A valódi alaptörvény: egy mű – társadalmilag két, elválaszthatatlan részből áll, abból, ami benne van, s abból, amit gondolnak róla. Ebből következik a másik: egy művet csak a nemzeti gondolkozás, egy nép erőfeszítése, kivételes esetben egy más nép és más népeké emelhet helyére. A magyar hanyatlásnak egyik legszembetűnőbb jele, hogy a nemzeti gondolkozás nem tudja többé a kezében levő művekből, ami bennük van, kifejteni. Ott van Ady, milyen garral láttak hozzá a fölmutatásához s időnként az elejtéséhez is! S hol tartunk ma? Ott, hogy a szegény beteg barátunk az egyetlen sírkerti gondozója. De ha a jóváhagyott s félig már fölemelt Ady így kicsúszott a nemlét tenyeréből, mennyivel valószínűtlenebb, hogy az enyémen elvégezhessék a feltáró, értékelő munkát, ami egy nagy mű helyére tétele. Hisz nem száz, nem ezer, sőt nem is tízezer polgártársunk van, aki elnyomását, megsemmisítését, okkal vagy oktalan, nemzeti kötelességének érzi. Hallottad: „Veszélyes polgári író” vagyok (– nekik!) – „akinek az öröksége itt mérgez közöttünk”. Mellém állni, foglalkozni velem szinte csak a gyanútlanság melléfogása, amely nem ismeri, nem hisz az anafilaxiás lázban, amelyet kivált. Míg a nemzet renyhe, ájult fele klasszikusait is kiejti emlékezetéből, ők ellenmérgekkel veszik körül, torkolják el a mérgezőt.