A világ tele van erőszakossággal. Az utcán, a családban, a hivatalban, a közéletben, mindenütt szenvedünk az erőszakos emberektől. Erőszakosak vagyunk a szerelemben, a gyermeknevelésben, a munkában, a politikában. Igaz nem mindenki agresszív és nem egyformán. Mert nemcsak a fizikai erőszak minősül agressziónak, hanem minden olyan szándékos cselekedet, amelynek az az indítéka, hogy valakinek bajt, kellemetlenséget, vagy fájdalmat okozzunk. Az agresszivitás olyan viselkedési forma, amelyet bizonyos helyzetekben a megoldás egyetlen lehetséges módjának tart az erőszakos ember. Egyfajta stratégia.
Az erőszakos cselekedet nem mindig jelentkezik támadás képében. Bármennyire meglepőnek tűnik, van védekező agresszivitás is. Sarokba szorított helyzetünkben kénytelenek vagyunk az agresszió eszközéhez nyúlni. Nem támadunk meg egy nálunk erősebb embert, különösen nem, ha egyébként is kerüljük az erőszakosságot, de ha nincs más megoldás megpróbáljuk védeni magunkat. Évekkel ezelőtt bejárta a világot egy nagyszerű fotó, azt a pillanatot mutatta, amikor egy majom végső elkeseredésében szembefordul egy leopárddal.
Az agresszív magatartások között különbséget kell tennünk abból a szempontból is, hogy az ember számára az erőszak közvetlen célja-e vagy csak eszköz-e valamilyen más céljának a megvalósításában. Amikor az emberek egymást lökdösve, tülekedve szálnak fel csúcsforgalom idején a villamosra eszközagresszióval van dolgunk. Ha pedig azért folyamodik valaki erőszakhoz, mert valami belső indulat készteti arra, hogy a másik embernek fájdalmat, vagy valamilyen kellemetlenséget okozzon, indulati agresszió megnyilvánulását érhetjük tetten. A kétféle erőszakos cselekedet ösztönzői keveredhetnek is egymással, vagyis egy-egy cselekvés hátterében mind a kettőt felfedezhetjük.
Csoportosíthatjuk az erőszakos magatartásokat aszerint is, hogy támadó vagy védekező jellegűek-e. Az előbbire számos példát találunk az állatvilágban, melyeket az etológusok vizsgálnak. A támadó agressziók közé sorolják például a fajon belül, a hímek között megfigyelhető vetélkedő viselkedéseket. Ide sorolják az úgynevezett zsákmányszerző magaratartást is. A védekező agressziónak is több típusát különítik el. Ilyen a hím viselkedése, amikor a területét (territóriumát) védi, vagy a nőstényé, amikor kicsinyei védelmében lép fel támadóan. Az állatvilágban megfigyelt agresszivitás azonban nem vihető át közvetlenül az emberre. A hasonlóságok nem jelentik, hogy kialakulásuk, fejlődési formájuk is azonos lenne az ember és az állat esetében. Az emberi agresszivitás a kutatók túlnyomó részének véleménye szerint nem ösztönös eredetű, kialakulásában a társas tanulásnak, a korábbi tapasztalatoknak van döntő szerepe.
Az agresszió nincs közvetlen ok-okozati kapcsolatban a düh, a harag megjelenésével sem. Másképpen fogalmazva: a düh nem motiválja szükségképpen az agresszív tettet, az erőszakos cselekedetet pedig nem feltétlenül a düh váltja ki. Ha így volna nem találkozhatnánk a hideg fejjel, érdekből elkövetett erőszakos cselekedetekkel. Bizony nap mint nap értesülhetünk különböző motivációból - hatalomvágyból, nemesnek hitt eszmétől vezérelve, büntetésből, bosszúból, félelemből - elkövetett gyilkosságokról. Nemcsak azért kiabálhatunk valakire, mert dühösek vagyunk, hanem azért is, mert meg akarjuk félemlíteni. Az a nevelő, aki a verést helyes nevelési eszköznek véli általában minden különösebb düh nélkül adja a pofont a gyereknek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos erőszakos cselekedetek mögött ne tudnánk tetten érni éppen a dühöt. Ezzel kapcsolatban S. Schachter kísérletét ismertetjük. A kísérleti személyeknek adrenalin injekciót adtak, de nem közölték velük, hogy mit tartalmazott. Utána különböző tartalmú filmeket vetítettek nekik. Az egyik csoportnak erotikus filmet, a másiknak erőszakkal telit, a harmadok csoport tagjai pedig csupa kellemes élményt nyújtó, szép dolgot láthattak. A vetítés után kikérdezték a kísérleti személyeket a film vetítése alatti érzéseikről. Az erotikus filmek nézőiben erős nemi ingerek keletkeztek, az agresszív viselkedésekben bővelkedő film nézői dühöt, félelmet éltek át, a csupa szépet bemutató film nézői pedig örömet éreztek. A minden kísérleti személyben azonos adrenalin szint különböző érzelmi állapotokat váltott ki, ami azt mutatja, hogy az emberben a biológiai inger nem specifikus, a látott helyzethez fűződő korábbi élmények, a tanult és átvett, belsővé vált értékek az érzelmi állapotok igazi meghatározói.
Az erőszakos viselkedés rögzülésében jelentős szerepe van az utánzásnak. Bandura 6 éves gyerekekkel végezte el ezzel kapcsolatban a következő kísérletet. A gyerekek egyik csoportjával a kísérletvezető több napon át együtt játszott és szeretettel teli kapcsolat alakult ki közte és a gyerekek között. A másik csoportban a kísérletvezető nem foglakozott velük. Ezután a gyerekeknek egy egyszerű feladatot kellett végrehajtaniuk: meg kellett találniuk az asztalon levő két doboz egyikében elhelyezett babát. Mielőtt azonban hozzáfogtak volna a feladathoz, mind a két csoportban végig kellett nézniük, hogyan hajtja végre azt a kísérlet vezetője. Ha dúdolt közben vagy körbejárta a szobát, miközben kereste a babát, az első csoportba tartozó gyerekek szinte valamennyien mindent ugyan úgy csináltak, mint ő. Utánozták a kísérletvezető lényegtelen viselkedéseit is annak ellenére, hogy ezek egyáltalán nem tartoztak a feladathoz. A másik csoportba tartozó gyerekek ezeket a feladat szempontjából mellékes cselekvéseket csak ritkán utánozták. Volt azonban egy viselkedési elem, amit mind a két csoportban utánoztak. Valamennyi gyerek utánozta azt, ha a kísérlet vezetője megverte a babát, amikor megtalálta a dobozok egyikében. Az agresszió olyan viselkedésforma, amit a gyerekek, különösen a fiúk, sokkal gyakrabban utánoznak, mint egyéb viselkedéseket. A különféle felmérések is igazolták, hogy az agresszív gyerekek nagy számmal az olyan családokból kerülnek ki, ahol az egyik vagy mind a két szülő maga is erőszakos.
De milyen helyzet vált ki olyan dühöt, haragot, amely erőszakos cselekvésbe torkollik? Dollard úgynevezett frusztráció-agresszió hipotézise szerint, az akadályoztatás váltja ki az erőszakot. A harag akkor jelenik meg, ha a nyílt agresszióra nincs lehetőség. Amikor a gyermek valamit nem tud megcsinálni és dühében csapkod, kiabál vagy 'hisztizik' és a szülő azonnal a segítségére siet a gyermekben fokozatosan kialakul a kapcsolat dühös viselkedése és a számára eredményes megoldást, megkönnyebbülést, kielégülést hozó szülői magatartás között. Fokozatosan megtanulja, hogyha el akar valamit érni 'hisztiznie' kell. A spontán dühreakciók, rúgkapálás, csapkodás stb., fájdalmat okoznak a szülőben, ami meg is jelenik az arckifejezésében. Néha túlzóan el is játsszák, hogy mennyire fáj nekik, amit a gyermek okozott. Ennek, ha gyakran megismétlődik az lehet a nem kívánt következménye, hogy az okozott fájdalom és az az ilyen módon elért dolog egymáshoz kapcsolódik.
Nem minden akadályoztatás vált ki persze agressziót. Az egészségesen fejlődő személyben kialakul a frusztráció-tolerancia is. Bizonyos akadályokat megtanulunk válasz nélkül hagyni. Ugyanakkor a toleranciának meg kell, hogy legyenek a határai. Ott kívánatos, ahol nem lehetek képes a másik szempontjába belehelyezkedni. De semmiképpen nem kívánatos ott, ahol maga a sértés, a megaláztatás a cél, ahol az agresszió az egyéniség egészét érinti, ahol velem együtt azokat is sújtja, akikkel közösséget vállaltam, mert azonosak az értékeim az övékkel, egy vagyok közülük.
Vannak, akik az erőszakos cselekedeteiket azért követik el, mert azoknak számukra örömszerző funkciójuk van. Ez azonban nem vezethető vissza egyedül az előbb vázolt helytelen szülői viselkedésre. Az erőszakos cselekedet az ilyen emberek számára nem eszköz, hanem cél, nekik a megkínzott, meggyötört, megvert személy fájdalmának, kétségbeesésének a látványa okoz megelégedettséget. Mondanunk sem kell, hogy az ilyesféle célagresszió mindig közösségellenes és támadó jellegű. Súlyos személyiségfejlődési zavarok következményeként szokott jelentkezni a terroragresszió, amikor a személy már mások kínzásában, fájdalmában keresi és találja meg az örömét. Az ilyen ember teszi ki a lábát, hogy az arra járó hasra essen, kínozza az állatokat stb. A szadista - hiszen gyakran ezen a néven említjük - öröme abból fakad, hogy tettével saját hatalmát bizonyítja, miközben a másikat az erőszakos cselekvés puszta tárgyává silányítja. A szadista cselekvést a célszerűség, az akaratlagosság jellemzi. Ebben különbözik a dühtől, amit egyáltalán nem élvezet átélni, ugyanakkor, ha valami kiváltja kényszerítő erővel tör felszínre.
Az agresszív viselkedésű emberek egyik típusát azok alkotják, akik csupán tekintélyük védelmében bocsátkoznak harcba, vagányságból, azért. hogy a többiek elismerését kivívják. Tulajdonképpen antiszociális agressziót követnek el még akkor is, ha cselekedetüket önvédelemnek álcázzák. Ide sorolható az önérték-védelmező agresszió is, ami akkor lép fel, ha valakinek az énképét, önmagáról kialakított vélekedését éri sérelem. Azok tartoznak közéjük, akik az élcelődésekre, gúnyolódásokra rögtön indulatosan reagálnak. Az erőszakot belső bizonytalanságuk váltja ki.
Az erőszakosság önértéknövelő eszköz is lehet, ha valakivel szemben kudarc ér minket és ezt rajta nem torolhatjuk meg, keresünk egy nálunk gyengébb, kisebb hatalmú embert és azon töltjük ki a bosszúnkat. Nem más ez, mint az agresszió átvitele: megtépázott önérzetünket így próbáljuk helyreállítani. Bizonyos képességekben hiányos, önmaguk iránt bizalmatlan emberekben szokott jelentkezni az úgynevezett pánikagresszió, féktelen dühkitörés formájában, amikor például olyan feladathelyzetbe kerül, amelyben ugy érzi nem lesz képes helytállni.
Mi a helyzet a gyűlölet motiválta cselekedetekkel? A gyűlöletből származhat erőszak, az agresszió és a gyűlölet mégsem szinonim fogalmak. Csak abban az esetben értelmezzük cselekedetünket gyűlöletből fakadónak, ha a sértő fél abba a csoportba tartozik, amellyel kapcsolatban korábban már kialakult a gyűlöletünk, ha a sértő személyt be tudjuk sorolni azok közé, akiket gyűlölünk. A gyűlölet lehet a cselekvésem oka, de nem lehet a cselekvésem célja. De ez nem jelenti azt, hogy a gyűlölet nem állhat valamilyen cél szolgálatában, amikor erőszakos tettekre hajt. Mindenesetre azt az embert, akiben a gyűlölet jelentős szerepet játszik, akit gyakran motivál cselekvésre nem lehet harmonikus személyiségnek nevezni.
Előfordul, hogy a régóta felhalmozott indulat tör ki egyszer csak erőszakos cselekedet formájában, amely egyfajta belső megnyugvást, a feszült állapot megszűnését okozza, ezért is nevezik katarzis agressziónak. Rendkívül veszélyes, mert az, aki ilyen módon megnyugváshoz jut, könnyen megtanulja, hogy az erőszakos cselekedetek alkalmasak a belső feszültségek csökkentésére, s ettől kezdve keresni kezdi a megnyugvásnak ezt a módját.
Az agresszív cselekedetek harmadik csoportját a dominancia stratégiák alkotják. egy csoport vezére, a főnök, a felettes alkalmazza a csoport valamelyik tagjával, egy beosztottjával, rangban alatta levővel szemben. Egyik fajtája a büntető agresszió, amelyet akkor alkalmaz, ha az alárendeltek valamelyike nem tartja be az elfogadott vagy előírt szabályokat. Egy másik formája az úgynevezett kizsákmányoló agresszió. Általában a nagy testi erejű emberek szokták alkalmazni gyengébb társukkal szemben, föltétlen engedelmességet követelve tőlük. Ha nem teljesítik parancsaikat erőszakhoz folyamodnak.
Az agresszivitás, mint láthattuk, a különféle vitás helyzetek megoldásának stratégiájaként szerepel az emberek társas viszonyaiban. Mivel különbözőek lehetnek az indítékaik, más és más az eredetük és eltérő módon alakulhatnak ki, megítélésük sem lehet mindig egyforma. Embertársaink erőszakos cselekedeteinek elbírálásában erre is figyelemmel kell lennünk.