“A társadalomirányítás külső technikája csak időszakos eredményeket érhet el, hangulat-csitítás, kábítás, ha nincsen mögötte komoly segíteni akarás és tudás. A propaganda lényegénél fogva tartalmaz valamit a becsapás elemeiből, hiszen vezetni akarja a véleményeket és szándékokat, más irányba, mint ahogy magától alakulna. Erkölcsi jogosultsága kétségtelenül megvan akkor, ha rossz befolyások ellen akarja védeni a közösséget. De nagy távlatra tekintve az emberek nem szeretik, ha akaratuk ellenére boldogítják őket. A vezető rétegeknek tehát, ha komoly meggyőződésük van, őszinte kívánságokat kell ébreszteni tervük megvalósítása iránt: sugalmazás, gyűlöletkeltés, egyoldalú okoskodás nem méltóbb szellemi eszközök, mint a durva kényszer.”1
A vitában mindig két fél vesz részt, s mindkét fél arra törekszik, hogy meggyőzze partnerét saját álláspontja helyességéről. Általában valamilyen érdekellentét van közöttük. A vélt vagy valóságos ellentétek kialakulhatnak két személy, kis- és nagycsoportok tagjai vagy akár nemzetek között is. Hogy az ellentétek, a viták, hová fajulnak az, nagyrészt a vitában részt vevőkön fordul meg, azon, hogyan vitatkoznak, milyen eszközöket vetnek be a vita során és betartják-e a vitatkozás javarészt íratlan szabályait. A meggyőzés technikái az élet szinte minden területén előbukkannak. A politikai pártok reklámügynökségeket fogadnak fel, az üzleti életben is mindennapos, hogy közvetítőt alkalmaznak, akik rábeszélnek valamilyen ellenszolgáltatásért egy hivatalnokot, hatóságot, hogy a számukra kedvező döntést hozzák meg. Aktivisták igyekeznek minket rábeszélni valamire, hogy kire szavazzunk, mit vásároljuk stb. A munkahelyeken is nagy szerepe van a rábeszélésnek, a vezetők folyamatosan igyekeznek rávenni valamire a beosztottakat. Az éter hullámain is állandóan szólnak hozzánk, hogy tegyünk valamit.2 Mégse gondoljuk, hogy a meggyőzés és a rábeszélés hatásos eszközeit korunkban találták volna fel. Hiszen már egy ókori szerző Quintus Tullus Cicero is azt tanácsolja a közéleti tisztségek megszerzése érdekében a pályázónak semmilyen hazugságtól, hamis ígérettől, trükktől nem szabad visszariadnia. A mai rábeszélők által használtak között számtalan olyannal találkozhatunk, amit az ókori szerző több ezer éves könyvében is olvashatunk.3
A vita jellegét alapvetően meghatározza, hogy a konfliktust mi váltotta ki. Meghúzódhat mögöttük ízlésbeli különbség vagy az alapvető nézetek, értékek, erkölcsi normák ütközése. Más lesz a vita, ha az érdekellentétnek valóságos tárgyi alapja van. Átirányított konfliktusnak nevezik, ha az ellentét nem a valóságos résztvevők között támad, hanem kívülről gerjesztik a két fél között. A rejtett, ki nem mondott nézetkülönbségek mögött, pedig hosszú ideig lappangó lehet az ellentét, mert kimondásukat a felek sokáig nem merik vállalni.4
Az eszményi az lenne, ha a vitatkozó felek érveiket tárgyilagosan adnák elő, figyelnének egymás állításainak a tartalmára, a másik fél véleményére, mérlegelnék azok helytállóóságát, és nem sértegetnék egymást a vita hevében sem. Ez azonban - különösen manapság - ritka dolog. Talán azért, mert a felek érveléséből hiányzik a logika? Vagy, mert nem is akarják az érveket meghallani? Vagy egyszerűen azért, mert a vitatkozó feleket már egyáltalán nem jellemzi az egymás iránti elemi tisztelet sem? Ha így van, ne csodálkozzunk, ha ritkán sikerül konfliktusainkat vitákban feloldani, mindkét fél számára elfogadható megállapodással lezárni. Ahhoz ugyanis az kellene, hogy egymással szembeni elvárásaink esetleges módosulásába bele kellene nyugodnunk, törekednünk kellene a másik fél kívánságainak, igazi megismerésére, a vélemények egyeztetésére is. Vitáink jól tudjuk nem így folynak le. Úgy tűnik a politikai viták eldurvulása áttevődött a mindennapi élet konfliktusaira is. A családok, munka társak vitatkozásai is tele vannak durvasággal. Nemhogy elsimulnának az ellentétek: újabb és újabb összeütközéseket teremtenek. Mély, begyógyíthatatlan sebek keletkeznek, aminek következtében a különböző álláspontok kifejtésére már egyre kevésbé van mód.