A titoktartás az ember viselkedésének egyik különös ellentmondásos megnyilvánulása. A lényegéhez tartozik ugyanis, hogy részint elhallgatásra, részint kimondásra késztet. A titok megtartása elszigetel a többi embertől, magányossá, zárkózóvá tesz. Akinek titka vagy titkai vannak, amiről nem beszélhet, mert meg kell őriznie mindenáron, annak állandóan vigyáznia kell, hogy el ne szólja magát, kerülnie kell bizonyos társas helyzeteket és témákat. A legszorosabb kapcsolatait is beárnyékolja a kényszerű titkolódzás.
A legjobban a szeretettel teli szülő-gyermek viszonyt, a párkapcsolatokat, a barátságokat terheli meg, mivel ott emel válaszfalat, ahol a bizalomnak és az őszinteségnek maradéktalannak kellene lennie. A szeretet nem engedi meg a titkokat. A titkát őrző embernek választania kell, hogy elmondja titkát annak akit szeret vagy elhallgatja. Ha elmondja a szeretet erősödni fog, ha elhallgatja gyengülni kezd. A titok kimondása ezért számít sokszor éppen a szeretet kinyilatkoztatásának, bizonyítékának. Kimondása éppen az egyén elszigeteltségét szünteti meg, a szorosabb társasviszony teremtését alapozza meg, megkönnyebbülést vált ki, új reménységgel tölt el, biztonságot nyújt.
Sejt valamit
Gondoljunk vissza gyermekkorunkra. Mindannyian emlékszünk azokra a napokra, amikor valami történt a felnőttek között, de nem tudtuk, hogy mi. Mindenki titkolódzott vagy némaságba burkolódzott. Nem mindig végzetes titokról volt szó ilyenkor, amiről a gyerek ne tudhatott volna. Persze lehetnek súlyosabb, a gyerek életét közelről érintő események is. A szülők elrontott házassága, a családi vállalkozás kudarca. Az ezekkel kapcsolatos titkolódzás beárnyékolhatja a gyermek életét és mély nyomot hagyhat benne. Ha a gyermekünk tudja, hogy mit tervezünk, mik a reményeink, ha beavatjuk már egészen kis korától kezdve azokba az eseményekbe is, amelyek terveinket keresztezik, azokba a gondokba, amelyek a családot sújtják a nehézségeket is jól tűrik majd. A titok egyébként is ritkán marad teljesen titokban. A gyerek sejt valamit, de azt is tudja, hogy nem lenne szabad tudnia róla. Ilyenkor nemcsak a szülőknek van titka őelőtte, hanem neki is a szülők előtt. Nemcsak a gyerek nem érti a szülőket, hanem szülők sem értik a gyereket. Durcás, szeszélyes lesz, nyugtalanul alszik. A titok falként emelkedik közéjük, elszigeteli őket egymástól, megrontja a szülő és gyermek közötti régi bizalmas viszonyt. Nyomasztja és magányossá teszi a gyermeket.
Az egész életet sötét árnyékba boríthatja a gyermek származásának a titka. Kiskorában örökbe fogadták és a szülők mindent elkövetnek, hogy mindkettőjük vér szerinti gyermekének higgye magát. A titok azonban ritkán marad teljes homályban. Egy óvatlan megjegyzésből, egy elcsípett beszélgetés töredékéből a gyermek megsejt valamit. A titok áttörhetetlen falán repedések keletkeznek. A gyermek váratlanul feltett kérdésére esetleg nincs kéznél a hihető válasz, a kapcsolatot a bizalmatlanság kezdi átlengeni. Ettől kezdve a gyermek sem mond már mindent őszintén el a szüleinek. Tanulási eredményei romlanak, iskola helyett a barátokkal tölti az idejét, egyre többször kapják hazugságon. Mindezt megelőzhetjük, ha titkolódzás helyett, értelme nyiladozásakor alkalmat keresünk rá, hogy elmondhassuk őszintén, hogy történt az örökbefogadása. Az erről szóló beszélgetéseket folyatni kell és a gyermek kérdéseire őszinte válaszokat kell adni és akkor is vissza kell időnként térni rá, ha nem kérdez semmit. Semmi sem maradhat titokban.
Két nagy titok
Két nagy titokba csaknem minden gyerek beleütközik: a születés és a halál titkába. A születésről nehezére esik a szülőnek teljesen őszintén beszélni. Pedig éppen a születés titokzatos körülményei izgatják, rémisztik a gyereket a legjobban. Mitől lett olyan nagy anyuka hasa, ha abban van a kisbaba, hogy jön majd ki belőle? Felvágják? Minden megválaszolatlan kérdés mögött valami félelmetes dolgot képzel. A családbeli haláleset eltitkolása is súlyként nehezedik rá. A kórházban fekszik és sokáig nem jön haza, lódítják a felnőttek, de a gyerek ezt nem hiszi el, hiszen látja, hogy mindenki szomorú, érzi valami nagy baj történt. A gyermekben megfogalmazódnak a kérdések csak nem meri őket feltenni. “Miért halt meg?”, “Én is meg fogok halni?” ...
De mit mondjunk neki? Úgysem értené meg, gondolja sok szülő. A felnőttek gyakran beszélnek a gyerek jelenlétében félelmetes, dolgokról halálos balesetekről, háboruú borzalmakról, s ha a gyerek kérdez valamit nem adnak neki választ, másra terelik a szót. Pedig nem szabad lebecsülnünk a gyermek megértő képességét. Ha jól ismerjük gyermekünket, tudjuk milyen formában mondhatjuk el neki a valóságot. Sajnos egyre gyakoribb, hogy a televízió folyton be van kapcsolva és a kisgyerekek is gyakran látnak nem nekik való jeleneteket. A félig megértett szörnyűségek, titokzatos, rémületes képek, a valóságosan megtörtént események tovább élnek bennük, sok éjjeli felriadásnak lehetnek az okozói. Annyit mondjunk el a dolgokból, amennyit meg tud érteni és persze úgy, hogy ne kavarja fel túlságosan. Semmi sem olyan nyomasztó, mint a félig megsejtett titok, a keserves valóság is jobb a bizonytalanságnál. Minden gyermek őriz magában titkokat, félelmeket. A legrosszabb félelmek ideje hatéves korral lezárul. A meleg, elfogadó családi légkörben, ahol a gyerek hozzászokott, hogy mindenről öszíntén beszélhet, magától felfedi félelmeit. A szülőknek ez alkalmat ad, hogy megmagyarázzák azt, ami érthetetlennek és ezért ijesztőnek tűnik a számára.
Az egész életre kiható hatása van annak, hogy a szülők és a nevelők hogyan állnak hozzá a gyermek titkaihoz és megosztják-e velük az ő titkaikat. A gyermekben a felnőttek iránti bizalom alakulása elsősorban a szülőkkel alakuló és formálódó viszonyától függ. A szeretettel teli, félelmek nélküli családi légkörben felnövekvő gyermekben megfelelő mértékben alakul ki az önbizalom, amely a mások iránti bizalom alapjául szolgál. Csak az a gyermek meri feltenni szabadon a szülőnek, nevelőnek a nyomasztó titkai eloszlatására a kérdéseit, amelyikben kialakult ez a felnőttek iránti bizalom.
Az önbizalom
St. Coopersmith vizsgálatai azt mutatták, hogy azokban a gyermekekben fejlődik ki önbizalom, vállalkozószellem és a nehézségekkel való megbirkózás képessége, akiket megbecsülnek, akik elé meghatározott értékrendet állítanak. A magabiztos gyermekek szüleit nem elsősorban a szeretet külső jelei, hanem a gyermek dolgai iránti őszinte érdeklődés, a készenlét a gyermek problémáinak a megbeszélése jellemez. Az ilyen szülő jól ismeri a gyermekét, érdeklődését, barátait, egészen kicsi korától kezdve is olyan valakinek tekinti, aki mindig méltó a figyelmére. Ez teszi lehetővé a gyermek számára, hogy ő is kedvező színben lássa önmagát. A magas önértékelésű gyermekek szülei igényes nevelők, szigoruak és következetesek. Fegyelmezésükben a jutalmazásra építenek, kerülik, a durvaságot, a testi fenyítést és a szeretetmegvonást. Az ilyen családok életét demokratikus szellem jellemzi. Megszabják a gyermek jogait és kötelességeit, de tisztelik az ellenvéleményét is, s időnként hagyják magukat meggyőzni.
Ezzel szemben az alacsony önbecsülésű gyerekek szülei rendkívül engedékenyek voltak, de ha a gyerekek valami rosszat csináltak durván megbüntették őket. Nem figyeltek a gyerekre, ezért általában azt sem tudták, hogy valójában mi érdekli őket, kik a barátaik, milyen kérdések foglalkoztatják.
A vizsgálat kapcsolatot mutatott ki az önbecsülés, az önbizalom foka és a gyermek önmagával szemben támasztott igényessége között. Az egyik vizsgáló módszerben a gyerekeknek el kellett találniuk egy babzsákocskával különböző távolságokra állított célpontokat. A nagyobb önbizalmú gyerekek távolabbi, a kisebb önbizalmúak közelebbi célt szabtak maguknak. Az alacsony önbecsülésű gyermekek elszigeteltnek érezték magukat és úgy érezték, hogy ők nem szeretetreméltóak. Ezek a gyerekek szerettek észrevétlenek maradni, hallgatagok voltak, elsősorban a belső problémáik foglalták le őket. A különbség megmutatkozott a rajzaikban is. A kis önbecsülésű gyerekek rajzai elnagyoltak, torzultak voltak, a magas önbecsülésű gyerekeké ezzel szemben a részletek iránti gazdagságukban tüntek ki, a mozgás és a humor is jellemezte őket.
Megosztjuk titkainkat
A titkoknak sokszor meghatározó szerepük van a felnőttek közötti kapcsolatok alakulásában is. A felnőttkori titkok sorsa azon múlik kialakult-e az őszinteség és a bizalom mélyen bennünk élő képessége.
Az Egyesült Államok egyik egyetemén végezték a következő kísérletet. Két kísérleti csoportot hoztak létre. Az egyikben a kísérleti személyeket arra kérték, hogy próbáljanak minden titkot az emlékezetükbe vésni, amelyről a következő héten értesülnek. A másik csoportot arra kérték jegyezzék meg azokat a titkokat, amelyeket egy hét alatt másoknak elárultak. A kísérleti személyek egy hét alatt átlagosan három titkot mondtak el, s négy-öt titokról értesültek. A titok átadója csaknem mindig olyan személy volt, akit a meghallgató egészen közelállónak érzett magához. Az is előfordult, hogy valaki azért kezdett vonzódni valaki iránt, mert megosztotta vele egy titkát. Igazolódott, hogy, akivel közöljük titkainkat hozzánk közelállónak kezdjük érezni. S azt, aki közöl velünk egy titkot, hamarosan mi is megajándékozzuk egy titkunkkal.
Egy másik vizsgálatot Hollandiában végezték el. A kutatók itt is két csoportot alakítottak ki: az egyikbe a hágai utcákon találomra kiválasztott személyek, a másikba nyugdíj otthonok lakói kerültek. Mind a két csoport tagjainak kérdőivet osztottak szét. A kérdőívekben olyan titkokat kellett a kísérletben résztvevőknek felsorolniuk, amelyeket nagyon fontosnak tartottak. A legtöbb titok valamiféle kudarccal és a szexualitással állt összefüggésben. Arra a kérdésre, hogy miért titkolják titkaikat, azt felelték, azért mert attól félnek, hogyha elmondják valakinek, akkor rossz véleménnyel lesznek róluk, elvesztik a tekintélyüket. A titok elmondását viszont a legtöbben azzal indokolták, hogy erősíteni akarták kapcsolatukat azzal a személlyel, akivel a titkukat megosztották. A titkok kölcsönös közlésének fontos szerepe van a bizalmas kapcsolatok kialakításában és megszilárdításában. A titok arra való, hogy elmondjuk valakinek: ha valakit igazán közelállónak érzünk magunkhoz, legjobban azzal mutatjuk ki, hogy megosztjuk vele titkunkat.
A hazugság
A sokáig őrzött titoknak romboló hatása van. Legtöbbször nem elég elhallgatni valamit, a titkolódzásnak általában egyenes következménye a hazugság. Az emberek hamar észreveszik, ha valaki titkol vagy elhallgat valamit. A titkolódzónak a feltett kérdésekre választ kell adnia, s ha az igazat nem mondhatja vagy nem akarja mondani csak a hazugság marad számára megoldásként. Igen kevés hazugság jár önmagában. A hazugnak mind több hazugsággal kell foltoznia a hazugságát. A hazugságok lassan lerombolják az egyén pszichikus gátjait. Egyre szükségesebbeknek és menthetőbbeknek tűnnek számára. Kikezdik morális érzékenységét, s mind kevésbé fog tartani lelepleződésének következményeitől. Még ha nem lepleződik is le, az emberek kevésbé fognak hinni neki, s leplezett hazugságai kikezdik hitelét. Jó lehet a hazugság rövid távon megszilárdítja a hazug helyzetét s gyakran növeli hatalmát azok felett, akiket megtévesztett, egy idő múltán csökken a többiek bizalma iránta. A viselkedésbeli változása nemcsak a közvetlen környezetében élőket érinti. Amikor a gyermek eltitkolja a szülő elött, hogy kábítószerezik és a nevelő, ha ezt megtudja nem mondhatja el a szülőnek, a szülő és a gyermek közötti bizalomhiány nem csökken, csupán a szülő és a tanár között is megjelenik. Ha egyre többször a hazugság szolgál eszközül a kétes üzletekhez, vagy a korrupt kormány a választói bizalom visszaszerzéséhez a feddhetetlenség látszatát kelti előbb vagy utóbb általánossá lesz az emberek között a bizalomvesztés. Az, aki a hazugsággal egy másik hazugság hatását próbálja kiküszöbölni, vagy valamilyen általánosabb igazságot próbál védeni, vagy másoknak az őszinteségébe vetett bizalmát fenntartani, mindig az igazságra hivatkozik. Azt állítja, ő azért hazudik, mert ezzel a megőrzendő titkot, az igazságot védelmezi. Ahogy terjednek a hazugságok úgy szenved egyre nagyobb kárt az emberek közötti bizalom.