Mikor ír?
Évtizedeken át úgy telt a napom, hogy reggel íróasztalhoz ültem és kéziratokat olvastam. Jókat, csapnivalókat, dagályos és töredékes mondatokat, a lapkészítés béklyói közé kötött szerzőkkel és szerkesztőkkel. Két gyalázatos sorompóval: a kötelező penzummal és a határidővel. Ez egy prózaírónak (műfordítónak) bizonyára elfogadható élethelyzet. Déry Tibor említi: kényszerítette magát arra, hogy naponta asztalhoz üljön és megírja a kötelező (penzumként még elviselhető) terjedelmet, ami az ő esetében alig volt több, mint napi egy oldal. Így íródott meg a Felelet vagy a Befejezetlen mondat. Mindkettő több száz oldalas regény. Prózaírónak (mint említettem) ez nyilván elfogadható létállapot. A gályapad. Nekem annak idején az olvasás (ami egyébként gyönyörűség) éppen kötelező és mindennapos mivolta miatt jelentett gályapadot. Vers így nem születik. Próbálkozni lehet vele, de nem érdemes. Ismerek természetesen ellenpéldát is. Juhász Ferenc tízezer soros Gyermekdalok című poémája a „folyamatos ihlet” nélkül aligha íródott volna meg, de ez rendkívüli agy és alkat kérdése. A vers születése az én esetemben ünnep, kitüntetett pillanat. Az ember nem is tud róla. Borotválkozom, szembenézek unos-untalan látott és ismert fizimiskámmal, automatikusan cselekszem, habozok, szőrt húzok le habostól, és egyszer csak indokolatlanul, váratlanul beugrik egy sor: „az udvartartásból már csak ő hiányzott.” Ki hiányzik, mikor, miért? Bal pofázmányom szőrének lehúzásakor megszületik a második sor: „igen, ő nagyon hiányzott…” Nincs ember, aki megmondaná, mi ez. Leteszem a borotvát, cetlit keresek, leírom, biztos, ami biztos, amíg el nem felejtem a nem tudom mit is. Egyszer majd meglátjuk. E két sor aztán éltető közeg (előbukkanó igazi élmény) híján könnyen elhal, szennyvízbe jut, mint a borotvahab vagy a koronavírus örökítőanyaga.
 
Két elfogadható, összekapaszkodó sorból még lehet vers, ezt már Illyés írja, egyetlenből alig. Hacsak nem az egysoros remekművek közé sorolható, mint például ez a József Attila-sor: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Illyésnek egyébként volt bátorsága Félbehagyott versek címmel kötetbe gyűjteni elakadt verssorokat, befejezetlen verseket. A borotválkozás persze csak példa. Vers íródhat a legbizarrabb és legkíméletlenebb helyzetekben is, lásd Radnóti bori noteszét vagy a sok esetben fejben megőrzött börtönverseket. Nem árt persze, ha később van idő termékeny csöndre, amikor a gazdátlan sorok azonosulnak a versszervező élmény forróságával. Egyetlen ilyen gazdátlan soromra emlékszem, amelyre később hosszú vers épült. Évekig hurcoltam magamban, mire értelmére lelt. Ez volt: „Főnix hamvában sem kohósalak.” Ki érti ezt? Százharmincöt verssor épült köré.
Mit olvas éppen?
Társaságban szóba került egy vers: Piros a vér a pesti utcán. 1956 ikonikus verse. Rákérdeztem, ki a szerző. Mély hallgatás. Zavart köhécselés. Mára már közös kincs lett, akár a népdalok. Nos, Tamási Lajos, a vers szerzője, e híres versén kívül, számomra is alig jelentett valamit. Emlékeimben a Rákosi-kor ünnepelt költőjeként élt, homályos háttérrel. Ilyenek bőven akadtak ’56 után, néhányan börtönbe is kerültek, utána viszont jelen maradtak az irodalmi életben. Tamás Lajost e verse miatt börtönbe ugyan nem zárták, de kiszorították az irodalmi életből. Könyvét, válogatott verseinek gyűjteményét olvasom nagy megrendültséggel, hiszen őszinte ember (kezdetben hithű, később eszményeiben megrendült kommunista), akinek éppen elhallgatott életműve bizonyítja, hogy a Keserves fáklya kötetcím mennyire találó. Szerzője nemcsak tiszta ember, de igazi költő, aki – ifjúkori ideáját megszenvedve – megőrizte a költészet igazi értelmét, az igazság kimondásának művészi parancsát. Két antológia társul mellé olvasmányként, mindkettőnek helye lenne valamennyi magyar iskolában, az egyik címe Piros és fekete, a másiké Vérrel virágzó 1956. Az első Petőfi születésének 175. évfordulójára jelent meg, teljesebb és így jobb, mint bármilyen középiskolai szöveggyűjtemény. Berzsenyitől a Petőfinél száz évvel később, de egy napon (január elsején) született, előzőekben említett Tamási Lajosig. Aki semmit nem tud a magyar költészetről, e könyvből átfogó képet kaphat nem csak az elbukott, mégis dicsőséges 1848/49-es szabadságharcról, de költészetünk éltető forrásáról, szabadság és gyász kimondásának örök igényéről is. A másik antológia 20. századi forradalmunk drámai napjain és utóéletén vezet végig ötven magyar költő verseivel. Petőfi Sándor születésének közelgő 200. évfordulójára érdemes lenne a magyar közoktatásügynek eltűnődnie és lépnie annak érdekében, e nélkülözhetetlen könyv minden iskolában (most nagyot mondok: és minden családban) könyvespolcra kerüljön. Mondhatnánk könnyedén, minek, amikor az interneten minden elérhető. Ez igaz, de azt is érdemes lenne tudni, mit keressünk egyáltalán (ilyen lenyűgözően tematikus sűrítésben) a digitális adattárak, Wikipédia stb. oldalain.
Milyen jövőt gondol az irodalomnak?
A Gutenberg-galaxis halálhírét már sokszor bejelentették, azóta többször kiderült, az álhír csak tetszhalálról szólhatott. Amíg az emberiségben él az igény, hogy önmagáról, gyönyörűségeiről és bukásairól megrendítő üzeneteket kapjon, addig az irodalom élni fog. Tény viszont, az új káosz korszakában a világ gyémánttengelye meggörbülni látszik, mi több (ez persze kémiai abszurdum), rozsdásodik is, ebből következően az emberiség egyre inkább a gyorséttermek mintájára a gyorsan romló hír felé fordul. Egyfelől túlkínálat tapasztalható a könyvpiacon, eladhatatlan könyvek millióival, ugyanakkor viszont az olvasási szokások eltolódnak a „felületes felületekre”, és e tendenciának (érthetően, hiszen ez is üzlet), az internet odaadóan alásimul. Reményeim szerint ez csak átmeneti jelenség (az emberi nem önismereti igényeit illetően is), mint volt ez a film, a televízió megjelenése idején, az új könyvtár, társalgó és közösségi tér pedig, az internet, megtalálja új helyét mindennapi életünkben. Nagy öntisztulásra lesz szüksége, sok konfliktussal, önkorlátozási igénnyel, hogy a „szép és igaz szónak” is legyen helye a felületeken. Ha ez így lesz, nem kell féltenünk az irodalmat az új kommunikációs formáktól, az emberi agy ugyanis a legrejtelmesebb megújulásokra képes. Mire hát akkor a félelem?
Ki a kedvenc irodalmi hőse és miért?
Ifjúkorom megrendítő olvasmánya volt Goncsarov Oblomov című regénye. A kényelmes, tunya fiatalember, Ilja Iljics, nem találja helyét a világban, mintha a mai „mamahotel, papa-bank” érzés előképe lenne. Ifjúként magam is küszködtem a felnőtté válás nyűgjeivel, kényelem és világmegváltás illúziójával.
Mai „kütyüzők, kallódók, kábítószerre pislogók” képe jelenik meg előttem, amikor az orosz lajhár figurájára gondolok. Nagyobb szánalommal aligha olvastam más regényhős elnyomott zavarát, aki felismeri ugyan távlattalan életét, érzi, (talán) ki is törhetne e mámorítóan kényelmes semmittevésből, de sem igénye nincs rá, sem ereje nincs hozzá. Ha nem látnék magam körül számtalan távlattalan sorsú fiatalt, nem említeném kamaszkorom szívszorító olvasmány-élményét, de hát itt él köztünk a lomha lajhár ellenképe, a visszataszító regénybeli Stolc is, a mindent kijátszó és mindenkin átgázoló „új gusztustalan,” az oly nagyon áhított „nyitott társadalom” plakátarca. Ember legyen a talpán az a mai fiatal, aki sem Oblomovval, sem Stolccal nem azonosul, mégis bizakodóan tekint a jövőbe,