Interjúk


K. L.: - A háború után a magyar irodalomban új költőnemzedék indult. Ennek egyik legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja Nemes Nagy Ágnes. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét magasztaló kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék című antológia, az akkor élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét megteremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?

A zene történetében évszázadok óta nem volt példa arra, hogy valaki ilyen magas szinten képes legyen ennyiféle hangszer megszólaltatására – áll az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia indoklásában, amely az év végén rendes tagjává választotta Kathy-Horváth Lajos zeneszerző-hegedűművészt. 


 

 

 

 

 

  

  Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

– Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerűl szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált.

A költészet örök, mert a beszéd lényege jelenik meg benne, fogalmazott Yves Bonnefoy, korunk egyik legjelentősebb költője. A 91 éves francia művész a szír Adonisszal közösen vette át Pécsett a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat. Köszönőbeszédében hangsúlyozta, civilizációnk fennmaradásának záloga a párbeszéd, európaiként nem zárkózhatunk magunkba. Yves Bonnefoy-t írásban kérdeztük költészetről, fordításról és Európáról.

Kérdések Gergely Ágnes Kossuth-díjas költőhöz

 – Yves Bonnefoy, a modern francia líra neves képviselője egyik, irányt mutató versében azt írja: „Szétzúzni a márványból kelő arcot, összetörni minden szépséget, minden formát. Küszöbként szeretve csak a tökélyt, de megismerve megtagadni, holttá feledni, a csúcs a tökéletlenség”. Határ Győző pedig úgy fogalmaz – az állköltészetről szólva –, hogy „a formai rekvizitumok elestével felnyíltak a zsilipek, és özönével tódultak a líra területére a műkedvelők, akarnokok, féltehetségek, hazafiaskodók, grafomániások, csinálmányosok, pártagitátorok, szubkultúrák széplelkű szálláscsinálói, az önsajnálat Herkulesei, mesteri önkielégítők, kiművelt mimózalelkek, önfeltalálók.” Ha ez így van, marad-e, van-e valódi költő egyáltalán a mai irodalmi palettán? Azt is kérdezhetném, ki a költő? Nemes Nagy Ágnes így vall e kérdésről: „Hadd próbálkozzam meg mindjárt egy válasszal; ha nem is egyenes válasszal. Azt gondolom – már elég régóta –, hogy voltaképpen mindenki költő. Mindenki költő, az is, aki sosem írt verset, az is, aki sosem olvasott vagy hallott verset, és az is, aki rögtön elkattintja a rádiót, ha versről van szó. Mindannyian, kivétel nélkül, tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, vers-torzókkal és vers-csírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat. A kertész, aki rámutat egy fára, és azt mondja: „hegyi-juhar”, a futballszurkoló a gól után, az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát – mind verset mondott; anélkül hogy tudna róla. Ha nem így volna, bizony mondom, réges-régen megszűnt volna ez a kevéssé lukratív vállalkozás, vagy népmeseien szólva, egy nagy zsákba varrták volna a világ minden költőjét, és bedobták volna a Dunába. Annál is inkább, mert eddig még bármilyen nagyra menendő vállalkozás során sem sikerült valahogy tökéletesen, valahogy félreérthetetlenül megmagyarázni, hogy mire is jó a vers. Bella István a Kossuth-díj átvétele után, az egyik nyilatkozatában igen szerényen úgy fogalmazott: „Talán most már kezdem elhinni, hogy költő vagyok.” Ezen vélemények talán végletesek, de Ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

Mikor ír?
Évtizedeken át úgy telt a napom, hogy reggel íróasztalhoz ültem és kéziratokat olvastam. Jókat, csapnivalókat, dagályos és töredékes mondatokat, a lapkészítés béklyói közé kötött szerzőkkel és szerkesztőkkel. Két gyalázatos sorompóval: a kötelező penzummal és a határidővel. Ez egy prózaírónak (műfordítónak) bizonyára elfogadható élethelyzet.