Az emlékezés és zavarai
Versek és emlékek

Nap nap után előfordul velünk, hogy hiába próbálunk felidézni valamit emlékezetünkben, nem sikerül. Nem jut eszünkbe, pedig annak idején tudtuk, megtanultuk. Az emlékezetnek elválaszthatatlan társa, kísérője a felejtés, amely – ezt előre kell bocsájtanunk – többnyire ugyanolyan természetes folyamat, mint felidézés. Nem túlzás, ha azt mondjuk: a felejtés az emlékezés legnagyobb segítője.

Emlék

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Juhász Gyula

Tovasiklunk a jelentéktelen részleteken, megfeledkezünk arról, amit már túlhaladottnak tekintünk, hogy teret adjunk emlékezetünknek az új élmények és hatások befogadására. Sokszor úgy tetszik: az egyik dolgot azért feledjük el, hogy egy másikat megjegyezhessünk.

Rövid idejű és a tartós

Az emlékezettel foglalkozó vizsgálatokból tudjuk, hogy kétféle emlékezetünk van. Vannak dolgok, amelyeket nem is érdemes megjegyeznünk, mert csak egyszer használunk fel, s aztán soha többé nincs rájuk szükségünk. A pincér csak addig emlékezik a vendég felsorolta ételeknek a nevére, amíg ki nem viszi az asztalhoz. Az iskolában tanultakra azonban – jó esetben – évekkel később is vissza tudunk emlékezni. Ezt a tartós emlékezet teszi lehetővé. Ma még keveset tudunk arról, hogy a kétféle emlékezet működése során milyen változások mennek végbe az idegrendszerben. D. O. Hebb kanadai pszichológus szerint az ismétlődő dolgok hatására az agykérgi neuronoknak nagyjában mindig ugyanaz a csoportja kerül izgalomba, és egyetlen működési egységet alkotnak, amelyekben zárt ingerületi körök, úgynevezett reverberációs pályák jönnek létre. Ezekben az az idegsejtek újra és újra ingerületbe képesek hozni egymást. Úgy véli, hogy a rövid idejű emlékezetet a sejtegyüttesen belüli és a sejtegyüttesek közötti zárt neuronláncolatokban végbemenő ingerületi körök közötti kapcsolat hozza létre. A tartós emlékezet pedig a szinaptikus kapcsolatokban keletkező változásnak az eredménye. A szinaptikus változásokhoz hosszabb időnek kell eltelnie, ami akkor jön létre, ha a rövid idejű emlékezet elégséges ideid tart. Más szóval, ha a rövid idejű emlékezet a neuronláncolatokban – az említett reverberációs pályákban – megfelelő ideig él, nagy valószínűséggel kialakul a tartós emlékezet. A felejtés okát legtöbbször a nem eléggé alapos tanulásban vagy a tanulás után eltelt idő hosszában vélhetjük megtalálni. Sokszor azt gondoljuk, azért felejtettünk el valamit, mert sokáig nem „használtuk” a tanultakat. De ez mégsem ilyen egyszerű. Hisz gyakran meglepetés szerűen felidéződnek bennünk olyan ismeretek is, amelyekről azt hittük, hogy réges-régen elfelejtettük. Ugyanígy minden gyakorlás vagy újratanulás nélkül tudunk egyszer csak olyan valamit, amit évtizedekig nem használtunk. No persze a felejtés – mint látjuk majd – valamiképpen mégiscsak összefügg az idő múlásával!

A nagy szerelemből…

A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi.
A múltat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsúzásra…

Részlet Ady Endre verséből

Régi emlék

Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...

És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, -
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol...

Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú...
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!

 Dsida Jenő

Lehet, hogy valami egyszerűen, azért nem jut az eszünkbe, mert idegrendszerünkben nem keletkeztek róla tartós emléknyomok. Nincs mit felidéznünk, mert nyoma sem maradt bennünk, vagyis nem került át a tartós emlékezetünkbe. Amit persze egyszer megtanultunk -- akkor is, ha később semmi sem jut belőle az eszünkbe –, az valamilyen nyomot is hagyott bennünk, hiszen jól tudjuk, hogy régen tanult és „elfelejtett” anyag újra megtanulására sokkal kevesebb időre van szükségünk, mint az ismeretlen anyagéra. Valószínű tehát, hogy az emléknyomok megvannak, csak bizonyos gátló erők következtében nehézzé vagy lehetetlenné válik a felidézésük.

A hasonlók zavarják egymást

Mik ezek a gátló tényezők? Az egyik az úgynevezett negatív visszahatás (retroakció), amikor egy újabban tanult dolog egy régebben tudottnak a felidézését zavarja meg. A zavaró hatás annál nagyobb, minél inkább hasonlít a megzavarthoz. Ezt először Ranschburg Pál 1902-ben végzett kísérletei mutatták meg. Különböző számokból és betűkből álló listákat villantottak fel a kísérleti személyeknek, s felkérték őket mondják el mit láttak. A listák között voltak olyanok, amelyek azonos vagy hasonlótagokat tartalmaztak. Az eredmények szerint ezeket az úgynevezett homogén listákat sokkal gyakrabban idézték fel hibásan, mint azokat, amelyeknek valamennyi tagja különböző volt. Eszerint az azonos vagy hasonló tagok gátlóan hatnak egymásra. (Ezért is nevezik ezt a jelenséget homogén gátlásnak.) Gyakran megfigyelhetjük ezt magunkon, ha például egy olyan telefonszámot akarunk felidézni, amelyiknek néhány száma azonos egy jól ismert telefonszáméval.

Azt is tudja mindenki magáról, hogy amit befejeztünk, amit megcsináltunk, azt hamarabb elfelejtjük, mint amit félbehagytunk. A befejezetlen tevékenység -- nem tudatosan -- feszültséget kelt bennünk. Amikor azonban befejeztük, a feladattal járó feszültség feloldódik, az már nem akadályozza a feledést.

A felejtés ellen tudunk védekezni: felírjuk a tennivalókat a noteszunkba, egy darab papírra, vagy csomót kötünk a zsebkendőnkre. Ez a „külső” emlékezet azonban megbízhatatlan. A noteszt az íróasztalon felejtjük, s éppen akkor nincs nálunk, amikor belőle szeretnénk kiolvasni azt, amire nem tudunk visszaemlékezni, vagy megtaláljuk a zsebkendőnkön a csomót, de az nem jut az eszünkbe, hogy miért kötöttük rá. Amikor felírunk valamit, hogy el ne felejtsük, fellélegzünk: eggyel kevesebbet kell az emlékezetünkben tartani, s máris kitöröljük az agyunkból. Persze, hogy a notesz nélkül tehetetlenek vagyunk!

A felejtésnek az alvás a legkitűnőbb ellenszere. Az egyik kísérletben tíz értelmetlen szótagból álló listát kellett a résztvevőknek hibátlanul megtanulniuk. A kísérleti személyek egyik fele ezután lefeküdt aludni, a másik fele pedig a megszokott napi tevékenységét végezte. Azonos idő múltán mindenkinek el kellett mondania a tanult listát. Azok a személye, akik alvással töltötték az idejüket, jóformán hiba nélkül tudták felidézni, akik azonban ébren voltak, a tanultak nagy részét elfelejtették. Eszerint az alvás tartósította a tanultakat, az ébrenlét élményei ellenben – valószínűleg a visszaható gátlás révén – nehezítették a felidézést…

Elfelejtjük, mert kellemetlen

Amikor egy olyan heves összecsapásba vagy érzelmi állapotba kerülünk, amelynek még a gondolata is elviselhetetlen számunkra, az úgynevezett védekező gátlás siet a segítségünkre, a kellemetlen élmény feledésbe merül. A felejtésnek ezt a fajtáját Freud elfojtásnak nevezte.

A kínos, vagy szégyenletes gondolatokat, vágyakat és indulatokat a pszichikum nem tudatos rétegeinek a mélyére száműzzük. Freud úgy vélte, a pszichikum tudatos és nem tudatos szférái között egy olyan lelki tartalom működik, amelyet a cenzúrához hasonlíthatunk, s amely őrködik azon, hogy az elfojtott dolgok ne kerüljenek a tudatba. Mégsem merülnek el örökre: a legkülönbözőbb formákban és időpontokban felszínre törnek. Néha azért mond csődöt az emlékezetünk – írja Freud –, mert amit fel akartunk idézni, az az elfojtott tudattatalommal van kapcsolatban.

Az egyik könyvében számos példát hoz fel erre. Ír egy hölgyről, aki az utcán nem ismerte fel a saját férjét. Egy asszonyról, aki a nászút elején „elvesztette” a jegygyűrűjét, s aztán sehogy se talált rá. Freud egyik házasságnak sem jósolt hosszú időt. Az asszonyoknak ezekben az esetekben az emlékezészavaraiban a férjekkel szemben táplált elfojtott ellenérzéseit olvasta ki. Sok emlékezészavarban valóban kimutatható mindez, de tegyük azt is hozzá: nem mindig kell elfojtásra gondolnunk. Megfeledkezhetünk valamiről azért is, mert ki voltunk merülve, felizgattuk magunkat, nem tulajdonítottunk különösebb fontosságot annak, amiről elfeledkeztünk, másra gondoltunk, vagy egyszerűen nem jegyeztük meg, mert rossz az emlékezetünk.

Talán mindenki számára ismerős jelenség az, amikor úgy érezzük, hogy ami éppen történik velünk, azt egyszer már ugyanígy átéltük. (Franciául déjà vu-nek, már látott dolognak mondják.) Az ókori görögök ebben a lélekvándorlás bizonyítékát látták. – Olyan körülmények közé kerültünk, mint előző életünkben vélték –, s a déjà vu jelentkezésekor e körülményekre ismerünk rá. A lélektan pedig eleinte a következőképpen magyarázta e jelenséget: valaha valóban átéltünk valamit, ami hasonlított ehhez a mostani dologhoz, s ezek a múltbeli vonások tudatunkban hirtelen felelevenednek. Később elvetették ezt az elképzelést, s azt mondták: az emlékezés nem a múltra, hanem a jelenre vonatkozik. Amikor az „ezt már láttam, egyszer” érzése fog el minket annak hatására, amit éppen érzékelünk, voltaképpen a rövid idejű emlékezeteben egyidejűleg megkezdődik a felidézése is, és ezt a múltra vonatkozó visszaemlékezésnek gondoljuk.

Az agy sérülésekor azonban gyakran az fordul elő, hogy egyszer csak a jól ismert tárgyakkal és személyeket sem ismeri fel valaki. Ez az agnózia. (A görög eredetű szó jelentése: tudás nélküli, vagy ismeret nélküli.) Nem ritka az úgynevezett tévemlékezés (orvosi kifejezéssel: pszeudoreminiszcencia) sem: ebben az esetben olyasmire emlékezik vissza valaki, ami nem történt meg vele. Nem hazudik, meg van győződve róla, hogy amit mesél, azt valóban ő élte át. A kriptoamnézia azt mutatja: egyetlen benyomás sem múlik el nyomtalanul az emberi emlékezetből. Mintha volna egy nem tudatos emlékezet is, amely a világon mindent rögzít. Egy T. S. Puskin nevű pszichológus kísérletekkel bizonyította, hogy a nem tudatos emlékezet szüntelenül részt vesz az észlelésben. Az úgynevezett peremlátással minden hamarabb észlelhető, mint a központi, fókuszált látással. Miért van ez így? A legelésző antilop szeme sarkában állandóan ügyel arra, hogy nem fenyegeti-e veszély. Peremlátása révén, veszély esetén, idejében el tud menekülni. A tárgyakat körülvevő, a környezetünkben levő dolgokról, a nem tudatos emlékezet voltaképpen mindig gyűjt információkat. Ha fókuszált figyelmünk el is siklik valami fölött, veszély esetén a peremlátásunkkal rögzített emlékezetünk riaszt minket.

Epilepsziásokon végzett műtétek közben felfigyeltek arra, hogy bizonyos agyi területek ingerlésekor régi emlékek idéződnek föl a betegekben. Az egyik beteg például újra átélte egy ijesztő kisgyermekkori élményét. A személyek elmondták, hogy mindent olyan elevenen láttak és hallottak, mintha egy plasztikus filmet néztek volna. Abban a pillanatban azonban, amikor az ingerlés abbamaradt, a felidézés megszűnt, hiába próbálták emlékeiket újra a tudatukba hívni, maguktól képtelen voltak erre. De azt pontosan tudták, hogy mikor kezdtek emlékezni, s ez meddig tartott. Mindez azonban nem hasonlított a szokványos visszaemlékezésekhez, hiszen azok tele vannak kihagyással és zavaros résszel. Az ingerlés hatására felidézett emlékképek mindig olyasmik voltak, amelyeket tudatosan, szántszándékkal nem jegyzünk meg. Egyszer sikerült olyan emlékeket is felidéztetni, amelyek a beteg életének egy fontos döntéséhez vagy mély érzelmeihez kapcsolódtak.

Az említettek ugyan sok kétséget hagynak bennünk, azt azonban határozottan bizonyították, hogy az emlékezetünk sokkal több mindent megőriz, mint amennyit képesek vagyunk felidézni.

A hídon

(részlet)

...Ma is emlékezem az éjre,
üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
eltűnt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sírni kezdtem,
agyamba nyílalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre,
s elém tűnik-e majd igézve
e híd, e hab, e tűz-virág,
s az éj, amelyre a sugár szőtt
vörös lángpántlikát?…

Kosztolányi Dezső

Az emlékezésnek egy másik súlyos zavara az aprakszia. Akkor támad, ha sérülés éri a homloklebenynek azt a részét, amely a mozgás két mechanizmusát irányítja. Az ilyen beteg nem tudja begombolni a kabátját, még a nevét sem tudja leírni. Amikor fel akar venni az asztalról egy tárgyat, keze eltéveszti a célt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell ezt csinálni. De – és ez az érdekes – gondolatban mindent tud.

Agyvérzés vagy daganat következtében megsérülhet az agynak az a területe is, amely a tagolt beszédben részt vevő izmokat irányítja. A beteg megérti a hozzá intézett beszédet, de súlyos esetben ő képtelen bármit is mondani. (Ez a motoros afázia.)

 

Megütötte a fejét, de nem emlékezett rá

Egy férfi hegymászás közben megszédült, megütötte a fejét, s elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, nem tudott visszaemlékezni balesetének a pillanatára, sőt az aszt megelőző tizenöt perc eseményeire sem. Miként zavarhatta meg fejsérülése a korábban keletkezett emléknyomokat?

Ezzel kapcsolatban patkányokkal végeztek vizsgálatot. Két ketrecet használtak, s ezeket egy kis ajtó kötötte össze egymással. Az egyik sötétben állt, s fémrácsból készült a padlója, a másik világosban állt, és fapadozta volt. A patkányok a sötétséget kedvelik, ezért a fémpadlójú és sötétben levő ketrecet részesítették előnyben. Ott azonban tíz perc múltán a rácsból áramütés érte a lábukat, s ettől csak úgy menekülhettek meg, ha átszaladtak a világos helyiségben álló ketrecbe. A patkányok ezt hamar megtanulták. A kísérleti állatok egy részének a tanulás után egy órával, a másik részének tizenöt percen belül az agyát villanyárammal sokkolták. Ezután visszahelyezték őket a ketrecbe. Azok az állatok, amelyek tizenöt percen belül kapták a sokkot, úgy viselkedtek, mintha elfelejtették volna, hogy sötét ketrecből menekülniük kell. Azok a patkányok azonban, amelyek csak egy óra múlva kapták a sokkot, mindenre emlékeztek, s eszeveszetten átmenekültek a világos ketrecbe.

Ez a kísérlet is mutatja, hogy a központi idegrendszert érő erős károsító hatás megzavarja a kevéssel korábban létrejött emléknyomokat. Említettük, hogy az emléknyomok megszilárdulásához – a tartós emlékezetbe való kerüléséhez – bizonyos időre van szükség.

Kép a tükörben

Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.
Arca, alakja tűztükörbe,
Szemembe rögződött örökre
S szívemre hajlott tündökölve.
Már régen volt. Nem is tudom.

József Attila

Sakkozni tud, de…

Az emlékezés súlyos zavara figyelhető meg a Korszakov-kórban. Ezt a bajt rendszerint súlyos és rombolóhatású alkoholmérgezés okozza. A beteg még arra sem emlékszik, hogy mi történt vele néhány perccel korábban, például sakkozni tud, sokszor semmivel sem rosszabbul, mint egészséges korában. Pedig a sakkban meg kell jegyezni a figurák helyzetét, számolni kell a lépések következményeivel, ki kell találni, mire készül az ellenfél. Ha azonban emberünk a játék közben feláll egy pillanatra a sakkasztaltól, menten elfelejti az imént játszott állást, s visszatérve meglepődik a sakktábla láttán, de aztán felismeri a bábuk helyzetét, s befejezi a játékot.

Egy Korszakov-kórban szenvedő 37 éves betegnek a következő történetet olvasták fel: „Egy Szultán nevű oroszlán kiszabadult a ketrecből egy hanyag őrtől nyitva hagyott ajtón. A látogatók tömege, amely azon a vasárnapon igen népes volt, a szomszéd épületek felé szaladt. Egy kék ruhás asszony, aki egy kétéves gyermeket tartott a kezében, ijedtében leejtette a picit. Az oroszlán felragadta. A síró asszony visszafordult, s kérlelte az oroszlánt, hogy adja vissza neki a gyermeket. Az állat hosszasan, mereven nézte őt, végül elengedte a gyermeket anélkül, hogy bántotta volna.”

Egy perc múlva visszakérdezve, a beteg így mondta el a históriát: „Az oroszlán nem bántotta a gyereket, letette: állatkertben történt, az oroszlán megragadta, először arra is emlékszem, emberek is voltak sokan. Egy oroszlán vitte valaki gyerekét. Annak örültek még, hogy nem bántotta a gyereket az oroszlán.”
Tizenöt perc múlva: „Oroszlán és tigris volt az állatkertben. Kiszabadult az oroszlán, és volt helye a tigrisnek is, hogy kimenjen: keresett magának ennivalót, mert az elzárt állatok kiéhezettek.”

Egy nap múlva: „Az oroszlán egy nagy hatalmas állat, erőben van, ragadozó állat..”

Az agykéregnek néha megsérül az a része, amely a beszéd megértéséért felelős. Az úgynevezett anamnesztikus afáziában a beteg nem tudja kifejezni magát, nem képes gondolatát szavakba önteni. Nem tudja kimondani ezt a szót: ceruza, helyette ezt mondja. „az, amivel írunk”. De ráismer a keresett szóra, ha mástól hallja, tiltakozik, ha például a szék helyett asztalt mond valaki. Enyhe esetben előfordul, hogy bár képtelen beszélni, olvasni hangosan is tud. Súlyosabb esetekben azonban már a fogalom tűnik el. Előrehaladott betegségekben a nyelvi emlékezet szigorú rendnek megfelelően kezd romlani, először a tulajdonnevek, utána a főneve, majd a melléknevek és végül az igék esnek ki belőle. Legfeljebb a taglejtés és az indulatszavak maradnak meg. Gyógyuláskor ellenben a sorrend éppen fordított: hibátlanná válik a taglejtés, aztán sorban megjelennek az igék, a melléknevek és így tovább. Legutoljára áll helyre az írás képessége.

Néha az emlékezet súlyos zavara szokott bekövetkezni tartós önkívületi állapot nyomán A retrográd amnéziában a beteg elveszti az addigi életére vonatkozó emlékezetét. Nem ismeri meg a hozzátartozóit, s hiába próbálják azok felidézni az együtt töltött eseményeket, a beteg emlékezetében mindent homály fed..

Egy ilyen emlékezetzavarban szenvedő férfi a főszereplője Henri Colpi, nálunk is bemutatott Ilyen hosszú távollét című nagydíjas filmjének. A film egy megtörtént esetet dolgoz fel, nagy lélektani hitelességgel. Egy Párizs környéki bisztró tulajdonosnőjének a férje eltűnt a háborúban. Egy nap toprongyos hajléktalan tér be a bisztróba, s az asszony felismeri benne férjét. A férfi azonban semmire sem emlékszik. Az asszony megpróbálja feleleveníteni a kapcsolatukra vonatkozó emlékeket. A férfiben – Georges Wilson nagyszerű alakítása – lassan derengeni kezd valami, de teljesen sosem nem tér vissza az emlékezete. A sort még folytathatnánk: a szakirodalom sok furcsa esetet jegyzett föl. De elégedjünk meg ennyivel: a leggyakrabban előforduló emlékezeti zavarokat felsoroltuk, ha pedig valami kimaradt, annak az az oka, hogy nem jutott eszünkbe…

 

Talán nincs még egy téma, – talán a szerelmet kivéve – ami gyakoribb lenne kötőink verseiben. Ide gyűjtöttem hát néhány verset még az eddig idézeteken kívül magyar költőktől.

Feledés

Elfelejtenélek,
Ha tudnám,
Hogy azután békén
Alunnám.

Álmodoznám fényes
Reggelig,
És mulatnék késő
Éjfélig:

De ha elfelejtlek,
Meghalok:
Innen új világra
Virradok.

S van-e angyal ott is
Mint te, lány;
Kit szeressek oly hőn
S igazán?

Vörösmarty Mihály

 

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
"Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykorú társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifjú ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szülő honomat,
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merülök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"

A tölgyek alatt
Ím, meglep az alkony,
Hűsebb fuvallat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerűen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

Arany János

 

Kincs

Emléked már oly ódonan aranylik...
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tűnődőn...

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpitnek hozzád...

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közül,
S setét lomok közt lassan messze gördül...

Tóth Árpád

A napsugár ecsetje…

A napsugár
ecsetje jár
már
a sivár
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom
a régi fal, a régi rom
Itáliában,
ahol szerelmünk
csitrikorában
láttunk annyi
fürge gyíkot suhanni?

Babits Mihály

 

A fájdalom emlékei

Erre emlékszel majd mindig:
mikor fájdalmad volt az egyedüli bizonyosság, hogy vagy,
és megalázott tested
idegszálaiból kiáltozva futottak szét kínod morzejelei,
nem felejtheted a vér-nyál és a sós könny-lé egymásba kevert ízét,
torokhangjaidat követő sikító denevér-kiáltásaidat,
a ferde síkvaló és a kerek téboly közti átmenetet;

rekedt szél követi minden lépésedet,
gyötrelmed egy korszak ruhája, rád tapad,
adóvevő készüléked képtelen kiszűrni a világbajokat,
a düh kinyúl gyűlöleted mögül,
és minden útja,
mint bitón a hurok, körbe fut;
meg se mersz mozdulni, ha feléd mutat az ösvényen egy ágcső,
összerezzensz, ha rád tülköl egy fekete autó,
torkodban érzed szitok-szavaid görcseit,
ha váratlanul rád köszön valaki,
egy semmit-nem-mondó tekintetben kínzódat véled látni,
és megrettensz,
ha megpillantod egy kirakat tükröződésében
összetört vonásaid romjait;

fenyegetést látsz minden simogatásra induló kézben,
anyád vékony-csönd szava sem nyugtat,
bizalmad barátod mosolyán is elolvad,
bénult vágyad öli meg ölelésed,
számodra nincs
felejtető ital,
ha kérdeznek, hogy vagy
eszelősen felkacagsz, s kifordult érzékeidet
az ökölbe gyúrt idő
sem gyógyítja meg;
ártatlan álmot,
mely sóvár hétköznapi gondok
kuszált töredékeit sikerrel bontja ki,
Te nem láthatsz többé,
roskadt ágyad reccsenései csontodat törő
kínjaidat idézik,
fuldokolva riadsz,
gyötrődő koponyád sziklarepedéséből
szárnyát suhogtatva kel ki
a végtelen véges küszöbén
éjjeled nagy műve: a rettenet,
ütésnyomok absztrakt-mozaikjai
szövik át látomásaid,
sebeidből szivárvány-legyek,
tölcsér-szájú férgek kúsznak elő,
szomj és vágy iszonyra vált,

nincs mi átölelne,
és jövőd cső-mély végfalán
oszlatna homályt.

 

Nincsenek szavaim

nincsenek szavaim apámtól
belső képem sincs róla
folytonos félelmeimben
mégis az ő hiányát hordozom

őt látom férfibakancsokban
zsebből kilógó óraláncban
kimerednek törött csigolyái
felcsukló álmaimból

alkonyuló akácerdők
átható csendjéből
susogja a levelekkel
jövök hozzád ne félj,
ne félj...

Baka Györgyi