Nyomtatás
Kategória: Irodalom

Az Oidipusz-mítosz egyike a görög mitológia alaptörténeteinek. Az úgynevezett thébaii mítoszok egyik legfontosabb jellemzője, hogy egy kultúra – és ennek emblematikus megjelenítőjeként az erre a kultúrára alapozott város – megszületésétől a pusztulásáig, e kultúra felszámolódásáig kísérik nyomon történetét. A kezdet és a vég: az e kultúrát létrehozó és alakító hősök és hősnők sorsa, életútja alkotja a nagy egész – esetünkben Thébai és a thébaii kultúra – történetét. A magasba ívelő hérósz-életek, a harcban kivívott győzelmek, a város és/vagy az egyén boldogulásáért elért eredmények (családalapítás, -gyarapítás, a város megóvása a külső és belső ellenségtől, a megteremtett értékek ápolása és gyarapítása, létfontosságú jóslatok megszerzése és értő felhasználása stb.); mindezek az események részét képezik annak az egésznek, amit összefoglaló néven a mítosz-családból kirajzolódó kultúrának nevezünk.

Irodalom 9. (NAT2020) - III. A GÖRÖG IRODALOM - 22. A görög drámairodalom
Szophoklész

A Kadmosz Európába érkezésével kezdődő thébaii történetek az epigonoi („utódok”) – a Polüneikész vezetésével egykor Thébai ellen támadt és vereséget szenvedett hét vezér leszármazottai – győzedelmes, városromboló hadjáratával zárulnak. Hogy miért nem a leghíresebb családtag – vagyis Oidipusz – a mitikus történetcsokor névadója, az minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a hagyomány átörökítése során az egyes történetek értékelésében jelentős hangsúlyeltolódások következtek be.

Az archaikus korban (kb. i. e. 800–500) legalább három – elveszett, töredékekből és későbbi idézetekből, valamint utalásokból és kommentárokból ismert[1] –, a homéroszi Íliaszhoz és Odüsszeiához hasonló műfajú epikus költemény mesélte el részletesen a Labdakidák négy generációjának történeteit: az Oidipodeia, a Thébaisz és az Epigonoi. Az első Oidipusz életét, tetteit, tragikus sorsát tárgyalta – minden bizonnyal hozzákapcsolva apjának, Laiosznak mítoszait –, a Thébaisz a két Oidipusz-fiú, Eteoklész és Polüneikész egymás elleni, gyilkos testvérháborúját tárgyalta, míg az Epigonoi a Thébai végső pusztulásához vezető harcok történéseit mondta el. Az Oidipodeiára vonatkozó kevés adatból – idézetből, utalásból[2] – annyi deríthető ki, hogy az eposzban Oidipusz anyja – akit itt Epikaszténak hívnak – azonnal felakasztja magát, amint lelepleződik fiával kötött, vérfertőző házassága. Oidipusz gyermekei azonban nem tőle, hanem az Epikaszté halála után kötött második házasságából születtek.[3] A Thébaiszban Oidipusz a palotába zártan él, immár vakon. Fiai kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogy a hatalmat megkaparintsák, s több alkalommal is megalázzák nyomorék apjukat. Oidipusz szörnyű átokkal bosszulja meg a sértéseket, s ez lesz a két fivér pusztulásának közvetlen oka.

Homérosznál nem jutnak szerephez a Labdakidák. Mindösszesen két alkalommal említi Oidipuszt az Íliaszban[4], és egyszer az Odüsszeiában[5], s a legfontosabb ezekben a szövegekben, hogy Oidipuszra mint a trójai háborút megelőző hősgeneráció egyik fontos alakjára utal. De az Íliasz nem ismeri sem Oidipusz bűneinek – az apagyilkosságnak, illetve vérfertőző házasságának – sem pedig bűnhődésének – az öncsonkításnak – tragikus történetét; a 23. énekben Oidipusz mint Thébai hős királya, népét és városát védelmező hérósz, harcban veszti el életét, s halála után ünnepélyes körülmények között, temetési játékok kíséretében helyezik örök nyugalomra. Az Odüsszeia 11. éneke – a Neküiá, Odüsszeusz Alvilág-járása – pedig nem említi a későbbi feldolgozásokban, elsősorban a tragikusoknál oly fontossá váló részleteket: Oidipusz harcát a szphinxszel, a bűneivel való szembenézést követő önmegvakítást, és a Laiosz-gyilkosság miatt a gyilkosra a delphoii jósda által kiszabott száműzetést.

A tragédia, a színpad az epikus és lírai hagyománytól jórészt készen kapta az Oidipusz-történeteket. Tudjuk, hogy a tragikus triász mindhárom tagja – Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész is – írt Oidipusz-tragédiát. Szophoklész tragédiáján kívül csak Aiszkhülosz trilógiájának utolsó darabja, a Heten Thébai ellen és Euripidész Phoinikiai nőkje maradt fenn, ám a tárgyunkat érintő elveszett drámákról is rendelkezünk legalább néhány, többé-kevésbé megbízható információval. Két ponton a három szerző bizonyosan azonos módon értelmezte a mítoszt: 1) mindegyiküknél Iokaszté Oidipusz anyja-felesége (és nem Eurüganeia), és ő a négy Oidipusz-leszármazott (Antigoné, Iszméné, Eteoklész, Polüneikész) anyja. 2) Mindhármuknál kulcsszerep jut a jóslatoknak és az ezekhez kapcsolódó tragédia-sornak és bűnhődésnek.

I. e. 476-ban Aiszkhülosz egy thébaii trilógiával győzött a Nagy Dionüszián. A három tragédia címe – Laiosz, Oidipusz, Heten Thébai ellen; a trilógiához kapcsolódó szatírjáték a Szphinx volt – arra utal, hogy a mitikus családtörténet három generáción átívelő rajzát készítette el a szerző. A trilógia első két darabja elveszett: a Laioszból csak néhány szónyi töredék ismert, s az Oidipuszból is mindössze három sort ismerünk, de a fennmaradt Heten Thébai ellen egy kardala részletesen vázolja azokat a tragikus eseményeket, amelyek a két fivér végzetes összecsapásához vezettek[6]. Említésre kerül Laiosz bűne, a delphoi jósda tiltása ellenére történő gyermekvállalás, Oidipusz apagyilkossága, anyjával való házassága és a bűnös kapcsolatból született utódok elősorolása, miközben Oidipusz hőstetteinek – a Szphinx rejtvényének megfejtése, Thébai felvirágoztatása – listája is szerepel, s Aiszkhülosz a szörnyűségek leleplezését követő önmegvakításról sem feledkezik meg. A múlt eseményeinek felidézése Oidipusznak fiai ellen kimondott átkával fejeződik be.[7]

Jelenlegi tudásunk szerint úgy tűnik, Aiszkhülosz volt az egyetlen tragédiaíró, aki egységes történetnek, trilógiában feldolgozandó anyagnak tekintette a Labdakidák mítoszait. Szophoklész és Euripidész a több generációt felölelő mítoszcsoportból egy-egy, különálló epizódot választott ki és dolgozott fel tragédiává. Euripidész elveszett tragédiái között szerepel egy Khrüszipposz[8], egy Oidipusz és egy Antigoné című, s ezeken kívül fennmaradt tőle a Phoinikiai nők, amely a testvérgyilkos háború epizódját viszi színre. A Khrüszipposz – amely az Oinomaosszal és a fennmaradt Phoinikiai nőkkel alkotott trilógiát – néhány töredékéből arra lehet következtetni, hogy Laiosz bűne, illetve Pelopsz átka állhatott a cselekmény középpontjában, míg az Oidipusz minden bizonnyal követte – legalábbis nagy vonalakban – a mitikus hagyományt. Ugyanakkor egy ponton – Oidipusz vaksága kapcsán – jelentősen eltérni látszik Euripidész értelmezése mind Aiszkhülosz, mind Szophoklész értelmezésétől: Euripidésznél Oidipusz nem önkezével vakítja meg magát, hanem Thébai közösségének ítélete sújt le rá a megvakítás formájában (amely büntetést vagy Kreón, vagy saját fiai hajtják végre).

Szophoklész Oidipusz királya nem kapta meg az első díjat az athéni Nagy Dionüszián. A bírák többre értékelték Aiszkhülosz unokaöccsének, az utókor előtt szinte teljesen ismeretlen Philoklésznek egy művét[9]. Nem valószínű, hogy szerzőnk különösebben szívére vette volna e nyilvánvaló méltánytalanságot, hiszen ekkor már túl volt számos nagy sikeren – a 442-ben bemutatott Antigonét például oly nagyra értékelte közönsége, hogy a drámai verseny első díján túl megválasztották sztratégosznak, a Szamosz ellen indított büntető hadjárat hadvezérének is[10] –, tehát ekkor már Athén ünnepelt tragédiaírója, közmegbecsülésnek örvendő polgára volt. S az is maradt élete végéig, hiszen még 408-ban, nyolcvanévesen is megválasztották városi tanácsnoknak (probulosznak) – ezen kívül olyan barátai voltak, mint az „aranykor” emblematikus városvezető politikusa, Periklész (aki például az Antigoné khorégosza[11] – az előadás kiállításának költségeit álló polgár – is volt), a szobrász és festő Pheidiasz, a filozófus Prótagorasz és Gorgiasz, s olyan kollégákkal folytatott állandó párbeszédet – színpadon, s nyilván azon kívül is –, mint Euripidész és Arisztophanész, vagy a csak töredékeikből ismert színpadi szerzők, Agathón és Iphiklész. Lehetséges, hogy a bemutató időpontjában[12] mindössze nem volt a kortársak számára nyilvánvaló az, ami Arisztotelésztől a mai napig evidencia: a görög tragédiairodalom egyik legkiemelkedőbb értékét tisztelhetjük az Oidipusz királyban. S ha mindez nem elég, Arisztotelész az Oidipusz királyt három megközelítésben is a tökéletes tragédia kritériumainak a leginkább megfelelőnek tekintette: 1) a főhős sorsa a jóból a rosszba fordul[13]; 2) alkalmas a félelem és a részvét felkeltésére, mivel olyan hős bukásának vagyunk tanúi, aki kiemelkedik az egyszerű halandók közül, de se nem túlzottan elbizakodott, se nem gonosz[14]; 3) a cselekmény fordulatai és a felismerések logikusan egymásra épülnek, folyamatosan viszik előre a történetet a tragikus végkifejletig[15].

Sokféle válasz adható arra a kérdésre, hogy miről is szól az Oidipusz király. Túl a ’sorsüldözött, végzete elől hiába menekülő hős-Oidipusz tragikus története’ értelmezésen, kézenfekvőnek tűnik a drámairodalom első nyomozástörténeteként olvasni Szophoklész tragédiáját: adott egy, a múlt ködébe vesző, ám a várost sújtó események fényében az egész közösség jelenét és lelkiismeretét megterhelő, lezáratlan gyilkossági ügy: az előző király, Laiosz megölése; van egy, a feladat elvégzésére a közösség minden tagja által elismerten alkalmas személy, Oidipusz, akit a nyomozás vezetésére fel is kérnek; a gyilkos utáni kutatás minden állomása újabb és újabb, feledésbe merült – legtöbb esetben szándékosan a feledés homályával borított – adatot hoz napvilágra, s ezek újabb és újabb, a nyomozást a célhoz egyre közelebb segítő felismerésekkel[16] gazdagítják Oidipuszt és az őt körülvevőket (Iokasztét és a Kart); a fordulatok[17] és felismerések végeredményeként eljutunk a gyilkos leleplezéséig: Laioszt Oidipusz ölte meg, a nemrég még tökéletes, majdnem istennek tudott jó király, a nyomozást megalkuvást nem ismerő következetességgel végigvivő hős, akiről mellesleg az is kiderül, hogy Laioszban saját apját gyilkolta meg, majd elfoglalta trónját s szörnyű, vérfertőző házasságban négy gyermeket nemzett saját anyjával; a leleplezett bűnös bűnhődése zárja a cselekményt – ez Oidipusz öncsonkítása, ön-megvakítása[18]. Oidipusz nevének egyik – közismertebb – jelentése: ’dagadtlábú’ gör. ’oideó’ – ’növel’, felfúj’, ’dagaszt’ és ’púsz’ – ’láb’, utalva arra, hogy szülei – pontosabban, szövegünk szerint anyja[19] – pusztulásra szánták. Két másik, nem kevésbé fontos, lehetséges megfejtése is van azonban az oidipusz szónak: a görög ’oid’- igető jelentése „látni”, „tudni” (az indoeurópai vid- igetőre vezethető vissza)[20]. Az összetétel második tagja a fentebb látott ’púsz’, jelentése ez esetben: ’a lábbal rendelkező, gondolkozó, tudó lény’ /=’az ember’/. A harmadik lehetőség, hogy az összetett szó első tagja egy felkiáltás, az ’oi!’ görög idulatszó[21], a második a ’di’ ’kettő’ szótő, harmadik pedig a ’púsz’, így a név jelentése ’jaj, a kétlábú!’, vagyis az ember. Bármelyik jelentés-megfejtést is fogadjuk el, mindenképpen közös bennük, hogy Oidipuszt, az embert kapjuk végeredményként; a szenvedő, a világot megismerni akaró és megismerő, tragikus sorsra jutó, gondolkodó ember. Oidipusz morális nagyságának alapját meghatározza neve: ő az, aki mindvégig megingathatatlanul tudja, hogy képes felismerni és megérteni az őt körülvevő világ jelenségeit. A helyes megismerés képességének tudata természetesen jellemzi a mitológia más, nagy alakjait is: Héraklész, Thészeusz, Odüsszeusz – igencsak hosszú listát lehetne összeállítani – életútja mind bizonyíték arra, hogy a megismerés útján megszerzett tudás hasznosítása, a látszat és a valóság, a hamis és az igaz különválasztására való képesség a hérósz-lét meghatározó jellemzője. Hogy azután melyikük mire jut e meggyőződéssel vallott képességgel – a biztos tudás birtoklásába vetett hittel –, az már az egyéni mitológiai életutak, nem utolsó sorban pedig az adott hős életútjának megjelenítésére választott műfajok függvénye. Oidipuszt egészen a végső összeomlást megelőző lelepleződésig tökéletes gondolkodási és cselekvési magabiztosság jellemzi. Az igazság és a valóság ismerete, s ebből következően a megkérdőjelezhetetlenül biztos tudáson alapuló döntési képesség olyan adottság, amely súlyos kötelezettségeket is ró Oidipuszra az általa vezetett közösséggel kapcsolatban. A tragédia cselekményében felidézett életpillanatok mindegyike ennek a tudáson alapuló határozottságnak és az ezen tudással megalapozott, kötelező cselekvéssornak a megörökítése. Oidipusz a titkok és rejtvények megfejtésének embere. A delphoii jósda homlokzatát két felirat díszíti: ’Ismerd meg önmagad!’, illetve ’Semmit se túlságosan!’; Szophoklész úgy állítja elénk Oidipuszt, hogy ebben a két felszólításban benne van Oidipusz tragédiánkban megidézett élettörténete – természetesen hangsúlyozottan nem a mitológiai, hanem a szophoklészi Oidipusz királyé. Az ember önmagára ismerésének, világban elfoglalt helyének, jelentősége felfedezésének és megfogalmazásának századában – amit a szofista filozófus, Prótagorasz éppen az Oidipusz király bemutatása körüli években úgy fogalmaz meg, hogy „mindennek mértéke az ember” – a tragédia színpadán értelemszerűen tragikus felfedezések során át teljesülnek a delphoii jósda felirataiban megfogalmazott kívánalmak. Oidipusz maga az emberi létezés alapkérdése: ki vagyok én? A válasz, amelyet oly elszántan kutat, mindvégig ott volt a szeme előtt, mi több, a szó szoros értelmében magában hordozta azt. Ráadásul egyszer már tudta a választ, hiszen a szphinx rejtvényének megfejtése ugyanaz volt, mint mostani válaszkeresésekor. A szphinx előtt a helyes válasz „az ember!” volt. Általában az ember mint a fajára jellemző, specifikus testjegyekkel leírható, két lábon járó, gondolkodó lény. Thébaiba érve mint emberek elsejét, a városmentő hőst fogadják, feleségül veszi a megözvegyült királynőt, s ezzel új elemmel bővül ember mivolta: király, aki immár a saját érdekében kell hogy felhasználja mindenre kiterjedő biztos tudását, de a közösségért is, amelynek vezetője lett. Oidipusz jó király. Múltjával, a városért vállalt hőstettel – a szphinx rejtvényének megfejtésével[22] – igazolta városvezetésre való alkalmasságát, s mint ezt a prologoszban őt megszólító pap kiemeli[23], soha nem is kellett csalódniuk Oidipuszban: felvirágoztatta Thébait, éppen ezért elvárható tőle, hogy a mostani nehéz helyzetben megoldást találjon a közösséget ért csapás orvoslására. Különös, több szempontból is magyarázatra szoruló döntés volt egykoron Oidipusz részéről, hogy az Apollón keltette dögvész okainak tisztázására Kreónt küldte Delphoiba jóslatért. Ez – a drámai jelent megelőző – döntés a cselekményt meghatározó jelentőségűnek bizonyul. Magyarázatra szorul mindenekelőtt, hogy miért nem ő maga, Oidipusz vállalkozott erre az útra. Amikor a közösséget pusztulás fenyegeti, a vezető, a király, az anax, vagy türannosz kötelessége, hogy gyógymódot találjon, se ennek – irodalmi műfajtól függetlenül – kézenfekvő eszköze a jóslatkérés. A jóslatkérés miatt városától távol lévő király mint toposz a fennmaradt tragédiák között felbukkan például Euripidész Hippolütoszában is, s ez azért is érdekes, mert i. e. 430–428-ban mutatták be, tehát körülbelül ugyanabban az időben, mint az Oidipusz királyt. Mindkét esetben azt látjuk, hogy igencsak nyomós ok kell(ene) ahhoz, hogy a király magára hagyja közösségét: valamely távoli ellenséggel vívandó háború, vagy valamely titokzatos, a közösséget létében fenyegető járvány. Szigorúan a közösség érdekében kell útra kelnie az uralkodónak, s ez természetes is, hiszen az uralkodó legfőbb kötelessége a népéről való gondoskodás, tetteinek, döntéseinek ez kell legyen legfőbb motiváló ereje. Természetesen kisebb jelentőségű ügyekben nem a királynak kell felkeresnie a jósdát – Hérodotosz éppen elég példát sorol a különböző királyi, követek útján lebonyolított jóslatkérésekről –, így ha személyesen kér jóslatot, az már önmagában is jelzi az adott ügy kiemelkedő, az egész közösség létét érintő jelentőségét. Fentiek tisztázása után ismételten fel kell tenni a kérdést: miért Kreónt küldte Delphoiba Oidipusz, hogy a várost végveszéllyel fenyegető járvány elhárításának mikéntjéről kérdezze Apollónt? Másképpen fogalmazva: mit jelent Kreón Delphoiba küldése az adott történelmi pillanatban?

Oidipusz esetében egyébként már az említést érdemel, hogy úgy ítéli meg az állam helyzetét, mintha azon ő egymaga már nem tudna segíteni, s ezért kell Delphoihoz fordulnia segítségért. Annak idején, amikor hasonló, folyamatosan emberéleteket követelő vész sújtotta Thébait – a Szphinx eljövetelekor –, senki tanácsát nem kérve cselekedett: felmérte a bajt, döntött, felvette a harcot és győzött. Figyelembe kell vennünk Oidipusz Delphoihoz fűződő, igencsak kényes kapcsolatát is: fordult ő már – igaz, szigorúan magánügyben – Apollónhoz: azt tudakolta, vajon igazat mondott-e egykoron az a bizonyos korinthoszi, részeg ember, azt állítva, hogy ő cserélt gyerek? Tőle magától tudjuk, hogy kérdésére a Püthia nem adott választ[24], helyette azonban iszonyú bűnöket jósolt neki, amelyeket elkerülendő jutott el végül Thébaiba.

Oidipusz joggal gondolhatja – most még – úgy, hogy életének eddigi sorsfordulatai bizonyítják, a jósda tévedett, nem váltak valóra Apollón jóslatai. Igaz, folyamatosan nyomasztja az isten szava, fél a jóslat valóra válásától, de, lám, ő mégiscsak sikeres óvintézkedéseket tudott tenni a jóslatban jelzett szörnyűségek elkerülésére. De ha ez így van, akkor ettől a pillanattól kezdve vajon bízhat-e Oidipusz bármilyen ügyben is Delphoi szavahihetőségében? Ekkor pedig már nem is az a kérdés, hogy a várost pusztító járvány orvoslása ügyében miért nem személyesen keresi fel a jósdát, hanem hogy egyáltalán miért küld bárkit is az – ő szemében legalábbis – erősen kétséges megbízhatóságú információforráshoz? Döntésének két lehetséges magyarázata van: vagy alábecsülte a várost ért csapás nagyságát, ezért nem állt szándékában személyesen felkeresni Apollón szentélyét, vagy egyszerűen nincs tisztában a fent elemzett, a jó uralkodót jellemző felelős magatartás – a végveszélyben kötelező, királyi jóslatkérés – jelentőségével; tegyük még mindehhez azt is hozzá, hogy sehol nincs annak nyoma Oidipusz mítoszaiban, hogy thébaii uralkodása során bármikor is Apollón tanácsát, segítségét kérte volna. További, nem kevésbé fontos kérdés, hogy Thébai egyedülálló helyzetében – itt él és szolgálja immáron generációk óta a királyt és a várost Teiresziász, Apollón jóspapja – mi szükség van egyáltalán Delphoira? Hiszen helyben van a tévedhetetlen szavú jós, aki tudását közvetlenül Apollóntól kapja! Mi ez a kettős Apollónhoz fordulás? Élesebben fogalmazva: kiben nem bízik Oidipusz: Delphoiban, vagy Teiresziászban? Sorjáznak a kérdőjelek, jóllehet, még csak a prologosznál tartunk. A színpadi cselekmény kezdetén mindenesetre befejezett tény: ő, Thébai királya küldte el Delphoiba Kreónt, hogy a város sorsára, azon belül saját teendőire vonatkozó jóslatot kérjen.

[1] E. I. de Kock, The Sophoclean Oidipus and its antecedants. Acta Classica 4 (1961) 7–28.
[2] R.C. Jebb,
Sophocles. The Plays and Fragments. I. The Oedipus Tyrannus. Cambridge 1914. 13–14.
[3] Pauszaniasz 9, 5, 11.
[4] 4, 378. 23, 678–680. sor
[5] 11, 271–280.sor
[6]Heten Thébai ellen, 742–791. sor
[7] T. G. Tucker.
The Seven Against Thebes of Aeschylus. Cambridge 1908. 154–166.
[8] R. Aelion,
Quelques grqnds mythes héroiques dans l’oeuvre d’Euripide. Paris 1986. 22–92. a Labdakida-történetek Euripidész műveiben való összefoglalása.
[9] Szkholion Arisztophanész,
Béke 803-hoz, második hüpotheszisz Szophoklész, Oidipusz király-hoz (C. Jebb, op. cit. 4.)
[10] M. Griffith,
Sophocles. Antigone. Cmbridge 1999. 21–25., 54–58.
[11] Az előadás költségeinek fedezéséről gondoskodni hivatott állampolgár, akit a népgyűlés kért fel, illetve bízott meg. Pickard-Camridge
The Dramatic Festivals of Athens. Oxford
12] I. e. 430–425 között
[13] Arisztotelész, Poétika 1452a
[14] Arisztotelész,
Poétika 1449b
[15] Arisztotelész,
Poétika 1453a10, 1453b5–6., M. Oswald, Aritote on hamartia and Sophocles’Oedipus Tyranus. in: Festschrift Ernst Kapp. Hamburg 1958. 105.
[16] Arisztotelész,
Poétika 1455b18–1455a20.
[17] Arisztotelész,
Poétika 1452a23–26.
[18] Gyermekkoromban műsoron volt egy német (természetesen NDK-s) krimisorozat a televízióban, amelynek a címe
A nyomok a Hetedik mennyországba vezetnek. A heti folytatásokban „adagolt” filmet egy ország követte lélegzet visszafojtva; a történetből mindössze annyira emlékszem, hogy a címben jelzett Hetedik mennyország egy éjszakai mulató, s hogy a nyomozást vezető, daliás férfiról a végén kiderült, ő az egész várost rettegésben tartó gyilkos. Később, amikor először olvastam az Oidipusz királyt, nyomban ráismertem a korokon és műfajokon átívelő toposzra, a nyomozó=gyilkos sémára; majd azt is megtudtam, hogy ez felbukkan olyan krimiklasszikusoknál is, mint E. A. Poe vagy Agatha Christie.
[19] 1034–1036. sor célzással a név
dagadtlábú jelentésére; 1171–1174. sor Iokaszté kegyetlen parancsa a csecsemő elpusztítására. Amúgy az ilyen típusú, beszélő névvel rendelkező mitológiai hősök nevükben hordják a sorsukat. Elég csak Héraklészre, Héra dicsőségére vagy Aiaszra, a Jaj-sorsúra gondolnunk, hogy lássuk: a tragédia cselekménye szoros összefüggésben kell hogy legyen a főhős megszólításában is elhangzó, mintegy folyamatosan, fenyegetően és elkerülhetetlenül jelenlévő sorsával.
[20] H. Frisk,
Griechisches etymologiscehs Wörterbuch. Heidelberg I–II., 1970. 357., 409–410. A szanszkritban a vid, vetti ige jelentése „tudni”, abban az értelemben, hogy valamely jelenséget, tárgyat az ember a látás segítségével megismer és ezáltal róla elmélyült tudáshoz jut. (Innen a „szent tudás” négy, monumentális könyvből álló, szanszkrit nyelvű gyűjteményének elnevezése: Védák.)
[21] Ld. az eposzban és a drámában igen gyakran előforduló ’
oimoi!’ és ’ómoi!’ kifejezéseket.
[22] A szphinx rejtvényének szövege fennmaradt több kódexben (L. P. A), az euripidészi
Phoinikai nők argumentumaiban, s az Anthologia Palatinában (XIV, 64.) mint Aszklépiadész, i. e. 4. században élt szerző Tragódómena („Tragédia-tartalmak) című munkájából származó idézet. A szöveg a következőképpen hangzik: Van a földön egy lény, amelynek két lába, négy lába és három lába van, de hangja csak egy van. Egyedüli ő, aki változtatja természetét mind közt, ami csak a földön csúszik-mászik, vagy a légben száll, vagy a tengerben él. De épp amikor a legtöbb lábon megtámaszkodva jár, akkor legkisebb lábainak sebessége.
[23] 35–51. sor
[24] 788–792. sor