Piroska első ízben azzal a panasszal jelentkezett, hogy nincsen orgazmusa, noha eddig volt. A házasélete egyébként rendezett, férjét szereti. 35 éves, főiskolai végzettségű, jelenleg gyermekgondozási segélyen otthon van. Közel tíz esztendőn keresztül tartott a kapcsolatunk, több felvonásban, volt, amikor évekig nem találkoztunk, aztán, ha valami nehézség támadt barokkos lelkében, akkor ismét járt rövid terápiákra. A nincsen orgazmusom probléma, mint többnyire más nők esetében is, voltaképp csak elfedett valamit, a felszínen ez volt érzékelhető és megfogalmazható. De mélyebbre ásva egyéb zavarok vagy görcsök derültek ki.
Mohás Lívia. pszichológus, író
Előrefutva ezzel az esettel, tulajdonképp lassan egy kreatív adottságokkal rendelkező nő feszültségekkel teli pszichés állapotára derült némi fény. A feszültségek - többek között és főképp - abból adódtak, hogy kreatív energiáit elnyomta, félt attól, hogy házasságát tönkretenné, nem bírná összeegyeztetni a családi tűzhely és a szellemi száguldozás, alkotás eltérő igényeit, másféle munkáit és követelményeit. Jellegzetes női teher ez, a közfelfogás és a hagyomány annyira férficentrikus, hogy a férfi esetében természetes, ha a férfi az alkotás kedvéért családi kötelességeit háttérbe szorítja, a nők esetében ez nem így van. Megszólással büntet a környezet a legjobb esetben, és a kreatív nő bűntudatot érez, mint Piroska is, ha mosás, vasalás, főzés helyett könyveket olvas. A tehetség bocsánatos bűn, mondják, szerintem egészen addig bűn marad, amíg tulajdonosa be nem mutatja a maga tehetségét, elő nem áll a produktumokkal. Ettől kezdve valami más minőség keletkezik.
Pszichológus már foglalkozott Piroskával 18 éves korában, amikor szülei elváltak. Anyja közéleti ember, Piroskát és testvéreit kamaszkorukig alkalmazott nevelte. Anyaélménye nincsen, mondja olyan hangsúllyal, amiből duzzogást vélek kihallani. Rémisztő élményei voltak kiskamasz korában, 12-14. éveinek idején apja kezdett vele szexjátékokat, simogatásokat, simulásokat, de konkrét szexkapcsolat nem volt közöttük. Nagyanyja egyszer rájuk nyitott, amikor hevesen ölelkeztek, hatalmas botrány lett ebből, az idős nő kiabált, rikácsolt, de anyja közönyös maradt, csak annyit mondott, „biztosan cukkolod apádat”. „Akkor sem állt mellém”, mondja Piroska, most élesen hallani szavaiból a szemrehányást, a szinte keserű dühöt.
Második házasságában él, első férjét apja ki nem állhatta. Piroska úgy hiszi, apja féltékeny lehetett. Válásakor szülei nem álltak melléje. Első házassága megkötésekor 19 éves. Mindkét férje középfokú iskolát végzett, nála alacsonyabb képesítésűek és kevésbé műveltek. Anyai mintakövetés lehet ez a választás, anyja-apja esetében ugyancsak így van, az édesapa kevés iskolát végzett.
16 éves korában beállított egy pszichológushoz, férfihez, aki előadást tartott nekik az iskolában. Annyira megérintették őt a pszichológus mondandói, hogy úgy döntött, ott marad nála, semmiképp nem akar többé hazamenni. De a pszichológusnak felesége volt, aki megnyugtatta, ott altatták, és másnap hazakísérték.
Ezeken az első találkozásainkon megismerhettem a színes, kicsit egzaltált fiatalasszonyt, aki az anyai támasz és védelem terén hiányt szenvedett és ennek nyomait ma is őrzi. Agyerek- és kamaszkori apai kapcsolata kártékony és zavaros volt, semmiképp sem olyan, ami a biztonságot, a megbízhatóságot, a teljes védelmet sugallhatta volna. Az ilyenféle zavaros apakép sokat árt a lányok későbbi fejlődésének. Agyereklányok apjukat szinte mitikus személynek tételezik, aki mindent meg tud oldani, akitől nagyon sok függ, az apák hatalmasak és erősek, ők tudják igazán, mi a törvény. Később persze kiderül a kislányok számára, hogy ez azért nem pontosan így van. De szerencsére - jó esetben - akkorra már elnyertek valami nagyon mély, belső biztonságot, amit így lehetne röviden megfogalmazni: „védett vagyok, rám mindig vigyáz valaki, aki nagy és erős”.
A kislányok mitikus apaképéről kedvenc tapasztalásom Boglárkával volt, akinek édesapját Istvánnak hívják. Agyerek sokáig azt hitte, hogy a Szent István napi parádék a Dunán, a tűzijátékok, a felvonulások, a körmenet és a mise a Bazilikában mind, mind kizárólag az ő édesapját köszönti. Jöttek ilyenkor a vendégek, István napot köszöntöttek, teljes lett Bogi számára a kép. Mikor megtudta, hogy az István napi felhajtás szerte a városban és az országban nem a papa kedvéért van, nagyon elszomorodott. A másik kislány története azt mutatja, hogy még a téri látásunkat is befolyásolják érzelmeink és elképzeléseink. A három esztendő körüli kislány rajzolja a szobát, az ajtó rajzolásánál azt mondja: „csak azt nem értem, hogyan fér be édesapám a szobába ezen az ajtón, hiszen ő olyan hatalmas”. Pedig az apja épp csak közepes termetű, de nem a lánya szemében. Ha a hatalmasnak, mitikusnak érzett apa - mint Piroska esetében - illetéktelenül közelít, a gyereklány roppant kiszolgáltatott helyzetbe, mondhatni igazi belső csapdába szorul.
Milyen Piroska mostani házassága? Azt kérdezem tőle: biztos-e, hogy mindig, mindent el kell mondania a férjének, az orgazmus körüli árnyalatokat is? Mert az igaz ugyan, hogy a hazugság rossz, olykor bűn, de ez nem azt jelenti, hogy az őszinteség minden esetben feltétlen erény, az őszinteség olykor lehet kíméletlen és kártékony. Úgy sejtem, hogy kasztráló gesztus lehet az, ha a feleség a férjének gyakran felpanaszolja saját orgazmushiányát és szexvágyainak megfogyatkozását. Nem tudom, így van-e az ő házasságukban. De ha feltételezzük, hogy így van, akkor azon gondolkozzunk: vajon Piroska miért „kasztrál”? Miért bünteti, ha bünteti férjét? A férj lenne ügyetlen, túl gyors, önző a szexben? Ez lenne a hiba?
Ebből a beszélgetésből az derült ki, hogy ő nem akart gyereket, de a férje mindenképp akart. Piroska fellázadt, mikor 3 hónapos volt a gyerek, annyira unta az otthoni létezést. Pedig jobb anya akar lenni, mint az ő édesanyja volt, és tudatosan így gondolkozott. Csakhogy számára a bezártság és babázás torokszorítóan gyötrelmes, és ettől meg a bűntudata kezdte el kínozni. Valamikor, a gyerek előtt a férjével fiatalos, eksztatikus, excentrikus vonzalom alakult ki. Őrült nagy beszélgetések, viták és intellektualizálások. Amik után jöttek a nagy összeborulások és szerelmeskedések. De most az intellektualizáló partnerből apa lett. Pelenkarakosgató, totojászó apuka, akivel a szex nem vonzó, nem való, sőt tabu, mondja Piroska. Ha büntet, bár nem tudatosan, akkor annak ez lehet az oka.
Ezen nagyon meglepődtem, mert nők szájából egyedül Piroskától hallottam ilyen beszédet. Férfiaknál ugyanis többször előfordul, hogy a feleség szülése után a férjnek nincs többé késztetése, nem vágyik szerelmeskedni a feleségével. Néha meg is fogalmazza a férfi: mostantól ő a gyermekem anyja, az anyával pedig nem szerelmeskedhetünk. Ha viccből hárít és „jópofizásból” mondja ezt a férj, akkor is rosszul hangzik, ha meg komolyan, akkor borzasztó lehet fejében a zagyvaság. Ugyanis az anyával valóban nem szerelmeskedhet a fia, ez szigorú tabu sok ezer esztendeje vagy még régebbtől fogva. Szophoklész drámájából tudjuk, milyen szigorú az istenek büntetése ilyen esetekben, Ödipusz, amikor megvilágosodik számára, hogy anyjával szerelmeskedett, bűntudatában megvakítja magát. No de amikor a mai férfi összecsúsztatja a két asszonyt, egymásra fényképezi saját anyjának és gyermek anyjának a képét, akkor valami zakkanás van benne. Önmagát pedig gyermekével azonosítja, mintha ő a baba megnőtt változata lenne. És ő, a férfi, gyermek maradt, belerögzült a tabu gondolatba.
Piroska esetében nem felejthető el az, hogy apja molesztálta, és ő is összecsúsztat két férfiképet, a saját apjáét és férjéét. Az előbbivel, az apával, tilos a szex, és ez a hárítás rávetül a férjre. Másképp is felfogható ez: a szex hárítása bosszú a férjen, mert a gyerek miatt - akit a férj akart - megszűnt az az életvitel, amit Piroska kedvelt. A művészi jellegű társaságok, a nagy beszélgetések, a művészfilmek, a színház stb. Az anya bezárt lett, úgy érzi magát, mint egy lebéklyózott csikó, valóban vannak is ilyen fantáziaképei önmagáról.
Nagy bűntudattal Piroska bevallja, hogy szexvágyát gyakran felkelti, és orgazmushoz segíti egy fantázia. Lányokat képzel el abszolút kiszolgáltatott helyzetben. A lányoknak mindent meg kell tenniük, amit csak a rabtartóik kívánnak tőlük. De mióta ezt elmondta férjének, azóta a fantázia nem működik, már nem hatásos. Magam úgy értelmezem ezt, hogy Piroskát nagyon fogékony időszakában apja kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Akkoriban tartott apjától, a nagy fölöttestől (a fantáziában a rabtartó), de a cirógatós ingereket élvezte, noha ezek ott azonnal elfojtásba kerültek, valójában akkor nem élte ki őket. Ez a kettősség (a rabtartónak kiszolgáltatott helyzet és - a szexinger), mint két láncszem összekapcsolódott serdülő korában. És most a régi, lesüllyedt szex vágyak felbukkannak a fantáziálása során és segítik a felnőttkori orgazmusát. Mikor ezt a fantáziát férjének elmondta, ezzel a gyerekkori zavara és komplexusa megszűnt, miközben a fantázia is elveszítette stimuláló erejét.
Az a stratégiám, hogy a felnőtté válást, felnőtté érést segítsem Piroskában. Ehhez az anyáról, az apáról kell leválnia, alaposan megértenie, feldolgoznia azt, ami a múlt volt, és a kislánykori hiányok dacára önálló felnőtt nővé érni. Ez a stratégia és a cél is egyben - mondom neki. Csodálkozik, mi köze az ő orgazmusproblémájának az apa-anya tematikához. Megjegyzi azt is - ismét duzzogást hallok ki a hangjából -, hogy mióta hozzám jár, azóta még kevésbé van benne szexvágy a férje után, még annyi sincs, mint eddig. Erre nem válaszolok nyíltan. Magamban többféle értelmezésre gondolok: duzzogó megjegyzése kitérő is lehet, megijedt a rá váró feladattól, a múlttal való szembenézéstől. Inkább velem fordul szembe, tudattalanul azt jelzi: mit akarsz te, hiszen most még rosszabb a helyzetem, mint volt, még kevésbé van vágyam férjem után. De megjegyzése felfogható egyszerű „áttételnek” vagyis rám vetíti, amit anyjától elszenvedett: „nem állt mellém”, „nem segített” vagyis múltbeli érzelmei-sérelmei kiújultak és rám vetítődnek. De lehet egy tudattalan leszbikus kacérkodás is (mióta hozzám jár, még kevésbé vágyódik a férje után, mondja), mert mint később kiderült, vannak halvány leszbikus késztetései, amik nem manifesztálódtak.
Jóval később nagyon érzékenyen felfogja, ráérez, hogy mi az összefüggés szexproblémája és a szülőkről leválás fontossága között. Azt mondja, apjával, anyjával szeretné kibeszélni a múltat, de ők sajnos lelki analfabéták, így erre nincs mód. Belátja, nekünk kell elrendeznünk ezt és megbékülnünk a két szülőképpel, leszámolva az infantilis illúziókkal.
A felnőtté válás nála itt azt is jelenti, hogy kapcsolata más lesz a férjével, mint volt eksztatikus ifjú napjaikban, de a kötődésük így is lehet jó. Egyébként is nem az orgazmusra kell koncentrálni, hanem a teljességre, azaz nem a teljesség egy apró részletére (a szex tünetre). Ezért kell bevonni látókörünkbe Piroska személyiségét meghatározó két embert, a szülőket.
Belátás született benne arról, hogy mennyire anyja magatartás-mintázatát követi a férje távolításával. Anyja is így távolította el magától apját. A férje „kasztrálását” is kezdi belátni: miközben magát dicséri azzal, hogy ő milyen őszinte és szinte szentté avatódik ebben a nagy őszinteségben, a férjét pedig ezzel majdnem „kasztrálja”.
Sokszor átéltem és láttam Piroskánál is, hogy az életbátorság mekkora érték. Nem tudom megmondani, hogy kiben-kiben miképp alakul ki ez a tulajdonság vagy adottság, de azt érzékelem, hogy akiben megvan, az képes nekifogni élete sorának változtatásához. Leszámolni gyerekes illúzióival, és ezt követően nem cinikus felnőtté válik, hanem értelmes, józan, a valóságot pontosabban látó felnőtté.
Piroskának miközben a gyermeki illúziókkal bajmolódunk, vannak kínos gondolatai. Keservesen éli meg, hogy ő mennyit és milyen jó minőséggel dolgozik az iskolában, önfeláldozóan tanít és nevel, mégsem dicsérik, nem jutalmazzák sem erkölcsi, sem anyagi úton. Olyanok vele, mint anyja volt egykor és most, aki nem dicséri, nem méltányolja, inkább közönyös vele. Újra és újra anyjához méri magát. Anyja őt a tengerhez vitte nyaralni, de Piroska ezt a kislányának nem tudja megadni. Ez fáj. Anyai mintakövetés ez is.
A jungiánus pszichológusoktól gyakran hallani, hogy az Árnyékkal dolgozni mennyire fontos.
Vagyis személyiségünknek azzal a részével, ami a sötét oldalunk. Ahogyan Ádám mellett Az ember tragédiájában ott áll Lucifer, ahogyan Goethe Faustjában a főszereplő Faust mellett ott áll Mefisztó, a világos az egyik, a sötét a másik, mi mindannyian hasonlóképp kettősek vagyunk. Jó és rossz, világos és sötét, angyali és ördögi, elfogadott és elutasított oldalaink vannak. Valóban kardinális kérdés, hogy mi bennünk a rossz, a sötét, az elutasított, amit mi magunk is elutasítunk önmagunkban, és nem kedveljük, inkább letagadjuk és megvetjük. Az Árnyékot tudomásul kell venni, mondják a jungiánusok, csakhogy ez nem egyszerű, talán nem is lehetséges. Csupán részlegesen lehet következtetni rá és sajátosságaira. Az Árnyékunk ugyanis a tudat és tudattalan határán „helyezkedik el”, ha már térben akarunk gondolkodni, mégis inkább a tudattalanunk részlete. Ahonnan merít, különösen figyelemreméltó: az erőből. Az erő, az életerő összefügg az életbátorsággal. Márpedig, ha sötét részünkből meríti erejét az Árnyék, akkor legalábbis gyanakodva jó szemlélnünk. Az ismeretlenből - önmagunk nem ismert tájairól - hoz fel erőket, s ezért nem igazán veszélytelen. Alsóbbrendű részünk az Árnyékunk, ezt is mondja róla a szaktudomány. Belegyömöszöljük valahová mindazt, amit összeegyeztethetetlennek vélünk a tudatosan vállalt, választott életformánkkal. Talán szégyelljük és utáljuk. És ezek a begyömöszölt valamik összeállnak, összeszerveződnek részszemélyiséggé: az Árnyékunkká. Idézzük föl mottónkat: belülről származik... minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság - és e felsoroltakat szívesen az Árnyékba süllyesztjük.
Gondoljunk egy szerzetesre, aki tudatosan vállalta rendje szabályait, a tisztaságot, a szüzességet, a szegénységet, az aszkéta életet. Azután nézzük meg Matthias Grünewald festményét, az isenheimi oltáron, Szent Antal megkísértését. Borzalmas démonokkal, idétlen szörnyekkel, ronda figurákkal találkozhatunk, Szent Antal tudattalan Árnyék személyiségével. Érdekesen egybeesik a középkori festő víziója a 20. századi pszichiáter tudományos megállapításával. Grünewald egész rém-állatkertet varázsol Szent Antal megkísértéséhez, C. G. Jung azonban higgadtan kijelenti: pszichénknek ez a képlete állati őseinkbe kapcsol vissza. Ezek szerint lelkivilágunknak megvan a maga őstörténeti és történelmi aspektusa. „Állat az emberben” egy régi könyv címe, talán ponyvaregény lehetett, és elhangzik ez a mondat, amikor leírhatatlan, érthetetlen tettel találkozunk. Valami olyan gonoszsággal, amit elképzelni se tudtunk, mertünk. Ki tudja, mi van mibennünk? Ki tudja, ha Grünewald zsenije a mi tudattalan Árnyékunkat pillantaná meg egy látomásban, akkor miféle szörnyetegeket sejtene meg bennünk? Ijesztő lehet ez? Talán igen, és nem baj, ha legalább egy kicsit megrebben a szívünk ijedtünkben. Talán akkor komolyabban vesszük azt, hogy a lélektani munka akkor kezd igazán értékessé válni, ha tudatosítjuk az Árnyékot. Ha teljességgel nem sikerül, akkor is fel kell tárni belőle, amit csak lehetséges. A sötét, a gonosz, az aljas, a démoni tulajdonságainkról tudni kellene. Azért, mert ha ismerjük, akkor esetleg tudunk bánni velük. Akkor esetleg meg tudjuk akadályozni az Árnyékot, hogy nagyon nagy disznóságot kövessen el velünk.
Szegény Árnyékot úgy mutattam itt be, mintha csak-is félelmetes, csúnya tulajdonságai lennének. Pedig vannak meglehetősen jó tulajdonságai is. A normális ösztönök, például. De leginkább jeles benne az alkotói késztetések sora. Az alkotói késztetések, az alkotás, a kreatív adottságok és képességek akkor realizálódnak, ha megszületik a mű, ha létrejön maga a produkció. A mű és a produktum, az valami! Az összes többi - a késztetés, az adottság, a képesség - semmi más, csak lehetőség, csak nyersanyag és muníció. Úgy tapasztalom és ez elég nyilvánvaló pszichológusi megfigyelések nélkül is, hogy a női életvezetésben másképp és sokkal gondosabban kellene bánni az alkotás lehetőségével, mint a férfiak életében. Ugyanis az évezredes hagyományos női életformák keveseknek adtak teret az alkotói ihletek kiteljesítéséhez, ha mégis teret adtak, akkor az a tér szűk volt, a ház körüli teendők kreatív dolgaira vonatkozott. S. Freud, zseni volt, mégis úgy tartotta, nem a középkorban, hanem a 20. században, hogy az a nő, aki mást is kíván tenni, mint ami az otthoni, házastársi tettek, az voltaképp elkorcsosult férfi. Ez elég rosszul hangzik, ijesztő megállapítás, elriasztja a kreatív kislányt talán egy életre a nagyobb lélegzetű kreatív tettektől.
Ezzel kanyarodunk vissza Piroskához, akiben még élt, bár szipogva és bátortalanul a kreatív kislány. A fantáziadús gyerek. Kezdtünk komolyan foglalkozni Piroska Árnyékával, aminek hasznos következményei lettek. Azokkal az erőkkel, amik a mélyből fakadnak, amik az Árnyék feszegetésével megmutatkozhatnak, kezdeni kell valamit. Elsősorban a kreativitásának kibontásában segíthetnek a mélyebb rétegek tartalmai.
Az Árnyék ellentéte a bennünk rejlő isteni rész. Az Árnyékunk tartalmát tudomásul kell venni, és integrálni, de épp ennyire fontos Isten felé fordulni. Természetünk végletei között meg kell találni az egyensúlyt. Erről beszélgettünk, és amikor legközelebb megérkezett, azonnal beszámolt nagy és számomra kissé ijesztő vizuális élményéről. Arról, hogy a múltkori foglalkozásunk - amikor Istenről beszélgettünk -
után elmenve betért a közeli templomba, mondja, megállt a feszület előtt, sokáig figyelte, és egyszer csak a Jézus-arc megmozdult. A szemhéj felemelkedett, a gyönyörű kék szem egyenesen ránézett. Úgy érezte: maga a szenvedés jelenítődött meg előtte, mint üzenet, Piroska előbb megrettent, de kitartott és mélyen megilletődött. Ettől az élménytől kezdve számára minden könnyebb, egyszerűbb és emelkedetté vált, mondja. Eddig is hitt Istenben, de eddig nem vállalta hitét, talán azért, mert apja ateista, és az ő vallást elutasító magatartása miatt lett sokáig maga is közönyös. Ezután apjának e téren mutatott magatartásával nem fog törődni. Ádvent jön, erre ő fogékony, mondja, és mostantól másképp figyel a benne is meglévő istenire és a szenvedésre.
Én azonban visszahőköltem hirtelen. És megijedtem. Nehogy felszínre hozzak benne valamiféle elrejtett pszichózist, azaz elmebetegséget vagy megszállottságot, vizionálást, Isten őrizzen ettől. Mert a kék szemek, a gyönyörű jézusi tekintet, amint a Piroska szemébe fúródik, ez a jelenet szinte látványossá lett számomra és az áhítatot, a megrettenést a sötétes templomban olyan lendületes átéléssel mondta el Piroska, hogy bennem megszólalt a vészcsengő. Ilyen messze merészkedni nem veszélytelen, sokkal óvatosabban kell, úgy látszik, lefelé ásni Piroska Árnyékához és lassabban irányítani a szemét felfelé. Most gyorsan vissza, vissza és megfordulni, két lábbal állni a Földön és kapaszkodni a kézzelfogható valóságba, mert ez a kliens nem fél az őrülettől. Oda merészkedik, ahová nem kell. A látomások, az élénk víziók vidékére. No nem. Magam ugyan mélységesen tisztelem azokat a szenteket, akiket az Egyház is elismer, az Egyház ebben a szakértő, én nem, és fejet hajtok a misztikusok előtt, sokféle különös csodával találkoztam olvasmányaimban, tudom, a természeten túl is vannak jelenségek, hiszek a természetfelettiben, Istenben, az angyalokban. De én nem vagyok kompetens abban, hogy megállapítsam: mi a szentség, ki a szent és ki az, aki őrült. Ez nem az én szaktudományom. A vizionálást nem vállalom. Én egy árva bölcsész pszichológus vagyok, még csak nem is klinikus. Megrémülve, de rémületemet nem mutatva ülök, nézem. Ő derűs és felhangolt boldogsággal beszél látomásáról, mint a gyermek, aki megtalálta végre a vágyott üveggolyót, párás szemmel néz, és nem tud betelni azzal, amit talált. A megelevenedő Isten és a kék tekintet ködéből gyorsan és határozottan most pedig kilépünk kedvesem, mondom magamban! Homályosan felrémlik bennem Peter Sheffer színdarabja, az Equs, Darvas Iván játszotta a pszichiátert, aki szörnyű álmával birkózik, álmában fiatalokat boncolt, belső szerveiket feláldozandó valami vad istenségnek, nemde éber munkájában is ezt teszi, bizonyos irányultságokat „kimetsz” a hozzá forduló ember lelkéből.
Intuitíve, de nagyon határozottan úgy éreztem, Piroskával vigyázni kell, és villámsebesen a szexre és férjére tereltem a szót, az egykor indító problémára, amivel először érkezett, mondván: nincs orgazmusa, és vágyai sincsenek a férje után. A szex maga isteni téma, alig van, akit ne érdekelne, gyanítom, hogy akit nem érdekel, az talán hazudik. Azt mondja, szex kétszer volt az elmúlt héten, első alkalommal Piroska bal lábikrája közben görcsöt kapott, de nem adta fel. Sikeres orgazmusok jöttek. No igen, ez haladás, inkább így araszoljunk előre, mint a látomásokkal, inkább a hús, mint elszállongani ki-tudja-hová.
Lassan barátkozunk az Árnyékkal. Piroska meri vállalni agresszív késztetéseit és a férfiasan irányító gesztusokat a szexben. Elmondja, gyerekével mostanában már mer veszekedni, eddig nem mert, nehogy rossz anyának tűnjön.
Szellemi és intellektuális téren nagyon, nagyon szeretne fejlődni, mondja, de van itt egy kínos érzése. Nem fogja majd férjét lenézni, ha ő „előbbre fut”? Attól fél, hogy a házassága tönkremegy, ha ő képzettebb, műveltebb lesz. Mondom neki, sokféle érték létezik, a férjének nyilván vannak tiszteletreméltó értékei, ha azok másfélék is, mint amire Piroska törekszik. Ez a sok ezer esztendős női beprogramozottság! Micsoda visszahúzó erő. Jutna eszébe egy férfinak, hogy inkább visszafogja saját fejlődését, nehogy túlszárnyalja a feleségét? Egyes-egyedül attól való félelmében, hogy ha lekörözné feleségét, azzal tönkremenne házasságuk? Lustaságból igen, sokszor látni elég jó képességű férfiakat, akik nem hozzák ki magukból, amit a természet adott nekik, merő lustaságból. De azt látom, Piroska nagyon unja azokat az embereket, akik nem elég képzettek, nem elég intelligensek. Anyja és anyósa eljönnek hozzájuk, mindenbe belebeszélnek, fájdalmasan köznapiak, ostobák, de mivel Piroskát az ősök tiszteletére nevelték, udvarias, miközben szorong és sok mindenben egyáltalán nem ért egyet velük. Ezeket, a cekkeres háziasszonyokat nem állja, csakhogy, ha kilép a „cekkeres”-anyucis életvitelből az intellektus felé, nem fog-e csalódni? Nagyot puffanni? Nem nagy merészség-e ez? Ezzel foglalkozik, erről faggat. Ekkor számba vesszük, merre indulna szívesen, ha van benne életbátorság, mint ahogyan ezt gondolom róla:
1/ mivel főiskolai képzettsége már van, szívesen beiratkozna a tudományegyetem középiskolai tanári kiegészítő szakára, 2/ másik vágy a pszichológia szak elvégzése a tudományegyetemen, 3/ vers- vagy novella- és regényírás.
Ezek a vágyak most halvány tervek, amiknek érniük kell és majd lassan dönteni róluk.
Ezek után olyan félelmet dolgoztunk át, ami abból eredt, hogy Piroska olvas pszichológiai ismeretterjesztő könyveket, szerzett ismereteit magára vonatkoztatja, ami rendben is lenne, csakhogy olykor szorong és kavar. Régi pszichológusa azt mondta rá: „én-határai elmosódottak”, én meg azt mondom, „erős identitása van”. Ez nem ellentmondás-e, kérdi. Magam az ő én-határ elmosódottságát abban vettem észre, hogy szüleivel még ma is gyermekies kapcsolata van, rájuk tapad lelkileg, nekik szeretne megfelelni és nem a saját értékrendjének, állandóan tisztázni akarja velük - és nem önmagával - régi sérelmeit. Az erős identitást meg abban látom, hogy „vagyok, aki vagyok” és „lenni akarok valaki” késztetései, ambíciói vannak, szorong attól, hogy csak cekkeres háziasszony lesz, egy a sok között.
Bírál engem, azt mondja, olvasta, hogy a komplexusokat jobb kiélni, de én visszatartom őt attól, hogy latens leszbikusságát kiélje. Nincs itt ellentmondás, kérdi. Azt mondom, hogy az ő központi gondja nem a leszbikusság, hanem: 1/ a szülőkről való lefűződés és autonóm felnőtté válás, 2/ kispolgári cekkeres háziasszony helyett értelmiségi nővé válás. Ekkor megemlíti és idekapcsolja álmát: álmában régi iskolatársával, Andreával szerelmeskedett. Az én értelmezésem szerint ez az álom szimbolizálhatja vágyakozását az intellektuális fejlődés felé. Andrea ugyanis megvalósította, amit Piroska is szeretne: magasan kvalifikált értelmiségi, egyetemet végzett, férje van, gyereke még nincs. Az álmodó számára Andrea jelképezi az elérendő célt, az alkotó nő ideálját.
Szexben minden jól ment, de két hét után ő „megfagyott”, szomatizált, ha férje otthon volt, akkor fejfájás és hányinger kerítette hatalmába, kivált, ha a férje szexuálisan közeledett. Végül tegnap eszébe jutott, amit tanácsoltam, hogy ha arra van kedve, akkor vegye át a férfias kezdeményező szerepet és viselkedésmódot a szexben. Ezt tette, és jó együttlét alakult ki. Ezt követően férje álmaiban hermafroditák jelennek meg. És ezektől a furcsa nőktől a férje nagyon fél. Egyik álom egyik hermafroditájának jobb melle mellett nyilt seb volt. (Piroskának volt mellműtétje, a jobb melle mellett valóban heg van.)
Elmúlt két esztendő. Úgy látom, megnyugtatóan lezárhatjuk a terápiát. Felnőtté válásának nagyon sok elemét jól beépítette magába. Identitása szilárdult, tervei lassan körvonalazódnak. Az „alap” probléma, pontosabban a tünet, amivel jelentkezett (orgazmuskészség hiánya), már a múlté, megfogalmazta: nem is ez volt a hiba, hanem az ő személyiségbeli éretlensége. Ebben egyetértettünk.
Kerek egy esztendő múlva jelentkezik ismét. Életvezetési tanácsért fordul hozzám néhány alkalomra. Azt akarja megbeszélni, szüljön-e második gyereket vagy jelentkezzen inkább az ELTE magyar-történelem kiegészítő szakára. Az utóbbit javasolom, a gyerekszüléssel várjon. A beszélgetés utolsó utáni percében megkérdezi: hajlamos-e ő az öngyilkosságra? Én azt javaslom: most egy hónapon át hajtson erősen a teljesítményre, a felvételik miatt, és a gyermekszüléssel várjon. Később jelentkezzen nálam rövid terápiára. Azért gondoltam így, mert mintha a választások-döntések örvénye alakulna Piroska körül. Gyermeket szülni? Felkészülni igényes pályamódosító vizsgára? Mindkettő nagy felelősség, és elég félelmetes ha valaki igazán lelkiismeretes. Az őrülettől nem tartó lélek, mint Piroska képes addig-addig hajszolni magát, mígnem eljut ahhoz a gondolathoz: no és, ha semmi sem sikerül, be is fejezhetem a földi létem.
Megint elmúlt több mint két esztendő. Felvették az ELTE kiegészítő szakára, remek eredményeket ér el, csupa jó jegy és rengeteg dicséret. Otthon különórákat ad, felvételikre készít elő és korrepetál.
Az egyetemen egy fiatal, szerinte rendkívülien művelt férfi tanárával erős lelki kapcsolata alakult ki. Sokat beszélgetnek. Ő legszívesebben a könyvtárban ülne, erre vágyik, elolvasná mindazt amiket tanára-barátja elolvasandónak mondott, Derrida, Heidegger, R. Barthes stb. Kérdeztem: mi most a legfőbb problémája? Az, feleli, hogy tanár-barátját igazán megértse, belülről lássa, mert most, ha imaginál felőle, lát egy nagy agyat és egy péniszt, de az embert, s azt, hogy az előbbi kettő között mi van, azt nem érti.
Szerintem mindenféle imaginációkkal jó lenne vigyázni, mondom! Mostanában úgy látni, túl impulzív és felfűtött. Elmondja másik imaginációjat: NAGY MADÁRKÉNT KITERJESZTETT SZÁRNYAKKAL REPÜLNE, DE VALAMI VISSZAFOGJA a madárlábait - amint lenéz, látja, hogy azokat valaki tartja. „Elszállni”, „elrepülni” az eksztázist jelenti és részben becsavarodást is. Ezért örüljön annak, ha lábait valaki lefogja, nehogy túlzottan elszakadjon a valóságtól. Ennyi talán most elég. Amilyen jó felfogású, érthet ebből, ennél nyíltabban nem akartam célozni arra, hogy anyja valamikor pszichiátriai kezelés alatt állt, ezért is vigyázni kell a valóságtól elszakadással.
Verseit elküldte különféle irodalmi lapok szerkesztőségébe. Rokonszenves válaszokat kapott, kis biztatásokkal, jók a versek, de még nem az igaziak. Az alkotó élet, az írás felé tekintget.
Most tanul gőzerővel, és az egyetemen jól vizsgázik.
Tanár-barátjával a kapcsolatát nem tudja könnyedén venni, úgy érzi, sokat vesztene, ha kihagyná, legszívesebben pár napra „felszívódna” vele. De a házasságát sem akarja tönkretenni. Konfliktusos helyzet. Kínlódik. A férfi verbális szexelő, nem nyúl Piroskához, de mindig a szerelmeskedésről beszél valamilyen formában, hol az irodalom, hol a köznapi élet fogalmaival. Piroska remek dolgozatot, novellaelemzést írt, a tanár lelkesen felolvasta. Piroska féltékeny, a tanár más hölgy tanítványokkal is kacérkodik, a verbális erotika folytatódik, eszpresszókban órákig üldögélve elemzi a tanár Piroska nőies bájait és izgalmas szellemiségét, ezekkel felszítja tanítványa szexvágyait, de se csók, se más „tettlegesség” nincs. Talán impotens? Vagy komiszul ugratja, egzaltált amatőrnek vagy unatkozó családanyának tartja Piroskát és vígan hülyíti?
Piroska megpróbál kezdeményezni, sarokba szorítja a férfit, akiről már kezdtük azt hinni, hogy vagy impotens vagy homoszexuális. Nagy csókolódzás. Szexuális kapcsolat még nincs, bár a férfi férfiasságának sok jelét adta. Piroska feldobott, nevetgél, de a házasságát félti, annál is inkább, mert férje, amit soha nem tett azelőtt - most felesége táskájában kutat. Megtalált feljegyzéseket, telefonszámot, és bizalmi válságban van. Piroska beszorított helyzetben úgy próbálkozik enyhíteni magán, hogy rám hárít valamennyit a felelősségből, azt mondja: a férjem szerint mióta ide járok, azóta baj van velünk. Azt válaszolom szárazon: nem azért van baj, mert ide jár, hanem azért jár ide, mert baj van magukkal. Mire ő gyorsan helyesel. Megjegyzésében enyhe rosszallást érzek. Mindezeknél fontosabb, mondom, és előbbrevaló, hogy megértsük, miképp lehetne szex, szerelem, házasság, gyerek és alkotói életforma kialakítása között harmóniát találni és azt megtartani. Az lenne a jó út a tanárával, ha teljesen visszavonná magában a gyengéd érzelmeket, és összes szellemi, értelmi energiáit tanulásra és alkotásra fordítaná, ehhez a tanárától szakmai segítséget és publikációs lehetőségeket, tanácsokat kérjen. A jelenlegi érzelmi libikóka nemcsak veszélyes, hanem ami nagyobb hiba, terméketlen.
Ma az a kérdése, mi a véleményem róla. Tehetségesnek és eszesnek tartom, mondom, de ma még nincs benne elég szívósság, bátorság, rámenősség, agresszivitás ahhoz, hogy amit akar, azt érvényre juttassa. Ez mind kellene ahhoz és még a célratartottság is, hogy a benne lappangó kreativitás érvényesüljön.
Arról számol be, hogy kezébe vette a tanár-szerelem ügyét, kész helyzet elé állította, feleletre késztette, mondván, hogy nem gyerekek, ezt a randevúzgatást fejezzék be. A tanár határozottan nemmel felelt a komolyabb kapcsolatra, és kiderült, hogy hamarosan megházasodik. Ennek ellenére ismét szerelmet vallott Piroskának. Sírás és szakítás. Piroska éjjel is sírt, férje ezt észrevette.
Szenved a szerelem és a szakítás miatt. Ma összeszedtük a férfi kiábrándító vonásait. Szerintem nem veszített, hanem nyert azzal, hogy ehhez a férfihez nem kötötte sorsát, bólogat, de ezt még nem érzi, csak a szakítás szomorúságát.
Piroska kilóg a polgári házasság kereteiből, illetve ahogyan ő és a férje bekeretezik a házasság fogalmát. Legszívesebben egyedül lenne, mondja, gondolkozna, írna stb. Ehelyett a férjjel és kislányával nyaralni megy. Nem akarja férjét megbántani azzal, hogy egyedül szeretne lenni. Férje mindenképp benne akar lenni Piroska életének minden mozzanatában, teljes és mindenre kiterjedő őszinteséget követel. Ezt én értem, a követelést mégis agressziónak látom, mondom, mert mindenkinek szuverén joga, hogy ne teljesen átvilágított állapotban létezzen.
Apjával való incesztuózus kapcsolatához tértünk vissza, ahogy ő megfogalmazza, ismétlődik sorsában ez: „van egy férfi, akihez szexvágy fűzi, de ezt a vágyát el kell nyomnia”. Ez volt apjával. És ez volt első férje idején, mert a jelenlegi férjével már ismerték egymást, de elfojtotta szexuális vágyait, amíg végül el nem vált az első férjétől. Hasonlóképp éli át a tanárral ezt a keserves elfojtást, aki fölöttese, mint az apja volt valamikor.
Apáról leválás: apjában mi az, amit tovább akar vinni, mert pozitív vonásnak látja? Mi az, amit nem? Apáról és anyáról számos tulajdonságot leírt, amikkel nem akar azonosulni és kevesebbet, amit továbbvinne. Okos, elemző. Anyával érdemes azonosulni abban, hogy tudja, mit akar és azt véghez is viszi. Apával a kis dolgok élvezni tudásában. Az apai incesztuózus kapcsolat már elrendeződik benne. Ami hátráltatja személyiségfejlődését, az a szülők nyárspolgári értékrendje, anti-intellektuális felfogásmódja, ami még közel van hozzá. Ha ettől eltér, akkor bűntudatot érez. Pedig neki már más az értékrendje. A további leválást javaslom neki, és a saját cél kialakítását.
Saját cél? Írjon-e? Érdemes-e erre energiát fordítania? Ettől a családi élet nem fog-e megromlani? Vagy: szüljön még egy gyereket és hagyjon fel alkotói ambícióival? Anyja a saját közéleti ambícióját hajtotta, miközben ezt az egész család megszenvedte. Tényleg igazi igénye az írás? Ezt nem tudja. Férje gyereket akar még. Ő nem tudja, akar-e. Tavasszal volt egy spontán vetélése. Úgy hiszi, tudat alatt „mérgezte” a magzatot, így szabadult meg tőle.
A női szerepkörök széthasítása helyett azok összeegyeztetése kell! Démétér és Athéné mérkőzése ez. Amit Sylvia Plathról írtam (aki sajnos nem tudta összeegyeztetni művészi munkáját a polgári család elvárásainak terhével) a Pszichoterápiában, azt átadtam neki. Elmondva, hogy Piroska nem Sylvia, de a női szerepkörök áldatlan széthasítása rá is jellemző e percben.
Nagy öröm: újabb versei remek lektori jelentést kaptak, az egyik könyvkiadó hamarosan meg fogja jelentetni azokat.
A tanártól levelet kapott, fellengzős paranoid jellemre utaló írás. Szerencséje van, hogy ettől a férfitől megszabadult. Férje naiv őszinteségre késztetné, Piroska most eléggé szilárd, megpróbál szuverén módon gondolkodni és nem teljesen kiadni magát. Nem csalja meg, de már nem olyan transzparens, átlátszó a férje számára. E percben egyensúlyban van önmagával.
Hosszú ideig nem láttam ezután. Ma jelentkezett. Két tünetet említ. Túlevés, habzsolás, hízás, szerinte már olyan, mint egy terhes nő. Második gyerek után vágyik, de nagyon fél ettől, ez a kettes számú tünete, ez a félelem, mert akkor visszasodródik a babaházba. Szerintem most már, hogy szuverénebb lény, mint egykor volt, és céltudatosabban neki- indult a szellemi tevékenységeknek, talán jöhetne az a második gyerek. Írjon fegyelmezetten, javaslom neki. Keressen fel folyóirat-szerkesztőségeket. Ne szórja szét magát.
A múltkor nagyon megharagudott rám. Azt mondja, agressziót ébresztettem benne, szerette volna rám borítani az asztalt. Azért, mert az ötlettárát, amit elém tárt, lefitymáltam. Az ötlet csak „kutyagumi”, nem sokat ér önmagában, ezt mondtam neki, és tessék ezek közül legalább egyet kidolgozni, de nyomdakészre! Ezen megdühödött. Most kicsit feloldódott. Beszámol arról, hogy előadást tartott egy klubban, ami neki nagy siker. Szerintem többre is képes, és legyen bátrabb alkotó. Az alkotás az az út, ami megzabolázza az ő démonait. Az alkotó ember nélkülözhetetlen, de veszélyes démonait, amik Piroskát a múltban művelt, ám félbolond tanárához űzték, Jézus szemhéját nyitogatták és őt magát hatalmas szárnyú madárként láttatták.
Álmaiban férfiak és nők küzdenek, harcolnak, a nők a gyerekekkel labirintusban bujdokolnak a férfiak elől, máskor avarba temetkeznek, így rejtőznek el, és az a nő, aki felveszi a harcot a fegyverekkel támadó férfiakkal, az a nő SZÖRNY alak. No, tessék, megint itt a női kisebbrendűségi érzés, mely szerint szörny leszel, kedves hölgy, ha szembeszállsz a férfiakkal, jobb inkább elbújni előlük.
Búcsúzásul felszabadultan elmondja, milyen hibákat talált a vele folytatott terápiámban. Volt ebben egy kis bosszú és cikizés, például eltévesztettem a nevét és Krisztinának szólítottam, máskor olyan múltélményét említettem, ami nem övé, tehát összetévesztettem mással. Majd telefonálni fog, ha ismét megakadna az élete. (Magyar Szemle)