Először érdemes volna a hagyomány egyik meghatározó rétegét, a kommentárirodalom történetét hozzávetőlegesen felvázolni. Milyen mélyre, milyen gyökerekre nyúlik vissza? Minden bizonnyal valahol a vallásalapító könyvek és mítoszok táján járunk …

Valóban így van. Mindjárt meg kell azonban különböztetnünk a „kommentár” különböző értelmeit és formáit. „Kommentáron” – főleg a filológiai szakmák művelőinek körében – elsősorban egy meglehetősen technikai jellegű eljárást, ezen túlmenően pedig egy műfajt szokás érteni, melynek megvannak a maga szabályai, s mely a humántudományok különböző területein része a kritikai tevékenységnek. Ennek megfelelően létezik a kommentárirodalomnak egy – egészen a görögökig és még tovább visszanyúló – története. A „kommentár” másrészt a mindennapi kommunikációnak is része, s ekként talán még tiszteletre méltóbb a története, mint a kommentárirodalomnak, hiszen léte magából a nyelv természetéből következik.

Hadd fűzzek „kommentárt” mindkét előbbi állításhoz, megfordítva sorrendjüket. A hétköznapi értelemben vett kommentáló aktusok a nyelv egyik alapvető funkcióját, a metanyelvi funkciót teljesítik. Egy nyelvi megnyilvánulásnak mindig tárgya lehet egy másik nyelvi megnyilvánulás, melyet félreértünk, másképpen értünk, s melynek jelentését, értékét, célját tisztáznunk kell. Ezt a munkát végezzük el értelmező és magyarázó megjegyzéseinkkel, melyek mindig kommentárok is, s többnyire olyan formát öltenek, hogy „X ezt mondta”, „X ezt azért mondta, hogy”, „X ezzel azt akarta mondani, hogy”, stb. 

Ami a technikai és műfaji értelemben vett kommentárokat illeti, ezeknek írásos szövegek a tárgyai, mégpedig tipikusan kulturális értéket képviselő vallási, filozófiai és irodalmi szövegek, melyek annál inkább kommentálásra szorulnak, minél inkább eltávolodnak tőlünk az időben. Néhány nagy történeti példát kiragadva hadd említsem meg a hellenizmus-kori Alexandria Homérosz-magyarázatait, a patrisztika Biblia-magyarázatait vagy a talmudista hagyományt. Hozzáteszem, hogy a jelentős irodalmi szövegeknek, ön-reflexív természetüknél fogva, a kezdetektől fogva van kommentáló vagy önkommentáló szöveg-rétegük. Kell-e utalnunk a görög tragédiákban a Kar funkciójára?    

A Dante-kommentárok kezdete mikorra tehető? Másképpen: szinkronban zajlik-e Dante irodalmi-esztétikai, olvasói-befogadói története a kommentártörténetével? Vannak-e szakadások, útelágazások, elakadások?

A Dante-kommentárok magával Dantéval kezdődnek, s ezt nemcsak a bon mot kedvéért mondom. Dante szövegei Az új élettől kezdve a Vendégségen át a Komédiáig szisztematikusan kommentálják önmagukat. Az előbbi két műben ez formailag is megmutatkozik, hiszen a prózai részek a költő explicit szándéka szerint a szövegben szereplő versek értelmét fejtik ki.

Ami az Isteni színjátékot illeti, rögtön a költő halála után megkezdődött a kommentárok hosszú sora, melyek élén Dante fiainak, Pietrónak és Jacopónak a magyarázatai állnak. Őket követően még a quattrocentóban olyan kommentátor tűnt fel, mint Boccaccio, akit sokan a mai napig a legnagyobb dantistának tekintenek. Boccaccio sokoldalúan foglalkozott a költővel: másolta, jegyzetelte, kiadta műveit; megírta életrajzát; de ami a számunkra a legfontosabb: Firenze városának a megbízásából 1373-ban, a Santo Stefano in Badia templomban nyilvános előadásokat tartott a Komédiáról, felolvasta, kommentálta, betű szerint és allegorikusan értelmezte az egyes énekeket. Sajnos betegsége miatt csak a Pokol XVII. énekéig jutott el.

Ebből a korszakból hadd említsem még Boccaccio tanítványát, Benvenuto da Imolát, akinek a magyarázatai máig rendkívül informatívak és nélkülözhetetlenek.

Az irodalmi szöveg olvasói befogadásakor két dologgal kell számolnunk: az esztétikai élvezettel és a megértéssel. Mindkét mozzanattal dolga van természetesen a kommentárnak is. Az interpretációs lehetőségek kidolgozása mellett a kommentár feladata mindazoknak az információknak a kikutatása és összegyűjtése, melyek nélkülözhetetlenek a megértéshez és az értelmezéshez. Szövegtől függően a történeti tudnivalókon túl az irodalomtörténeti összefüggéseken át a filozófiáig szinte minden ide tartozik. De a kommentárnak dolga az is, hogy számot adjon az adott szöveg esztétikai élvezhetőségéről. Az effajta tevékenység végső célja az olvasó segítése: kezébe adni az esztétikai és intellektuális befogadáshoz szükséges eszközöket.

De felmerül a kérdés: a kommentárok, céljukkal ellentétben, nem nehezítik-e meg az olvasást? Az irodalmi mű címzettje nem a hétköznapi, naiv olvasó-e? Ez a kérdés – különösen olyan szerzők esetében, mint Dante, akiket nehéz kommentárok nélkül érteni, rendkívül élesen merül fel. Babits például azon a véleményen volt, hogy nem szabad kommentárokkal agyonzsúfolni a Komédiát, s fordításához csak a legszükségesebb magyarázatokat adta meg.

Ezeknek a problémáknak a fényében érthető, hogy nem volt mindig szinkronban Dante esztétikai-irodalmi, „naiv olvasói” befogadása és a kommentárok története. Meg kell persze jegyeznünk egyrészt, hogy a naiv olvasói befogadás nincs és nem is lehet úgy dokumentálva, mint a kommentálás folyamata. Az előbbit leginkább a költők reakciói (a XX. századból merítve a példákat, Babits, Mandelstam, Eliot, Borges, Ungaretti vagy Pasolini olvasatai) dokumentálhatják, melyek a tudós kommentátorok számára sokszor rejtett dimenziókat világítanak meg. Másrészt jegyezzük meg azt is, hogy a kommentárok története önmagában is „szakadásokkal”, „útelágazásokkal”, „elakadásokkal” van tele. A quattrocento utáni századok a mi szempontunkból az elakadás századai. A Dante-recepció és a kommentár-irodalom a XVIII. századtól éled fel igazán újra, s a XIX. századtól fogva a mai napig szakadatlanul fejlődik tovább, immár számtalan nemzeti változat útelágazásait követve.  

Hermeneutikai értelemben minden szöveg kommentár is. Dante műve is az, amelyben a különböző utalások egyrészt a görög, de elsősorban a római (ld. a Színjáték kalauzát, Vergiliust) és a bibliai kozmogóniáknak a hatástörténetét kompilálja. Lehet-e innen nézni, a kommentárok kommentárjaként a Dante-szövegértelmezéseket?

Az olvasás, az értelmezés, a kommentár, a szövegelemzés, sőt a szöveghasználat, szorosan összefüggő műveletek, de úgy vélem, fenn kell tartanunk a pontos fogalmi distinkciót közöttük, s ez az Isteni színjátékra is igaz. A költeménynek van egy meta-nyelvi szöveg-rétege, melynek értelmező, kommentáló jellege van, de ez – mint már szó volt róla – elsősorban ön-reflexív jellegű. Jó pár részletet felfoghatunk úgy, mint Vergilius egy-egy sorának kommentárját, de az Isteni színjáték egészére nem mondhatjuk ezt. Ugyanígy Arisztotelész-kommentárként is olvashatunk egy-egy szövegrészletet, de ezek kommentárként nem hasonlíthatók mondjuk Averroes Arisztotelész-kommentárjához, mely közvetítéseken keresztül nagy hatással volt Dantéra. Legfontosabb azonban az, hogy a kommentár mindenekelőtt szisztematikus, tudós munka, ahogyan ezt a Dante-kommentárok esetében is látjuk a kezdetektől fogva. Ami viszont Dante szövegértelmezéseit, pontosabban szólva az egyes konkrét esetekben Dante szöveg-értését illeti: ez mindenképpen tárgya minden rendes Dante-kommentárnak. Sőt, ahogyan Dante például Vergiliust érti, az az Isteni színjáték szövegének egyenesen jelentés-konstituáló tényezője, s ennek feltárása hermeneutikai munka.       

A kötetben a Pokol olasz eredetije és mellette a magyar fordítás olvasható. Utóbbi szándékosan nem irodalmi, stilizált formában. Miként jellemezhető ez a fajta fordítói figyelem?

A kötetben szereplő fordítást parafrázisnak szántuk, úgy is hívjuk, hogy „magyar parafrázis” (azért „magyar”, mert parafrázison általában azt értjük, hogy „ugyanazt mondjuk másképpen”, vagyis ugyanazon a nyelven átfogalmazunk egy szöveget a jelentés megőrzésével, de mi ezt egy másik nyelven tesszük). Az olasz kommentátorok is azzal kezdik, hogy parafrazálják a szöveget, s a kommentálás munkáját ezen végzik el. A fordítást tehát az eredeti szöveg teljesen hű, szó szerinti visszaadásának szántuk (ha létezik ilyesmi), egészen odáig menve, hogy minden egyes szó és minden egyes írásjel ugyanazon a helyen szerepeljen, mint az eredetiben, pontosan azért, mert csak egy ilyen fordítás lehet a kommentálás kiindulópontja. Persze, van, amit ez a jelentés-központú szöveghűség sem tud megőrizni: ez pedig az eredeti szöveg hangzása, fonetikai-fonológiai jellegzetességeinek összessége, ideértve a rímelést. Ezen a ponton a kommentátor feltartja a kezét, illetve megelégszik azzal, hogy a legfontosabb helyeken elmondja olvasójának: az adott sornak ilyen és ilyen hangzásbeli tulajdonságai vannak, s ennek ilyen és ilyen szerepe van a jelentés konstitúciójában.

Ennek fényében milyen értékűek a Szász Károly- és a Babtis-, illetve a legfrissebb Nádasdy-fordítások? Mi vész el a műfordítói kezek alatt? A szöveg jelentésrétegeinek gazdagságát melyik adja vissza leginkább?

Az ő szövegeik műfordítások, magas esztétikai igényű és minőségű szövegek, melyek teljesen más kritériumok szerint ítélendők meg, mint a parafrázisok. A műfordítások szükségszerűen egyetlen olyan követelményt nem tudnak kielégíteni, ami miatt mi parafrázist készítettünk: a jelentés és az értelem megőrzését, amire persze határaikon belül törekedniük kell.       

Ami a három említett fordítást illeti (szerencsére rajtuk kívül több részleges vagy teljes fordítás is van), hadd mondjam a következőket. Szász Károly nem volt nagyon-nagy költő, de jó tudós volt. Fordítását teletömte jegyzetekkel és magyarázatokkal, és abból is sok mindent a jegyzetekre bízott, amit nem tudott lefordítani. Szövege értékes, méltó része a magyar Dante-recepciónak, de nehézkes, és nemcsak a mai olvasó számára az. Babits az ő példáján okulva szinte semmit sem bízott a jegyzetekre, azt vallva, hogy a szövegnek magáért kell helytállnia. Az ő fordítása volt száz évig a magyar Isteni színjáték. Ő nemcsak lefordította Dantét, hanem fordításához, vagy fordításával, új nyelvet teremtett. Az ő Isteni színjátéka gazdag és újító nyelvével a huszadik századi magyar költészetnek is egyik legnagyobb alkotása lett. De nem lehet kommentárt építeni rá, s az idő múltával ma már szintén egyre nehezebben olvasható. Keletkezése óta nyelvünk is megváltozott (egyébként ez a fő oka a klasszikus szövegek újrafordításainak). Egyre jobban érződött tehát egy mai fordítás hiánya. Ezt az űrt töltötte be Nádasdy Ádám, aki lemondott ugyan a rímelésről, de ezzel együtt szép költői szöveget és tartalmilag igen hű fordítást készített.

Hogy melyik fordítás adja jobban vissza a szöveg jelentés-rétegeinek a gazdagságát? Babitsnak kifejezett fordítói elve volt, hogy – mint mondja – „a fordítás épp annyiféleképp legyen magyarázható, mint az eredeti”. De hányféleképpen magyarázható az eredeti? Dante a „négy értelem” elméletét vallotta (betű szerinti, allegorikus, morális és misztikus értelem), melyet átvett a középkori hermeneutikából. Ugyanakkor egy költői szöveg jelentés-rétegei nyilván nem számolhatók meg, aminek Babits is a tudatában volt. Az igazi probléma felfedezni a műben működő jelentés-generáló mechanizmust, s megpróbálni azt reprodukálni.  E tekintetben a Babits- és Nádasdy-fordítás egyaránt megállja a helyét.

Arra a kérdésre, hogy mi vész el a műfordító kezei alatt, szerintem az a paradox válasz adódik, hogy maga az eredeti mű vész el. Ezzel csak azt mondom, amit már Dante megmondott: költői szöveget lehetetlen más nyelvre lefordítani. Az igazi probléma az eredeti művel összemérhető, nagyjából azonos értelmű és hasonló esztétikai értékkel bíró új szöveg létrehozása. Ezért sincs egy műnek egyetlen lehetséges fordítása, s ezért lehetséges bármely nyelven sokféleképpen újrafordítani, azaz újraalkotni a művet.     

Az egyik legismertebb példa a Pokol lapjairól, az értelmezés számára évszázadokra feladatot adó az a szakasz, amelyben az agár-allegóriát magában foglalja: „Ez nem fog sem földdel, sem fémmel táplálkozni, / hanem tudással, szeretettel és erénnyel, / s nemez és nemez között születik majd.” Nemez és nemez között, tra feltro e feltro; ez a fordulat sok fejtörést okozott a filológusoknak.

Így van. A régi értelmezések mellett, melyeket a mi kommentárunk is felsorol, újabban felbukkant az is, hogy az idézett fordulat a papírgyártás korabeli technológiájára utal, s azon alapszik, hogy nemez és nemez között papír van, tehát szöveg (vagyis az Agár a szövegben fog megszületni, minden bizonnyal Dante szövegében). Ez meglehetősen invenciózus javaslat, de kis találékonysággal könnyű további ilyen hipotéziseket felállítani. Nincs igazán kritérium a megfejtések közötti választásra, így mindegyik elfogadható vagy egyik sem. Ezért mondta a hasonló helyekről Benedetto Croce, hogy a magyarázatukra irányuló törekvés a rejtvényfejtéshez vagy a titkosírások dekódolásához hasonlít, márpedig az Isteni színjátékra nem szabad úgy gondolnunk, mint valamiféle titkosírásra.      

Szívesen vennék néhány további, hasonló példát, amelyek a kommentátorok előtt emelkedő nehézséget megmutatják, illusztrálják!

Íme egy másik híres, az előzővel rokon példa: a Purgatórium egyik helyén szó esik arról, hogy eljön „az Ötszáztizenöt”. Dante itt valóban mintha rejtjelezne, hiszen ennek a számnak a kezdőbetűi, római számokban gondolkodva, a „Dux” (vezér) szót adják ki, igaz, kevert sorrendben. Az Agárról szóló részlethez hasonlóan ez is prófécia: majd Isten elküld valakit (a császárt?), hogy legyőzze a korrupt pápai udvart. Az „Ötszáztizenöt” esetében talán valóban evidensebb egy jövőbeli császárra gondolni, de azért itt sem szűnhet a kommentátorok fejfájása.

Ha az előző idézetnél időzünk, nyomban további, más karakterű kérdések is felvetődnek. Az agár alakjában, ígéretes eljövetelében húzódó mítoszrétegekre gondolok. „Ideáltipikus uralkodó”, mondja az agárról Max Weber. Tehát egy remélt jövő hírnöke és beteljesítője. Földi és égi jegyek hordozója. Ellentmondásos képzet. Van-e konszenzuális nyugvópontja az értelmezéseknek?

Visszatérve az Agárhoz, a kilétére vonatkozó tippelés hosszú időkön át valódi olimpiai verseny képét mutatta. Valóban igaz, hogy a számtalan elképzelés között felbukkant az „ideáltípus” weberi fogalma, mellyel néhányan arra akartak utalni, hogy nem egy konkrét személyre, a korabeli császárra kell gondolnunk, hanem egy ideáltipikus uralkodóra. Egyesek szerint viszont az Agár maga Dante. Ebben sem látok semmi kivetnivalót, hiszen a próféta szerepét is magára öltő Dante gondolhatta úgy, hogy művével ő segít megmenteni vagy megjavítani a romlott világot. Mégis, az Agár esetében is bölcsebb dolog belátni, hogy azonosítására vonatkozóan nem lehetséges olyan javaslat, mely kielégítően igazolható lenne. Ugyanakkor nincs is szükség ilyesmire. Megelégedhetünk azzal, hogy a Pokol első énekének próféciájában az Agár – tudással, szeretettel és erénnyel táplálkozva – a birtokvágyat és a pénzsóvárságot szimbolizáló nőstényfarkast űzi el. Magyarul: a bölcsesség, a szeretet és az erény (melyek egyben az Atya, a Fiú és a Szentlélek attribútumai) fogja a bűnös világot megváltani.

Egy ilyen megoldás adott esetben nyugvópontul szolgálhat a vitában. Egyébként, általában véve, az értelmezéseknek nincs konszenzuális nyugvópontjuk.

Professzor úr annak idején  A „nemes hölgy” és a „szolgálóleány” című könyvében már külön fejezetet szentelt Dante és a Színjáték filozófiai jelentőségének. Az arab, Averroeshez köthető közvetítéssel az európai vérkeringésbe kerülő antik, elsősorban görög hatások kapcsán mondja, hogy Danténál, jóllehet a középkori kereszténység egyik alapművét hozza létre, a gondolati hatások, áramlatok a maguk sokféleségébe vannak jelen. Filozófiai rétegeire bontva hogyan néz ki a mű szerkezete?

Ez olyan nehéz kérdés, melyre az adott keretek között nehezen tudok kielégítő választ adni. Mindenesetre vázlatszerűen: a mű filozófiailag sokrétűen strukturálódik. Először is említenünk kell a különböző hagyományok összedolgozását, vagyis a pogány antik filozófia különböző irányzatainak, így az arisztotelizmusnak és a neoplatonizmusnak a belefoglalását a keresztény filozófiába és teológiába. Ez azon alapult, hogy a középkori keresztény filozófia, a skolasztikus gondolkodók munkássága révén, már eleve magába olvasztotta a XIII. és XIV. században (valóban arab közvetítéssel) elérhető antik filozófiai hagyományt, mindenek előtt az arisztotelizmust. Dante egyik legfontosabb olvasmánya Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája volt, mely alapját képezi a Pokol morális felépítésének, a bűnök Pokolbeli felosztásának. Emellett kutatók több generációjának munkássága alapján ma már világosan látjuk, hogy az arab filozófia önmagában véve is, tehát nemcsak az antik hagyomány közvetítőjeként, fontos helyet kap az Isteni színjáték gondolati világában, és hatással van magának a költeménynek az alapgondolatára, a túlvilági utazás elképzelésére. Másodszor említeni kell, hogy Dante a keresztény filozófiának is különféle irányzatait integrálta, vagyis egyetlen gondolkodásmódnak sem volt kizárólagos követője. Követte és sokféleképpen alkalmazta Aquinói Szent Tamás tanait, de nem nevezhetjük minden további nélküli tomistának, ahogyan a régebbi kommentátorok vélték, hiszen egyesítette a nagy skolasztika racionalizmusát a misztikus tanításokkal. Harmadsorban: otthonosan mozgott az akkori filozófia és tudomány minden ágában, s a belőlük nyert információkat szisztematikusan alkalmazta. A Vendégségben meg is alkotja a tudományok és a filozófiai „diszciplínák” egyfajta, az ég köreihez rendelt osztályozását is.  Szinkretizmusát jól tükrözi, hogy a Paradicsom X. és XII. énekében (két tizenkettes koszorúban) felvonultatja a kereszténység különböző felfogású nagy gondolkodóit: emeljük ki egyfelől Albertus Magnust (Kölni Albertet), Szent Tamást és Sigieri di Brabantét, a latin averroizmus kiváló képviselőjét, másfelől pedig Szent Bonaventurát és Gioacchino da Fiorét (Joachimot).  

Az előttünk lévő, rendkívüli körültekintéssel megírt-szerkesztett magyar Pokol-kommentár kötet milyen munkafolyamatok eredménye? Az ilyen irányú Dante-recepciót teljességében magában foglalja-e?

A Pokol énekeinek magyarázata tartalmaz egy parafrázist, egy sorról-sorra haladó kommentárt és egy értelmező tanulmányt. A kommentárt a parafrázis lábjegyzeteiként közöljük. E három elem természetesen együtt alkotja az ének kommentárját, de nagyon különböző munkafázist képvisel.

Hozzáteszem: a kötet az egész Magyar Dantisztikai Társaság sokéves munkájának gyümölcse. Rendszeres vitáknak, számos hazai és külföldi konferenciának és rengeteg előtanulmánynak köszönheti létét. Azok közül, akik gondolataikkal és tanácsaikkal segítették létrejöttét, többen nincsenek már az élők sorában.  Hadd emlékezzem meg itt Bakonyi Gézáról, Király Erzsébetről, Sallay Gézáról, Takács Józsefről és Ponori Thewrewk Aurélról. Egyben köszönetet mondok szerkesztő- és szerzőtársaimnak: Berényi Márknak, Draskóczy Eszternek, Hoffmann Bélának, Nagy Józsefnek, Mátyus Norbertnek és Tóth Tihamérnak. A kiadói korrektúra előtt volt a szövegnek egy belső korrektúrája is, melyet Bárdos Judit, Csantavéri Júlia, Ertl Péter és Nádasdy Ádám végzett el, akiket szintén őszinte köszönet illet.

Reméljük, hogy kommentárunk részévé válik a soha le nem záruló Dante-recepciónak, de nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban csak egy mozzanat lehet, s nem foglalhatja magába az eddigi recepció teljességét sem.

A feldolgozás mire törekedhet? A magyar irodalmi kultúrát nyitja meg ebbe az irányba? Avagy bizonyos kutatási eredményei során újabb következtetéseket von le a corpusból? Mikorra várható a folytatás, a következő kötet?      

Azt is csak remélni tudjuk, hogy a magyar irodalmi kultúrára is hatással lesz ez a kommentár, mint ahogyan azt is, hogy azok az új következtetések, melyeket valóban levontunk a Dante-szövegek korpuszából, érvényesnek bizonyulnak. Mindez a jövő kérdése, hiszen minden szöveg értelme és minden értelmezés az idő folyamatában bontakozik ki. 

A következő kötet, a Purgatórium kommentárja kéziratban nagyjából elkészült, s remélhetőleg a jövő év, a Dante-év végére meg tudjuk jelentetni.