Ez a vázlat nem csupán öregedöknek szól. A fiatalság feladata, hogy felkészüljön a békés és bölcs öregségre (Cicero). Induljunk ki talán humorosan hangzó alaptételekból. A fiatalok tudják, hogy meg fognak halni, de nem hiszik - ezt csak az idősebbek kezdik elhinni. Az öregek mindig okosabbak, mint a fiatalok; mert a fiatalok még nem voltak öregek, de az öregek voltak fiatalok. Tudni, hogy meghalunk - ez az ember nagysága. Értenünk, hogyan lehet szépen meghalni: ez az ember kiváltsága. Mint Szent Benedek, állva fogadni a halált - kiállni az öregedés próbáját, amint "a fák állva halnak meg". Egy élet áll rendelkezésünkre, hogy megtanuljuk, hogyan kell méltósággal halni, lemondással-reménnyel, megadással-hittel átélni azt a búcsúzást, amit öregedésnek nevezünk. Az öregedés biológiai folyamata sokkal hamarabb kezdődik, mint általában gondolják. A halál ugyanis az embernél cerebrális esemény. A központi idegrendszer nélkül élő lényeknél a halál csak hervadás, csendes alkony: a növények pusztulásában és megújulásában nincs semmi drámai, az állatok kimúlásában csak fel-fellángol az életösztön szikrája. A természetben "az ősznek van varázsa, enyészetben méla báj". Minél fejlettebb szabályozó központtal rendelkezik az élőlény, annál kevésbé lehet mesterségesen életben tartani, annál kérlelhetetlenebb és jelentőségteljesebb a Vég, ellentétben az egysejtűekkel vagy akár elszigetelt emberi szervekkel, amelyeket fejlett biokémiánk mesterségesen éltetni képes, azután, hogy az egyed maga már nem létezik. A bonyolultan szabályozott emberi testben a magasabb központok elhasználódása vezet az elmúlás hosszadalmas, gyakran fájdalmas folyamatához: a halál nyitánya ez, az öregedés. Húszéves kortól kezdve az idegsejtek nem regenerálódnak ellentétben egyéb szöveteink sejtállományával, amelyek naponta milliószám pusztulnak és születnek újjá. Ez az élettani tény is rámutat: felsőbbrendű létfokunk komplexitása - ami a tudás, a szépség, a hősiesség testi feltétele – egyben halálra szánt létünk gyökerét is magában rejti. Íme, az ember méltósága: hosszú, konfliktusokkal terhelt öregedésre ítél természetünk.
Csak a végső, akut szakaszban ébredünk rá ennek tüneteire: keringési zavarok, feledékenység, a mozgás-koordináció, a térben és időben való orientáció nehézségei, az érzékszervek és az ellenálló képesség gyengülése - mindez csak a csengetés az utolsó felvonás kezdetéhez, amely rejtett folyamatokban a színfalak mögött már jóval előbb elkezdődött. Tény, hogy vannak örökifjak. Bernard Shaw még 90 éves korában is megtartotta sziporkázó humorát, Agatha Christie 85 éves korában írta hetvenhetedik regényét, Picasso hosszú élete végén még számos grafikai újdonsággal lepte meg a világot, a nemrég elhunyt Dienes Valéria utolsó nyilatkozatában eleven szellemi erejéről tett tanúságot. A szellemi erőfeszítések megfiatalítanak. Frissebbé tesz a közösség, az emberi kapcsolatok hálója, gondjaival és stresszhatásaival még akkor is, ha ez a közösség csak egyrnás-mellett-élés: akármilyen a házasság, de legalább házasság - mondotta valaki. Konfliktusaink is késleltetik az öregedés folyamatát - feltéve, hogy nem csupán kerülőkkel kijátszott, hanem megélt, megszenvedett, de legyőzött válságok állnak mögöttük. Viszont idő előtt merevvé tesz a neheztelés, a "ressentiment". Minden idők öregjeinek keserűsége: "Mennyivel jobb ma a fiataloknak!" Főként a nevelőnek, a lelkipásztornak kellene ezt a gondolatot éberen lelepleznie önmagában – de szülönek, apósnak-anyósnak sem kevésbé. Valljuk meg őszintén: túlzó moralizálásunk rejtett háttere gyakran az irigység és a neheztelés. Mit érhettem el én ezen a földön? Mit ért az életem? Boldog, akinek meggyőzödése, hogy csak egyetlen Biró tudja mérlegre tenni az élet hozamát. Boldog, aki Leonardo da Vinci szavait megérti: "A halálnak úgy kell jönnie egy bevégzett élet után, mint ahogy az álom leszáll ránk fáradságos munkanapok estéjén." Nekünk, hívőknek sem érdektelen szemügyre venni, hogyan néztek szembe a bölcselők vagy bölcsek az elmúlással. Nagy lelki békében halt meg Epiktétosz, Spinoza, Schopenhauer. Az "én" bölcselöje, Fichte, így beszél: "Váljék bár porrá a testem, múljon el akár az egész mindenség, ha az utolsó nap utolsó szikráit szétszórta már – én akkor is ott lebegek majd mindezeken túl, merészen és hűvös nyugalommal, mindig ugyanaz maradva, aki most vagyok!" Karl Jaspers szemléletében az ember végső kudarca, a halál, a végső, a legfőbb rejtjeles írás, chíffre, amely az egész életnek értelmét és értékét megadja, mert a létezésnek mivoltánál fogva végsö határa (nem-létezés), a határ mögött pedig ott kell lennie a Határtalannak, a Transzcendenciának. Túl ködös, bátortalan ez a gondolat. Mégsem lebecsülendő. Amint nagyon igaz, hogy értelmünk, tudományunk számára az élet értelme, jelentése a lét egészében megfoghatatlan, nem is tárgyiasítható, hanem csak úgy ragadjuk meg, ahogyan mi magunk létezünk - úgy válik bizonyossággá ez a rejtjel (vagy titok), ha krisztusi módon létezünk. Manapság egyre gyakrabban találkozunk a halhatatlanság olyan rnegsejtésével, amely - a mi európai civilizációnk szemszögéből ítélve - személytelennek rninösíthető. Erről beszél Alfred Döblin egyik regényalakja: "Ki találta fel a halált? Hóvá, széllé változni, beszivárogni a földbe, szétolvadní, eltűnni, nem ismerni tegnapot, holnapot, nem tudni önmagamról, esőként szállni a levegőn át ..." (Manas, 1927) Teilhard de Chardin hasonlót sejtet: "Az, ami bennünk sóhajtozik, nagyobb, mint. egyedi létünk .. , annak a léleknek lehelete, amely szüntelenül születőben van bennünk - amely a teljes eggyéválás átélt és gátolhatatlan törekvésében át- meg átjárja létünket. Ennek leheletéből nyer életet minden költészet és minden szentség." Mit mondhat minderre a szilárdan hívő, de megértő keresztény? Legyen mindenkinek az ő hite szerint? Inkább csak annyit szűrhetünk Ie a magunk öregedő évei számára: kétségtelenül van valami nagylelkűség parányi életünk jelentőségének relativizálásában. Valami tiszteletre és követésre méltó a lemondásban, saját életünk értékelése körül forgó gondjaink elhessegetésében. Lemondani annyi, mint átadni helyünket. terveinket, álmainkat az utánunk jövőknek. Hadd hozzon új rügyeket egy új tavasz. A Keresztelő szavaira utalva naponta mondhatnánk testvéreinknek: "Neki nagyobbodnia kell, nekem pedig kisebbednem." Nem az elkerülhetetlen testi halál az öregedő ember igazi terhe, inkább a halál szociológiai dimenziója. Aki elveszítette funkcióit a társadalomban; gyermekeit felnevelte, jövőjüket biztosította, "de-functus"-nak érzi magát, "halottnak". "A többiek még menetelnek, én pedig csak a járdáról nézhetem" - mondta egy nagyon aktív mozgalmi ember. A férfi úgy ragaszkodik társadalmi szerepéhez, mint a gyermek az új ruhához. - A ma is ősi alapokon megmaradó társadalmakban nincs nyugállomány; a hindú öregkorában még ma is a vadon mélyén húzódik meg, anélkül, hogy elveszítené kapcsolatát a fiatalabb nemzedékkel. A mi gyorsan változó világunkban nincs az élettapasztalatnak és életbölcsességnek olyan jelentősége, mint valaha volt. Ezért is mélyebb a szakadék a nemzedékek között és ezért kezdődik a halál elszígetelödéssel. A magány az öregedő legsúlyosabb terhe. Az egyedüllétet önként és természetszerűen vállalták azok, akik kiemelkedtek a társadalomból magasabb értelmi vagy erkölcsi minősültségükkel. "Non sit alterius qui suus esse potest" - mondotta Paracelsus. Ne legyen másé, aki a magáé tud lenni. De hányan tudják magukban - a kutatásnak vagy a müvelödésnek szentelve napjaikat - a belső egyensúlyt megtartani? Kik tudnak Istennel egyűtt lenni az ima személyes-misztikus barátságában? Minden lelkipásztor ismer magukra hagyott öregeket, akik a szentolvasó morzsolgatása közben telnek el békével, gondolatban szétosztva a tizedeket a szeretett holtak és élők, a rászorulók köztt. Az említett kivételes szellemek követéséhez igazában nem kell okvetlenül diploma. Erőt vehet az emberen a magány lírai mélabúja: "Magam vagyok. / Nagyon. / Kicsordul a könnyem. / Hagyom. / Viaszos vászon az asztalomon, / Fariecskálok lomhán egy dalon, / Vézna, szánalmas figura, én. / Én, én. / S magam vagyok a föld kerekén." (Tóth Árpád) Ma sokan nem találják meg a magányban a békét. A fáraók temetési rítusában találhatók ezek a mondatok: "Emelkedjél fel és vedd a kenyeret, amely nem szárad el, vedd a sörrel telt serleget, soha nem lesz langyos - indulj és találd meg saját lelkedet". (Ba - az egyiptomi elképzelés szerint a személy saját önálló létének elve, szemben a testi életprincípiummal: Ka.) Vajon nem adja-e kezünkbe a hit azt a természetfeletti kenyeret, amelyért a Miatyánkban imádkozunk? Ez a kenyér az erőseké, akikben szellemi önállóság és erkölcsi "állóképesscg" fejlődött ki az évek során. Aki nem veszítette el önmagát hajszában, nyüzsgésben, az készült fel a bölcs öregségre. Hallgassuk meg a nagy magányost, Kierkegaard-t: "A társadalom közössége oltalmaz és véd, mint a páncél. Sokszor mégis csalódásba ringat; segíti ugyan az ember kibontakozását, de még gyakrabban enerválttá tesz. Segíthetnek-e egymáson a gyengék? Az erőtlenek társulása éppen olyan rút és romlott, mint fejletlen gyermekek házasságkötése." Jól kell érteni a paradoxonok, a látszólagos ellentmondások, a ködös Észak gondolkodóját! Nekünk itt csak egy a fontos: ha nem szoktuk volna meg korábban az erősek magányát, hozzászokhatunk idöskorunkban, az elszigeteltség éveiben. Hiszen mindenképpen egyedül kell átlépnünk az örökkévalóság kapuján, még ha betegágyunkat ragaszkodás övezné is. "Tumouras seul!" - egyedül fogsz meghalni, figyelmeztet Pascal. Ez tehát az ember nagysága: nemcsak azt tudja, hogy meg kell halnia, hanem képes méltósággal közeledni a halálhoz. A fiatalok tudják, de nem hiszik - az öregek tudják, hogy el kell hinniük. Az öregek mindig okosabbak a fiataloknál, mert ők már voltak fiatalok. .. A tapasztalat ellentmond ennek az ironikus megállapitásnak, mégis van benne valami igazság. Közhely, hogy az öregedő ember feledékennyé válik. Emlékezete azonban szelektív: megtartja. emocionálisan színezve, újraalkotva mindazt, amit átélt. Ismeretes, hogy bizonyos munkamegosztás van az agykéreg bal és jobb féltekéje között: az előbbi a szavak és a logika centruma, az utóbbi a felismerésé, a meglátásé, a rátalálásé, Ha nem is mindig, de igen gyakran ez az utóbbi marad életképesebb az öregedés során. A név, a szö, az évszám nem jut eszébe, de elevenen él egy arc, egy táj, egy utcasor, amelyhez talán az első, legfrissebb élmények fűződnek. "A nap jön és megy, / felkel és lenyugszik, / de az égbolt soha nem öregszik. / Mind látjuk a napfelkeltét, /mind számláljuk a csillagokat, / de senki sem lát világosabban, / mint egy gyermek, mikor a napra néz" - halljuk egy angol dalban. Ami valaha új volt, a szűzi hó a hegyeken, a tenger felett lebegő üde pára, a szemek, amelyek egyszer sugalltak valamit; talán életcélt, hivatást, eszményt? - ezek rögzödnek a lélek mélyében. A fiataié a jövő, de az öregebb kincse lehet az el nem múló ifjúság ...Az öregségnek ugyanakkor vannak komikus tünetei. Az orientáció, a tervezés, az alkotókészség 45-50 éves kortól csökken, megmarad viszont a beépült kifejezőkészség: az öregedő tud mesélni, szélesen és böbeszédüen előadni. Hallgatói gyakran menekülnek szóáradatától. Benső kontrollja gyengül. Szívesen hallja, amit már hallott, idegenkedik mindentöl, ami szokatlanul hangzik. Ez a magyarázata minden öregedő társadalmi csoportosulásban a merev, vaskalapos konzervativizmusnak. A tragikus tünetekkel is bátran szembenézhetnek azok, akik hinni tudnak. Számolni kell azzal, hogy súlyos elváltozások is bekövetkezhetnek az öregedés folyamán: paralízis, gyerekes önfejűség, féltékenység, agresszivitás .. , Nagy hit kell ahhoz, hogy a megváltozott személyiség vonásaiban meglássam azt, aki valaha volt - sőt, a végső szakaszban annak a Keresztreítéltnek alakját, aki engedte, hogy elfogja a gyengeség, hogy lesújtsa a kereszt terhe - "O caput cruentatum!" - a fényes Isten-arcot... Az öregség igazi végső és megrázó éjszakája olyan, mint a Golgotát elborító sötétség. Ne ütközzék meg senki azon, hogy ebből a vázlatból szándékosan kimaradtak a személyes halhatatlanság klasszikus, le nem becsülhető argumentumai. Schütz Antalt, a magyar skolasztika mértékadó személyiségét idézem: (Ha) "a mai differenciáltabb bölcseleti gondolkodás szigorúbb logikai igényeket támaszt a bizonyítással szemben, akkor éppen Szent Tamás... volna az utolsó, aki a tudományos pontosság ellen óvást emelne" . .. (Bölcseleti közlemények, 1938.) Az adott keretekben nem ez a technikailag egyáltalán nem lehetetlen eljárás is- mertetése volt a célunk. Csupán arra óhajtottuk felhívni a figyelmet, hogy lehetséges bölcs és boldog öregségre felkészülni és nyugodt hittel adni át magunkat a felfoghatatlan örökkévalóságnak, amelyet azok számára készített, akik Őt szeretik. Talán ezüstös hajú kortársaim és a bölcs öregség fiatalabb jelöltjei találnak e sorokban valamit, ami fölött eszmélődni érdemes.
