Durva, sértő megjegyzések
A vita elharapódzásának egyik gyakori vonása, hogy a tárgyról a személyre tolódik át az ellentét. Az egyik fél a másik személyét kezdi támadni. Itt is nagy szerep jut a metakommunikációnak: hangsúlyok, mozdulatok alkalmasak arra, hogy a partner szavahihetőségében való kétséget, megvetést, gyanakvást, vagy gyűlöletet fejezzenek ki. Előfordul, hogy szavakban elfogadja a partnere érvelését, de egy vállrándítással, fintorral, ajakbiggyesztéssel pont az ellenkezőjét fejezi ki. A veszekedések közben gyakran hangzanak el durva, sértő megjegyzések azokról a személyekről, akikhez őt szoros érzelmi szálak fűzik. Az ilyen megjegyzések, szidalmak, sértegetések, néha tudatosan a másik fél érzékeny pontjaira irányulnak, a céljuk, hogy a másik felet indulatossá tegyék, tettlegességre ragadtassák, és aztán elmondhassák mindenkinek, lám milyen szörnyű, gonosz ember ő.
A vitában résztvevő személyek társas viszonyában megnyilvánuló sajátosságok feltárását segíti a E. Berne nevéhez fűződő elemző módszer a tranzakcióanalízis. Azt igyekszik megállapítani, hogy az egymással kapcsolatban kerülő emberek hogyan hatnak egymásra, személyiségük melyik rendszere fogadja a hatásokat, és melyik válaszol rá. Berne három ilyen szintet, úgynevezett én-állapotot különböztettet meg. Az érzelmek és a viselkedések mindegyikben egy-egy összefüggő rendszert alkotnak. Az első a kisgyermekkori emlékekre, a második szülőkhöz való viszonyulásra, a harmadik a valóság objektív értékelésre épül. Mindenkiben benne él a Gyermek, a Szülő és a Felnőtt. A Társas viszonyokban bármelyik megnyilvánulás megmutatkozhat. Ha az az én-állapot válaszol, amelyiket a társ megszólított a tranzakció kiegészítő jellegű, ha egy másik akkor keresztező. Bonyolultabb tranzakciók az úgynevezett játszmák (games), amelyek a társ legyőzését célozzák. Ezeknek a mindennapi életben gyakran előforduló játszmáknak Berne kifejező neveket is a adott, például „Bírósági”, „Sarokba szorítós” „Ide juttattál” stb. játszmák. 10 Ugyan az a magatartás egészen más fogadtatásban részesül mások előtt, mint kettesben. Amit négyszemközt esetleg fel sem veszünk, az mások, netán a nyilvánosság előtt már sértőnek számít, és persze eszerint is válaszolunk rá. Régi megfigyelés, hogy az ember folyton kapcsolódási pontokat keres az állítások között, és ha egyszer szert tett ilyenekre, nem szívesen mond le róluk. Ezek énünk szinte nélkülözhetetlen részévé válnak, melynek megtámadását személyünk elleni támadásnak veszünk. Így küzdünk az ellen, hogy gondolkodásunk következetlennek mutatkozzon mások előtt: ha egyszer már állást foglaltunk valamiben, akkor többnyire nem merünk változtatni véleményünkön és ragaszkodunk hozzá, nehogy összeütközésbe kerüljön korábbi álláspontunkkal. Ha egy véleményt sajátunknak tekintünk és meggyőző erejét belsőleg elfogadtuk olyannak tartjuk, amelyhez már valamilyen kötelezettségünk is fűződik.
