Cikkek

A háború  mindig csalás útját járja. Így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk az ellenséget, sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el az összecsapást; ha dühös vezessük félre; magunkat alázatosabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha egységei szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készülnek fel a védekezésre, s akkor küldjük előre csapatainkat, amikor az ellenség éppenséggel nem várja.

Eddig az idézet. Szun-Ce mester tanácsait, ha jól meggondolom, ma is sokan alkalmazzák.


A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. Pontosabban a tudomány régebbi, primitívebb formáit lehetett alkalmazni a politikára is, a tudomány kezdőlépéseit meg lehet tenni a politikában is. Lehet tapasztalatokat gyűjteni, lehet ezeket a tapasztalatokat rendezni, szortírozni, csoportosítani. A szerzett tapasztalatanyag alapján intuitív módon lehet rendező elveket, lehet átfogó koncepciókat találni. Azonban a politikában hiányzik annak a biztos lehetősége, ami ezek után a kezdőlépések után egy ismeretanyagot tudománnyá tesz: hiányzik az egzakt kísérlet lehetősége. A kérdést világosan feltevő, azonos feltételek mellett megismételhető egzakt kísérlet lehetősége, amely az intuitív úton megadott elgondolást végül is igazolja vagy cáfolja. A politikában ezek a kísérletek: forradalmak, háborúk, reformok, államszervezeti kísérletek, alkotmányok, tömegmozgalmak formájában zajlanak, melyeket egzakt formában megismételni, azonos módon újraképezni úgyszólván lehetetlen, és ezen a ponton a tudománnyá tételre irányuló minden kísérlet eddig fennakadt. Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti ellenpéldával cáfolhat. Mindezeknek a sémáknak a meggyőző erejét ma sem dönti el más, mint a példák összességéből adódó meggyőző erő, és a szó mai értelemben vett tudomány állapotától az ilyen értelemben vett politikai koncepció vagy politikai elgondolás messze van.1

 

A latin cultura szó a colo, colere igéből származik, azt pedig más és más módon kell magyarra fordítanunk aszerint, hogy milyen tárgyra utal. Magyarban a földet műveljük, testünket, hajunkat ápoljuk, gondozzuk, az istenekkel törődünk, foglalkozunk. A latinban mindezt az egyetlen colere ige fejezi ki. Az ókorból ránk maradt latin szövegekben a cultura szó mellett rendszerint van egy birtokos jelző: cultura agri: földművelés, cultura amici: társalgás, cultura deorum: istentisztelet, vallásosság. Mindnyájan ismerjük a colere igének egy másik főnévi származékát, a cultust. Az ókori szövegekben ez gyakrabban előfordul, ugyancsak sokféle jelentésárnyalattal. A modern nyelvekben többnyire istentiszteletet jelent.

(1874-1936)

Ahogy meghagyunk egy darabka erdőt a vadembereknek, hogy ott vadásszanak és halásszanak, úgy egy magasabb rendű civilizáció esetleg meghagyhat egy darabka ipartelepet azok számára, akik még mindig az intellektuális kiskorúság stádiumában vannak, és tényleg arra kíváncsiak, hogyan forognak körbe-körbe a kerekek.

Ha az emberek helyben meg tudják termelni a saját javaikat, a társadalmat hatalmas kiadásoktól kímélik meg, amelyek igen gyakran messze nem állnak arányban a megtérüléssel. Amennyiben sikerül megvalósítanunk, hogy nagy számban éljenek közöttünk egyszerű és önfenntartó emberek, megszabadulhatunk egy jobbára idegesítő és pazarló eljárás nyűgétől. Ha úgy fogjuk fel ezt, mint a reform általános vázlatát, akkor nagyon is igaznak tűnik, hogy a társadalom jelentős területein elterjedő egyszerűbb életmód többé-kevésbé marginálissá tehetné a gépek használatát, és ez talán annak a kivételes embernek is jól jönne, aki tényleg beleadja a lelkét a gépekbe.

Ha az embereket boldogabbá tehetjük, nem számít, ha szegényebbé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé termelékennyé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé haladóvá tesszük őket a haladásnak abban az értelmében, amikor pusztán csak változtatják az életüket anélkül, hogy egyre több örömöt lelnének benne.

A szocializmus nem más, mint a kapitalista központosítás beteljesedése, még ha a központosítás oly vakon ment is végbe, mint egy baklövés. Úgy vélem, sok józanul gondolkodó ember számára, aki a túlméretezett társadalmi tervezeteket fölöttébb ésszerűtlennek véli, vonzó lesz azon elgondolás természetes ésszerűsége, hogy amit elrontottunk, azt vissza kell csinálni.

Azok az emberek, akik tökéletesen hisznek önmagukban, mind az elmegyógyintézetben vannak.

A gyerekek nem a tündérmesékből tudják meg, hogy a sárkányok léteznek. A gyerekek már tudják, hogy a sárkányok léteznek. A tündérmesékből azt tanulják meg, hogy le lehet őket győzni.

Vannak olyan nagy emberek, akik társaságában mindenki kicsinek érzi magát. Viszont az igazán nagy emberek társaságában mindenki nagynak érzi magát.

Tisztában vagyok vele, hogy sokan illetik durva szavakkal a konzervativizmust, mondván, hogy a parasztok ostobák, elmaradottak, s hogy unalmas, sivár az életük. Tudom, azt mondják, az ember számára mindenképpen monotóniát jelent, ha mindig ugyanazt a húsz teendőt kell végeznie egy farmon -, ugyanakkor természetesen mindig rendkívül szórakoztató és örömteli egyetlen dolgot csinálni óráról órára, nap nap után a gyárban.

Sors bona, nihil, aliud.
Dulce et decorum est Pro Patria mori.
Mors et fugacem persequitur virum.
Dulcius est pro Patria vivere.
[Jó szerencse, semmi más. Szép és
dicsőséges dolog a hazáért meghalni.
A halál még a menekülő férfit is
eléri. Még szebb a hazáért élni.]

...Nem használ itt senkinek az ártatlanság, nem a türés s együgyüség, annál készebb az török azt rontani, mentül maga kára nélkül cselekedheti jobban azt. Több száz esztendejével már, hogy a frigynek árnyéka minket nem nyugodtott, hanem rontott és ez alatt ugyan megromlánk; Erdélyt az adózás s az alázatosság meg nem mentette, hanem ez az elhitel megrontotta.

Gondolom, hogy itt mondja valaki: mind igaz ez, de mi magunktól elégtelenek vagyunk magunk oltalmára. Úgy vagyon az, meg kell vallanunk, a török erejéhez képest mi csak nyomorultak vagyunk; de viszont ez a gondolkodás is nem kicsint árt nékünk, valaminthogy régenten görögöknek ártott, mikor a persiaiakkal conferálták [összehasonlították] a magok erejét, ez a gondolkodás igen mélyen vala ő nálok begyükerezve, ugy annyira, hogy mikor a persiaiak valamelyik részére Görögországnak hadat inditottak volna, az többi görögök szerencséseknek tartják vala magokat, ha azonban békével maradhatnak vala. Igy lévén, persiaiak a görögöket mind elgázolták, mig az elkerülhetetlen kénytelenség avagy desperatio* ugy annyira görögök szivét nem keményitette volna, hogy Xerxes* király ellen, amely annyi száz ezer embert hoz vala, kevés ezerrel ellentállának, és annyira megverték azt a számlálhatatlan sokaságot, hogy szégyennel gyalázattal kelle a királynak visszafutni.

A második világháború után Sztálin környezete egymással rivalizáló kisebb politikusi csoportokból, a sok közül az egyik lehetséges megközelítésben „öregekből” és „fiatalokból” állt. De akadt ebben a körben valaki, aki merő gyávaságból sokáig nem mert csatlakozni egyik klánhoz sem. ő volt a szovjet Olümposzra magát csak nagy késéssel feltornászó Nyikolaj Bulganyin, akit politikustársai – egykori jegybankelnöki tisztségére utalva – „könyökvédős könyvelőnek” csúfoltak. Pedig az eredetileg villanyszerelő tanoncként, majd takarékszövetkezeti pénztárosként induló férfi nem látszott igazán vérbeli „aktakukacnak”. A sztálini háborús kormány legtöbb tárcavezetőjével szemben még csak jól képzett, tehetséges technokrata sem volt.