Ismét felvíradott a nap, melyen százak előtt, az ország szerencsétlen királya, népe virágával együtt Mohácsnál elhullott. Álomtalan éjen keresztül vártam ezt, mit úgy hittem, közérzelem fog megszentelni. De nem első, s bizonyosan nem is utolsó eset, hogy a magános ábrándozó hitében megcsalatkozott; valamint az sem, hogy megcsalatkozásán költ fájdalmát a hideg vizsgáló kinevette.

Minden ember saját szemüvegével nézi a világot; s ki tudná meghatározni, ki tart jobb üveget? a vizsgáló-e, vagy az ábrándozó? Legyen, mint akar; az ábrándozó legalább a magáét rosszabbnak nem hivé; s ablakához ment, látni: a nevezetes nap emlékezete a nép arcain mint fog visszasugárzani?

Kölcsey Ferenc | Europeana

Mint egyes ember, úgy egész nemzet életében vagynak szerencse és szerencsétlenség napjai, melyek mind pillantatnyi hatások, mind késő következésök miatt feledségbe nem menendők. A boldog férj évről évre örömmel várja visszafordulni a napot, melyen szeretett nejének az oltárnál hűséget esküvék. Férj és nő karöltve állnak a virággal hintett sírdombnál, hova egy év előtt a legelső, szép gyermeket eltemették. Mindegyik jelenés érező, s a természet szelíd benyomásainak híven engedő keblet mutat. Hasonlóul tesznek, s hasonló ösztönnek engednek a nemzetek is, midőn öröm- és gyásznapjaikat ünneplik. Ezért szentelt Róma a városalkotó Quirinosnak ünnepet; ezért szentelé meg az áldozatra ment háromszáz Fabius elestének emlékezetét.

Szerencsés történetek felvirágoztathatják, dicsőségre emelhetik a nemzetet; de a balsors csapásaiból is eredhetnek magas érzelmek. Szerencse hiúvá is teszen; szerencsétlenség, ha nem közlelket ért, magába szállást, önismerést, erőkifejlést hoz magával. Hányszor nem szült a veszteség hasonló lelkesedést a legragyogóbb győzedelemhez! Minden esetre, a fájdalom keresztűl röpülése gyötrelmes ugyan: de szelíd, emberi érzelmeket többször támaszt, mint a gyönyör hosszú folyama. Iskola az, melybe az istenség nem mindig haragjából vezet bennünket.

Nekem legalább mind a magányos, mind a nemzeti gyásznapok szentek; s mennyivel inkább annak kell lenni e mai reggellel visszafordultnak, mely e nép múltja és jövője közé úgy állott, mint keresztülrohant tenger az általa különszakasztott két világrész közé! Ami nagy, legyen az bármi, szívet és lelket érdekel; s hatása századok múlva is kiemel a mindennapi élet parányiságából. És ily kiemelkedések nélkül sem egyes ember, sem nemzet a történetek sorában állásra méltó nem lehet; s azért mi szükségesb, mint az alkalmat reájuk hűen keresni és használni?

E gondolatok újulnak meg lelkemben, s e gondolatokkal eltöltve néztem le ablakomból; együgyűségemben azt hívén, hogy nincs magyar, kit e pillanatban másvalami foglalhatna el. És miért vesztegessek szót, néztem és láttam mindazon ezerféle tarka jeleneteket, mik a város utcáin naponként egymást váltogatják; csak azt nem, amit keresék.

Gondolák az emberek: a nap feljött, mint évenként háromszázhatvanötször, majd tisztán, majd borongva fel szokott; s mi van egyéb hátra, hanem hogy dolgainkat, vagy dologtalanságainkat ott, hol tegnap elhagyók, folytassuk? a nemes hintóján vagy paripáján hurcoltatja magát; s nem jut eszébe, hogy a reggeli szellő, melyet szív, háromszáz év előtt ősei vérpárájától terhesűlt. A kalmár számvető képpel nyitja boltját; s jegyzőkönyve mellett a történet évkönyveire emlékezni ideje nem marad. A katona gond nélkül jardáll a bástyákon, nem sejdítvén, hogy azok ez évnapon maradtak király és nemzet nélkül, dúló nép zsákmányává leendők. A tudós mindennapi kenyérről gondoskodván, érzelgésre nem hevülhet. És a költő - ó a költőről ki tud valamit? rejtve tolong ő a sokaság közt, mely nevét még nem hallá; vagy magányban ül, hol senkitől nem kerestetik!

Megvallom ugyan, ablakon keresztül utcára nézés által emberi szívet vizsgálni nehéz; s utoljára is, ki mondhat bizonyost, hogy belsőjökben mindezeknek, kik ott jőnek és mennek, mi forr és kél? Azonban nem annyira az lenne kérdés: ha ez vagy amaz ember magában valamit gondol vagy érez-e? és e kérdésre állítólag felelni ki merne?

Visszamentem szobám mélyébe, s kezemre hajtván fejemet, azt kezdém, amit a drámai hős, midőn a szerepek egyszerre elfogynak mellőle: beszélék magamban.


Ismét hevülő érzelemben kaptad magadat, mely talán éppen úgy hiú álmokból szövődött, mint annyi sok más, ami élted minden napjaiban ezerszer támadt és enyészett el benned. Tégy vallást: te költői helyezettbe jöttél. Költő, úgy mondják, nem e mindennapi világ embere; tehát mit tudja ő, mit kell e világban érezni és tenni? Ti dalszerzők, nem leltek a jelenben annyi színvegyületet, annyi sötét tisztát, annyi fénykört, s minden más egyebet, mennyi nektek azoknak az úgynevezett étheri hangoknak öszvealkotására szükséges. Itt minden igen közel, igen földi világításban és viszonyban áll; s mi természetesebb, mint a hajlandóság, minél fogva a múltba visszaröpkedni szerettek? ott a messzeség a dolgok színeit meggyengítvén, egyszersmind megszelídíti; ott az alakok nem látszanak többé tisztán, s a képzeletnek tágas pálya nyílik önkéjes vonásokkal és színekkel előállani, ideált teremteni, rózsafátyolt lebegtetni, szóval oly világot alkotni, milyen jelenben ugyan nincs, de bizonyosan múltban sem volt: hanem amilyenre a költőnek szüksége van.

Mit gondolsz? annak a költői múlt kor nemzetségének, minekutána földi életét, maga idejében, mint minden más kornak nemzetségei, hírvágy, gyönyörlesés és kenyérkereset közt, öröm, bú és unalom váltva, csalás és csalódásban leélé, már más bajai nincsenek: mint amiket a többé vagy kevésbé kegyetlen költő rája szab. Azért tehetitek azt félistenekből álló sokasággá, vagy amivé tetszik; példányokat szabhattok belőle; időszakokká bélyegezhetitek történeteit; de mi joggal kívánjátok a jelenkort reá bámítani? nékie tapsolni? miatta érzelgeni?

Az embereknek mint mindig, úgy ma is temérdek szükségeik vagynak; s te azt akarod-e, hogy ezeket feledvén, túlvilági álmokba szenderedjenek? Hány millióm és számlálhatatlan óhajtás támad minden percben! Alig van, ki másképpen ne kívánná magának a jelent; s minden kívánat, mely jelenben formáltatik, csak jövendőtől várhat teljesülést. Nem látod-e? jelen és jövendő a két fontos tárgy, mely az emberiséget egészen magának foglalja; s itt akarnál-e a te múltaddal valamit kezdeni? Pedig lehetetlen nem tudnod: a múlt felé csak érzelembe olvadt emlékezet vonz. A jelenkor érzelmei másformák: s legboldogabb az, ki érzelmeit úgy hatalmába vette, mint arca vonásait a színész, és hidegen számol ki minden lépést.

Vagy talán nagynak akarod e népet; s úgy hiszed, lelkesedés nélkül az nem leszen? Mit nevezsz lelkesedésnek? múltak emlékén tettre lobbanni? Úgy talán, mint Themistokles, mikor a marathoni győző oszlopánál sírt? úgy talán, mint Caesar, mikor Herakles szikláit könnyel öntözé? Ezek s az ilyenek a te Plutarchodba jól illének; most a divat törvényei más szokást hoztak be. Aztán gondold meg: vajon Themistokles épített volna-e falat Athenának pénz nélkül? vajon Caesar lett volna-e főpap, konzul és földkerekség ura pénz nélkül? Íme a történetek egyetemi nagy rúgója! erre törekedés, múlt után sovárgani nem hágy időt; s állíthatod-e csalhatatlanul, hogy ez nem nagy dolgok szerelméből ered? a nemes pénzre vágy, mert nagy házat így tarthat; a kalmár pénzre vágy, mert nagy tőkepénzt így halmozhat; a tudós pénzre vágy, mert nagy, azaz holtig tartó pihenésre így juthat. S nem lehetne-e ezt a nemzetségek minden osztályain így végig folytatni?

Tekints tovább. Mindezen osztályok ily nagy nemű kívánattal eltelve, s e kívánattal együtt járó küzdés által kifárasztva, mi helyzetbe jőnek? A nemes pénzt nem kap, mert birtokán hitel nem fekszik; a kalmár nem, mert számíványit a nemes nem fizetheti; a tudós nem, mert kéziratain moly rágódik. Mi vigasztalás nélküli állapot? szorongásaiknak közepette vonnád-e fel előttök a múlt leplét, mint valamely játékszíni kárpitot? Felvonhatod azt, és ők ott ülhetnek; de veheted-e rossz néven, ha vággyal tölt szívvel és gonddal teljes fővel vágyok és gondjok tárgyán kivűl semmit nem láthatnak, nem hallhatnak, és nem is érthetnek?

Kérd el a leghatalmasb tündér varázspálcáját, s egyetlenegy csapással tégy e világban bámulatos fordulást! Megtetted azt; s íme a következő pillanatban nemes, kalmár és tudós halom arany közt ülnek. Most úgy hiszed, itt az idő végre a földi gőzkörből kiemelkedni, s a te lélekemelő játékszíned előtt andalgani. Nem. Mert ó, az embereknek oly temérdek végeznivalójok van, ami kezdve sincs! nemesnek mocsárokat kell szárasztani, kalmárnak a Dunát hajózhatóvá tenni, tudósnak oly sok éjszakázás után aludni. És mivel az ország e három osztályon kivűl még számtalannal bír: természetes, ha e számtalanoknak számtalan mindent kell előbb tenniök, minek előtte azt tehetnék, amit te nem tétetni, hanem éreztetni kívánsz.

Boldogtalan vagy ezt látván; de ki tehet róla? Miért vetett nevelőd Plutarch világába, bár tudta, hogy e miénkben kell élned? Szép volt ama régi világ, azt meg kell vallani; de meg kellett vala tanulnod, hogy jelenetei csak egyes alakok valának az ifjúságba lépő emberiség keresztülfutó álmaiból. Hősek, kik Achill sírján ábrándoznak, a Zeus fia mesés pályáját Indiáig követik, megnyílt föld torkába ugrálnak, Platónnal kezeikben halálra rohannak, üldöző hazájokért örömmel vesznek, s több ilyenek: e megért, e komoly, e való hasznok után fáradó világba mint fognának illeni?

És az a honi régiség! Parányi fészkek a sziklabércen, apró harcok a sík mezőn, változékony apák, emléktelen kor, szalmafedelű várasok, s más hasonlók érdemlik-e elhagynunk a jelent, hogy tekinteteinket rajtok legeltessük? A fészkek öszveomlottak; de mi omladékok Itália és Aegyptus romaihoz képest? A harcmezők mit juttatnak észbe, ami Waterloohoz hasonlíthatna? Az apák sem magokat sem tetteiket, sem márványba, sem ércbe nem vésették; az emlékezet és dicsőség trombitáját Tinódiak fúvák; s mindezekhez a szalmaváros oly jól illett, mint bőrrel fedett sátor a tehéncsordák mellé, miket párducos Árpád és üstökös leventái e tejjel és mézzel folyó szent földre szerencsésen hajtottanak. Ismerd meg már most: nem fonákságot kívánsz-e korod nagy tüneményekhez szokott magzataitól, kebleiket ily parányiság miatt hevülni kívánván? Nem európai lakók, nem világpolgárok-e ezek? s mi Európa, s mi világ ez a mai? Franciaország rengései, Napóleon kométához hasonló pályája, lengyel romlás és dicsőség, Washington és Lafayette, s száz meg száz egyebek, mind tünemények jelenben, mik a parányi múltnál érdekesebbek. Azt mondod: nem hazaiak! Mely mondás! mikor még az emberek saját apróságaikkal bíbelődtek, mikor az apai ház négy fala egy hon, s az ország határai egy világ valának: akkor ily valamit mondani lehetett. Most az angol Rómában, római Párizsban, francia Amerikában, amerikai magyar révparton; és a magyar az ég tudja hol? lakik. Most az újságszerkesztető a világ öt részének ír; az angol és francia román író a világ öt részét sóhajtoztatja; s ugyanazért minden mindent magáénak nevezhet. Az emberek egy közönséges nagy hazában élnek; érzéseiket s gondolataikat nagy tömegekhez szoktatták; s lehet-e képzelni, hogy a parányi pontot, mit máskor hazának neveztek, szüntelen szemeikben tartsák? s annyival inkább, hogy e parányi pontnak századok előtti állapotával tépelődjenek?

Vagy talán, mindezen okoskodás csalóka bölcsességen épül? Jaj nektek, ha úgy van; s ha az érzelem, mi keblemet e nap emlékezetére felhevíté, csakugyan nem hiúság! Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyugodni visszatér; s egyedül az emberen feküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztül, s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon? Viselhet-e az egész emberi nem iránt tiszta, szent szerelmet szívében, ki saját háznépe keskeny körében nem tudná magát boldogabbnak érezni, mint másutt mindenütt? Ki távolból megtérte után saját gyermekét nem tudná forróbb öleléssel magához szorítani, mint akármely idegent? És mi a haza egyéb, öszvetartozó nagy háznép egészénél? Minden ily nagy háznépet saját nyelv, saját szokások, saját ősek, saját hagyomány, saját jó és balszerencse kötnek együvé, s választanak el egymástól. S ez előszámláltak mind múltból hatnak a jelenre, mind lélekről lélekre és szívről szívre plántált emlékezeten nyugosznak; s aszerént amint vagy hűven ápoltatnak, vagy hűségtelen hidegséggel elhagyatnak, vagy gazdag virágzatú nemzeti élet fejlik belőlek, vagy nemzeti hervadás és enyészet következik.

Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát. Semmi sem lehet erős, semmi sem nagy és következéseiben tiszteletre méltó, ami cél és határ nélkül széjjel folyt; aminek nincs pontja, melybe öszvevonúljon, honnan elágazzék. Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálni; azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni; azért kellett a legszebb, legrendkívülibb tetteknek csak ily szerelem kútfejéből származhatni. Egész világért, egész emberiségért halni: azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért: halandó szív többet meg nem bír.

És ez a haza lehet kicsiny, s lehetett még kisebb valaha; de a szerelem nem a tárgy nagyságától veszi kezdetét. A férjfinak kedves az atyai lak, hol minden tárgy gyermekkori parányi örömeire emlékezteti, hol a szülői szeretet édességében részesült, hol később háznépét táplálta, hol munkált, épített, jót és rosszat szenvedett, hol kedveseit egymás után sírba kíséré, hol maga is egyszer hosszú, mély nyugalomban feküdni fog; s ez édes és keserű érzelmek vegyületéből szövődik az oldhatatlan lánc, mely őt minden mások felett e helyhez szorítja. Így történik a hazával is. A szó, melyet a gyermek életében legelébb kirebegett, melynek hangjaihoz képest későbben ajak, nyelv, fül és szív változatlan formákhoz szokik; emberek, kik e szót hasonló hajlékonysággal beszélik, kiket sors, rokonság, nevelés, véralkat s ezer ilyfélék hozzánk közelítenek; föld, melynek fekvése, termékei, halmai és vizei, falui és városai régi ismerőseink; éghajlat, melynek befolyása alatt lettünk és nőttünk, s melyen túl minden más szokatlan; s azon mindenféle dolgok, melyek születés óta körülünk és mellettünk, alattunk és felettünk és bennünk vagynak és hatnak, oly varázskört vonnak, miből annyira nem kedves kilépni! S ki meri mondani, hogy e körben lehet valami oly kicsiny, ami figyelmünket hajlandósággal ne vonhatná magához? Ám a kertben, melyre ablakaid nyílnak, melyben óráidat munka és pihenés közt töltögeted, örömmel mulatsz minden bokor mellett; örömmel hallod vén kertészedtől: e fát itt a régi úr ülteté, mikor első fiát legelőbb karjaira vette; amaz ott a nagyanya sírja felett nőtt, könnyűk közt plántálva; s kicsinységnek tarthatod-e, ha feléd a haza múltja int és szól? Íme a begyepedzett sánc, hol Zrínyi holt; amott a parányi rom, melyért Szondi éltét áldozá; az oltár, mely alatt Bethlen nyugodott; a mező, hol Báthori és Kinizsi győztenek; és ez is, és az is rend és szám nélkül, mindaddig, míg egyszer a sor Mohácsra is kerülne; s ha már előbb ez vagy amaz emlékezetnél szíved melegedni talált, itt végtére nehány jóltevő könnycseppet önthetnél.

Vajon sokkal ragyogóbb vala-e Visegrádnál Athena, mielőtt Perikles az Akropolis csarnokait emelé? Vajon az árok, melyet általugorni Remusnak halált hoza, óriási műve vala-e? Higgyétek el: a régiség becse nem a romok pompájában fekszik. A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről ősz korában körüle tolongó gyermekeinek beszél. Hallgatják azok a harcokat, a veszélyeket, a fájdalmat, dicsőséget; s mindezek nem az atyáéi már egyedül. Ő elhuny, de harcai, veszélyei, fájdalma és dicsősége, gyermekeire maradnak osztályrészül. Ezek emlékezete köti öszve az élőket az elnyúgodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve. Firól fira száll a hagyomány; s nem egy unokának keblében lángot gyújt. De mindnyájok előtt tiszteletben marad a dicső; s annak tudása, hogy mindnyájan véréből származtak, szíveiket egymástól elválni nem hagyja; s nemzetségi fényök közös fenntartására ingerli. Ily öszveolvasztó, ily egyetemi ingert adó a hazai régiség és történet. Hívtelen vala a természethez minden nép, ha ezekkel nem gondolt; s minden hívtelenség a természet iránt, kegyetlenül bosszulja meg magát. Elsorvadtak ők nyom és emlék nélkül, míg a hívek hosszú szép ifjúságot éltenek; s midőn végre megaggottak, neveiket az újkor nemzeteinek példányul hagyák meg.

Mit akartok? Isten a milliomokat nem azért szorítá vizek és bércek közt közös határba, hogy e temérdek erőt egyenként széledezve mindennapi, nyomorult gondok emésszék fel. Amit apáitok nem tettek, azt nektek kell tenni; de soha sem fogtok semmit tehetni, hanemha egyetemi hév, egyetemi erő, egyetemi lelkesedés gyűl sokaságtokból. Mondom néktek, gyűljetek össze a beszélő ősz mellett; hevüljetek, midőn harcairól beszél, remegjetek veszélyein, együtt szenvedjétek fájdalmait: így dicsőségén is fogtok osztozni. Mert ki harcolt, veszélyeztetett és szenvede, az dicsőség nélkül nem maradhatott; s a legparányibb hazai dicsőség, a legtemérdekebb idegennél, unokákban lángot gerjeszteni, többet ér.

Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké. Változékonyságban sínylettek? változzatok ti is, mint a leple, nemesbnél-nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és célra hatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az Óceánban tolongani.

Képzeljetek embert, ki ifjúságában eszét és erejét gyakorolta, tanult, munkált, s időről időre magasabb tökély felé sietett. Most jön egy szerencsétlen történet, mely őt emlékezetétől a múltra nézve egészen megfosztja; s ő mindent, mit eddig tanult, munkált, haladott vala, elfelejt. Mivé kell neki lenni? Egyszerre bukott le az eddig fáradsággal nyert emelkedésből; nem bír többé alapot, mire építsen, ismeretet, mihez gyűjtsön; s ahelyett, hogy a már félig megtett utat folytathatná, minden lehetséges út töretlen áll előtte. Előbbi élete sírba szállt; s e pillantattól fogva vagy emberi becsének vége van, vagy, ha még lehetséges, újólag kell más, fáradságos életet kezdenie, s minden még oly parányi hangot, képet, gondolatot elölről kezdve, lassú haladással magáévá tennie. És vajon ezen újonnan szerzendő ismeretek, s azokkal egybeolvadó érzelmek és képzemények a régiek lesznek-e? Nem. Azok a gyermekévi homályos benyomásokon és sejdítéseken kezdődtek; s azoktól fogva többé vagy kevésbé tisztán szakadatlan szövedékben csatolódtak egymáshoz: ez újak pedig semmi kapcsolatban azokkal nem állanak. Más helyzetű s kifejlésű létszerek fogják fel most az első behatást; más környűlmények közül foly minden ismeret; nincs már itt a gyermek gyengédsége, élénksége, szállongó heve, sötét tisztája s több efféle; s mindezek után a legszerencsésb esetben is várhattok-e oly meleg, oly viruló életet, mint amaz első vala?

Egész nemzet élete, mint egyes emberé. Ezt és azt az életen keresztülömlő emlékezet teszi egésszé, folyvást tartóvá, napról-napra gazdagabbá. Törüld ki a lélekből annak ragyogó színeit; és íme az élet halva van. Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. Az időtől fogva eltűnt a nemzet, mely magát gyermekkorból szép ifjúságba felvívta; mely tévelygések s előítéletek közt bár, de mindenesetre önérzéssel és saját érdekkel s bélyeggel készüle ki; mely hajdankora képeit századról századra szállítá, míg a késő messzeségben lassanként ideállá váltak, s mely az ideál segédével magát való nagyságra felemelni képes vala. S ti ezen ily szeretetre méltó nemzet helyére mit fogtok tenni?

Bizony a lélekkel tölt nemzetek nem ragaszkodtak hiába hagyományaikhoz; nem hiába tisztelték a lefolyt századok történeteit. Az ezer hajó, melyek Trója alatt tíz évig hevertek, nyomorult sajkák valának; az ithakai sziklák fejedelme parányi kalandor; s minő elláthatatlan mégis a hatás, mit e magokban kicsiny képek a hagyományban megdicsőítve okoztanak! Hasonló regécskék váltak a római temérdek nagyság alapjává; s ha ezek ily következményt szülhettek: mit nem kelle még a valóság teljes fényében tündöklő történeteknek okozhatniok? ki tudja jobban, mint ti? A marathoni győzők emléke hőseket nevelt Athenának; s az itáliai csatácskák győzedeljegyei ütközeteket nyertek Róma számára, egész világrészek sorsát intézőket. Azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni; s érte melegűlni. Nem költői ábrándozás ez; hanem fennmaradás, folyvást emelkedés érzelme; s azon egyesületnek, mely a nemzeti lét elevenítő szelleme, legbiztosb, legszebb, s legjutalmazóbb középpontja.

Mi köt most titeket, mint egész néptömeget együvé? Hol a szellem, mely kisebb-nagyobb mértékben, minden keblen keresztül lángoljon? Játékszíneitek? bujdokló vándorok sátorai, hol különben is minden alak idegen. Gyűléseitek? egyik osztály kirekesztő tulajdona, hol az a lehetségig gyéren jelen meg. Egyházaitok? azokban meghasonlátok, s felekezet lelke szállt belétek. És azok a ti versenyeitek, azok a ti köztermeitek dicsőséges gondolatok ugyan; de kevés számra vagynak kivetve. Mi más lenne az, ha őseitek s egész házatok öröm és búnapjait Duna és Tisza partjain, palotákban és kunyhókban egyformán ülnétek! mert íme, hol a paloták urának őse győzött, vagy halt, ott győzött és halt a kunyhók lakójának őse is. Ily emlékezetnek egyetemi joga van minden szívhez. Rang és birtok egyesek sajáta: a nemzet és haza nevében mindenki osztozik.

De ti mindezekkel nem gondoltok; ti egyenként külön világgá teszitek magatokat; s parányi köreitekben elszigetelve kerengetek. Jön a költő, s énekét a hajdanról elzengi; de ki hallgatja őt? Jön a szónok, s említi őseiteket; de beszéde kiáltó szó pusztában. Mit akartok? azt várjátok-e, hogy a halottak sírból felszálljanak? hogy rémletes arccal jelenjenek meg álmaitoknak? És mit fognátok felelhetni, ha szavaikat felemelnék? mondván: - «Nép, mi vagy? hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel; hidegen taposod győzedelmeink mezeit; s a pusztákon, hol ezrenként hullánk el, sírhalmainkra nem vetsz tekintetet. Jaj, neked! a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törülhet le.»

De mire valók mindezek? kinek önszíve nem beszél, annak a földalatti árnyak egész serege sem fog használni; s ezek fognának-e, mik a magányos szóló ajkairól négy, szomorú fal közt, félbosszúsan, féllágyúlva, s mindenesetre senkitől nem hallgatva lézengenek? És te jámbor szónok, örülj hallgatóid nemlétén. Mert lehetsz-e bizonyos, ha azok ékesszólásod egész mutatványát nem epeömlésnek tulajdonítanák-e? Azért, uraim, isten veletek! én úgyis nem sokára az én halottaimhoz költözöm; előre tudván sorsomat, hogy el leszek feledve, mint ők. 1826. aug. 29.