Kicsit szomorúan gondolok a közelgő karácsonyra, amikor anyagi és szellemi lehetőségeinket kimerítve emlékezetessé akarjuk tenni a szeretet ünnepét. Es minden igyekezetünk ellenére fáradtan, csalódottan ismét levonjuk magunkban a tanulságot: a kevesebb több lehetett volna. A legjobb lenne elfelejteni a kötelező ajándékokat, és csupán azok fesztelen közelséget kellene keresni, akiket a legjobban szeretünk családon belül és kívül. Es felül. Mert ünnepelni mégiscsak Isten közelében lehet. Profán ünnepeink éppen őnélküle üresek és groteszkek. Mint cseppben a tenger, úgy jelenik meg a karácsonyban is a világ megújulásra való vágya és képtelensége. A mai magyar társadalom a lezajlott történelmi változások viszonylagos sikere ellenére sem került ki kríziséból. Nem azért, mert még nem tudtunk elég külföldi tőkét csábítani gazdaságunkba, vagy nincs elég szellemi kapadtásunk radikálisabb politikai változásokra. Ami valóban összeköt bennünket, az a mindenütt tapasztalható erkölcsi krízis, melyból csak együttesen kerülhetünk ki. Aki egyedül próbálkozna ezzel, és megfeledkezne bajban lévő honfítársaíröl, lelkiis meretében bizonyára meghallaná Isten számonkérő szavát: Hol van Abel, a te testvéred? A cserbenhagyás bűne ugyanis csak néhány fokozatban különbözik a legsúlyosabbtól.
A közös erkölcsi válságból tehát közösen kell kijutnunk, méghanem is kötelező mindenkinek egyetlen kitörési kísérlet mögé fölsorakoznia. Eppen az fog elválasztani bennünket, hogy ki mennyire érzékeli a lelkét fenyegető veszélyt, és érzékel-e ilyet egyáltalán, valamint, hogy elfogad-e kockázatos megoldást, vagy visszariad minden áldozattól. Konkrétabban arról van szó, hogy egyének és társadalmak megújuIása nem lehet formális változás. Nem címerek. föliratok és szólamok cseréje, mely a lényeget nem érinti. Politikai hatalmat át lehet menteni gazdaságiba vagy fordítva, még rendszerváltással is áltathatjuk magunkat, csakhogy az eredmény éppoly hiteltelen és kiábrándító marad, mintha mi sem történt volna. Amint erről a lábukkal szavazó választópolgárok meggyőződtek. Az erkölcsileg hiteles változások a lényeget érintik. Hasonlatosak a régi korok bűnbánatra indító, önmagukkal szégyenkezve és fájdalommal szembenéző tisztulási folyamatához, mely a vereségeket erkölcsi győzelemmé tudta átminősíteni. Mert az ősök elsősorban önmagukat győzték le, és nem egymással számol tak le. Sajnos, ma leginkább a tisztulás hiányzik, mert materializált korunk nem tud különbséget tenni szavak és szavak között, Kellemesen hangzó ígéretekre még mindig szívesebben odafigyelünk, mint kegyetlen, lelkiismeretet fölkavaro ítéletekre. Nincs már katharzis, mert nehezebb letenni múltbéli tévedéseinket, mint megmagyarázni azok racionalitását. Az ilyen mosakodástól azonban még senki sem lett tisztább. csak tetteink igazolhatnák, és azok is csak idővel, hogy valami döntően megváltozott bennünk. "Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket." Bár fölösleges lenne zajos és látványos boszorkányüldözést rendezni, amint semmilyen üldözés nem érte el célját, - a szerencsevadászoknak seadjon a társadalom pótlólagos hiteleket. Ha nem állnak vagy állíttatnak félre, hogy saját maguk és mindannyiunk érdekében magukba szálljanak, soha nem kaphatnak fölmentést tévedéseik alól. Tetteik következményei követni fogják őket, mint az árnyék, és csak az isteni megbocsátás fényében tűnhetnek el. Emberileg pedig csupán a kúnéletlen (önfkritika választhatja le egyéniségükhöz nőtt, de fölösleges terheiket. Itt húzódik az a határ, melyen túl az erkölcsi megújulás egyáltalán szóba jöhet. A tisztulás az egyháZilt sem kerülheti el. Téves lenne azt hinni, hogy mivel túlélte a kommunizmust, egyszer s mindenkorra legyőzte az ateizmust is. Az elmúlt 40 év rajta sem múlt el nyomtalanul, arcán megsokasodtak a ráncok. Ne vigasztalja, hogy lassan kétezer éves lesz, mert a mai egyházak még a háború előtti keresztény kurzussal sem azonosulhatnak, nemhogy az előző korok egyre szakrálisabb szemléletét vagy az ősegyház radikális teokráciáját örökölték volna. A legnagyobb főpapi segédlettel sem állítható vissza, szerencsére, az a társadalmi kereszténység, mely egykor mindössze annyit jelentett, hogy valaki nem zsidónak született, de már szó sem volt Krisztus átminősítő követéséről. Ma viszont pontosan az utóbbi dönti el, hogy az egyház játszhat-e még pozitív szerepet egy pluralista társadalomban. Tud-e annyira igazat és mást mondani, hogy a föld sója és a világ világossága legyen. A profán világ ugyan már nálunk sem ateista, csupán nyíltan imádja a pénzt, az élvezeteket és a hatalmat, de azért komoly vagy komolytalan formában föltámadt az asztrológia, a mágia, megjelentek eddig ismeretlen vagy lenézett vallások. A keményen könnyü zene leple alatt egy egész generácíót roncsolva terjed a kereszténységgel szándékosan ellentétes sátánizmus. Es mindezzel szemben tehetetlenül áll a langyos, polgári kereszténység. Ebben a helyzetben a Vigilia körkérdései már legalábbis időszerútlenek. A mai magyar társadalomban a legfőbb választóvonal ugyanis nem a hívők és a nem hívők között húzódik, hanem a tisztességesek és a tisztességtelenek között, más szóval az erkölcsi tisztulásban résztvevők és az erkölcsi érzékkel nem rendelkezők között, Az utóbbiaknak nincs mit megbánniuk, lelkiismeretükre nem lehet apellálni, és úgy tesznek, mint akik azért nem mosakszanak, mert mindig tisztának tartják magukat. Az egyháznak kellene a leginkább tudnia, - hiszen évszázadokon át tanította - hogy csak erkölcsi megtisztulás után következhet be a lelki megvilágosodás, a hitbeli kérdésekben való helyes állásfoglalás. Azután, vajon bele kell-e illeszkednie az egyháznak egy pluralista társadalomha? Eddig ugyan mindenféle társadalomba beleilleszkedett, még a szocialisták is, azonban a hierarchia csökkenő részesedése a hatalomból, valamint a társadalom fokozódó közömbösödése ma már értelmetlenné teszi e tendencia továbbvitelét. A vallás iránt ugyan időnként fölébred a gyönge érdeklődés, de inkább radikális visszatérésre, igaz re-volúcióra lenne szükség a kereszténység államegyháziságot megelőző, társadalom- és önkritikus magatartásához. Arossz következetes és pröfétíkus elutasítása természetesen nem hálás és kockázatmentes társadalmi feladat, mindazonáltal csak másodrendű Isten elfelejtett országának a legfőbb javához képest.' Az egyház csak a teokráda eredeti fölfogásában, lsten közvetlen uralmának bemutatásában találhat magára és küldetésére. Ha nem ezt adja a világnak, hanem be akar abba illeszkedni, akkor elveszti létének értelmét, és a példázatbeli só sótlanná és haszontalanná válik. Továbbá, lsten uralmának és igazságosságának megjelenítésétőlvagy meg nem jelenítésétől függ, hogy mit adhat a demok rácia az egyháznak. Az igazi teokráciának nyilván semmit. Egy taktikázó, poli tikus kereszténységnek azonban nagy kísértés, hogy a vallásilag befolyásolható tömegek hátán ismét hatalomhoz jusson. Korunk nagy demokratikus szemfényvesztése, a döntésre képtelenek hamis döntésekre kényszerítése, természetesen nem legitimál semmilyen hatalmat. A nálunk is növekvő kiábrándulás azonban megtererntheti valami sokkal jobbnak az igényét. Ennek alapján akár az egyház is megfogalmazhatná azt a teokráciát, melynek képviseletét a világban eredetileg ő vállalta. Teljesen igaz a Vigilia föltételezése, hogy az erkölcsi-emberi újjászületés terén "alighanem a helyes kérdések sincsenek még megfogalmazva". Szerencsére, minden hívők közötti megosztottság és zavar ellenére, a válasz már meg van fogalmazva.
