Gyakran kell hümmögnöm a mai (irodalmi) világban (is). Öröm és kétely rág egyszerre, vagy olyan gyors váltakozással, hogy csak kapkodom a fejem. Amikor először olvastam egy irodalmi orgánum ön-beharangozó cikkében, hogy a Nyugat hagyományát kívánja folytatni, mélységes boldogság fogott el. Nohát! Hogy ezt megértem! – rikkantottam magamban, mint mostanság annyiszor. Amikor azonban harmadszor olvastam egy harmadik irodalmi (?) orgánum reklámjában a Nyugatot mint eszményképet, valahogy elbágyadtam. Mi ez? Itt mindenki, de mindenki, felül- és aluljárókban, a Nyugatot folytatja? Nem kéne egy kicsit jobban vigyázni fogalmak és eszményképek szédületes inflációjára? Mi több: hamisodására?

Vagy ott van egy régi-új jelszó, amely ugyancsak túl gyakran kápráztatja az irodalmi élet szemét, az tudniillik, hogy: „csak a mű számít”. Talán érdemes róla néhány szót váltani. Elég régen és elég sajátos körülmények között volt már alkalmam e jelszón meghökkenni; a hatvanas években ugyanis egy akkori állami főkritikus közölte velem fehér asztal mellett, hogy igenis, beszélhetek, amit akarok, csakis a mű számít. Még felelni sem lehetett rá. Az emberben egyszerűen benne szakadt a lélegzet.

Miközben én egy életen át melengettem magamban, hogy „csak a mű számít”, erről a szájról hallani ugyanazt valahogy meglepő volt. Mondta ő ezt persze néhány állami író védelmében, akikről úgy hitte: csináltak valamit. Akkor is mondta volna, ha nem hitte volna. (Vannak ilyenek, akik szemében a „fennlévő” szép, jó, okos, tehetséges, erkölcsös stb. Aminthogy vannak olyanok is, akiknek a „fennlévő” eo ipso rossz; a lázadó és a meghunyászkodó mindig előítéletes. De hát ki mondhatja magát igazán-de-igazán objektívnak? Én nem.) S bár az arkangyalok objektivitása hiányzik belőlem, a tények sora – hogy tudniillik a jelszavak félelmes gyorsasággal meghamisulnak – eléggé objektív kiindulópontnak, támasznak ígérkezik. Tehát a főkritikus – úgy vélem – hitte a fennlévők némelyikéről, hogy jót alkot, legalább olyat is alkot. Csakugyan? – tűnődtem. Talán olykor-olykor előfordul, a nekik engedélyezett és drágán megvásárolt, kevésbé penetráns tárgykörökben, néhány rövidebb-hosszabb részletben, egy-egy felvillanásban. De vajon ezek a rész-javak kompenzálják-e a nyomasztó „egész”-et? Túl azon, hogy a főkritikus szempontjai átlátszóan államiak voltak, a puszta esztétikum mérlegelése is fenntartásokra intett. Vegyük például ne is a parancsra termett irodalmi véleményeket, ne is csak az ilyen helyzetekben fellépő önmeggyőzést, vegyük a divatot. Mondjuk: legegyszerűbb példaként Byron kétség kívüli és szembetűnően elhervadt világhatását. Pedig nem volt ember, aki vagy harminc-negyven éven át ne esküdött volna akkoriban a sánta lord lángelméjére, hogy csak Goethe János Farkas (ambivalens) véleményét említsük. Még a lord által alapított byronizmus egyes művelői is itt-ott, az elkövetkezett jövőben időtállóbbnak bizonyultak az alapítónál. Hiába, a kortárs felértékel vagy leértékel – hát még ha léte, kenyere, pozíciója függ véleménye átgyurmázásától. És – olykor – hiszi is, szentül hiszi, hogy az eladott író tehetséges (ez lehet), hogy műve maradandó (ez kétes). Sartre mondja valahol – aki nekem egyébként nem prófétám –, miszerint elvileg semmi akadálya annak, hogy immorális személy immorális, ámde kiemelkedő művet alkosson, gyakorlatban azonban ez nemigen fordul elő. A kivételek – fűzöm hozzá – rendkívül ritkák és vitathatók, már csak az „immorális” fogalmának változékonysága miatt is. Ha az immorális szóból leszámítjuk a korszakban adott körülményeket, ízlésformákat, szokásrendeket, továbbá leszámítjuk a kisebb-nagyobb emberi gyarlóságokat, s nem tartunk meg belőle mást, csak elháríthatatlan lényegét, amit nevezzünk talán embertelenségnek – akkor meglehetősen világossá válik, hogy embertelenséget kiszolgáló, hirdető, alátámasztó príma-mű contradictio in adjecto, önmagában képtelenség. Persze, nem a falmelléki ügyes-művekről beszélek, azoknak néha még pillanatnyi, relatív hasznuk is lehet, hanem a magas művészethez tartozó (vagy oda óhajtozó) kreációkról.
No de ott vannak a „tévedések”. Valaki, később kiderülő tévedésből, hazug világnézet, gonosz ideológiák hívévé lesz. Az vajon nem írhat igazán jót sosem? Sok száz gondolkodó több ezer éve tűnődött már a művészetek e kínos kérdésén. S ama sok száz gondolkodó több ezer éves tűnődése nyomán felelhetjük rá: hogyne írhatna, ha tehetséges volt. Csak annak is megvan az útja-módja. Azt hiszem, idézhetem Ibsen mondását, mert annyira elkopott, hogy már föl is lehet újítani: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött. Ha valaki ítélőszéket tartott önmaga fölött az úgynevezett lelkiismeret segítségével, s rájött hibáira-vétkeire (úgy értem, a saját hibáira, nem hagyatkozván arra, hogy őt „becsapták”), az akár remekműveket alkothat e pokoljárásáról. Ha azonban a lelkiismeret-vizsgálatot elmulasztja, esetleg némi átfestéssel pótolja, netán dacosan ragaszkodik hozzá, hogy az ő hite eszméiben szent volt, és csakis mások a bűnösök, akkor ne számítson írói aratásra. Az irodalomban ugyanis – hiába – mégsem lehet elvágni azt a furcsán pöndörödő szálat, ami a művet a mű létrehozójával összeköti; Isten tudja, mintha mégis volna valami összefüggés író és írásmű között. Ha a jellem repedezett, előbb-utóbb megjelennek a hajszálrepedések a jónak tartott művön is, legfeljebb a kortársak – ilyen-olyan okokból – még nem látják. Különösen ma. És különösen Közép-Európában.
S hogy valaki csakugyan belátta-e tévedését, vagy belátását korszerűen színleli,  deklarálja? Az, kérem szépen, előbb-utóbb kiderül. A viselkedéséből. A tetteiből. A műveiből. Gyümölcseikről ismeritek meg őket, ahogy a Biblia tartja.
Úgy látszik tehát: sosem hittem igazán, hogy „csak a mű számít”. A műnek feltételei vannak; a meg-nem-rendelhető tehetségen kívül egy alkat, egy esetleg gyönge-gyarló, de nem hazug karakter, az embertelenségtől való allergia. Úgy látszik, a jó öreg kalokagathia híve vagyok; a szép-jó, a jó-szép, a morál-művészet antik kerekségének túlságosan is sokat tapasztalt vallója. Hogyan is gondolhatna mást, aki annyit látott életében? Különösen ma? És különösen Közép-Európában?

(1990)