A szerepek ettől kezdve előre kijelölt útjukon haladnak. A kihallgatást végzőnek az előre megírt forgatókönyvnek megfelelően kell cselekednie, „szerepét„ tökéletesen kell alakítania. Nem hibázhat, hiszen könnyen ő is vádlottá válhat. A dráma szereplői – a kínzó és a megkínzott, a kihallgató és a kihallgatott – tulajdonképpen egymás foglyai. Mind a két fél járja a maga útját.

A kihallgatónak mindig az a célja, hogy megtörje a vádlott ellenállását. A bűnösség megállapításához bűnre nincs is szükség. Maga a vád sohasem valódi, még akkor sem, ha bizonyos elemei valóságosak. A hatalom szempontjai szerint kell megfogalmazni és végül elfogadtatni a vádlottal. A kihallgató például a vádlott vallomásában elhangzó mondatok átfogalmazásával olyan kijelentéseket ad a szájába, ami miatt sokkal súlyosabb ítéletre számíthat. Sokszor a megvádolt nem is tudja, hogy mit kell bevallania. Ennek eléréséhez a fizikai kényszer csak egy eszköz a sok közül. Kicsit mindenkinél más a szerepe, van, akit a fájdalom vagy a nagyobb fájdalom elkerülése miatti félelem tör meg, de van, akit éppen a fizikai kényszer tesz elszánttá.

A vádlottnak az új szerepéhez kell alkalmazkodnia, a korábbi társadalmi szerepei azonban megszabják viselkedésének az irányát. Az, aki részt vett a harcokban a börtönben is a forradalmár, a szabadságharcos magatartását viszi tovább, az egyházi ember fogolyként is a hit hirdetője marad.

A morálisan vezérelt ember a fogoly szerepében is ennek megfelelően viselkedik, a kínzások fizikailag megtörhetik, de a lelki tartását nem. Vallomásában inkább magára vállalja a tetteket, mintsem beárulja a társait.

Az előnyszerző beállítottságú viszont kezdettől fogva mérlegeli, figyelembe veszi mi az, amivel előnyt, könnyítést szerezhet és mi az, amivel elkerülheti a büntetést. Ő az a típus, aki a börtönben figyeli a társait és apró könnyítésekért jelent róluk. Ő az, akinek enyhítik a büntetését, ha vállalja, hogy besúgóvá lesz a börtönön kívül.

Végül az úgynevezett egyensúlyteremtő a morális szempontokat igyekszik összeegyeztetni az előnyök elérésével, illetve a hátrányok elkerülésével. Mérlegeli mi az, amit elmondhat és mi az amit nem.

Aki a kihallgatást, a vallatást vezeti általában komoly kiképzésen esett át. Nem csak a kínzás különféle módjait kellett elsajátítania, hanem azt is, hogy mikor és milyen mértékben kell azokat alkalmaznia. A kegyetlen cselekedeteket, kínzásokat elkövető vagy arra parancsot adó személyek nem okvetlenül beteg emberek, esetleg még torzult személyiségvonásokat, -zavarokat sem mutatnak. Köztük egészen mindennapos emberek - olyanok, akik minket a hétköznapi életben körbevesznek - is előfordulhatnak. A kérdés inkább az, hogy lesz majd belőle olyan egyén, aki minden tiltakozás nélkül - az ütlegelésre vagy akár a gyilkolásra felszólító parancsot is – végrehajtja. Már az sem véletlen, hogy ki jelentkezik az ilyen testületekbe. A motiváció sokféle lehet, van akit a fegyver viselése vonz, mert az számára az erőt biztosítja, a mások fölötti fölény érzését táplálja. Más számára a csapathoz tartozás ad biztonságot, önmaga bizonytalanságát a parancs teljesítése oldja fel. De a kínzást végző személy mégsem lehet valamiféle szadista, aki abban leli örömét, hogy másnak fájdalmat okoz. (Más a helyzet az ítélet után a börtönben, a smasszer nem egyszer mutatkozik betegesen kegyetlen embernek.) A szociálpszichológiai kísérletek és felmérések szerint az, hogy felnőtt korában mindig engedelmeskedik-e a felülről jövő parancsoknak, vagy sem, az nagy mértékben azon fordul meg, hogy gyermekkorában az utasítások maradéktalan végrehajtására vagy azok esetleges megkérdőjelezésére bátorították-e. Az első esetben a gyermekből olyan felnőtt válhat, aki akkor érzi jól magát, ha parancsok szerint élhet. A másik esetben a felnőtt mindig kellemetlen feszültséget él át, ha olyan parancsot kap, amellyel nem ért egyet. (Ezért tudja az utóbbi a parancsot megtagadni, ha kell.)

Amikor valaki bánt valakit, akkor ez a cselekedete azokat a kognitív folyamatokat hívja életre, amelyeknek az a célja, hogy igazolják a kegyetlen cselekedetét. Valamiképpen meg kell győznie magát arról, hogy akit bántott az megérdemelte. Az ideológiai felkészítésen átesett ÁVH-s, a „Párt ökle”-ként még büszke is lehet arra, amit tesz. Ezt a felsőbbségi tudatát még akkor is fent tudja tartani, ha egyébként tisztában van azzal, hogy valójában nem követte el a személy azt, amivel vádolják. Segíti ebben feltétlen hite a Pártban, hiszen hallotta elégszer a jelmondatot: „A Párt nem tévedhet” .

A fizikai kényszer alkalmazása után egy apró jutalom, például egy szál cigaretta, valamilyen enyhítés is sikeresen alkalmazott eszköz lehet a vallomás kikényszerítésében. A jól képzett kihallgató tiszt tisztában van azzal, ki hogyan és milyen módon befolyásolható, vagy győzhető meg. Van akire inkább hat az érvelés, mint a fenyegetés, a hízelgés inkább, mint a zsarolás, és megfordítva.

A szociálpszichológiai vizsgálatok és kísérletek azt mutatják a meggyőzhetőség a következő személyiségvonásokkal függ elsősorban össze:

1. az intelligenciával. Kiderült, hogy a magas intelligenciájú emberek általában kevésbé meggyőzhetők. Igaz, ha igazán hatásos logikai érvekkel lépnek fel meggyőzésük érdekében, ők a legfogékonyabbak.

2. Minél magasabb valakinek az önbecsülése, annál kevésbé meggyőzhető. Míg a kudarcoktól szenvedő emberek fogékonyabbak a meggyőzés módjaival szemben.

3. Minél erősebb agresszív hajlamok élnek valakiben, általában annál kevésbé meggyőzhetők.

A vádlott korábbi társadalmi helyzetéből fakadó presztízsét a kihallgató igyekszik letörni, a korábbi hatalom kiszolgálását bűnnek beállítani, tekintélyét devalválni, műveltségét kigúnyolni. Címkékkel ellátni, így lesz a megkínzott a „nép ellensége”, „kizsákmányoló”, „fasiszta”, aki megérdemli a sorsát. Ez a címkézés a kínzást végző személyt segíti abban, hogy kisebb legyen benne a feszültség, amit amiatt érez, hogy túlságosan „kegyetlen” volt. Ha továbbra is fent akarja magáról tartani azt a képet, hogy ő nem egy kegyetlen ember, azt a személyt akit az imént brutálisan bántalmazott kell még jobban lealacsonyítania.

Az önértékelésében, hitében, eszméiben, esetleg a társaiban csalódott, megtört vádlott, az újabb kínzás vagy az újabb megaláztatás elkerülése érdekében nem mutat több ellenállást és aláírja az eléje tett, hazugságokat tartalmazó „vallomását”.

Persze minden eset más és más. A szabadságért fegyverrel harcoló hite és kitartása erősebb lehet, mint azé, aki valójában nem azonosult a forradalom eszméjével csak belesodródott és most átkozza magát, hogy ilyen helyzetbe került. Míg az előbbi kitart és a kínzások ellenére sem árulja el társait, az utóbbi menteni igyekszik a bőrét és esetleg besúgó lesz.

Hogyan védekezhet a megalázott, megkínzott, kiszolgáltatott áldozat? Egyáltalán ilyen helyzetből kerülhet-e valaki ki épen? Nos bármennyire meglepő, igen.

Többféle módon is védekezhet a kiszolgáltatott személy. Nézzük először mit tehet a fájdalom ellen. A fizikai védelem lehet testi eredetű. Aki hamar elájul vagy elő tudja idézni ájulását bizonyos mértékben mentesülni tud a testi tortúráktól, a zavart viselkedés is lehet a test védekezése. Persze ennek nagy ára van, mert esetleg élete végéig ebben az állapotában marad. A bomlott agyú személy már nem lehet értékes a hatalom számára. Végső esetben az öngyilkosság is tűnhet megoldásnak a megkínzott személy számára. Erre persze a rabtartók is gondolnak és igyekeznek megelőzni azt. Mindenesetre , ha valaki kilép az életből már nem lehet eszköz a hatalom kezében. Az éhségsztrájk vállalása ennek egyik kockázatos formája. A rabtartók megpróbálhatják mesterségesen táplálni, és ez nem mindig sikerül (Lásd Losonczy Géza esetét!). Ezek a kísérletek ritkán eredményeznek a vádlott számára valódi sikert.

Több sikert hoznak a lelki elhárító mechanizmusok a helyzet túlélésében. Az, aki az önértékelését végig fent tudja tartani ellent tud állni a befolyásolási kísérleteknek. Ugyan így segít a nehéz órák elviselésében a fantázia, a képzeleti képek előhívása révén az egyén mintegy kívülre tud kerülni a helyzetből. Van, aki ezt olyan szintre tudja magában fejleszteni, hogy a legnagyobb fájdalmakat is ki tudja rekeszteni a tudatából. Mintha egyfajta burok venné körül, amin semmi sem tud áthatolni.(Izoláció) „Egyetlen módon lehet túlélni az ilyen embertelen ocsmányságot: vissza kell vonulnod! Össze kell húznod magad, hogy ne érhessen hozzád! Nem fizikai értelemben! Ki kell vonulnod a reális térből! Mélyen a valódi, fizikai tested szabta határok mögé kell visszahúzódnod!” – írja Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvében. A hősies helytállás pedig egyfajta túlkompenzálás. Az identifikáció is ismert lelki elhárító mechanizmus, amikor a kiszolgáltatott azonosul az agresszorral, átveszi a rabtartó, a kihallgató viselkedését, értékrendjét, mintegy átáll a túlsó oldalra. A projekció pedig segít a belső félelmek, bizonytalanságok eltüntetésében, mondjuk úgy, hogy a rabtársaira vetíti saját negatív érzéseit.

A vádlott végig törekedhet a kis győzelmekre. Még egy napig kitartva meríteni erőt saját magából. Segít az is, ha sikerül valamibe belekapaszkodnia. Egy múltbeli cselekedetbe, egy szeretet személybe, a szabadság eszméjébe, az isteni hitbe. Ez utóbbi különösen erős támasz lehet, mutatják ezt a börtönbe vetett papok esetei. Az a rab, aki le tudja küzdeni a dühét, a haragját, és némán tűri a megaláztatásokat hamarabb érheti el, hogy „leszálljanak” róla, mit az, aki nem tud uralkodni magán.