Nyomtatás
Kategória: Irodalom

Az első kötet előszava

Nem akartunk mi elszakadni Ausztriától. Nemhogy Széchenyi, kezdetben még Kossuth is meghagyta volna Magyarországot – ha a körülmények engedik – a Habsburg császárok magyar királyi koronája alatt. A felelős magyar kormány megalakulása és működése igen gyorsan megtörtént. Rohamtempóban születtek a 48-as magyar törvények. A császári és királyi korona hamarosan összekoccant, sok tisztázatlan kérdés maradt, például: közös főparancsnokság kérdése vagy két külön hadsereg; a pénzügyek feletti rendelkezés joga; a birodalmi államadósság megosztása, ahogy a nemzetiségek jogainak rendezése is.

A császári kamarilla szinte az első perctől kezdve szőtte terveit a függetlenedő magyarok ellen, s Innsbruckban úgy döntöttek, visszaszerzik teljhatalmukat Magyarország felett, ha kell, akkor fegyverrel. A császárhű Jellasicsot horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, s a rebellis magyarok ellen küldték reguláris birodalmi haderőkkel, a déli határőrvidék granicsárjaival és egyéb katonasággal. Előtte felkelésre bíztatták a szerbeket, szították a tüzet a magyarok ellen az erdélyi románokban is. A császáriak azt hitték, rövid idő alatt sárba-vérbe tapossák a védtelennek vélt Magyarországot. Fel sem merült bennünk, hogy ők veszítik el a küzdelmet a hazájukért és szabadságukért küzdő magyarok ellen. Végül a fiatal Ferenc József kézcsókra járult I. Miklós cár elé, s kikoldulta tőle a birodalom számára nélkülözhetetlen fegyveres segítségét.

A túlerővel szemben a magyar haza Világosnál egy időre elveszett. De a nemzet nem veszett el, nem vesztette el önmagát. Annyit nyert lélekben, közös öntudatban, hazaszeretetben, hogy ezt már senki nem vehette és veheti el tőle sohasem. Eltűnt Petőfi is a segesvári csatában, Fehéregyháza közelében, de a nemzet nem vesztette el őt sem, ahogy önmagát sem. A Géniusz kötetei kézről kézre jártak, verseit ezrek másolgatták titokban, forgatták fejükben, szívükben, érlelődött a magyar nép a szabadságra. Ekkor lett Petőfi Sándor a magyar nép közös nagy költője. A magyar olvasók ma is Petőfi verseit olvassák és szeretik legtöbben, mert a szabadságot szeretjük legjobban, a szabadsághoz ragaszkodunk legmélyebben, legerősebben. Ahhoz a szabadsághoz, amiért megküzdöttünk és ahhoz a szabadsághoz, amiért napról-napra meg kell küzdenünk.

A magyar irodalomban kétszáz éve töretlen fénnyel Petőfi Sándor neve és költészete ragyog. Az ő csodás nyelve ma is a világosság maga. Petőfi Sándor születése után száz évvel, 1923. január 1-jén ugyanaz a szabadságszerető lélek született ujjá s él tovább Tamási Lajos költészetében, különösen 1955-56-tól, a forradalmat közvetlen megelőző s azt követő évek, évtizedek verseiben, egészen 1985-ig, a Zugligeti ősz megjelenéséig; végeredményben a költő halálig, 1992-ig, noha 1985-től már csak töredékeket hagyott hátra. Tamási ugyanúgy a szépség, jóság, tisztaság, tisztesség, igazság és a szabadság költője, mint Petőfi. A magyar nemzet e két költőjének szabadságszeretetéhez s hazaszeretetéhez nem fér kétség. Népüket felemelő, bátorító tetteik és vágyaik, becsületességük, jellemszilárdságuk, népszeretetük, önérzetük és férfiasságuk, türelmük és türelmetlenségük, emberi melegségük, bátorságuk, baráti szeretetük, komolyságuk, szülő és gyermekszeretetük sok vonatkozásban rokon. Tamási ugyanúgy sorsvállaló költő, mint Petőfi, a lényegesen különböző történelmi körülmények között. Kereshetjük, melyiknek volt könnyebb, melyiknek nehezebb.

A két kötetben közölt költeményekkel párhuzamosan rendkívül gazdag Petőfi irodalomból válogathattam, de eszembe sem jutott, hogy tanulmányt, irodalomtörténeti értekezést kellene írni. Gyerekkori Petőfi rajongásaimat nem volt nehéz előhívni soha, sem férfikoromban, sem most, nyolcvanadik évem tövében. Emlékszem, apám a térdén lovagoltatott, s szavalt nekem Petőfit: A farkasok dalát, A kutyák dalát. Elhintette gyereklelkembe az igazságszeretet magvait s az undorító szolgaság megvetését. Petőfi! Micsoda ember! Bámultam az eszményeivel tökéletesen azonos költőt! Annyira szeret élni, hogy meg tud halni a hazáért.

Korok, korszakok bűne, egyének megfontolásai, hogy Tamási Lajos költészetéről nem létezik kritikai irodalom, G. Komoróczy Emőke tanulmánya kivételével. 1956 után – Tamási életében és halálában – a költő könyveiről itt-ott legfeljebb recenziókat olvashattunk, irodalmon kívüli munkások vallomásait; nem írtak róla tojásfejű tudósok, költészete mégis él. Mi magunk is azokat az írásokat közöljük újra és újra, nem zavartalan örömmel, inkább szégyenkezve az erőszakos rendszerek elnyomó gépezete s az írói szolidaritás gyengeségei miatt. De a reményt nem adtuk fel az egymást csúfosabbnál csúfosabban váltó rendszerek idején sem, amikor bölcselkedve azt mondogattuk, sok mindennek meg kellett változni ahhoz, hogy lényegében minden úgy maradjon, ahogyan volt.

Nem követtem még Pándi Pál bizonyára fontos Petőfi-monográfiájának koncepcióját sem. Saját fejem után mentem. Egyszerűen el akartam mondani és mondatni például a költő Csoóri Sándor verselemzésével, ahogy a klasszikus tudós Horváth János patinás magyar nyelvén azt, amit rajta kívül senki sem tud már elmondani Petőfiről; természetesen elsősorban magával Petőfi Sándorral és Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kassák Lajossal, Tamási Lajossal, Vajda Jánossal, Kalla Zsuzsával, Gábor Gabriellával, Margócsy Istvánnal, ismert és kevésbé ismert írókkal mondathattam el, hogy miért kell, miért kellene beoltani bennünket magunkat újra és újra Petőfi költészetéből sugárzó jellemének szérumával, szellemével, magatartásával. Azért, hogy rút biztonságunkban lassan el ne sorvadjunk-hamvadjunk, mint elhagyott üres szobában gyertyaszál. Azért, hogy ki ne köpjön bennünket az Isten, mint a langyosakat. Azért, hogy egy unt kézlegyintésére az Úrnak újra föl ne darabolhassanak bennünket a világhatalom egyre gonoszabb erői. Hiszen ezért a népért úgyis mindegy…

Önálló gondolatkörökbe gyűjtöttem az egymástól tematikusan elkülönülő verseket, versértelmezéseket, életmagyarázatokat, a két költő élő és ható szelleme előtt tisztelgő emlékezéseket, hogy tisztán láthatóvá legyenek a részletek is, s az élet és költészet nagy összefüggései, a rabság és szabadság fogalomkörei.

Az első kötet írásai Petőfiről és az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szólnak. A második kötet az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódva Tamási Lajos költészetét mutatja be. Petőfit szinte mindenki ismeri vagy ismerni véli; Tamásival nagyon igazságtalanul bánt el a hatalom és a történelem; volt egy pillanata, mely vele lobbant el, de azután életében és halálában is inkább hallgattak és hallgatnak róla ma is. Hallgatott róla a hallgatáshoz szoktatott ország, s hallgat róla a sok beszédhez szoktatott ország is. De ahogy Petőfi neve nőtt az időben, Tamási Lajosé is nőni fog. Mert Tamási Lajos a forradalom fellobbanásának, majd elfojtott emlékezetének szimbóluma. Az nem lehet, hogy azt feledjük el, ami világraszóló dicsőségünkre vált vagy igazán azzá válhatott volna. A hosszú, fojtogató diktatúra kíméletlen volt embernek és hazának egyaránt. „Haza csak ott van, hol jog is van”. Keveset tettünk vagy tehettünk magunk és népünk emberi tartásáért, igazságunkért, szabadságunkért. Reménykedünk mégis: 1956 magyar forradalmát, szabadságharcát és irodalmát mérgezettség nélkül megbecsülni jönnek majd tisztább, becsületesebb, igazságosabb, szabadabb nemzedékek. A csillogó-villogó tánci termekben egyelőre azonban csak kábított-kábult sokaságot látni.

Petőfi Sándor és Tamási Lajos válogatott verseinek fényében nézünk szemébe igen változatos múltunknak, sok rabságunknak, kevés szabadságunknak. Magunkba nézünk, nemzeti létünkbe, saját lelkünkbe. Nem kisebb őszinteséggel, mint ahogy ezt a szembenézést e két költő kívánta és kívánja népétől, olvasóitól. Elvárják tőlünk a szembesítést; várjuk el mi magunktól elsősorban.

Petőfi és Tamási rabságról és szabadságról, zsarnokságról és szolgaságról, szerelemről, barátságról, önérzetről, férfiasságról, családról szóló verseit fejezetekbe, csomópontokba gyűjtöttük, egy-egy gondolat köré rendeztük.

Témánk és meggyőződésünk szerint a legfontosabb költeményeket válogattuk Petőfi utolsó két és fél évéből! Ugyanúgy válogattunk Tamási Lajos költészetéből 1985-ig, a Zugligeti ősz megjelenéséig. Amennyi életereje maradt 1992-ig, tényleges haláláig, az csak a még egyszer felvillanó reményhez volt elég, 1989-ben. Minden szempontból fontos és hiteles a forradalmat előre jelző 1956-os Keserves fáklya kötet több verse – bennük az „örök álom” –, mely álom maradt; Magyarországnak és költőnek is pillanatnyi győzelem a túlerővel szemben. Végül árulás és felejtés temeti maga alá 2 x 30 évre a magyar forradalmat, a nemzetet és költőit, vagyis minden magyart. A haszonélvezőket is. Nekik nem számit? Ami maradt 1956 dicsőségéből, az hogyan lehetne több foszló erkölcsi győzelemnél, egy-egy szép ünnepi beszédnél, változó pártpolitikai rendszerek dekorációjánál? Mielőtt kialudt a költő lelkének gyertyalángja, mikor utolsó lobbant, még akkor is hitről üzent a megmaradóknak: Lávából, hamuból is, akárha föld alól is, bevégzed s újrakezded sehol meg mindenhol is.

Tamási írt, ameddig írhatott. A Zugligeti ősz megjelenése után még hét évet kellett kibírnia élve, némaságra ítélve. Túl korán meggyötörve és megöregedve, egyre nehezebb lélekkel. Írás nélkül volt a legnehezebb. De kivárta a janicsárok végnapjait, a szuronyos szovjet csőszök által felügyelt magyar kukoricásban. Egész verseket már nem tudott írni, töredékek születtek lelkében és kopott ácsceruzáján. Mellőzött volt, mint a magyar forradalom. Halálra sértett szívvel, halálos fegyelemben, józanságra edzett aggyal és szívvel kellett élnie utolsó pillanatáig. Kinek volt könnyebb vagy nehezebb? Van értelme e kérdésnek egyáltalán? Tamási Lajos reményvesztett országban reménykedett, s ahogy lehetett: cselekedett. Álmok nélkül. Álmok nélkül lehet élni? Erről is mindent elmondott a verseiben. Azt is, hogy „Le kell még a halált is győznöm…” Legyőzte a halált. Születésnapomra című versében a 100 éves költő a 200 éveshez fordul, Petőfinek mondja: „Fiatal árnyékodban már csak hulló fehér hajammal állok s fényes sugaraidban megfürösztöm arcom s nehéz szomorúságom szobrod előtt a zuhogó esőben. A te híres szép napodon születtem én is s száz év után…”

Akik majd meg akarják érteni ezt a két magyar költőt, verseikből, verstöredékeikből is mindent megérthetnek, mindent átélhetnek. Azt is, hogy hova lett az ország, a szeretett édes haza, s miért? Hova indul el sírni a szabadság? Ünnepeken, gyásznapokon, 1956 óta, 1989 óta. Az orosz tankokkal eltaposott győztes forradalom után. Az 1989-ben újra felcsillanó remény hamarosan ismét hamvába holt, de a fogyatkozó számú ember erőt vett magán, felemelte fejét, mert élni akart és cselekedni. Felépíteni Magyarország szabadabb és boldogabb templomát, jelenét s jövőjét. Meghalni kórházban, drótokkal lekötözött szívvel? Meghalni üldözötten? Futva Héjjasfalva felé? Nem fut tovább. Megállt. Szembefordult. „Szemből halál!” Hűnek maradni Egy gondolathoz! – inti magát. Most Szilágy Domokost hallom, az Ómagyar Mária-siralom hangján: Civil őrnagy. Nincs lova se. S reménytelen szerelmese a szabadságnak. Lásd, kozák, tiédnek is. Elátkozád, „fugva, husztuzva” – és ölöd. Itt, Fejéregyháza fölött. Kortársaid legjobbikát döfi át bosszuló pikád. Igen. Vállalni kellett a sorsot, halálban is, életben is. Azt a sorsot, amit 1846 decemberében megjósolt magának a költőelőd? Azt is, amit a költőutód, Tamási Lajos vállalt. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as vezércikkében: „Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg.”

Benke László

A második kötet előszava

Tamási Lajos az a költő, aki 1956-ban a zsarnokság ellen, a szabadságért fölkelt magyar nép mellett teljes lélekkel elsőként kiállt, nemcsak egy-két maradandó verssel. A Piros a vér a pesti utcán röpcédulákon is terjedt a forradalom napjaiban, olyan megrendítő és lázító erővel, amilyen ereje 1848-ban A Nemzeti dalnak lehetett.

Petőfi Sándor kétszázadik és Tamási Lajos századik születésnapján könyvünkkel e két költő szellemi testvériségének is örülünk, s 1848-49-es és 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékezünk és emlékeztetünk. Emlékezünk, mert gyűlöltük és gyűlöljük a zsarnokságot, s szerettük és szeretjük a szabadságot.

Petőfi Sándor a Felhők válságos korszaka után, 1846 decemberében az Egy gondolat bánt engemet megírásával, 23 éves korára a magyar nemzet nagy költőjévé érett. Tamási Lajos költészete pedig 1956-ban, 33 éves korában lobbant virágjába. Petőfi 26 évesen beteljesítette sorsát, ő a magyarok legtisztább, legférfiasabb, legkedvesebb, legnagyobb költője. A fegyvertelen embert a segesvári csatatéren megölték a rárohanó kozákok, hősi halált halt a magyar szabadságért.

Tamási Lajost életben hagyták. Megölhették volna a gyakorlott gyilkosok, kisebb „bűnökért” is meggyilkoltak sok-sok embert. A hidegen édes bosszút a ruszki tankok védelmében gátlástalanul gyakorolták. Tamási a megtorlás éveiben is vállalta sorsát, hű maradt magához és a forradalomhoz. Verseit olvasva tanúi, részesei lehetünk költői életműve születésének, kimunkálásának. S megértjük, hogy a reménység forrása mindig a szabad ember, aki megalkotja önmagát; az emberi mű, a belőle sugárzó költői jellem és szellem, amely a nagy elődök példái nyomán testet ölt és hatni képes. Aki ismerte, az szerette és tisztelte őt, a tetőtől talpig becsületes férfit, a szigorú, de türelmes és barátságos ember különleges tulajdonságait, egyenes jellemét. Tamási Lajost nem zárták börtönbe; a bitorlóknak még ez is szabadságában állt! A forradalmár költői sorsa halálig tartó hűség volt, csöndes szembeszegülés. Mint költőt nem tudták elhallgattatni, de a hírnevét elnémították. Ő mégis hű maradt magához, kitartott a forradalom mellett haláláig.

Vígságnak szomorú vagy,
békének háború vagy,
a tisztes nyugalomnak
gyanús vagy, de gyanús vagy.

Barátaidnak szétszórt
csapatja csupa vérfolt,
de megriadnak látva
rajtad a szelíd tébolyt.

Így jellemezte egykor önmagát.

Haláláig megfigyelték, követték minden lépését. „Egy golyót én is érdemelnék” – mondta nehéz szomorúságában, de akkor már nem írt. Látom hatvanadik születésnapján hulló fehér hajával Petőfi szobra előtt „a zuhogó esőben”, s ma is látni vélem, hogy a „fegyvergyári próbalövések jóslásainak ütemére” hogyan készül benne „ratatata... a magyar vers”. Mint „aki csatából menekül, s már elérte a kukoricást; s csak nem szűnnek a dobajok mögötte.”

Tamási Lajos nevét 1956-ban sokan megismerték szerte e világon. De egyetlen versből nem ismerheti meg senki igazán e gazdag költészetet. A forradalomban elhíresült verse 33 évig nem jelenhetett meg hazájában. Föl sem becsülhető kitüntetésnek éreztem 1989-ben, az Oly sok viszály után című antológia összeállításakor, hogy rám bízta a Piros a vér a pesti utcán közlését. Most pedig, mikor e kötetté formálódó verseket forgatom, napnál világosabban ragyog fel előttem, hogy milyen nagy élménye lehetett 33 éves férfikorában a forradalom, hiszen ifjúkorától a szabadság szeretete és a zsarnokság gyűlölete jellemezte; minden érzését, minden gondolatát, egész személyiségét áthatotta. Szerelmi líráját ugyanúgy, ahogy politikai költészetét, anyja és apja iránt érzett szeretetét ugyanúgy, ahogy a munkásokba vetett hitét, bizalmát, velük való érzelmi azonosulását. A magyar nép közös reménysége, a jobb jövő várása izzik költészetében, most és mindörökké. Tamási Lajos egész életműve, emberszeretete a forradalomban gyökerezik.

Ugyanúgy, mint Petőfié 1848-ban.

A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása volt mindenkor, Petőfi Sándor költészetében ugyanúgy, ahogy Tamási Lajos költészetében szabadságára emlékszik és a várakozik a lelkiismeretes, sorsát vállaló, sorsáért felelős magyar nemzet. Költészetünk egyegy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egy tiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényében a nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta és akarja látni önmagát. A pesti utcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkat álmodták 1956-ban: függetlenségünket, szuverenitásunkat, emberi méltóságunkat, szabadságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzi vezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazi erejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni, előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereség is magasztos.

Így történt népünkkel 1849-ben és 1956-ban.

A nép után a költők ébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereséget szenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyar költészet, benne Petőfi Sándoré, Tamási Lajosé s többeké. Történelmünk legszentebb pillanatai valóban a nemzet „közös ihletéből” és közös vállalkozásából fakadtak. Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehet termékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is, termékeny talajra hull. Ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől, olvasással, igazságra érlelődésünkkel mi magunk és utódaink egyre mélyebben megismerjük történelmünket, úgy válik egyre világosabbá: Tamási Lajos is a „nép nevében” emelte fel szavát, nemcsak október 23-án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.

E könyv első részében Tamási Lajos válogatott verseit közöljük (1955-1985); 2. A vállalt sors Tamási Lajos – vita a költő két verséről: Piros a vér a pesti utcán, Csepeli gyorsvasúton; 3. Tamási Lajos hátrahagyott prózái; 4. Részlet az Írószövetség történetéről című könyvből; 5. Tiszteletadás – pályatársak, tanítványok főhajtása a költő előtt; 6. Hátrahagyott versek, verstöredékek; 7. Gyerekversek és családi fényképek; 8. Tamási Lajos költészetéről, irodalomtörténeti jelentőségéről G. Komoróczy Emőke tanulmánya: „Nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban.”

„EL NE FELEJTSE, AKI ÉL,
mert úgy született a szabadság,
hogy hullt a könny és hullt a vér.”

S gondoljunk a hátrahagyott versekre és a Holnap üzenetére is:

Holnap kigyúlnak majd a gyertyák s nem hallik semmiféle nesz, elindul sírni a szabadság, holnap halottak napja lesz.”

Ebben az Előszóban ki kell fejeznem még azt is, amit nem tudok teljesen jól kifejezni. Azt, hogy eleitől fogva hűséges maradtam hozzá, barátságunkhoz. Ahhoz a költőhöz és emberhez, Tamási Lajoshoz, aki suhanc koromban elindított költői pályámon, megmutatta a létezés nehezebb, de szebb, emberhez méltóbb útját. Tiszteltem, becsültem, szerettem ezt az embert, ezt a költőt. Halála után nem akartam elhinni Magdának, Tamási feleségének, hogy Lajos nem hagyott maga után kiadatlan verseket. És harminc év után itt van hagyatéka e kötetben: verstöredékei, gyerekversei, barátok vallomásai, családja, gyönyörű felesége, két lánya, nagyanyja, Balogh Róza s az unokák fényképei. Itt van, elküldte lányaival, Tamási Anna és Júlia által sorsom legnagyobb ajándékát. Lehet, hogy nem is tudom kellőképpen felmérni és megbecsülni annak a jelentőségét, hogy én állíthatom össze, szerkeszthetem ezt a kötetet; nyílván mások is írnak és szerkesztenek könyvet Petőfiről. De ne csak e ritka és különleges születésnapon ünnepeljük – olvassuk! –Tamási Lajost és Petőfi Sándort. E két költő könyvét a kölcsönös szeretet előhívásának és továbbadásának reményében tisztelettel küldjük az Olvasónak.

Benke László
A kötetek kedvezményesen megrendelhetők a Hét Krajcár Kiadó honlapján:https://www.hetkrajcar.hu/ujdonsagok.html