy három éven át), és én mindenféle modernségbe beavatást nyertem. Kató sűrűn feljárt Pestre, és egy ízben a Chant d’Automne című Baudelaire-versfordításomat vitte magával, hogy majd megmutatja B. M.-nak.

Ez valamelyik húsvéti szünet alatt történt, tán 1916-ban? Nagy csalódás volt, hogy Kató olyan hírrel érkezett: B. mégsem olvasta el a művet. Dienes Páléknál – a későbbi, kommün alatti kormánybiztos-helyettesnél – nagyobb társaságban elővette ugyan a versfordításomat és az kellő figyelmet is keltett mint első debreceni terméke a magyar dekadens irodalomnak. Olvasni kezdték: „Hideg homály borul egünkre nemsokára…” ; az ötödik sornál azonban csengettek, és az új vendég elűzte az érdeklődést. Ez volt az első alkalom, amikor B. legalább a nevemet hallotta.

Mint diák én mindjobban B. felé fordultam. Ady valahogy nagyobb bűvölet maradt, izgalmasabb és mindenekelőtt erotikusabb, a mélység és magasság azonban Mihály felől szédített. Mondanom sem kell, hogy igen rövid idő múlva könyv nélkül tudtam minden költeményét, emlékezetem akkor csodálatosan jó volt ellentétben a maival, neki pedig még csak két kötete, a Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is!  jelent meg. 1916 karácsonyára vettem meg, azt hiszem, új könyvét, a teljesen érett Recitativot, amely aztán teljesen a hatalmába kerített. Baudelaire-rel, Verlaine-nel és a francia szimbolistákkal meg a parnasszistákkal ő lett a mintaképem, és mindenekelőtt formailag vágytam rájönni e hatások titkára. Kevéssel előbb Heine volt az első beavatóm, az előbb említettek azonban sokkal közelebb álltak hozzám: közelebbről érintett minden fellengzős, dekadens szépségeksztázis, mint normális, régi romantika. Közben minden elképzelhető módon tanultam iskolán kívüli dolgokat, még szocializmust is a Huszadik Század  című folyóirat és a Nyugaték ösztönzésére, és irodalmat végkimerülésig. Különösen sok hasznát vettem a világirodalom magyarul megszerezhetetlen műveinek megközelítésében az olcsó Reclam’s Universal Bibliothek -füzeteknek, amely a Magyar Könyvtárnak lehetett az ősmintája, csak hát körülbelül a tízezredik számnál tartott. Diákkori, szerelmi, önképzőköri és katonai élményeket most kihagyok.

Tudtam, hogy Pesten első utam B.-hoz fog vezetni. Családomban forradalomszámba ment már az is, hogy Pesten járjak főiskolára, mikor ott, a helyszínen is volt már egyetem . – Ennek, őszintén szólva, szintén Kató volt az akaratlan oka. Nevezetesebb pillanat volt életemben Pestre történt első felutazásom, a Peer Gynt premierjére, melybe a szerelmen kívül Oláh Gábor ugratott be; akkor Czellár Ferenc gépészmérnök jelöltnél, Kató későbbi férjénél szálltam meg; tizenhét éves lehettem. Az úgynevezett tisztviselőtelepen jártam Dienes Páléknál, a szomszéd Elnök utca 10. alatt lakó Katónál és a Pesten időző Révész Ágnesnél. Révész Ágnes szintén debreceni diáklány volt, egy évvel idősebb, mint én; az ő nénje, a csodaszép Ilus, Isadora Duncan mintájára görög táncot járt és propagált . Ebbe a társaságba sűrűn járt B., ekkor azonban még mindig nem sikerült találkoznom vele.

Következett 1918, a katonaságom éve, majd a Károlyi-forradalom kora. Feljövetelem Zugosról, a tüzértiszti iskolából. Mindez Kató és B. miatt történt. Itt először gépészmérnök-hallgatónak iratkoztam be, Zoltán bátyámat utánozva, és az ő volt lakását vettem ki, egy icipici kis szobát egy öregasszonynál a Damjanich utca 10. (?)  szám alatt.

A mérnökségből semmi nem lett, az indexet rögtön átcseréltem filozopterire, a francia–német–latin szakon. Mindamellett B.-nak már meghirdetett előadásai lettek a főérdekesség számomra, és a szemináriumi élet. Az utóbbiról ad némi képet a Tücsökzene egyik verse . Arról pedig több, hogy B.-csal még 1918 végén hogyan ismerkedtem meg a Nyugatnál. Ezt most kiegészíthetem. Az egyetemen Artingerrel, (ma: Oltványi) , Szerencsi Erikával, Mattyasovszky Erzsikével , Juhász Jenővel , a későbbi orosz versfordítóval, a Tauszky lányokkal  és még vagy tíz fiúval-lánnyal voltam jóban. Ők tájékoztattak; kimondhatatlanul naiv voltam minden hiedelmemben és a viselkedésemben. Abból éltem, hogy gimnazistáknak órákat adtam, ahogyan még Debrecenben tettem. A tanítványaim gyengén fizettek, messze laktak, és sokat fáztam rosszul fűtött, háború utáni szobáikban. A Városház utcai egyetemi menzán kosztoltam. Az étel förtelmes volt és kevés. Ekkor történt egy rendkívüli fordulat az életemben.

Egy délben ugyanis valamelyik lány – akik közül, mellesleg szólva, nem egybe olyan szerelmesféle lehettem, vagyis olyan, aki szívesen hált volna velük, de nem tudtam, hogyan kell odáig vezetni a dolgokat, azok pedig tartózkodóak voltak –, tehát valamelyik lány szokás szerint egy újabb tanítványcímet adott. Menjek el a Klotild-paloták  egyikébe Zerkovitz borkereskedő fiaihoz. Gazdag emberek! – mondta a lány. Nagy testű, kövér, aranyláncos, szemüveges idősebb ember fogadott, realista modern üzletember. Mit kérek két fia (egyik elemista volt, a másik első gimnazista) állandó előkészítéséért? – Amikor mondjuk tíz koronát lett volna normális óránkint kérni, én valami ördögi sugallatra húszat kértem. (A számokat már csak rögtönzőm és csak arányaikban reálisak.) Zerkovitz tisztában volt az árakkal, s azt kérdezte, miért húszat? „Mert én kétszer olyan jól fogom tanítani az ön fiait”, rögtönözte bennem az ördög. Az apa elnevette magát: „Rendben van!” – Naponta két órát kellett adnom a város közepén, a menza közelében, s ez heti 240 koronát hozott, havi 960-at. Egyszerre dúsgazdagnak éreztem magamat. Rögtön átadtam minden más tanítványomat, köztük egy púpos lányt is, akit egyszer – szánalomból –megcsókoltam.

De ez csak a kezdet volt, a nagyobb szerencse ezután jött. Az első délután fehér bóbitás szobalány hozta be az órára tanítványomnak az uzsonnát, a leggazdagabbat, amit valaha láttam életemben, pedig a háború után voltunk! Csokoládé tejszínhabbal, méz, dzsem, vaj, kalács. Szemem-szám elállt a meghökkenéstől. Sajátságos módon nem éreztem semmi irigységet: nem volt benne az alkuban, hogy én is kapjak uzsonnát. Másnap …-kor  ismétlődött a dolog, nyílt az ajtó és jött a bóbitás. De ekkor már két uzsonnát hozott! Ez aztán jólesett! Talán az első nemesség volt, amit idegenektől tapasztaltam. Hogy tápértékben mit ért ez az uzsonna, azt fölösleges mondanom: a menzára többet egyszerűen nem jártam.

Egy napon pedig Zerkovitzné, aki egyébként is szeretetre méltó háziasszony volt hozzám, sokat ígérő bólogatások közepette és kellemesen szörnyülködve azt mondta, hogy engem hamarosan nagy szerencse fog érni. De még milyen! Van jó lakásom? Nincs? Nem akarok-e egy barátjukhoz költözni, úgynevezett szobaúrnak? Graf Ferenc az illető, osztrák úr, Itáliából küldte ide a cége, már 10-15 éve Pesten él, megtanult magyarul, német háztartást vezetnek, a borszakmában európai tekintély, ha megkedvel, nagyon jó dolgom lesz! És csakugyan, tíz napon belül, óraadás közben egyszer csak egy sörtehajú, angol bajuszú, negyvenes úr lépett be hozzám és a tanítványaimhoz. Bemutatkozott. „Graf vágyom”, mondta, „megengedi tanár úr, hogy egy kis időt itt töltsek, mialatt Zerkovitz barátom egy ügyféllel bizalmasan tárgyal?” Leültettem, s ő kikérdezett. Nem vettem észre, hogy kikérdezett. Látta, hogy egy jelesen tanuló tanárjelölt áll előtte, aki könyvekbe van szédülve és Babitsba meg Adyba – Adynak a Lloydból  már ismerte a nevét, s onnan is, hogy a Zerkovitz-lakás egyik ablakából jobbra le lehetett látni Ady–Csinszka közeli lakásának ablakaira. Látta, hogy ez a fiú nem fogja a sörösüvegeket a falhoz vágni, ha befogadja a lakásába. A lakása ugyanis túl nagy volt ahhoz, a Nyugatinál, a Podmaniczky út 51. alatt , hogy a háborús lakásínség mellett a forradalom idején el ne rekviráljanak belőle valamit. Egy negyedóra múlva Graf távozott, és december közepe táján Zerkovitzné értesített, hogy megnyertem Graf detektívtetszését: meghív egy kis szobába, „természetesen” nem fogok lakbért fizetni, vendég leszek. Karácsonykor hazautaztam Debrecenbe, előzetesen bemutatkoztam Graf húgánál, akiről már másutt szóltam, Amáliánál.

Ekkor voltam életemben először úgy parkettás szobában, hogy tudtam: ez az enyém lesz, ekkor láttam életemben először valódi telefont. Rossz kofferemben egy csomó könyvet vittem fel, s azzal köszöntem el, hogy újév után ide érkezem meg majd Debrecenből. Így is lett. Ez lett anyagi rendeződésemnek az alapja, s egyúttal alapja gyakorlati német nyelvtudásomnak. A házban ugyanis németül beszéltek a háziak, a személyzet és a vendégek. A vendégek afféle minden nacionalitásúak voltak. Anyuka otthon nagyon örült a hírnek, hogy ilyen jó környezetbe kerültem. Zerkovitzéknál tovább tanítottam, de most már minden pénzemet rohamosan költhettem könyvekre. Graf úgyszólván a nevelőapám lett minden tekintetben. Rendkívül tapintatos volt az esetlenségeimmel és ügyetlenségeimmel szemben. Én reggelenként sokáig, 10-11 óráig ágyban maradtam és olvastam. (Micsoda ágyban!) Graf egy napon megkérdezte: „Tanár úr, mikor jár órákra?” Aztán finoman tudomásomra hozta, hogy ők pedáns németek, főleg a Malchen, s az kétségbe ejti, ha nem megy minden óraműszerűen, persze a takarítás is. – „És mit reggelizik?” – „Semmit.” Erre meghívott minden napra, hogy reggelizzem velük, pont fél nyolckor. Ezzel korán kiugrattak az ágyból. Aztán: „Úriember azonban hölgytársaságba nem megy borotválatlanul!” Így szoktatott mindenre, ami finomabb, tisztább, helyesebb viselkedés. A reggelik hatalmas étkezésnek számítottak. De egy hónap múlva vacsorára is meghívtak, minden napra és esti társaságaikba. Azok igazán nem voltak érdektelenek és jelentéktelenek, sem kultúrában, sem politikai tájékozottságban, legkevésbé pedig liberális üzleti és nemzetközi informáltságában. Kint a Károlyi-forradalom zajlott, kezdett áthajolni március 21-ébe . Sohase láttam olyan elfogulatlan és világosfejű embereket, mint amilyen az a társaság volt. A magyarországi kereskedelmet nagyrészt megvetették, bár a magyarokat becsülték. Úgy éltem köztük, mintha Hamburgba vetett volna a sors. Később, a kommün kitörése után Grafék Bécsbe költöztek, és a lakást meg a balatonföldvári Durcy-villát  (részben) rám bízták.

Ugyanakkor Graf emberi (lovagi) szívességtételre is megkért, amit nem volt nehéz teljesítenem (fiatalkori szerelmes leveleit őriztem meg, ígérve, hogy ha nem tudom megmenteni, akkor olvasatlanul elégetem). Ősszel visszajöttek Magyarországra, addig én voltam a Durcy „gazdája”; a lakásba még egy kőmívessegédet is betelepítettek a hatóságok. Földvárott viszont én láttam vendégül pl. Békés Pistát, volt osztálytársamat. Graf visszajövet lakást szerzett nekem, albérletit, mert újra az egész lakását használni akarta (öt szoba, személyzetiek, mellékhelyiségek). Ekkor költöztem a Visegrádi utcába  – többek közt Sárközi Gyurka szállította a könyveimet. Grafékkal azonban a kapcsolat nem szakadt meg, sőt kiterjedt hamarosan Babitsékra, majd a feleségemre is, de ezek már későbbi dolgok.

Ez volt nagyjában anyagi fellendülésem kerete és lényege. A másik a szellemi volt, és ez Babitshoz fűződik. Már mondtam, hogy a Tücsökzene e tekintetben kissé tájékoztat, bár tartok tőle, hogy kissé túl tömören és így érthetetlenül.

Meg kell említenem, hogy a kommün előtt és alatt B. egyetemi tanár lett, és az ő előadásai iránt volt a diákságban a legnagyobb érdeklődés. Irodalomelméletet adott elő. Majdnem az egész anyag nekem gyorsírásban megvan ma is , bár alig hihető, hogy közel négy évtized múltán használhatóan meg tudnám fejteni. Óriási érdekesség lenne! Tudom, hogy részletek régebben másoknak is megvoltak belőle. Én mintegy tanársegédi alak szerepeltem mellette, inas, mindenes, küldd be–hívd ki. Azonban most jövök rá, hogy megismerkedésünket magát még nem mondtam el, visszatérek tehát 1918 novemberére.

Ekkoriban még a Damjanich utcában laktam; Katóval most kezdett meginogni a barátságunk, bár egyik bátyjához, Dienes Lászlóhoz, a Szabó Ervin Könyvtár akkori vezetőjéhez vasárnaponkint még együtt jártunk ebédelni, és ebéd után George- és Mallarmé-verseket olvastunk. (Ezt a szokását Dienes Laci a kommün bukásáig megtartotta, pedig akkor még népbiztos is volt.) Verseket már régóta írtam, B. és a francia hatás alattiakat (15 éves korom óta). Alig vártam, hogy Babitsnak bemutatkozhassam. Pestre kerülve a Nyugatnál kerestem. Nevetségesnek tartom akkori abszolút formalista verseimet; bizonyos tekintetben mindenkin túltettek; csak épp lélek nem volt bennük. Emlékszem pl. az egyikre: Bogárgyűjtemény  volt a címe és a témája. Ilyesmiknek a közvetlen elődeivel mentem fel óriási szorongások közepette a Nyugat Vilmos császár úti szerkesztőségébe. Előzőleg hetekig ólálkodtam a bejárat körül, mintha csak egy lány lett volna. Erről elég jó képet adnak a Tücsökzene megfelelő versei. Elmondják azt is, hogy amikor végre B. fogadott, a fogadóórájában, nagy csalódásomra, egy héttel későbbre rendelt magához a válaszért. Mikor először megláttam őt, szinte semmit sem láttam belőle a szédüléstől, csak azt, hogy ügyetlen, hogy keménygallérja van, hogy énekelve beszél és túl precíz mondatokban. Én egyszerűen istenítettem! Micsoda vékony, beesett mellű ember volt, és milyen roppant tudás és becsület volt benne! Egy hét múlva megint fogadott. Röviden: várjak, igen hamar sokkal jobb verseket fogok írni, most vagyok épp kibúvóban a tojásból, nincs saját élménytartalmam, formaérzékem máris teljes, és ez a fő, a többit úgyis meghozza, az élményeket, maga az élet. A Nyugatban azonban még nem közöl, mondta, noha a verseim már nyugodtan megjelenhetnének bárhol. Biztatott további versfordításokra, franciára és németre. Végül búcsúzáskor meghívott a következő szerda délutánra magához a Reviczky utca 7. alá, ott majd tovább beszélgetünk. Alig hallottam és értettem, amit mondott, egyelőre annyira elkábított a vereségem, az, hogy nem közöl a Nyugatban. Hosszabb csavargás után a Városház utcai menzára mentem el, ahol a fiúk és lányok közt már némi kezdő költői hírem volt, főleg Artinger Imre reklámbeszédei következtében. Ez az Artinger-Oltványi volt a legjobb barátom a fiatalok közt, kedélyes, kövér, sokat próbált fickó, volt bajai könyvkereskedő-inas és orosz hadifogoly, akkor valami Keleti Gazdasági Akadémia hallgatója (és az egyetemre is járt). Ő a Babitscsal történt találkozót nem vereségnek látta, hanem a magánmeghívás felől nézve teljes sikernek.

Nekem azonban vigaszt csak a következő szerda hozott. Amikor először átléptem a Reviczky utcai lakás küszöbét. Ezt is elmondja a Tücsökzene. A középső szobában voltunk, a könyvtárban, a kályhában gyenge tűz. Elméletileg beszélgettünk, csak ketten voltunk, már ez is megbecsülést mutatott. És főképp az, hogy Mihály az első perctől kezdve velem úgy beszélt, mint magával egyenrangú költővel, aki azonban még semmit nem írt meg művéből. Nem részletezhetek. Vizsgáztatott, beszélgetve. Nyilván hatott rá föltétlen rajongásom és az, hogy minden versét könyv nélkül tudtam. Az Irodalmi problémák  eszmevilágában pedig teljesen otthon voltam. Minden formális törekvését, ítéletét és elemzését azonnal értettem, és folytatni tudtam úgy, mint a legtermészetesebb és legközönségesebb témát. Hamarosan behozatott a takarítónőjével egy palack bort. Felbontotta. Töltött. Akkor koccintottak velem először életemben, kivéve a katonacimborákat. És váratlanul pertut ivott velem. Ennél nagyobb kitüntetést a világ minden császára nem tudott volna nekem adni, egy másodperc alatt eltűnt a csalódási érzésem, hogy „nem közölt”. Persze hogy nem közölt. Úgy hittem neki, mint a mindentudónak és mindenhatónak. Flaubert-re hivatkozott, aki megváratta a tanítványát, Maupassant-t, épp mert magas várakozással volt iránta.

Arra már nem emlékszem, hogy életbeli dolgokról is szó esett-e már akkor. De ahogy a féktelen erotizmusomat és teljes neveletlenségemet elképzelem, valószínűleg máris szó esett. Először M. a következő szerdára és a továbbiakra hívott meg, kettes találkozóra (a „szerdai fogadónap”-ok  csak később alakultak ki). Néhány találkozónk során azonban nyilván nőtt benne a remény a jövőm iránt, és tudtam nyújtani valamit neki, mert hamarosan egyszer s mindenkorra, minden napra meghívott… Nem, nem, itt közbe kell iktatnom egy körülbelül félesztendőnyi időt… Ezalatt lezajlottak az egyetemi előadások, a kommün végnapjai és a „fehér idők” kezdete… Csak ezután következett be, hogy mindennapi vendég lettem M.-nál. A kommün alatti magatartását sokszor megtárgyalták, ezt nem részletezem.

Egy napon, 1919 őszén (augusztus végén vagy szeptember elején), amikor Szabó Dezső már megalapította a Magyar Írók Szövetségét, B.-hoz fordult, hogy nem tudna-e intelligens egyetemi hallgatót, aki irodavezetői, titkári szerepet tölthetne be mellette. A MISz a Nemzeti Múzeum mögött abban a palotában székelt, ahol a kommün alatt valami propagandaközpont lehetett. B. ekkor már nagyon tartózkodó viszonyban volt Szabó Dezsővel, de ajánlott titkárt: – engem. Engem ebben az időben az egyetemről visszariasztottak az igazoltatások és valami naiv erkölcsi felháborodás. (Itt említem meg, hogy a kommün alatt az Andrássy út 12.-ben székelő Közoktatásügyi Népbiztosság Könyvtárügyi Megbízottak című intézmény helyettes vezetőjének, Kőhalmi Bélának  a titkára voltam és többek közt Dienes Barnával könyvtárakat vizsgáltam felül, így pl. a Bartoniek Géza  vezetése alatt állott Eötvös-kollégium könyvtárát és a Vakok Intézetéét, amelyről a Tanácsköztársaság Könyvtárügye című havi folyóiratban nevem feltüntetésével én készítettem az első könyvbeszámolót. Felfogásom pár hétig megfelelt Lukács György népbiztos és Dienes László „vonalainak”, aztán rohamosan kiábrándultam. Mint vöröskatonát a sorozáson kidobtak „örökölt terheltség, ideggyengeség” címen.)

A kommün bukása után közvetlen főnököm a Könyvtárügyi Megbízottaknál, Kőhalmi Béla többször feljött lakásomra, elváltoztatva a külsejét, s ugyancsak megjelent nálam a nagy Dienes fiúk közül épp az, akit a legkevésbé ismertem, Pál, lenyíratva szakállát és bajuszát: városon belüli bujkálásaik során szükségük volt megbízható pihenőhelyre. Nálam Grafék távol voltak, a személyzetük otthon. A kommün bukását követő napon a hivatalosan berakott kőmíveslegény albérlő meglépett. Én ekkor a Magyar Írók Szövetségénél voltam néhány hétig, amelybe menekvésül Kőhalmi is majdnem belépett. Dienes Palira jellemző, hogy egy ízben kölcsönkért tőlem olvasnivalót, szerzője Stefan George volt, címe: Hymnen, Pilgerfahrten, Algabal . Ezért gondolom jellemzőnek, hogy ilyen helyzetben ilyen olvasmányra vágyott, mert ez a George-világ tökéletesen megvilágítja szellemének teljes ezoterizmusát, irrealitását. Itt megemlítem azt is, hogy jó barátja, Babits még a nyáron, amikor írta, megmutatta neki a Szíttál-e lassú mérgeket?  című versét, kiábrándultsága teljes bizonyságát. A George-kötetet hónapok múltán idegen ember hozta vissza, nincs kizárva, hogy Bécsből.

Folytatom a MISz dolgait.

Mi, magyar írók, felszabadulva a proletárdiktatúra rettentő nyomása alól…” – így kezdődött Szabó Dezső nyomtatott felhívása a szellemi emberekhez. Én még nem tartoztam közéjük, de már nagyon sokat ismertem a jelentősek közül B. M. révén. Sőt ismertem az ígéretes fiatalok közül Komjáthy Aladárt és Sárközi Györgyöt. Szabó Dezsőhöz hivatalnoknak kerültem, hiszen kommün alatti állásom megszűnt , szó nélkül kimúlt. Szabó Dezső rengeteg embert gyűjtött maga köré és tüneményes szónok volt, remek pamfletista, utolérhetetlen szellemi apja egész sereg népi fiatalnak, köztük Féja Gézának. A kommün előtt és alatt vasi, szocialista volt, a Nyugat 1919. áprilisi számában az Új emberért  című cikkében hatalmasan megdörrentette lapját az új világ mellett, de már akkor kiérzett a szavaiból valami sovén, fajvédő ösztön. Ez 1919 nyarán mégis távol tartotta őt a továbbiaktól, vidékre vonult el, Pesten – mint beszélték – csak hatalmas összegeket szedett fel a művei honoráriumaként. Ősszel pedig előkerült, és a kiábrándultság és önzés legkíméletlenebb hangján és gesztusaival állt a nacionalisták mellé, habár kétségtelenül mindig maradt benne valami fajtája az úrgyűlöletnek és szocializmusnak. Az íróegyesület összekovácsolásánál rengeteg emberre volt szüksége, válogatás nélkül föl is vett akárkit, többnyire zsurnalisztákat; szüksége volt azonban vaskapcsokra és erős alapzataira az írói tekintélynek. Egy Kosztolányit megnyerni játék volt neki, a többiek valahogy amúgy is nemzeti állásokban helyezkedtek már el. Emlékszem, egy nap a hivatalomban, ahol gépírtam és gyorsírtam, hosszan rémüldözött Kosztolányi, hogy most jött a nem-tudom-milyen hullaházból és ott nem-tudom-milyen hullákat látott; ezeket részletezte és szörnyülködött, miközben az Új Nemzedék című déli kurzuslapban a Pardon… rovatot írta. – Általában az új rendszer felé magától értetődően hízelgős és ugyanakkor liberális módon szörnyülködő volt köröttem a hangulat. Én gyorsírásos naplót is vezettem ottlétem rövid hetei során, naponta bejegyezve, hogy ki jött, ki ment, ki mit mondott, kivel ismerkedtem meg. Ezt a naplót akkor rögtön elküldtem debreceni ismerőseim közül annak a Békés Istvánnak, akit nem sokkal előbb Balatonföldváron vendégül láttam. Nem sejtettem, milyen veszedelmes levelet küldök neki és milyen érdekeset: csak mert igaz volt, én lehetségesnek és természetesnek vettem a dolgok kibeszélését, nem gondolva rá, hogy magamat milyen bajba keverhetem, és másokat.

A levél lényegét irodalmi pletykák, aljasságok kipécézései alkották, de sok szó esett benne a fővezérről is, aki ekkor még nem vonult be Budapestre. (Ezt az írást Békés 1944 folyamán, amikor nála veszélybe került, tisztességesen visszajuttatta azzal, hogy neki nincs szíve megsemmisíteni. Akkor aztán elszörnyedtem a tartalmán és kivágtam belőle  a Horthyra vonatkozó pletykákat, amivel érdekességének jó részét elveszítette a rögtönzés minden elevenségét mutató írásmű.)

Ebben a világban éltem. Szabó Dezső gyakran, majd naponta sürgette általam B. belépését a MISz-be, az azonban mindjobban húzódozott. Szabó Dezsőnek ugyanis mindjobban nyilvánvalóvá váltak politikus megítélései. Emlékszem rá, hogy én rendeltem meg egy bélyegkészítőnél a szövetség (egyébként förtelmesen gépies) körpecsétjét, és megbízásból én próbáltam eladni a mesternek Elsodort falu című regénye maradék négyszáz példányát. Nem mondhatom, hogy általában ügyes titkár lettem volna: a pecsétnél pl. nyilvánvalóan valamelyik művésznél kellett volna egy kis rajzot rendelnem és azt vésetnem gumiba vagy rézbe. Nem volt azonban rá önállóságom, bátorságom, hogy ne csupán azt végezzem, amire mintegy katonai megbízásom szólt. Babits és Szabó Dezső között közben egyre romlott a viszony. Szabó Dezső már fenyegetőzött, hogy leleplezi nagy barátunkat. Általam üzente. Én mindennap beszámoltam a helyzetről. Vártuk az alapító közgyűlést.

A közgyűlésre B. a legfontosabb íróknál szelíd ellentámadásra készült Szabó Dezsővel szemben, aki bejelentette, hogy amennyiben addig a napig be nem lép (B.), nyilvánosan meg fogja támadni, le fogja leplezni. […] B. ekkor két sűrűn gépelt oldalon a maga kis Erika írógépén nyolc-tíz példányban előre válaszbeszédet írt Szabó Dezső elképzelt támadására. Az írást tanúként én és Horvát Henrik, a német versfordító , jegyeztük. Az volt a megállapodásunk, hogy ha Szabó Dezső támad, akkor én – Szabó Dezső titkára – ezt az ellenbeszédet a legfontosabb írók közt szét fogom osztani. De már a közgyűlés megnyitása előtt szétosztottam; természetesen óriási érdeklődést keltett. Emiatt a Szabó Dezső-beszéd vagy elmaradt, vagy szelídebb általánosságok határai közt maradt. Most is látom magam előtt, ahogy Schöpflin bácsi körül itt, Kosztolányi és Farkas Zoltán  körül amott összedugják fejüket a tagok, és izgatottan olvasnak valamit…

Másnap délelőtt Szabó Dezső rögtön azzal fogadott, hogy lehet, hogy én nagyon jó költő leszek, de titkárnak nem vagyok jó, kiadta kétheti fizetésemet és menten elbocsátott. Számítottam rá, büszke voltam rá.

Nyilván ezek az események is közelebb hoztak személyileg B. M.-hoz, de közel hozott már az is, hogy teljes bizalom alakult ki közöttünk a női dolgok megtárgyalása körül. B. teljesen elméleti ember volt, lélekben […] erotikus; […] ebben fokozódó katolikus érzülete sem gátolta. Én úgy beszéltem magamról és mindenről, mint egy beszélni tudó állat, mint egy vadember, mint egy fejlődőképes Kalibán. (Jellemző az is, hogy M. akkor olvastatta el velem Renan Calibanját ; ami nyilván szintén hatott rám abban a tekintetben, hogy pár év múlva – és Sugár Károly nemzeti színházbeli alakításának hatása alatt – félig-meddig megértő, dicsérő verset írjak Sycorax boszorkányszőrös csemetéjéről.)

Azt kell gondolnom, hogy B.- ot az én szókimondásom, közvetlenségem és brutalitásom valósággal meg kellett, hogy bűvölje. De megbűvölhette az is, hogy hosszú esztendők óta most nyílt meg […] élő ember előtt, sőt, talán csak most először. Az én […] szerelmi cselekedeteim szintén vonzóak lehettek, pláne, mikor olyan jól értettem egyébként is minden lelki rezdüléséhez, akárcsak ő. Gyermekkori emlékeinket, diákkori cselekedeteinket, későbbi tetteinket és vágyainkat mind részletesen elmondtuk, megvizsgáltuk. Ekkor még a Visegrádi utcában laktam. Augusztus végétől kezdve bizonyos, hogy már naponta együtt voltunk (1919), igen gyakran együtt vacsoráztunk. Kezdett kialakulni a Centrálban az új irodalmi világ. Amikre mások esetleg évekig ácsingóztak, nekem napok alatt készen hullott az ölembe, a megismerkedés a legbecsültebb és legérdekesebb írókkal, művészekkel. Tóth Árpád, Király György, Schöpflin, Kőnig György, Heinrich Gusztáv, Horvát Henrik; az állásukat vesztett vörös egyetemi tanárok stb. tömegével jártak a Centrálba; később Czakó Ambróék, Kner Imre, Mikes Lajos, Nagy Lajos, a Táltos emberei, a Géniuszék stb. stb. Általában délután ötre érkeztünk, M. és én a kávéházba, Schöpflin, a Szózat munkatársa referált a bel- és külpolitikáról, mások a kiadói és minisztériumi irodalmi terveket ismertették, az új kiadványokat, színielőadásokat, hangversenyeket stb. Heinrich Gusztáv sűrűn tojt változatos szellemességű tojásokat a saját fészkébe, az Akadémiába.

óan vacogtak tőle a fogaim. A Centrál belsőbb, hátulsóbb részeiben az egyetemi tanárok (az aktívak) asztala következett, majd a Szabó Dezsőé és a népfiaké (Kosztolányi, Erdélyi, Rozványi) , leghátul pedig, már fönt az emeleten, napi 8-10 órát kényelmes csöndben el lehetett üldögélni munka mellett: oda már csak az nézett fel, akit határozottan meghívott az ember.

1919 őszén és telén itt telt az életem; lakásunkon kevés volt a tüzelő, behúzódtam hát a főpincér jóvoltából valamelyik sarokba, és dolgoztam, majd délután ötkor – hacsak nem akkor érkeztem – odaültem előre a Nyugat-asztalhoz, a Babits-asztalhoz, ahol már mindenki barát vagy legalább ismerős volt. Egész napos centrálozás esetén bizony nemegyszer sor került rá, hogy déli egykor kimenjek és egy hentesboltban öt-tíz deka szafaládét vegyek, és egy kapu alatt megegyem, majd visszamenjek a jól fűtött kávéházba, mintha a szomszéd Kárpátiában ebédeltem volna, holott többnyire egy átjáróház kapualjában zsebből ebédeltem. (Többnyire a mostani Petőfi Sándor utcából a Városház utcába átvivő ház udvarán.) Ha pedig mégis a Centrálban költekeztem ebédidőben, a menüm hónapokon át mindig gépiesen ugyanaz […] volt: főzelék feltéttel.

Egy este Mihállyal hazamenet cédula várt, rajta ákombákom betűk dülöngéltek, azt mondván, hogy Káldor György (az öreg), a Géniusz igazgatója, találkozót kért tőlem, hogy megbeszéljük Shakespeare szonettjeinek fordítása dolgát .

De már előbb is jelent meg könyv, melyen rajta állt a nevem: Omár Khájjám  négysoros versei, a Rubájok. Ezt a Rubáj-kötetet egy Bálint (talán Imre) nevű félismerős közvetítette, aki biztatott rá, igen sokra tartotta az angol feldolgozónak, Fitzgeraldnak kemény gondolati művészetét és kritikai filozófiai szemléletét. Singeréknek  azonban valahogy nem ízlett ez a kissé ateisztikus szellem, ők óvatosak és túl keresztények voltak, mire a Táltos örömmel vállalta a kiadást. Ez volt az első fordításkötetem, sőt ezzel jelentem meg először a Nyugatban. Körülbelül 25 versecske elé mintegy kétoldalnyi prózai bevezetőt írtam. A Nyugat megjelenését követő reggelen a Világ című akkori radikális orgánumba a már említett Bálint vagy valaki más tárcát írt  a Nyugat-beli 25 négysorosról, és bizonyos értelemben lovaggá ütött a versfordítók világában. Ennek a könyvecskének a fordítása alatt a szokottnál lelkesebben tanultam angolul, amire M. tanított, miként a Tücsökzenében megolvasható. De ma is vannak hiányosságaim!

A kis kötetet is megelőzte azonban egy még kisebb francia prózafordításom: Petits poëmes en prose, két-három ívnyi Baudelaire a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár sorozatban , melyet Király György szerkesztett és Lantos adott ki. Ennek és az Omárnak, amelyet a Táltos, a Centrál szomszédja  adott ki, lett folyománya a következő és most már jelentős megbízatásom, Shakespeare szonettjeinek a fordítása, a Géniusz Nagy IrókNagy irások  című sorozatában.

A Géniusz egy fiumei szállítócég volt, és azt hiszem, főleg kávéval kereskedett, de hogy leszárították rólunk a tengert , belföldi üzletkötésekre tért át, az irodalom területére. Ez a Káldor egy alacsony, már nem fiatal, kissé göthös ember volt, a keze írása is nagyon gyatra. De jól szervezett és sokra vitte. Engem egy napon B.-nál – ahogy az imént már mondani kezdtem – egy majdnem olvashatatlan cédulája várt, akár egy házmester is írhatta volna, s az állt rajta, hogy Shakespeare szonettjei ügyében mikor kereshet fel. Ilyen szonettekről én már tudtam, de akkor még egyetlenegyet sem olvastam. Rögtön nekiültünk Mihállyal és végigelemeztünk vagy tíz darabot, azokból fordítottam próbaképpen vagy négyet. Bálint Lajos  volt a Géniusz lektora és Kállay Miklós . A fordításpróbát elfogadták és én havonta valami olyan összeget (talán 1000 koronát?) kaptam előlegül egy éven át, amelyből úgy-ahogy megélhettem. Diákosan, de mégis biztosítottan. Közben írtam a saját verseimet, könnyen és sokat. Túlságosan sokat is és túlságosan elsietve, ezért kellett érő éveimben később átdolgoznom őket .

…Elfelejtettem azonban jelezni, hogy közben M. meghívására a Reviczky utca 7.-be költöztem. Ez 1919 őszén volt ; a dolgot alighanem részletesebben említettem a Babitsnéról szóló részben. Mindamellett pár szót az első időkről.

B.-csal a legteljesebb intimitásban voltam, lelki-baráti bizalmasságban. Az ő […] gyöngeségei és […] vágyai – azt kell mondanom – káprázatba estek annak az erotikus életnek és annak a természetes viselkedésnek a láttán, amit bennem és tőlem tapasztalt. Óriási séták – mindig a városon belül! – előzték meg az összeköltözést és végtelen cinikus és komoly elmélkedések az emberi természetről és saját tapasztalatról. Én szégyenkezés nélkül mutattam magamat, és ez őt is megnyitotta. Nevezetes emléke ezeknek az időknek és közléseknek az a – sajnos – túl rövid feljegyzéssorozat, amit a legkorábbi gyermekkoráról, talán úgy 10-11 éves koráig nekem diktált  valamelyik étteremben, ahol rendszeresen vacsoráztunk (József körúti Bandl) . Én gyorsírással jegyeztem az emlékezéseit, mialatt ő sörözött és szivarozott, és azt hittük, hogy végtelen hosszú idő áll rendelkezésre, és ezért csakhamar elhanyagoltuk a feljegyzéseket. (De most tudom, hogy kevés már az idő, ezért sietek diktálni!) […] De így is rendkívül izgalmasak és őszinték. Később ezt az anyagot, életének ezt a korát, beledolgozta a Halálfiai című regényébe. Ezt a gyorsírásos anyagot különben 1944 legvégén, mielőtt a katonaság átmenetileg Nyugat-Magyarországra vitt, mint legbecsültebb emlékemet gépbe diktáltam a feleségemnek három példányban, és az egyik példányt 1945-ben I. Gy. barátom kezébe adtam. A második példányt nem tudom hol keresni. A harmadik most is a lakásomon, a birtokomban van.

Ide kell időbelileg beilleszteni a Csinszka-ügyet.

A kommün bukása után M. engem, aki akkor – már Grafék után – a Visegrádi utcában laktam egy Weissbäcker nevű tisztviselőnél  – egy olyan szobában, amelynek ablaka nem volt, csak ajtaja, a földszinten, mégpedig egy „Lichthof” fenekén –, meghívott magához, hogy lakjam nála. A lakást nagyjából már leírtam. Valahányszor M.-nak intim vendége érkezett, én megbeszélés szerint udvariasan elléptem. Egyszer aztán rájöttem, hogy ki elől illik ellépnem. Ady özvegye, Csinszka volt. Csinszka ugyanis feljárt B.-hoz, és mindenáron el akarta vétetni magát vele. […] Órákon át voltak kettesben együtt, és a nő nem […] tudta mire vélni a férfi tartózkodását. (Így juthatott eszébe a homoszexualitás gyanúja.) Mert egy napon, amikor hiába kereste M.-t, újságpapír szélén levelet hagyott neki, melyben többek közt az állt, hogy: „…azt a csúnya fekete fiút pedig dobd ki!…” A csúnya fekete fiú én voltam. És ekkor történt, hogy engem a Rippl-Rónai-féle Zorka elfogadott, és ezzel a sérülésemet meggyógyította. A megfelelő költeményből a Föld, erdő, isten versei közül szó szerint szerepel a Csinszka-féle megjelölés*1193. – M. nem dobott ki engem, ellenben az ő kapcsolatuk csakhamar […] véget ért. Az együttléteiknek hangulatára jellemző B. Karácsonyi Madonna*1194 című novelláskötetének egyik lírai hangulatképe, amelynek talán valami Sziget […] szerepel a címében, és amely leírja a helyzetet. […] A nő hirtelen rájött a valóságra, és a helyzetet eléggé közönségesen fogván fel megsértődött és örökre elment. Ettől kezdve nyílt ócsárlója lett M.-nak, költőileg éppúgy, mint férfinak. Ezután ment feleségül Márffyhoz*1195, aki viszont épp ebből a szempontból, mint tőle magától tudom, pont az ellentéte volt M.-nak. Kevés idővel később Csinszka mivelünk – velem és Klárával – is barátságot kötött és megpróbált beszervezni M. ellenségei közé, ami persze nem sikerült neki. […]

Ide kell időben beilleszteni a szaporodó női ismeretségeket és M. bekapcsolódását a női ügyekbe. […]

Erre az időre esik a latin-görög esztendőnk : úgyszólván az egész év alatt csak latin és görög auktorokat olvastunk, ami „modern” mégis akadt, az vagy Dante volt, akinek A purgatóriumát  B. akkor kerítette sorra, vagy viktoriánus angol költő és egynémely modern német, köztük George. A német literatúrát én szélesebben, bár nem jobban ismertem, mint ő. A diktatúra alatt Dienes Lászlóéknál megismert Stefan George szeretetében most lelkes támogatót találtam Horvát Henrikben, a műfordítóban és zeneesztétikusban. Rávettem tehát M.-t, aki szinte csak Rilkéről tudott, hogy olvassunk Georgét. Egyik ilyen délutánunkon történt, hogy mikor a Zwiegespräch im Schilfe  című verset olvastuk skandálva, akkor annak a sornak a környékén, amelynek a vége az, hogy valamiféle vízi levelen „zu schaukeln mir lieb ist”, B. egyszerre csak rángatózó hangon, a lélegzetért kapkodva elsírta magát. Ilyesmit én még nem tapasztaltam senkinél, saját magamon kívül. „Miért sírsz?” – kérdeztem. – „Mert olyan szép!” Georgét nagyra becsülte tehát; igen érdekelte formai és stílus- és szellemi szempontból egyaránt, mindamellett idegen maradt tőle.

Ide kellene beilleszteni a közös és társaságbeli rendetlenségeink jelzését, amelyre megint csak nincs idő. Ez az anekdoták végtelen sora volna. […]

Ebben az időben kellene szólni az Erato című, Bécsben megjelent szerelmi antológiáról , melyet a világirodalom erotikus verseiből B. M. válogatott és fordított. Egy jó részét azonban én fordítottam az ő neve alatt. Ezért arányos honoráriumrészt adott át nekem, amit még a második kiadás után is megkaptam.

Erre az időre esik Verlaine Femmes című erotikus kötetének fordítása. 

És jó ég tudja, hogy mi minden még! Hiszen naponta úgyszólván mindig együtt voltunk, az alvás idejét nem számítva, és mindig olvastunk, ritmikáról és stíluskérdésekről, nagy költők tulajdonságairól és a szerelem (meg a politika) rémeiről beszélgettünk. Azért a politika rémeiről is, mert a kommün után M.-t mellőzni kezdték és mások pedig – ahogy Szabó Dezsőről már elmondtam – bántani igyekeztek. A szerelemnek pedig azért említem a rémeit, mert én lelkileg tulajdonképpen még nagyon éretlen voltam, és cselekedeteimért – testi cselekedeteimért – még hosszú évekig nagyon elítéltem magamat. […]

Ide jönne aztán Ilonka jelentkezése, a mi barátságunk, a férjhezmenetele M.-hoz, a nászútjuk, a fokozatos ellentétbe kerülés. Ezeket Ilonka címszavánál elmondtam.

Ekkor jelent meg a Pávatollak című műfordításkötet és a Karácsonyi Madonna című novellagyűjteménye B.-nak. Az Eratót már mondtam. Ugyanakkor én Shakespeare szonettjein dolgoztam egy teljes évig. Ez lett első jelentős irodalmi munkám, és váratlanul megszerezte számomra az öreg Jászai Mari barátságát. Jászaival Bárdos Artúr  színigazgató ismertetett össze és „Mari bácsi” el volt ragadtatva a szonettektől: egész életében a fordításokat várta, hogy szavalhassa őket, de a Szász–Győry-féle fordítással elégedetlen volt. Elégedetlen lehetett volna az enyémmel is, hiszen a könyvnek, a 154 szonettnek csak mintegy egynegyede, egyharmada sikerült igazán jól. Később, 1949-ben fordítottam le végleg a teljes gyűjteményt .

Ekkor – 1921-ben – kerültem Az Est-lapokhoz, ekkor ismerkedtem meg Klárával és vettem feleségül.

Babitscsal lassankint valami hideg bizalmatlanság és ellenségesség viszonyába kerültünk. Ilonka évekig, évtizedekig társasági irtó hadjáratot folytatott ellenem, amiről – róla szólván – már említést tettem. Többször próbáltunk Mihállyal kibékülni, ekkor történtek a már érintett ideg-dührohamok, majd az én visszavonultságom Osvát haláláig, akkor az újabb külön barátkozási kísérlet, ennek a kísérletnek a fölborulása I. miatt, és az egymás távoli szemmel tartása, amikor már tudtuk, hogy nyilván változatlanul szeretjük egymást, de életünk alakulása miatt alig érintkezhettünk. Ezt is már I.-nál részleteztem.

Itt tehát évtizedeket foglalok össze, tekintet nélkül arra, hogy érintettem-e már egyes pontokat.

Milyen ember volt Babits? Főképp abban a korban, amíg agglegény és fiatal házas volt? (Amíg én jól ismertem.)

Teljesen gyermeki, végtelenül ügyetlen és kiszolgáltatott. Teljesen elméleti ember. Ebben nagyon rokonom volt, és tiszteletem miatt nyilván csak bővítette bennem is az alapvető ideológusösztönöket. Mindamellett én őhozzá képest már rendkívül gyakorlatias ember voltam. Tetszett, hogy meg tudok oldani, el tudok intézni dolgokat. B.- ot az használta ki, aki akarta. Érzésem szerint úgy láttam a szívébe, az egész mellébe, ahogy a szem keresztüllát egy akváriumon: minden hajlongó néma indáját a növényzetnek és minden rebbenő pici halát láttam, és amit magamról megállapítottam, az teljesen azonos volt az ő lelki hajlamaival és reakcióival. Volt is egy versem, amely – fel nem tüntetetten – őróla (tehát kettőnkről vagy saját magamról) szólt*1203. A Pesti Naplóban megjelent, de valami elégtelen kidolgozás miatt mégsem tettem mindeddig kötetbe; ez a vers nagyon áruló és őszinte ebben a vonatkozásban is; emlékszem, hogy az utolsó egy vagy két sor olyasféle tartalommal zár, hogy: „Ismerlek téged – magamat.”

Az évek során át azonban igen sokszor reagáltunk (észrevehetetlen apróságokkal) egymás emlékeire, fejlődésére, nemegyszer keserűen is polemizáltunk, de sohasem mások számára érthetően, sohasem zsurnalisztikusan vagy drasztikusan. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy én vagyok a fiatalabb, s már csak azért is el kell szenvednem, amit őbenne az „idegbaja” és a feleségének a hatása […] igazságtalanságot okoz. Csakugyan, két-három évtizedig tartó legnagyobb megrendüléseim, fájdalmaim, csalódásaim B.-hoz fűződnek. Sohasem szakítottam vele, minden bántalmát tűrtem, és örültem neki, hogy nem bántottam vissza, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Pedig nagyon fájt sokszor a szakítás, az elidegenedés, az első években sok bizonytalanság és könnyelműség és ízléstelenség ragadott magával az önállósulásom során. 1926-tól kezdve szoktam számítani a lassú és igazi megérésemet, az elsőt. Közben volt az a stilárisan expresszionista, tartalmilag szocialista korszakom. Az 1932-ben megjelent Te meg a világ vitt vissza hozzá. Akkoriban, vagy kevéssel a könyv megjelenése előtt mintegy az eljátszott becsületemet szerezhettem vissza nála Az Est-lapokban megjelent verseimmel .

Ekkortájt azonban édeskeveset vagy semmit sem érintkeztünk, úgyhogy még ezt a renomé-visszaszerzést is csak közvetve sejtem. Mert B. 1923 (az első verskötetem) után mint kritikus engem elkerült és megállapodásszerűen én is (majdnem) kerültem. Könyveinket azonban változatlanul megküldtük egymásnak.

Itt eszembe jut, hogy 26-ban a Tátrában voltunk egy időben, oda ő hozta fel utánam A sátán műremekeit és a Verlaine-t . Messziről néztük egymást, de folyton néztük. Ő is mindvégig […] vonzódott hozzám, azt hiszem, erről már beszéltem. És a Különbékében levő Egy verseskönyv olvasása című vers  újra tűrhető, sőt jó viszonyt teremtett a múltunkra vonatkozólag, és megadta a lehetőségét az új érintkezésnek, bár ez tulajdonképpen gyér maradt.

Szívemből írtam halála napján az első búcsúztatót a sajtóban , Az Estben és nagyon örültem, hogy a Babits Emlékkönyvben mindkettőt – ezt és egy nagyobb összefoglaló elemzést – váratlanul a kötet élére tette Illyés Gyula.

Akkor a Magyarország segédszerkesztője voltam. Egy riporterünk jelentése a holttest állapotáról annyira megrémített, hogy kimentem a kórházba és a hullaházban az őrt megvesztegetve megnéztem a halottat. Mintha egy halott (lelki) Hektort láttam volna a nyomorult, sovány, csupa kiütéses testben! (A sok injekciós szívás miatt hitte a riporterünk, hogy azok vérbajsebek voltak.) A sírnál is beszéltem.

A halál után […] megbékéltünk Ilonkával, mint már említettem, főleg azzal nyert meg, hogy a Baumgarten-emlékünnepségen szabadon hagyott beszélnem már-már kényes dolgokról is.

Akármilyen rosszban voltunk azonban, mégis háromszor kaptam tőle (B. M.-tól) Baumgarten-díjat . Később a Tücsökzenében visszapillantottam barátságunk néhány stációjára – és megírtam hozzá az igazi búcsúversemet : Nincs senkim kívüled.