Cikkek

Ez a vázlat nem csupán öregedöknek szól. A fiatalság feladata, hogy felkészüljön a békés és bölcs öregségre (Cicero). Induljunk ki talán humorosan hangzó alaptételekból. A fiatalok tudják, hogy meg fognak halni, de nem hiszik - ezt csak az idősebbek kezdik elhinni. Az öregek mindig okosabbak, mint a fiatalok; mert a fiatalok még nem voltak öregek, de az öregek voltak fiatalok. Tudni, hogy meghalunk - ez az ember nagysága. Értenünk, hogyan lehet szépen meghalni: ez az ember kiváltsága. Mint Szent Benedek, állva fogadni a halált - kiállni az öregedés próbáját, amint "a fák állva halnak meg". Egy élet áll rendelkezésünkre, hogy megtanuljuk, hogyan kell méltósággal halni, lemondással-reménnyel, megadással-hittel átélni azt a búcsúzást, amit öregedésnek nevezünk. Az öregedés biológiai folyamata sokkal hamarabb kezdődik, mint általában gondolják. A halál ugyanis az embernél cerebrális esemény. A központi idegrendszer nélkül élő lényeknél a halál csak hervadás, csendes alkony: a növények pusztulásában és megújulásában nincs semmi drámai, az állatok kimúlásában csak fel-fellángol az életösztön szikrája. A természetben "az ősznek van varázsa, enyészetben méla báj". Minél fejlettebb szabályozó központtal rendelkezik az élőlény, annál kevésbé lehet mesterségesen életben tartani, annál kérlelhetetlenebb és jelentőségteljesebb a Vég, ellentétben az egysejtűekkel vagy akár elszigetelt emberi szervekkel, amelyeket fejlett biokémiánk mesterségesen éltetni képes, azután, hogy az egyed maga már nem létezik. A bonyolultan szabályozott emberi testben a magasabb központok elhasználódása vezet az elmúlás hosszadalmas, gyakran fájdalmas folyamatához: a halál nyitánya ez, az öregedés. Húszéves kortól kezdve az idegsejtek nem regenerálódnak ellentétben egyéb szöveteink sejtállományával, amelyek naponta milliószám pusztulnak és születnek újjá. Ez az élettani tény is rámutat: felsőbbrendű létfokunk komplexitása - ami a tudás, a szépség, a hősiesség testi feltétele – egyben halálra szánt létünk gyökerét is magában rejti. Íme, az ember méltósága: hosszú, konfliktusokkal terhelt öregedésre ítél természetünk.

Mennynek és földnek kegyelmes Ura, tebenned vagyon reménységem, meg ne szégyenüljek. Tebenned bízom, mert te gondviselésed alá vettettem, még anyám méhében. Uram, irgalmas vagy a tebenned bízókhoz, és el nem hagyod, akik benned vetik reménységeket: erősítsed szívemet az igaz reménységnek erős vasmacskájával*, hogy evilági háború, szélvész között mindenkor állhatatosan bízzam benned, és a te szent igéd vigasztalása minden nyavalyáimban biztasson engem.

Pázmány Péter