Interjúk


D.M.: A költészet – képes beszéd. Amikor ezt mondom, a legősibb meggyőződések avagy hiedelmek egyikét idézem, amivel az ember a költészet lényegét, mibenlétét magyarázni próbálja; a költői mesterség orfeuszi titkát. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a költészet története: például a kezdetétől ránk maradt, legősibb szövegei igazolják is ezt az evidenciának érzett hiedelmet. Az időszámítás előtti évezredekben keletkezett munkadalokat például nem a képes beszédük, hanem hangalakzatuk: ritmusuk, esetleg rímelésük különíti el a beszélt nyelv korabeli prózájától. Mindenesetre: akár így van, akár nem, abban mindenki egyetért (talán még az esztétikusok is), hogy a vers egyik legfontosabb alkatrésze a költői kép. Ha szabad erről szólván a kritikusnak is egy képpel élnie, akkor azt mondanám, hogy a recehártyája és látóidege a kép a versnek. A költői kép, amelynek szerepéről, szerkezetéről, anatómiájáról, a költő személyiségéhez és az ismeretlen, felderítendő külső-belső világ tartalmaihoz való viszonyáról: arról, hogy mire volt képes a költészet története során, s mire képtelen ma, a költői megismerést illetően, arról Nemes Nagy Ágnes jelentetett meg nemrégiben a Kortárs hasábjain egy terjedelmes, és a verssel foglalkozó tanulmányirodalom történetében páratlan, úttörő jelentőségű írást.  Nemcsak azért nem tudnék ehhez fogható tanulmányt említeni, mert költő írta, hiszen jó néhány költő írt már, saját tapasztalataira támaszkodva, tanulmányt mestersége legbelső titkairól. Hanem a tanulmány mögött levő magatartás miatt. A költők ugyanis, főként a modern líra permanens forradalmának megindulása óta, rendszerint saját költői gyakorlatuk, újításuk, forradalmuk igazolása és elméleti aládúcolása – és nemegyszer zsarnoki doktrínává merevítése – érdekében szövegeztek agresszív kiáltványokat, mint például André Breton, aki azt írta,  hogy „minden kritikus, aki fönnakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, az hülye”. Vagy Lautréamont, aki szerint „nincs annál szebb, mint amikor egy esernyő és egy varrógép véletlenül összetalálkozik egy boncasztalon”. Nemes Nagy Ágnes esszéje ezzel szemben objektív esszé; nem a saját költői világa, hanem a világlíra kerül rá tanulmánya boncasztalára, s nem azért, hogy saját költészetét igazolja, hanem hogy saját költői tapasztalatainak a szuggesztivitásával és hitelével mondja el a maga fölismeréseit általában a költői képről, melyet „a költői szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózásának” nevez, „istenkísértő gesztusának, az érzékelhető felé”. De végigelemzi azt a folyamatot is, ahogyan változott, történetileg, ennek az istenkísértő nyújtózásnak a mozdulata a költészetben. – Mit gondol Nemes Nagy Ágnes: milyen kényszer, vagy milyen vágy, milyen remény hat e folyamat mögött? Miért kellett folyton-folyvást változnia a költői kép természetének, szerkezetének, jellegének? S hogyan változik ma a költői kép a lírában?

Beszélgetés Oláh Tamással

Sok művész, alkotó ember él kerületünkben, akiket időről időre megszólaltatunk hasábjainkon. Ez alkalommal Oláh Tamás, a Józsefvárosban született és máig itt élő, gazdag és színes életutat bejárt költő osztotta meg velünk pályájáról, szűkebb hazájáról és a művészetről – azon belül természetesen a költészetről – vallott gondolatait.

Beszélgetés Oláh Tamás költővel

Voltál szerkesztő, írtál  forgatókönyveket, cikkeket, ismeretterjesztő könyveket, most meg kizárólag verseket írsz? Miért?

Válaszom röviden és egyszerűen: mert kevés már az időm. Most a versírás nekem a legizgalmasabb dolog a világon. Benne sűríthetem össze legjobban gondolataimat és érzéseimet, vele fejezhetem ki a legteljesebben a lüktetés, a változás élményét, a múlékonyság és az örök csend ellentétét, a másokhoz való tartozás örömének és a magány  teljességének egyidejűségét.