A bulgakovi etika és „teológia” néhány vonása A Mester és Margaritában, különös tekintettel Kantra, Bergyajevre és Dantéra
Az előadás elhangzott: a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kara Orosz nyelvi és irodalom Tanszéke Mihail Bulgakov-konferenciáján 1991. március 13-án.
upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c1/%D0...

1. (A nietzschei morálfilozófia keresztény továbbgondolása Bergyajev paradox etikájában. A totalitarizmus kihívása Bulgakov értékfelfogásában.)

A Mester és Margarita értékrendszere, etikai struktúrája két egymással ellentétes irányultságú morálfilozófián alapszik. Az egyik egy emancipatorikus, nyitott, Nietzsche utáni etika (bergyajevi), a másik zárt, a törvényt, a kategorikus imperativusz érvényét rehabilitáló felfogás (kanti), amely egyes elemeiben még a skolasztikusok hierarchikus értékvilágát is megidézi (Szent Tamás-i, dantei). Miért volt szüksége Bulgakovnak arra, hogy a századvégen már  meghaladottnak tekintett kanti etikát rehabilitálja (nem is szólva a Szent Tamás-iról), szembe helyezkedve a modern etikai gondolkodás meghatározó irányzataival, köztük a rá más vonatkozásban nagy hatással bíró Bergyajevvel is? Ennek nem Bulgakov konzervativizmusa az oka. Az első világháborút megelőző fél század morálfilozófiáját Nietzsche nyomán elsősorban az értékek újra értékelése, az abszolútumok relativizálása, a hamis bálványok ledöntése, az egyén felszabadítása foglalkoztatta, míg Bulgakov A Mester és Margaritában a század olyan új problémájára keresi a választ, amely először a 30-as években jelentkezett. Nevezetesen arra, mi szabhat gátat az éppen akkor totálissá váló hatalomnak, mi vethet véget uralmának. Válasza az lesz, hogy földi erő, szabad, alkotó ember, krisztusi szeretet és megbocsátás erre nem képes, csupán a Büntetés és Bosszú isteni princípiuma. Ez pedig fogalmi nyelvre lefordítva nem mást jelent, mint a törvény, a normatív etikák, a kanti kategorikus imperativusz rehabilitálását. Ez az oka tehát annak, hogy Bulgakov nemcsak a kanti etikához, de még a skolasztika zárt értékrendszeréhez is részben visszanyúl. Bergyajev problematikája ettől lényegesen eltér. Ő ugyan megtapasztalta és elemezte is az orosz kommunizmus természetrajzát (Bergyajev 1959.), vallásfilozófiájában és etikájában (О назначении человека. Опытпарадоксальной этики Bergyajev 1931.) nem foglalkozik a hatalom problematikájával, inkább visszatér a dosztojevszkiji, nietzschei kérdés felvetéshez: melyek az individualitásában kiteljesedő ember (emberiség) megváltásának lehetőségeit kutatja. Nietzschével szemben bizonyítani törekszik,hogy nem a kereszténységgel radikálisan szakítva, hanem ellenkezőleg, csupán egy újraértelmezett keresztény teológia és etika jegyében valósulhat meg az új ember, az Übermensch, a megújult, dekadencia utáni világ. Míg tehát Bulgakov azon töpreng, hogy mi lesz az emberrel, Istennel, a kereszténység és az egyetemes európai humanizmus értékeivel a totális hatalom küszöbön álló végső győzelme után, Bergyajev etikájának és filozófiájának egész problematikája pretotalitárius, sőt tulajdonképpen századeleji ihletésű. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kortárs európai filozófiával ne lett volna szinkronban.Heidegger, Max Scheler, N. Hartmann legfrissebb műveire is reflektál művében. Ez a motiváció-különbség Bergyajev és Bulgakov között azonban szinte csak a Kanthoz és a törvény etikájához való viszonyukat teszi ellentétessé, egyebekben A Mester és Margarita szerzője inkább inspiráló, sem mint elvetendő eszmékre talál Bergyajev művében, melyeket tovább gondolva regénye szerves részévé emel.

2. (A bergyajevi paradox etika főbb fogalmai és etapjai)

Bergyajev paradox etikájában újraértelmezi a kereszténység legfőbb fogalmait: Istent, a Szentháromságot, Krisztust, az embert, a bűnbeesést, a Jót és a Rosszat, Isten Országát. Legfőbb értékké a századelő igazi gyermekeként a kreativitást emeli, Istenben is mindenekelőtt a Teremtőt, a legtökéletesebb alkotóművészt látja. Ez a gondolata az 1916-ban elkészült könyvében a Смысль творчества-ban fogalmazódik meg először. Az ember, akit Isten a maga képmására alkotott, Bergyajev szerint akkor istenülhet, ha a benne élő isteni eredetű teremtő ösztönre  hallgat, és a többi ösztönét is alkotóerővé szublimálja. Az alkotás, a teremtés a bergyajevi etika csúcsa, amelyet a törvény és a megváltás etikája előz meg. Bá raz orosz filozófus e három fokozat között nem tételez időbeli egymásutániságot, s azt sem állítja, hogy az egyik kioltaná a másik érvényét, mégis érték hierarchiát állít fel köztük. Az első fokozat a törvény etikája, amely az Ószövetség, Mózes, a skolasztikusok, a „negatív teológia” és Kant etikáját jelenti. Ezt a fokozatot Bergyajev úgy jellemzi, mint amely az embert, az egyest alárendeli az általánosnak, a rajta kívülállónak, ezért alapvetően méltatlan az individuumaiban kiteljesedő emberiséghez. Ennek ellenére Bergyajev nem vonja kétségbe a törvény pozitív szerepét az egyén jogainak biztosításában. A bergyajevi paradox etika második fokozata a megváltás etikája, maga Krisztus és az Evangéliumok. Értelmezése szerint Krisztus és nyomán az Újszövetség hajtja végre a legradikálisabban a nietzschei „értékek újraértékelését”, amikor szembe száll a törvénnyel, nem ismer tisztátalanokat, elutasítja a normatív etika képviselőit, a farizeusokat, a szegényt a gazdag elé, a bűnöst a tiszta elé helyezi. A Jó hír, Isten Országának eljövetele egyúttal megváltást is jelent a törvénytől. Isten Országát ugyanis Bergyajev a nietzschei „túl jón s rosszon” állapot alapján írja le, vagyis az etikán és minden törvényen, normán túli harmónia eljöveteleként értelmezi. Isten Országának az ellentéte a Nagy Inkvizítor, az Antikrisztus Országa, ahol az abszolút jó diktatúrája valósul meg. Az emberre erőszakolt jó az egyént az erény automatájává változtatja, mert morál nem létezik szabadság nélkül. A bergyajevi paradox etika legmagasabb fokát azonban nem Krisztus és a kegyelem, hanem a kreativitás jelenti. Az istenülő ember, az átértelmezett Übermensch nem Krisztusban ölt testet, hanem a Teremtő Isten képére formált, a szabadságban és a kreativitásban kiteljesedő emberben. Az ember az alkotás által menekülhet meg tépettségétől, hasadtságától, rossz ösztönei béklyójából. A démoni erők csak alkotás közben alakulhatnak át teremtő erővé. Az egyén egoizmusa fölé emelkedik, mások javára munkálkodik, miközben maradéktalanul manifesztálhatja egyediségét is. Alkotása közben megszűnik a negatív harc a gonosszal, felváltja azt az értékteremtés. A meghaladott jó és rossz helyébe a szép lép, amelyből kreatív energia sugárzik. A kreativitás nem egyesek privilégiuma, hanem az emberé a prófétától a kézművesig.

3. (Bulgakov és a bergyajevi paradox etika kulcsfogalmai)

3.1. (A kreativitás) Bulgakov értékfelfogása sok ponton követi a bergyajevi koncepciót, de számos elemében eltér tőle. A kreativitást, az alkotást és a benne megvalósuló szabadságot Bulgakov is a legfőbb értékek közé emeli, de nem választja el egymástól az Atya és a Fiú megváltását, mint Bergyajev teszi. Jesua Bulgakovnál nem csupán a szeretet és megbocsátás etikájának megtestesülése, hanem igazi intellektuel, aki világértelmezésével, a megváltás titkának feltárásával maga is a szabadságban kiteljesedő kreativitás letéteményese. Így lehetséges, hogy Bulgakov Krisztus-alakja több, mint Bergyajevé. Egyesíti magában a megváltás és a kreativitás etikáját, s egyúttal ő az igazi Übermensch is, aki túllépve jón s rosszon megteremti magában, aminek az eljövetelét hirdeti: Isten Országát. Alakjából a szereteten és a kegyelmen túl ezért sugárzik az okosság és a bergyajevi szép is. Bulgakov felfogása abban is eltér az orosz filozófusétól, hogy minden értéket, így a Jesua alakjában megtestesülő értékeket sem statikusan, hanem a lefokozódás, az értékvesztés folyamatában ábrázolja. Ez a különbség abból fakad, hogy Bulgakovot a totális hatalom győzelmének létfilozófiai, történelemfilozófiai, antropológiai, teológiai és etikai következményei foglalkoztatják, míg Bergyajev kérdésfelvetése időtlen, az individuumból kiinduló, keresztény egzisztencialista. A Mester és Margarita struktúrájának ezért a meghatározó eleme az idő szembesítés, a Kezdet (Jeruzsálem) és a Vég (Moszkva) oppozíciója. Jesua a Kezdet idősíkjában megjelenő példa, akinek késői, moszkvai alteregói már csak halvány visszfényei alakjának. Így a Mester már sem a megbocsátás, sem a kreativitás fokát tekintve nem azonos értékű Jesua teljességével. Műve már csak részben újat teremtés, nagyobb részben mitikus „visszaemlékezés”, amely Jesua alakjának minden korábbi evangéliumnál pontosabb rekonstrukciója („Előre tudtam! Ó, én mindent előretudtam” Bulgakov i.m.180.l. A fordítás azonban nem pontos, az „előre” ugyanis félreérthetővé teszi a Mester gondolatát: „О, как я угодал! О, как я всеугодал.” (Bulgakov 1988. 131.l.). A megállíthatatlan lefokozódás folyamata a moszkvai fejezetek gogoli narrátorában érhető tetten leginkább. Ő már nem is nevezhető a Mester hasonmásának, inkább karikatúrájának, hiszen még a közelmúlt eseményeit sem képes értelmezni és összefüggően elbeszélni. A két regény két elbeszélője nem is különbözhetne jobban egymástól, mint ők ketten: az intuíció vezette Mester, aki kétezer év távlatából hitelesebben rekonstruálja Jesua alakját és tanításait, mint bárki korábban, és a Moszkva-regény narrátora, aki komikusan mindent összezavar.

3.2. (Az Antikrisztus Országa, a Nagy Inkvizítor) Bulgakov a legkevésbé abban ért egyet Bergyajevvel, hogy a személyiség istenülésének, a kreativitásban való kiteljesedésnek egyedül filozófiai, teológiai akadályai lehetnek. (Bergyajeva böhmei Ungrund értelmezését többször is vizsgálódása középpontjába állította, elemezve Isten és a Termtés viszonyát, a kreativitás és szabadság eredetét. Böhme ezek forrását az Ungrundban jelölte meg v.ö. Bergyajev 1930., 1931.). Bulgakov számára az emberi törekvések útjában mindenekelőtt és mindenek fölött a hatalom áll, amely Bulgakov világmodelljében a korábbi teológiák Gonoszának helyébe lép, s bergyajevi fogalmakkal élve, az ú j „teokrácia” birodalmát, a Nagy Inkvizítor Országát teremti meg a Földön. Bergyajev teokráciának az olyan társadalmakat nevezi, ahol a törvény helyébe a kegyelem, vagy még inkább a kegy lép. „Az a társadalom, amely kegyelemre alapoz törvény helyett, despotikus társadalom” – írja az orosz filozófus, és hozzáteszi, ilyen az orosz kommunizmus is (Bergyajev 1959.i.m. 100-101. l.) A regényben a moszkvai idősík felel meg a Nagy Inkvizítor, avagy az Antikrisztus Országának. A bergyajevi értelemben vett „jó” terrorja, amely megszünteti a morált, mert felszámolja az egyén szabadságát. Arra, hogy Bulgakov valóban bergyajevi fogalmakban gondolkodik,miközben a körülötte kiépülő totális diktatúra felvetette új léthelyzet miatt tovább is gondolja azokat, Berlioz alakja a legjobb példa. Ő az a nagy hatalmú folyóirat szerkesztő, aki arról akar eposzt íratni Ivan Hontalannal, hogy Jézus nem is létezett. A bergyajevi fogalmakkal élve ő a modern teokrácia főideológusa, Jézus legfőbb ellensége, Kajafás moszkvai alakváltozata. Nagy Inkvizítornak pedig két aspektusból tekinthető. Egyrészt a dosztojevszkiji értelemben: ő annak a főpapnak modern változata, aki Ivan Karamazov látomásában a saját eszméi forrásával fordul szembe, amikor Krisztust megtagadja, még máglyára is küldené, ha nem távozna önként. De vajon  állíthatjuk-e azt, hogy Jesua Berlioz eszméinek ősforrása? A regény második fejezetének tanúsága szerint igen. Ugyanis Jesua itt az evangéliumoktól eltérően az állam elhalásának első prófétájának bizonyul: „Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. (...) Többek között azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és a méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.” (Bulgakov i.m. 2. fejezet.38.l.) Tudjuk, hogy az állam elhalásának eszméje a kommunizmus egyik alaptétele. Ez a szándékos anakronizmus azt nyomatékosítja, hogy Bulgakov Renan nyomán Jesuát az első igazi forradalmárnak ábrázolja, sőt, Renanon is túltéve a kommunista forradalmár archetípusává avatja. Ahogy Dosztojevszkijnél az intézményesült egyháznak fölöslegessé, sőt zavaróvá válik Jézus alakja, könnyen máglyára is küldenék, mint eretneket, úgy válik Jesua ellenséggé a kommunista Moszkvában, akinek a létezését is. tagadni kell. Hiszen a megvalósuló kommunizmusban az állam ahelyett, hogy fokozatosan elhalna, ahogy meg van írva, éppen ellenkezőleg, a modern történelemben példátlan módon megerősödik. A Nagy Inkvizítor új hasonmásának, Berlioznak semmi szüksége olyan igehirdetőre, aki őt az eszme és a megvalósulás ellentétére emlékezteti. Így nem csoda, hogy Berlioz még azt is tagadja, hogy ilyen személy valaha is létezett. A regényben számos utalást találunk arra is, hogy Berlioz a bergyajevi értelemben vett Antikrisztus. Azon az éjszakán, amikor levágja a fejét a villamos, tizenkét tanítványa várja a TÖMEGÍR-ben, de az „utolsó vacsora” elmarad. A 23. fejezet szimbólumai pedig azt sugallják, hogy Berliozt ellen-Keresztelő Szent Jánosként is értelmezhetjük, aki Krisztus soha el nem jövetelét hirdeti. Levágott feje egy tálon várja a bál éjszakáján Woland ítéletét.

4. (Kant rehabilitálása. A Büntetés és a Bosszú)

Bulgakov értékrendszerében e ponton, Bergyajevtől eltérően belép egy új princípium. Mivel az író a teokrácia uralmának megtörését, az Antikrisztus országlásának végét várja, nem elégedhet meg Bergyajev humanista, szeretetteljes, szomorkodó Teremtőjével és szelíd, kreatív megbocsátó Jézusával. Ők egy más, egy boldogabb kor látomásai. Nem az volt a rendeltetésük, hogy elbírjanak a korlátlan földi hatalommal. Bulgakov mégsem tekinti őket elavult eszmények hordozóinak, ellenkezőleg, őket helyezi értékrendszere csúcsára, de rákényszerül arra, hogy melléjük rendeljen egy másik, a maga korára szabott megváltót, olyat, aki képes a bukásra ítélt jók megvédelmezésére. Ez a másik Megváltó Woland, akit Bulgakov egy új evangélium hősévé avat. A regény ugyanis két evangéliumot tartalmaz, a Mesterét, amelynek hőse Jesua (a Lévi Máték torzításától megtisztított igazi Krisztus), és a moszkvai fejezetek gogoli narrátoráét, amelynek hőse Woland. E két ellentétes és mégis összetartozó részből áll Bulgakov kettős evangéliuma: A Mester és Margarita. A Mesteré jeleníti meg az értékhierarchia csúcsát, a „legyen” síkját. Ez a Jó hír a bergyajevi ihletésű Jesua üzenete a Megbocsátásról, a kreativitásról és a szeretetről. A másik, a komikus elbeszélő evangéliuma, amely a hatalom fogságába esettek számára üzen megváltást, nyújt vigaszt és reményt a Büntetés és a Bosszú jegyében. Az új Megváltó Bulgakov legeretnekebb, legblaszfémikusabb, és a szakirodalom tanúsága szerint a legenigmatikusabb teremtménye. Ez részben a figura labirintusszerű felépítésével, részben a „teokrázia”, a mítosz vegyítés szokatlan mértékével magyarázható. Woland ugyanis egyszerre a középkori népkönyvek fekete mágusa, Faustja, de egyben ő Mephisztó is, a Sátán (gondoljunk a regény mottójára). Számos vonásában ő a Szodomára lesújtó Jehova, aki kegyetlenül elbánik a bűnösökkel, és csak az igazaknak, Lótnak és feleségének kegyelmez. De ő a Dies Irae igazságtevő Krisztusa is, az, aki a bűnösöket örök kárhozatra ítéli, és nem az, aki megváltást hoz az igazaknak. Mágus, ördög, Isten, Krisztus – valóban blaszfémikusnak tűnhet ez a mítosz vegyítés, mégsem az. E félelmetes, meghökkentő, fenséges, groteszk, fölényesen okos, hideg, ironikus és igazságos figura, aki a legfőbb bűnt, a hatalom képviseletét és kiszolgálását engesztelhetetlenül bünteti, a judeo-keresztény kulturkör számos figurájának alakjában megjelenített Bosszuló Isteni Princípium, aki könyörtelenül számon kéri a törvényt, a kanti erkölcsi törvények szerinti életet. Alakjának ezt az értelmezését erősíti már a regény felütése is. Woland Moszkvába érkezve azonnal egy Kantról folyó vitába elegyedik Berliozzal a Patriarsije Prudin:

„– Engedjenek meg még egy kérdést – folytatta most az idegen, némi izgatott töprengés után.
– Mit kezdjünk Isten létének bizonyítékaival, amelynek száma köztudomásúan: öt?
Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott:

– Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-régen a lomtárba tette.
Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy józan ész határain belül
(в области разума – a magyar fordítás nem elégpontos) isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

– Brávó! – kiáltott fel az idegen. Brávó! Ön teljes egészében megismétli
a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről.
De most jön az igazi kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot,
és aztán mintegy maga magából csúfot űzve ő maga felállított egy hatodikat.” (Bulgakov i.m. 16.l.)

Ez a dialógus utal mind Kant ismeretelméletére („megdöntötte mind az öt bizonyítékot”), mind etikájára („ő maga felállított egy hatodikat.”). Mint köztudomású, Kant szerint az értelem (Verstand, разум) határain belül Isten léte nem bizonyítható. Etikája (amely abszolút és formális etika) ugyanakkor feltételezi a transzcendencia létét a gyakorlati használatú tiszta ész (Vernunft) hatáskörébe utalva (ez a szövegben a hatodik bizonyíték, a kategorikus imperatívusz). Kant így látja csak biztosítva a legfőbb jó objektivitását. A mű felütésében, Woland Földre érkezését követő percekben hangzik el e párbeszéd Kantról, hogy azután a motívumok láncolata induljon ki e szövegrészből, átjárva az egész művet, visszautalva minduntalan a kanti abszolút etika érvényességére. Ilyen utalás mindjárt a harmadik fejezet, amely a hatodik bizonyítékhoz egy hetediket is hozzákapcsol: Wolandét. Ez a bosszú és leszámolás kezdete, Berlioz feje vétele, amelyet a következő három napban a megtorlások groteszk-komikus forgataga követ. Mindenkit elér Woland büntetése, aki vétett a hatodik bizonyíték, a kategorikus imperativus ellen, és a hatalom szolgálatába szegődött. Meigel bárót szívlövés éri, Bengalszkijnak is feje vétetik, Ivanuska, Boszoj, az öntevékeny énekkar az idegklinikára kerülnek, Andrej Szokov, a büfés májrákban hal meg. Többeket elrepítenek (Alojzij Mogarics, Lihogyejev), sokakat letartóztatnak, az 50. számú lakás, a diplomata bolt, a TÖMEGÍR és az arbati kis alagsori lakás a tűz martaléka lesz stb. Atravesztikus és fergeteges Dies Irae karmestere Woland, szárnysegédei, Behemót, Azazello, Abadona, Hella és Korovjov. Mindez azt bizonyítja, hogy Bulgakov Woland alakjában rehabilitálja a törvény etikáját, és mindenekelőtt annak modern atyját, Kantot, mert éppen olyan etikára van szükség, amely abszolútnak és objektívnek tételezi az etikai törvényt egy olyan hatalommal szemben, amely félretolja azt. Bulgakov axiológiájának éppen az lesz a legsajátosabb, legeredetibb vonása, hogy a két Evangélium és a két Megváltó (Woland és Jesua) oppozíciója nem a jó és a rossz, Isten és a Gonosz szembenállása, nem a gnosztikusok és manicheusok isten-ördög dualizmusa, hanem a Fényé és Árnyéké (Bulgakov i.m.29. fejezet), a Megbocsátásé és a Büntetésé, a bergyajevi és a kanti morálfilozófiáé. Viszonyukat az ellentéten túl a lényegi azonosság határozza meg, amennyiben mindkettő az Igazság és az Értékek érvényességének szolgálatában áll. Jesua és a megbocsátása csak a tisztákra és bűntől megtisztultakra érvényes, Woland büntetése pedig azokra sújt le, akik nem érdemelnek bűnbocsánatot. Nincs közöttük harc, csak elkülönülés, és nem is teljesen egyenrangúak. A bulgakovi érték hierchia élén ugyanis Jesua áll, Woland valamivel alatta, de nem alárendelve neki (gondoljunk arra, hogyan rendezik el a Mester és asszonya sorsát: Jesua követet küld Wolandhoz és megkéri, hogy vezesse el őket az örök nyugalom birodalmába. (29. fejezet). Így bontakozik ki előttünk, Jesua és Woland viszonyát vizsgálva a bulgakovi axiológia harmadik tényezője, a kantival szorosan összefüggő dantei etika és kozmológia szerepe a műben. A megváltás és a büntetés együtt tételezése ugyanis nem más, mint a Pokoltól a Paradicsomig terjedő etikai világrend, a törvény újra érvényesítése.

5. (A dantei kozmológia etikai vonatkozásai a regényben).

A Mester és Margarita kozmológiája rendkívül összetett, csak utalnék a szkovorodai három létszintre, a florenszkiji „geometriára”, azaz a „negyedik” dimenzióra (a Sátánbálja egy moszkvai lakásban az éjfélkor megállt időben), a dualitás számos formájára, a Kezdet és Vég pólusai között megrajzolt világmodellre stb. Mindebben csupán egy elem a dantei kozmosz evokatív megjelenése, amelynek mi most csak az etikai aspektusát világítjuk meg. A dantei Paradicsommal azonosítható az a világ, ahol Jesua transzcendens alakváltozata létezik, és ahová nem nyerünk betekintést. Innen üzen Jesua Levi Mátéval Wolandnak a 29. fejezetben. Ide indul Pilátus hosszú vezeklése után a 32. részben a holdsugáron. Ez az értékhierarchia legmagasabb pontja, ez a fény, a szeretet, a megbocsátás és a kreativitás etikájának létköre. A dantei Purgatórium hegyével az a sziklás fennsík azonosítható, ahol Pilátus kétezer évig vezekelt. Itt találkozik a 32. fejezetben a Mester a regénye hősével, és bocsátja előtt a holdsugáron a fény és Jesua, vagyis a Megbocsátás felé. Pilátus sorsának elrendezése után a Mester és Margarita hazája, az örök nyugalom hona következik, amit azonosíthatunk Dante Földi Paradicsomával. Az Édenkert az Isteni Színjátékban is a Purgatórium hegyén áll. A dantei világmodell utolsó két szférája, a Föld és a Pokol, már jelentősen átértelmeződik Bulgakovnál. A Föld két tér-idő dimenzióban jelenik meg a regényben: Jeruzsálemben és Moszkvában, egymástól kétezer évnyire, és a Kezdetet és a Véget jelképezik (Danténál Jeruzsálem és Firenze). A Pokolnak több alakváltozata is van: a Sátánbálja, ahol Woland ítélkezik Meigel báró és Berlioz felett. A TÖMEGÍR bálja ennek a paródiája, ahol a frakkos Arcsibald  Arcsibaldovics, az ördög-hasonmás az úr. Az igazi Pokol azonban nem más, mint maga a Föld, amely a regényjelenében az Antikrisztus, a Nagy Inkvizítor Országa. Bulgakov kozmológiájában a Gonosz nem transzcendens erő, hanem maga az abszolúttá, majd totálissá váló földi hatalom, amely Tiberius császár pestistől eltorzult arcától vezet a regény jelenéig, Berlioz és hasonmásainak világáig. A Pokol tehát nem Woland birodalma, ő csak látogató itt (a Látogató a gnózis egyik kulcsfogalma). Igazi birodalmáról, a Sötétségről nem tudunk semmit. Csupán sejthetjük, hogy Bulgakov itt is a mítoszelegyítés eszközével élt és a misztikusok írásainak mozaikjaiból és saját mítoszteremtő fantáziájából van összerakva (pl: Böhme Ungrundja, amelyből minden akarat, minden kreativitás és minden szabadság születik, ahonnan a fény és a sötétség is származik, vagy agnosztikusok stb.) Szükségszerű, hogy a dantei és a bulgakovi kozmológia éppen a Pokolértelmezésében tér el egymástól, hiszen Woland, mint láttuk, nem a Sátán. Ahol megjelenik, ott van a Büntetés, az Ítélkezés, a Bosszú.

6.  (A címszereplők sorsának háromféle zárlata és az értékek hierarchiája)

A Jesua-Woland oppozíció és a regény axiológiájának jobb megértése céljából azonban még meg kell vizsgálnunk a regény zárlatát, pontosabban a két címszereplő sorsának többértelmű lezárását. A regényt úgy formálta meg Bulgakov, hogy a Második könyv teljes egészében kétféleképpen dekódolható. Az egyik kézenfekvő értelmezés, hogy Margarita valóban találkozik Azazellóval a parkban, bekeni magát a csoda kenőccsel és boszorkánnyá változik. Vele együtt átlépünk a fantasztikum világába, és hitelesnek fogadjuk el az ezután történteket, a Sátán bálját, a kézirat főnixként történő feltámadását, az arbati lakásban újra együtt élő szerelmeseket. A másik, nem kevésbé hiteles interpretáció, hogy mindez a magára maradt Margarita látomása, amely a francia zeneszerző, Hektor Berlioz Fantasztikus szimfóniájának parafrázisa. E két lehetséges értelmezésnek megfelelően a főhősök sorsa is két eltérő zárlattal ér véget. Ha csupán látomás mindez, akkor egymást soha viszont nem látva hal meg a két szerelmes: a Mester a szanatóriumban (ahogy erről Iván értesül is az ápolónőtől),  Margarita pedig a férjével közös lakásban, magányosan és kétségbeesetten. Ha a fantasztikum síkján történteket fogadjuk el hitelesnek, akkor az arbati kis alagsori lakásban együtt halnak meg Azazello borától és kelnek új életre, hogy azután Wolanddal együtt örökre elhagyják a Földet, és elnyerjék az örök nyugalom jutalmát szenvedéseikért. A regény etikai szerkezete szempontjából a második variáció az igazán enigmatikus. Miért nem emelkedhet a címszereplő pár a fény birodalmába, ahová még az olyan bűnösök is eljutnak, mint a gyerekgyilkos Frida vagy a Jesuát halálba küldő Pilátus? Milyen igazság, milyen értékrend működik itt, hogy a hatalomtól szenvedők, a Jesua tanítását hitelesen megidéző, emiatt üldöztetést szenvedő Mester, nem érdemlik meg a fényt? A regénynek ez a mozzanata szinte minden kutatót megihletett, így számos értékes és érdekes értelmezés született ennek az ellentmondásnak a feloldására. Ezekre most nem térhetünk ki. Ehelyett közelítsük meg a problémát a regény értékszerkezete felől. Induljunk ki abból a kérdésből, hogy miért van szükség két Megváltóra ahhoz, hogy a pár sorsát elrendezzék? Miért üzen Jesua Wolandnak, miért nem ő maga cselekszik? Miért van szüksége az Árnyak Fejedelmének külső útmutatásra? Ezek a kérdések valóban elvezethetnek a megoldáshoz, pontosabban, egy lehetséges értelmezéshez. Ugyanis az az idilli kert, ahova Jesua kérésére Woland a Mestert és asszonyát vezeti, és amely a művészet, a tudomány és a természet legszebb harmóniáját kínálja a Purgatórium hegye tetején, éppen Woland és Jesua, a fény és a sötétség birodalmának határán áll, egén a két jelképpel: a Holddal és a Hajnal fényével. A pár sorsa itt ér véget. Nem követhetik sem Wolandot, sem Jesuához nem emelkedhetnek. Wolanddal Azazello, Behemót, Korovjov és Hella tarthatnak, akik mindvégig a Bosszú komédiájának játékmesterei voltak. A Fénybe pedig azok emelkednek, akik egyértelműen a megbocsátástól várták a Megváltásukat: Pilátus és Frida. Nem úgy a Mester és Margarita Ők mindvégig két urat szolgáltak a Bosszút és a Megbocsátást. A Mester gyűlöletet érzett és bosszúra vágyott Latunszkij, Berlioz és az egész szovjet költészet iránt (13. fejezet), boldogan gyújtja fel a kis arbati házat (30.fejezet), de ugyanolyan boldogan gyakorolja a megbocsátást is Jesua nevében, amikor elbocsátja regénye hősét, Pilátust a fény felé (32. fejezet). Margarita hasonlóan érez. Fúriaként dúlja fel Latunszkij, a kritikus lakását (21. fejezet), vadmacskaként esik neki Alojzij Mogarics képének (24. fejezet), aki a Mestert feljelentette, de megvigasztal egy ijedt kisfiút (21. fejezet), megbocsát a gyermekgyilkos, szenvedő Fridának (24. fejezet). Vagyis mégsem lehet két „Megváltót” egyszerre szolgálni? Úgy tűnik, nem: Bulgakov axiológiájában Jesua a legfőbb érték, aki nem őt követi, nem üdvözülhet, akárcsak az evangéliumokban, Dante értékrendszerében és a skolasztikusoknál. Vagy mégsem ez Bulgakov utolsó szava? A regény zárlata azt sugallja, hogy lehetséges egy másik végkifejlet is. A regénybeli végső látomás szerint ugyanis, amely Iván Hontalan előtt jelenik meg az Epilógus utolsó oldalán, előbb felvillan Pilátus történetének a vége, a megérkezés Jesuához. Ivannal együtt látjuk, amint a holdsugáron sétálnak ketten, és Jesua arról biztosítja a sokat szenvedett helytartót, hogy a kivégzés sosem történt meg. Majd megpillantjuk a Mester és Margarita sorsának utolsó állomását is. Eszerint az édenkerti örök nyugalom nem jelenti a sorsuk végső lezárását, hanem ők is elnyerik a jogot, hogy elindulhassanak a fény felé. („Iván repesve néz fel rá, tekintetét fürkészi, de az asszony hátrál, egyre távolodik, és társával együtt megy a hold felé.”  (Lásd a Bulgakovi.mű Epilógus, utolsó oldalát)  Eszerint a gyűlöletért és a bosszúvágyért vezekelniük kell. Az ő Purgatóriumuk is személyre szabott, mint Pilátusé volt (a kősivatag). Ők a bűnbeesés előtti állapotba térhetnek vissza vezekelni, egy hozzájuk illő Édenkertbe, amely a természet, a tudomány és művészet harmóniáját megvalósítva ad enyhülést a hatalomtól üldözött párnak, míg el nem nyerik a feloldozást. (A bulgakovi értékhierarchia. Egyértelműség – többértelműség. Konklúzió) A Mester és Margarita etikai szerkezetének lényegi több értelműsége abban áll, hogy bár az értékrendszer csúcsán Jesua, a szeretet, a kreativitás és a megbocsátás áll, Bulgakov visszaállítja jogaiba Woland alakján keresztül a törvény kényszerítő erejét is. Erre őt a századfordulótól eltérő léthelyzet vezeti, amely átrajzolja az individuum elé tornyosuló etikai és létproblémákat. Így lesz paradoxon többszörös, hiszen nyitott marad a Jesua képviselte értékek földi sorsa, nyitott, hogy vajon nem a bosszú-e az, amely a szeretetnek érvényt szerezhet a Földön, nyitott, hogy megbocsáttatik-e a meg nem bocsátás. Ezt a feloldani nem szándékozott többszörös ambivalenciát jeleníti meg a két címszereplő sorsának háromféle zárlata, megváltásának kettős kifejlete. Abban azonban nincs többértelműség, hogy a legfőbb Gonosz a hatalom. Megtestesítői, kiszolgálói, a Tiberiusok, Júdások, Berliozok, Meigel bárók számára nincs megváltás.

8. (Összegezés, etika és esztétika összefüggései a regényben)

Visszatekintve gondolatmenetünkre A Mester és Margarita értékszerkezetét vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy Bulgakov radikálisan átértelmezi a századforduló, a századelő nietzschei-bergyajevi morálfilozófiáját, és visszatér az erkölcsi törvény, a kanti kategorikus imperativus érvényéhez, miközben az emancipatorikus etikákat is érvényben hagyja. Bulgakovnak ez a kettőssége nem konzervativizmusból fakad. Erre kényszeríti a modern történelem új jelensége, a totalitarizmus, és azoknak az európai értékeknek a védelme, amelyek éppen ennek következtében kerülnek veszélybe. A bulgakovi etika számos ponton érintkezik a bergyajevi paradox etikával. Az általa megformált Jézus-figura egyesíti magában a kreativitás eszméjét a megbocsátás etikájával. Igazi Übermensch, aki túl lépve jón s rosszon, Isten-országának jelképe lesz, amely bergyajevi módon a szépséget is magában foglalja. Moszkva és a totális hatalom pedig azonosítható az átértelmezett bergyajevi Antikrisztus, illetve a Nagy Inkvizítor Országával, a teokrácia birodalmával. Bulgakov axiológiájának legsajátosabb vonása a Jesua-Woland kettősség. Alakjukban nem a Jó és a Rossz áll szemben egymással, hanem a Törvény és a Megbocsátás, a Bosszú és a Szeretet. A Törvény és a Bosszú a szeretet szolgálatában áll, hogy a Gonosztól, a korláttalan földi hatalomtól védje az értékeket. A bulgakovi axiológia alap paradoxona tehát az, hogy kettős gyökerű. Egyrészt áll egy Nietzsche utáni anarchoid keresztény nyitott etikából, másrészt egy zárt, skolasztikus értékrendszerből. Ez a paradoxitás okozza, hogy végső soron nincs ellentét a mű nyitott esztétikai és részben zárt etikai struktúrája között. Jól megférnek benne a duális, triális szerkezetek a labirintusszerű építkezéssel, a többértelműséggel, az enigmával és a szövegalkotás számos más eszközével.

VÁLOGATOTT IRODALOM az eredeti megjelenés helyén
(http://www.spiraveronika.hu/Bulg-etika.pdf )