Pszichológia

A szerelemmel a pszichológia eddig meglepően keveset foglalkozott. A legtöbb leírás még abból a korból származik, amikor a pszichológia spekulatív jellegű volt, és az önmegfigyelés, az inspekciós volt a fő módszer. Ennek a helyzetnek valószínűleg két fő oka van. Egyik az, hogy a szerelem a modern – tehát empirikus, tapasztalati megismerésre törekvő – pszichológusszámára nem vizsgálható. Nem lehet laboratóriumi körülmények között előállítani, és a szerelmesek közül sem lehet kiválasztani olyan csoportot, amelyik az állapot ismérveit egyformán tartalmazza. A másik ezzel rokon nehézség:nem lehet pontosan meghatározni, mi is a szerelem. Mindenki tudja, hogy a szerelem más, mint a szeretet, aminek sokféle válfaja és megjelenési formája van, és más, mint a szexuális gerjedelem vagy kívánság, ami ugyanakkor a szerelemnek alkotórésze. Valószínűleg a fő nehézség a meghatározás pontatlanságaiban rejlik. Ezt fokozza az, hogy a világnyelveken nem választható olyan élesen szét a szerelemé a szeretet fogalma, mint a magyarban. A világnyelvekben, amelyeken a pszichológiai gondolkodás, kutatás és publikációk túlnyomó többsége történik,illetve megjelenik, csak egy szó van a két jelenségre. Love, Liebe, amour,amore, ljubov stb. egyformán jelent szeretetet és szerelmet, hirdetve ezzel,hogy e nyelvek közgondolkodása is számot vetett azzal, hogy szerelem és szeretet között fokozatos az átmenet, nehéz a különbségtétel. Így azután e szavakat mint kategóriákat felhasználva, a szakirodalomban találunk ugyan sok közleményt, de ezek többsége nem a szerelemről szól.


      
A reformkorban kedvelt mondás volt: doctores amant humores (a humor – a nedv – jófajta itókát jelentett). Sokan állítják, hogy ma olyanfajta mondás lenne időszerű: a doktorok szeretik a művészeteket. Szakmai önpercepciójuk szerint sok köztük az amatőr művész, sok időt és pénzt fordítanak műélvezetre, és sokan gyűjtenek műtárgyakat. Nem tudni, valóban így van-e. Komoly módszertani kérdés lenne ezt a társadalomtudományok követelményeinek megfelelően empirikusan bizonyítani. Legalábbis reprezentatív mintákat kellene összehasonlítani olyan értelmiségi foglalkozásokból, amelyeknek anyagi helyzete és társadalmi presztízse hasonló az orvosokéhoz. Ilyen vizsgálatról nem tudok. Csak arról vannak adatok, hogy a reformkorban már tudtak valamit, ugyanis az orvosok alkoholfogyasztása (és öngyilkossági arányszáma) magasabb, mint más értelmiségi szakmáké. Az bizonyos azonban, hogy az orvosok szívesen hiszik magukról, hogy különleges kapcsolatuk van a műveltséghez, művészetekhez, művészi kultúrához. Általában az orvosok szeretnek azonosulni az eszmei értékekkel.

 

Talán még soha annyi embert nem jellemzett a minden és mindenki iránti bizalmatlanság, a tartózkodás és a zártság, mint manapság. Ami sokszor éppen ellenkezően túlságos kitárulkozást mutat. A gondolat, a vélemény a fecsegéssel fedhető el a legkönnyebben. Sokan úgy gondolják ajánlatosabb hallgatni, mint másokért szánkat szólásra nyitni. Fölösleges, hízelgő szavakat, butaságokat mondunk egymásnak, hogy eltusolhassuk igazi gondolatainkat. Az SMS-esek világában a nyelvi kifejezés módjai lecsupaszodtak, sablonossá váltak, az élő, igazi érdeklődésből, szeretetből fakadó kapcsolatok gazdag érzelmi telítettségét az ilyen módon küldött üzenetek meg sem közelíthetik. (Nem tudom vallanak-e szerelmet a mai fiatalok SMS–esek segítségével, ha igen kíváncsi lennék, hogy miképpen szólnak?)

A kommunista hatalomban a dologgá minősített ember leigázása, alávetettségének az elérése volt a cél. A teljes szabadságot mindennek a tagadásával próbálta megvalósítani, melyet majd az egész emberiséggel azonosított új értékek megteremtése éltet és igazol. Az eljövendő új világ, úgy hitték, nemcsak az összes addig ismert politikai és gazdasági rendszert fogja teljesen átalakítani, hanem magát az embert is. E nemesnek tűnő cél elérése érdekében, az akadályok leküzdéséhez az erőszak, a kínzás igazán könnyen felmenthető eszköznek tűnt.  Az ÁVH ebben a folyamatban csupán a hatalom egyik eszköze volt.

„Nem lehet a babonát kézlegyintéssel elintézni, nem lehet megvetni. Emberek foglalkoznak vele, tehát emberi. S a legtöbb babonának oly mélységes jelentősége van, hogy szinte az emberi természet gyökereinél kell keresni a magvát.” Krúdy Gyula: Álmoskönyv

Krúdy Gyula, az író arcképe

Vajon a boszorkányok és a tündérek ma már csak a mesekönyvekben élnek? A babona évszázadok óta minden nép körében megtalálható. Nemcsak az elmaradott, ősi, törzsi szokásokkal teli természeti népek körében él elevenen, hanem Európa minden országában. Még a mi korunkban is lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat vele. A régmúlt babonás históriait megőrizte a nép emlékezete. Némely családban egy-egy babona szájról szájra, apáról fiúra száll. A címben feltett kérdésre a lélektan oldaláról próbálok felelni.