Az öregedés és az öregség néhány pszichodinamikai vonása
..Elleng a néma. kék idő. koraősz csillan. a hajam" - József Attila e soraival váltommeg magam is belépörriet abba a tartományba. amely már számomra sem távoli. idegen világ - nem is csupán elvont lélektani értekezés tárgya -. hanem közelítő valóság. Klinikus pszichológus vagyok. Ez meghatározza nézőpontomat. Szemléletmódomat. Bár tisztelem a nagy számok érvényességével igazolt emberi jelenségeket és törvényszerüségeket, elfogadom a ..statisztikai átlagos" fontosságát, mégis az individuum. A páratlanul egyszeri személyiség lelki mozgás-folyamatainak vonzásában élek és dolgozom: inkább azokat az erőfolyamatokat és történéseket kutatom, amelyek a mindnyájunk számára látható. tapasztalható öregségi jelenségeket létrehozzák. Formálják, amelyekből a szubjektiv életérzés ered. függetlenül attól. milyen objektív tények. körülmények adottak az idősödő ember életében.
Ezek az alakitó - alkotó és romboló - erők küzdenek bennünk minden életválságunkban. veszteségi helyzetünkben. sőt a természetes fejlődéssel járó életkori változások megterhelő fordulóiban is. Ezekből bontakozik ki a lelki egyensúly, de a csőd. a megsemmisülés tragédiája is. A rejtett erők. Lelki folyamatok küzdelme "dinamikája"). a .Jélek harcmodora" mutathatja meg nekünk azt is, miböl fakadnak az öregségi lét kirivó egyenetlenségei és egyenlőtlenségei: az egyik ember alkotó erőinek teljességében. az életjavak "betakarításanak" örömében. a másik szellemi-fizikai leépülés, válságok. veszteségek. Hanyatlások szorongatásában jut el a véghez. A hosszú élet titka. a magas életkor és a "szép öregség" mindig megmozgatta a képzeletet. Csodálattal vesszük tudomásul. hogy Goethe 82 évesen írta a Faustot. Verdi a 79. életévében járt. amikor a Falstaffot komponálta, de éppígy említhetnénk magas kort megért alkotó müvészek egész sorát is: Míchelangelót, Leonardo da Vincit, Rodint, Chagallt, Picassót, akik olykor testi szenvedéseik ellenére is mindvégig töretlen alkotóerővel dolgoztak. Picasso 80 éves korában mondta: ..Most. hogy elértem az öregkort. akár 20 éves is lehetnék!"! Mindnyájan szeretnénk a titkok közelébe férközní: vajon mi őrzi meg a fiatalsági erőket? Közös vágyunk a szép, értékes öregség, a hosszú élet. "Életet adni az éveknek!" – ez vált az ENSZ nemzetközi gerontológiai akcióprogramjának is jelszavává, hiszen korunkban az átlag életkor egyre nő, az öregségi életminőség azonban messze e mögött kullog. Példák sora. de személyes tapasztalataink is nyilvánvalóvá teszik: egyazon életszakasz - az öregség - lehet dekadácíó, leépülés, az erők és képességek felmorzsolödása, de lehet progresszió. sajátos fejlődés."szinte boldog" életszakasz is. Mitől függ vajon, hogy az öregség ad vagy elvesz. kíteljesíti, beérieli vagy megsemmisíti az emberi értékeket? Génjeinkben programozott fátum-e az öregsors vagy szociogén determináció? A válaszhoz vezető úton mindenekelőtt az idillikus, boldog öregség illúzióját kell félretennünk, mint olyan akadályt. amely lelki torlasz. Jó előre kiépített önáltatás, hogy jelen életünk hiányaira elöre vetített kiegyenlítésül, kárpótlással vigasztaljon az öregség. Önbecsapás, nehogy megriadjunk a még ránk váró öregségi veszedelmektől. Sőt azért 'is hasznos" a zavartalan nyugalom öregségi képét örízgetnünk, mert ekképp megfeledkezhetünk arról, mi mindent kell(ene) tennünk idős szeretteinkért, múló napjaik megkönnyítéséért. Ha az öregséget nyugalomnak hisszük, akkor magunk is megnyugodhatunk.Pedig éppúgy nem létezik felhőtlen öregség, ahogyan általában sincs ilyen élet. Az öregedésben is az a személyiség hordozza újabb terheit, az birkózik a bajokkal, aki korábban - a maga lehetőségeiben- küszködött az élettel. Azok a vonások – gyengék és erények - hangsúlyozódnak öregségünkben, amelyek fiatalabb éveinket jellemezték. Az öregségben saját ráncaink mélyülnek. Az öregeknek felrótt vétkek: irigység, önzés, zsarnokság, zsörtölődés, mohóság, magának-való viselkedés, mind olyan vádak. amelyeket akár korábban is szembeszegezhettünk volna, ha helyzetük és viszonyunk azonos lett volna. Az öregség nem hoz gyökeresen új, megváltó helyzetet számunkra. Ha nem volt erőnk fiatalon sem ahhoz, hogy vállaljuk sorsunk kihívásait, kockázatait, hanem "behunyt szemmel", nem tudomásul véve a tényeket, megkerültük a nehéz helyzeteket, akkor öregségünkben is a kizárás és a bezárulás veszélye fenyeget. Kikerüljük a tudomásulvételt és - mint egy elsötétített szobában - bezárt világunkban éljük "melléklépcsős sorsmenetünket", Nem is csoda, ha ilyen helyzetekben ,,zárul be" a tudat is saját sötétségébe, nem akar. egy idő után pedig már nem is képes tudomást venni az életesernényekröl. Az öregedés természetes életfolyamat szükségszerű történése, olyan változás, mint a gyermekségből serdülésbe váltó fiatalé, vagy akár a felnőtti életszakaszába forduló ifjú emberé. Míg azonban a felnövekedési változásokban a kibontakozás ígérete, a növekedés-érzés gyarapodási történései uralkodnak, addig az öregedési változás fő vonása a veszteség-túlsúly. Mindnyájunk számára előbb-utóbb elérkezik az az idő, amikor az életmérleg a veszteségek felé billen és a további, reálisan kiszámítható életmínuszok irányába mutat. Ez a veszteségi kép még fenyegetőbb. ha észrevesszük, bármiként is bánik el testi valónkkal az alattomosan pusztító idő, az öregség "rajtaűtésként" kerít a hatalmába. "Mivel mindenki egyetlen alanya önmagának, rácsodáIkozunk, amikor a közös sors saját sorsunkká lesz" - írja Goethe. Az öregedés "érintéseit" mindegyre szaporodó, apró jelekből érzékeljük először. Feltűnik valami más, zavaró jelenség. ami eddig nem volt (ősz hajszálak, a szervezet kopásjelei - "szaporodik fogamban az idegen anyag" - átélések) vagy akár olyan, finom hiányléiekre bukkanunk magunkban, amelyeket eddig nem éreztünk (nem megy valami úgy, mint korábban, lassabb, nehezebb, fárasztóbb a munka). Elég ehhez egy apró esemény, s a szíven ütő valóság egyszerre parancsol tiltakozást és belátó elfogadást: "Már jobban őszültem, amikor a buszon egy fiatalasszony átadta a helyét. Ez kedves jelzés volt, egyszersmind lesújtó. Hát már állni sem tudok? - gondoltam, miközben megköszöntem, de nem fogadtam el az ülöhelyet" - írja Malcolm Cowley, "Nyolcvan év magasából" visszatekintve saját "indulására" az öregség felé. Az öregségbe való pszichikus átlépés mindig fordulatszerü, a biológiai történések általában észrevétlen, fokozatos menetével szemben. Az öregség pszichikus fordulópontja nem köthető tipikus életkorhoz vagy jellemző eseményhez: ez szubjektiv torténelmünk egyéni krizise: kiáltó felismerés, az a változás, amely történt, visszafordíthatatlan. Minden más változással szemben az öregségi rádöbbenésben nincs ego-szüntonítás. Öreg mivoltunkkal nem azonosulunk, csak beletörödéssel vállaljuk. Az önazonosság érzete hajdani, fiatalabb énképünkkel marad, érzelmi valóságunkban nem öregszünk, csak másoknak a ránk vonatkozó ítéletét fogadjuk el. Megadjuk magunkat annak a ránk tett képnek, amilyennek mások láttatnak, miközben - mint a 70 feletti André Gide írta: "A szívem olyan fiatal maradt, hogy egyfolytában az az érzésem, szerepet játszom. A hetvenéves szerepét, aki persze vagyok és a fogyatékosságok, ameIyek a koromra emlékeztetnek, olyanok, mint a súgó, Emlékeztetnek szerepemre, ha netán elkalandoznék."! Az öregség kialakulása (objektív jegyei) és felismerése (szubjektív rádöbbenés), sőt vállalása, tudomásulvétele (öregségi egyensúly) sem tart lépést egymással. Ez a vál tozás tiltakozást ébreszt mindnyájunkban. "E képtelenséggel mit kezdjek én? A vénség, mit úgy kötöttek mögém, mint egy kutyához?" - lázadunk mindnyájan egy ideig úgy, mint azt Yeats sorai példázzák. Az objektív jegyek és a szubjektív élmények éppúgy különbözhetnek, mint ahogyan az anyakönyvi kortól eltérhet a biológiai és rnindkettőtől elválhat a pszichikus koréImény. A súlyos lelki gondok idején akár "százévesnek" is érezhetjük magunkat korunktól függetlenül, míg a rossz elmúltával szárnyra kapó reménység a kamasz-lelkesedés korába repítheti énünket. Az identitás önazonossági krizise akkor veszi kezdetét, amikor külső figyelmeztetések útján kell rádöbbennünk eddigi mivoltunk érvénytelenségére. Személyiségünk állandóságát őrző belső evidencia-élményünk és ön tapasztalási folytonosságunk megakadályozza ugyanis, hogy kellőképp észrevegyük az öregségi változásokat. Azonosság-élményünk biztonságának feladására érzelmileg nem is vagyunk képesek, csak a tudat racionális parancsa vesz rá egy olyan énkép elfogadására és hordozására, amellyel nincs valódi érzelmi azonosultság bennünk. Minden más identitáskrizissel szemben az öregkoriban éles és feloldhatatlan ellentmondás születik változatlannak megélt énünk, saját önészlelésünk. valamint a mások által visszatükrözött énünk között. Kortársainkon önnön tükörképünkként láthatjuk azt az öregségét, mely érzelmileg idegen marad, bár el kell fogadnunk magunkénak is. Az identitás-krizisnek testi valóságunkra. külsőnkre és képességeinkre vonatkozó része az öregségi narcisztikus trauma. A korábbi öntapasztalásoktól eltérő élmények a másság feszültségérzését ébresztik: megtört a teljesség, az az egész-érzés, amelyben nem volt jelzése sem hiánynak, sem zavarnak. Az egész-ség éppen az "egész-mivoltában" jeltelen, s mint azt Szilágyi Domokos írta az "Öregek könyvé"-ben: ,.Akkor kezdődik a baj, ha érzi magát az ember " testem lassudadon, ellenségemmé válik, ellenségek maradunk mindhalálig ..." Az egyre szeszélyesebben müködö, eleddig jeltelen, zavartalan életfunkciók bosszantó, bántó, sőt fájdalmas hírnökei az elmúlás veszélyének: alattomos követei a kiszolgáltatottságnak. Ez pedig elsősorban testi (maga)tehetetlenségünkböl) kel életre. S bár az öregség lelkileg csupán jelmez a világ előtt, hiszen az ember énje saját érzelmi ítéletében kortalan marad, mégis megzavarja ezt az én-élményt a test: ennek müködési zökkenői, betegségei folyvást azt jelzik: "Öreg vagy!" Ezzel a jelzéssel támad bennünk a félelem: rettegés a tehetetlenségtől, kiszolgáltatottságtől. a másokra utaltságtól. Félelem attól, hogy az ember leépülhet, önmaga karikatúrájává válhat, másokban visszatetszést keltő tulajdonságok akaratlan, védtelen hordozójává válik: árnyéka lesz egykori önmagának. Ez az oka annak, hogy öregségünkben fokozott érzékenységgel reagálunk arra, mit mondanak rólunk, milyennek látnak bennünket, mit vesznek észre öregkori gyengeségeinkböl. Mindnyájan rettegünk a megalázó helyzetektől, ilyenek gyengeségeink lemeztelenítései: a fogyatékosságokkaI szembesítések. A testi gyengeségek elleni lelki védekezés leggyakoribb módjai: a tagadás, az érzelem elidegenítése és a kompenzáció. A tagadás a tényeknek ellentmondó, a testtől szabadulni akaró, rnenekülö védekezés. "Rossz testem, ócska motorom lehagylak. Nélküled futnék, de hogy szaladjak, ha a ma egyszer nem borul föléd?" - példázza ezt a szabadulni vágyást Tóth István Ma círnü versének néhány sora A fájdalmas tények, olykor a ténylegesen támadó testi szenvedések nyomán lép be az érzelmi elidegenítés lelki védekezésmódja is. Freud, aki 66 éves korában (l922-ben) szívbetegsége diagnózisával szembesült, így avat be saját lelki védekezéseibe bennünket az önéletrajzában: "Az érzéketlenség lassan páncélt von körülöttem. Ezt minden panasz nélkül állapítom meg. Természetes fejlődési folyamat, egyik módja a kezdődő szervetlenné válásnak. Azt hiszem, ezt nevezik az öregkorra jellemző érdektelenségnek. A változás talán nem nagyon szembetűnő, minden ugyanolyan érdekes, mint volt, a tulajdonságok sem sokban különböznek, ám hiányzik belőlem a visszhang, a rezonancia képzés. Nem vagyok zenész, de olyan a különbség, mint mikor a zongorista lenyomja, vagy nem nyomja le a pedált."! A közöny-érzés, az érzelmi kihűlés az öregség jogos önvédelme - saját szenvedéseitől védi az embert. A kompenzáciá a harmadik jellegzetes "önvédelmi lépés". Ennek hasznos formája az alkotó eröfeszítésekben, a küzdelemben, a győzni akarás erőiben érhetjük tetten. Miközben fájó élmény az érzelem melegének, fényének tompulasa. mégis mindennapos diadallá válik az elvégzett munka. A viaskodásból győzelem születik: a leküzdött, munkával elnémított fájdalom fölött győz az ember. A testí bajokkal, a képességek gyöngülésével együtt változik az öregségi szexualitás is. Bántó és súlyos tévedés azt hinnünk, hogy az öregség szerelme regresszió, visszacsúszás a gyermeki valóságba. A szexualitást testí gerjedelmekre redukálni annyi, mínt az emberi teremtő potenciálokat dehumanízální. Aki a szervek funkció-primátusában éli át a szexualitást, annak a képességcsökkenés kasztráció-értékü, a szerv halála pedig részleges halál: önelvesztés. A szexualitás - érett, nemes valóságában – a világgal való érintkezési érzékenység öregkori fennmaradásában, sőt fokozódásában ismerhető fel. A szublimált, átszellemített testiség a vágyat úgy szórja szerte a világban, hogy az melegítsen, de ne égessen meg senkit, az érzékek vitalitását pedig az érintésre, a szociális "simogatásra" való fokozott szenzibilitás hordozza. A szeretet minden megnyilvánulási módja magába foglalhat erotikus implikációt; az életet nem fagyasztja meg az öregség, legfeljebb lehűti a szenvedélyeket és segiti a nemesült vágynak tiszta szeretetté lényegülését. Talán nem hiábavaló Mózes könyvéhez folyamodnunk, hogy az igazsághoz közelitsünk: "Mosolyodék azért Sára magában, mondván: Minekutána megvénhedtem. Mi módon adnám magam testi gyönyöcüségekre? De mondá az Úr: Nem mondasz igazat, mert mosolyogtál." (Mózes I. 18. 12-15.) Saját mosolyunk legyen igazi érzelmi viszonyunk bírája és válasza Sára kérdésére.Térjünk azonban vissza az öregségi identitás-változás krizispontjaihoz. Az öregségi veszteséglistát leginkább a nyugdíjazással kezdjük gyarapítani. A nyelvünkben "nyugalomba vonulássá" enyhített és szelidített veszteség kétszintű: egyrészt életünk szerves részét veszítjük el; azt a tevékenységet, amelynek rnüvelése és hozzáértésünk lapján mások definiáltak minket, s mellyel önnön társadalmi értékünket, létünk szociális jogosultságát folytonosan igazolhattuk. Másrészt a hivatás, a társadalmi szerep csonkulásával együtt szűkül be cselekvő életterunk is. Kapcsolatokat. érzelmi értékeket, éltető hatásokat vesztünk el. Amikor az ember a "nyugdíjas öreg" szerepét már minden életterületéröl visszatükröződő, neki "tulajdonított képeként" ismerheti fel, akkor kénytelen elfogadni a konvencionális öregember eszményt, a rá vonatkozó társas normákat, mert csak ezzel kerülheti el önbecsülése megsérülését, pl. a nevetségessé válást. Ezért az idősek többsége kínosan ügyel arra, hogy megfeleljen a tőlevárt gondolkodásmódnak és viselkedésnek, holott ez számára szomorú színjáték. Bár az ember racionálisan számol saját öregségéve, mégis mindnyájunkban lappang az a félelem, mely mások öregedése, öregsége láttán "saját jővönkként" fenyeget. A konvencionális kapcsolatokból udvariassági szempontokra hivatkozva kizárjuk az öregség-témákat, és "illetlenség"-nek minősül az életkorra utalás, főként a nők esetében. Társadalmunk egyoldalúan teljesítményközpontú értékeket képvisel, tanít és ,jutalmaz", viszont az individuális életekben egyoldalú képességeket (szakértelmet) kamatoztat csupán. Amikor az egyed ennek teljesítésére képtelen, vagy amikor a nyugdíjazással erre hivatalosan alkalmatlanná nyilvánítják, akkor az egyén a társadalom (értékelésének) kegyvesztettjévé válik, az "eltartott réteg"-be kerül át, így a teljesítményben értékelt lét-hasznosságában elutasítottá válik, szociális értéktelenségét közvetetten - az elutasításban - kénytelen "rnegtapasztalni.'! A nyugdíjas-szerep beszorítja abba a szociális láger helyzetbe, melyet nem kíván feltétlenül magának, s ha kívánta egykor, most ez a nyugdíjazással "stigmaként" égeti, szabadulni szeretne tőle. A hobbik és privát-hasznú tevékenységek nem kárpótolják a szociális elismerési és elfogadottsági szükséglet hiányáért. így fokról fokra válik saját, beszükült, eseménytelen és változatlanul pergő napjainak foglyává, az "élet számüzöttjévé". Ez múlhatatlanul csüggedt reménytelenséget szül, rezignációba torkollik. Az az ember. aki foglalkozásával együtt a társadalmi pozícióját is feladja, fájdalmasan tapasztalja, hogy szenélyíségének az eddig láttatott, visszatükrözött értékei súlyosan megcsappannak. Az identitás-értékek elvesztését szinte testi csonkulásként, fogyatékosságként hordozó pszichikum saját védekezése ilyenkor a kárpátláskeresés. Az eddig szerénynek ismert ember beleveti magát pl. a címek, kitüntetések, elismerések utáni hajszába. Ezt viszont a többiek kritikátlanodásának jeleként értelmezik, így még inkább nő a távolság éppen azoktól, akik felé az idős ember közeledni kívánt. E helyzetre válasz az a reakció is, amikor az egyén - rniként Lear király a díszes ruháit - letépi a képmutatás szociális ídentitáskellékeit, "szembefordul a világgal". Mint egykor a lázadó kamasz, úgy reagál a társadalmi kivetenségre. hogy fittyet hány arra, ki mit mond vagy tesz; nemtörődömmé válik. A kényszerű közöny kérge alatt azonban mindig sajgó a seb: a "szükségeltségi szükséglet" állandó, de kíelégítetlen marad. (A "szükségeltségi szükséglet" Angyal András pszichiáter szakfogalma, a szeretet egyik hajtóerejének tekinti és alapigényünknek tartja.) A "fiatalok" a társadalmilag és egyénileg kívánatos célok elérése utáni hajszában "nem érnek rá" az idősek gondjaival foglalkozni, így: az élet értelmét számukra még inkább rnegkérdöjelezik. Az idős emberrel kapcsolatban épp azért él a magányosságának hiedelme, mert azok, akik ezt állitják, saját - az idősekhez való – viszonyukként definiálják az öregek helyzetét. Pedig nem a magány szorítja elsősorban az idős embert, hanem a meglévő kapcsolatok tartalmatlansága: nincs igazi törődés, gondoskodás, szerétet. Egy - a közelmúltban írt - kandidátusi disszertáció adatai szerint megkérdezett budapesti belvárosi kerületben élő nyugdíjas (60-75 év közt), 175 nő és 134 férfi közül sokukk nem vallja magát magányosnak, van "szociális udvaruk", de hiányolják a szernélyre szóló szeretetkapcsolatot, az érzelmi melegséget. Kivétel nélkül valamennyien azt tartják életük rninösége szempontjából döntőnek. hogy maguk irányíthatják életüket, képesek megküzdeni terheikkel és nem szorulnak rá mások segítségére (Szatmári M., 1985). Fontos figyelmeztetés ez arra, hogy a szeretetkapcsolat nem érdekvezérelt az idősek részéről; ellenkezőleg: csak szeretetre vágvnak, a sorsukat maguk akarják alakítani. önérzettel védik önálló életviteli képességeiket. Az öregségi identitáskeresésben az elfogadtatás és önelfogadás szükséglete egyiitt munkál a veszteségelhárító, lelkíegyensúly-védö mechanizmusokkal. Ezeket a krízisrendező lelki stratégiákat azonban a környezet - pszichológiai kultúra híján – nem érti meg, elítéli vagy idegenül áll velük szemben. Az öregségi identitás tipikus védelmi falait elsősorban kárpótló üeség kiegyenlitéssel (kompenzációval) és elzárkózó merevséggel (izolációs rigiditással) építi ki az idős ember. Ennek jeleit a szokásokhoz, sztereotip cselekedetekhez és a személyes tulajdonhoz való túlzott ragaszkodásban, valamint a kapcsolati világ sajátos módosulásában ismerhetjük fel. E jelek akár kórosnak is tünhetnek, pedig csupán az öregségi lét értelmének megfogalmazódásai. A szokás és a rítus ugyanis konzervalja az időt a szubjektív tudatban. A lét egyformasága az ellenségesen siető idő pszichikus megállítása A rutin a kiszámíthatatlan és veszélyes holnapok biztonságát adja, az automatizmusok elfedik a hiányokat, a beidegzettségek pótolják a képességek zökkenőit. A szokásokhoz kötődés azt is jelenti, hogy az ember megtartja azt, ami az övé; a tulajdonunkat képező tárgyak, dolgok ugyanis a szokások "kellékei", ismétlődő "birtokbavételi" magatartásunknak a szimbólumai. Ezért a tulajdon - bármi legyen is az - ontológiai biztonságot nyújt: a birtokló életének jogosultságát bizonyító biztonságforrás. Ha az ember már nem tudja a cselekvés által megvalósítani magát a vágyott mödon, akkor birtoklás által akar létezni. Amint azt Sartre írja: ,,Amim van, azon át a másvalaki számára való létemhez asszimilálható tárgyra lelek, tehát nem másvalaki dolga, hogy eldöntse, ki vagyok, magam tehetem azt." Mivel az öregség ilyen védelmi rendszerét is veszély fenyegeti, pl. a fiatalok igényt tarthatnak a tulajdonára. ezért kénytelen gyanakvóan viszonyulni azokhoz, akik e tulajdon elvétele útján maradék identitását felmorzsolhatják. Az öregség fennmaradó hatalma a világban a megőrzött tárgyi értékekben és az általa kézbentartott személyi kötelékekben van, miközben a tárgyak az elvesztett személyeket is pótoihatják. Szólnunk kell a kapcsolati sémák beszükitésének és merevitésének lelkiegyensúly-védd értékéről is. Elvárjuk. hogy az öregek kötődjenek egymáshoz, holott ez számukra mindennapos fájdalom, mivel tükrel egymásnak. A szenilitás felfedezése a másikban nyugtalanító és indulatkeltő érzések forrása. Leggyakrabban önzésnek látszó közönybe zárkóznak, kortársaikhoz csak a közös emlékek identitás-erősítő szálai kötik az embert. Valódi örömöt a fiatalokkal való kapcsolatok jelentenék a számukra, ha ezt elfogadnánk és lehetövé tennénk. A fiatalokkal való együttlét, kapcsolat azt az érzést keltheti, hogy a kor, melyben élnek, továbbra is az ő idejük. Saját fiatalságuk élménye támadhat fel újra, mely még ígéretes jövőt sejtet, s ez a legjobb védekezés a kilátástalanság komorsága ellen. A fiatal az idős számára a világ közvetítője, sőt ő tartja a nemzedéki kapcsolat feszülő köldökzsinórját, melynek elvágása jobban fáj az idősnek, mint a fiatalnak. Cocteau! írja a "La difficulté d'étre" ("Nehéz az élet") c. kötet egyik tanulmányában: "Szeretem az ifjúságot. Pimaszsága hideg zuhany, ez a mindennapos szellemi higiéniám. Szeretek fiatalok közt lenni. Többre tanítanak, mint az éveim. Példát is kell adnom, ezért kénytelen vagyok egyenesen járni és egyenesen tartani magam . Annyira szeretnek minket, amennyire tapasztalatokat gyűjthetnek hibáinkból. takarózhatnak gyengeségeinkkel és élvezhetik, amint fáradtságunk, feledékenységünk kenyére-kedvére kiszolgáltat bennünket. És ebben az ötvözetben kell rátalálnunk jutalmunkra, ebből a szövedékböl kell hasznot húznunk. Cocteau soraiból az a valóság szól hozzánk, amely az adás, adni tudás öregkori fontosságát emeli ki. Aki a fiataloknak ad, és beéri a spontán viszonzottak szerény nyereségével. De nem e haszonért ápolja a kapcsolatokat, azt mindig körülfogja az ifjúságnak lelket újító barátsága A fiatalság azonban mást kíván, mint amit az idös ember spontán rnódon adni tud. Mivel az életkor előrehaladtával megváltozik a szubjektív ídöélmény, az évek során jövönk rövidülésével - a hátralévő út időbeli összezsugorodásával - nem szaladunk terveinkkel előre a jövőbe. Oda fordul az érdeklődésünk. ahol már nehezebb a poggyász, több az emlék, élmény, tehát van miből rneríteni, Ebből fakad - olykor kivirágzik - az idősek mesélökedve, az emlékek történetekké formálása. Múltunk súlyosbódásával az emlékezés marad az összekötő híd a reménységek, a jövő és a valóság - a múlt - között. Ebből rneríthetünk erőt és az emlékezésben fellelhetjük az "elveszett paradicsornot". Az ifjúság azonban nem szereti a megállókat, a tűnödést, az emlékezést. Az elveszett idő fellelését nem a fiataloknak mesélt múlt, hanem az idös és a fiatal közt feltámadó ifjúi érzések ígérik csupán. Ha az idős és fiatal összhangra vágyik, úgy az idős türelme kerül próbatételi helyzetbe. Az ifjú ember végtelennek érzi az idejét, szabadon szárnyaló fantáziáját kevésbé fékezik a tapasztalatok gyeplői. Az idős embert nagy gonddal elrendezett ismeretei védelmezik a rossz meglepetésektől. Hiányzik azonban belőle a mentális forradalom hajlandósága, a szellemi rendfelforgatás bátorsága, ereje, inditéka Az ífjúságot igénylő idős ember, a "bölcs feladata" a türelem, a kiváras és elfogadás értékképviselete: az önképét élesítő fiatal számára így lehet barát, tükör és igaz segítő, hiszen tapasztalatai óriási fölényr is nyújtanak számára. Sajátos. de közismert az időseknek az unokák iránti önfeledt szeretete. A nagyszülő szerepében élvezhetik a feltétel nélküli elfogadást. Unokájuk láttán a génjeikben továbbvitt "örök létnek" örülhetnek, s amit egykor gyermekükkel mulasztottak, azt bepótolhatják. A nagyszülő adhat még, és szükség van rá, így öregségí létének értelme megerősödhet. A "szép öregség" gyakori fantázia, ritka realitás. Szeretnénk hinni, hogy személyes életünknek ez a jövő még osztályrészül juthat. Ezért úgy véljük, elegendő, ha biztonságos életkörülményeket, anyagi stabilitást nyújtunk a "szép öregséghez", azt adjuk, amiért mi még küzdünk az életben és elérése célunk. Saját céljaink projekciója (kivetítése) azonban súlyos tévedés. mert az időskorúak szükségleteit figyelmen kívül hagyja, pedig "Nyolcvan év magasából'" nézvést is az idős kor értelme a megtalált, fellelt új életcélokban és a tevékeny életben rejlik. Az éltető tápot adó szetetet és a kapcsolatok melege fütheti csupán fel az életenergiákat. hogy megszülethessen az indíték új. hasznos, elfogadott és értékelt tevékenységek irányait keresni. S ha a testi állapot elesettsége már nem engedi az életben való mozgást, akkor egyedül a melengetö, biztonságadó. elfogadó szeretet tarthatja fenn az életet. "Bármennyire áldom is a tétlenséget, amelynek megvan a szerepe az öregember életében, mindig is a munka volt a legbiztosabb orvosság" - vallja könyvében a 85 éves Malcolm Cowley. Kétségtelen tény, hogy a sokoldalú érdeklodést és tevékeny életet tekinthetjük a legkedvezőbb "öregségi konstellációnak". A lemondások és veszteségek helyett létezik érvényes pótlék, elkerülhető a tétlenség ásitó ürérzése, mindig marad cél, feladat, terv és tennivaló. Az értelmes cselekvés lehetősége akkor is adott, ha az idős ember nem egykori munkáját viszi tovább, hanem mások számára tud segítségül szolgálni valamivel, egyszersmind méltósággal védekezik a hanyatlás ellen. A nem működő (nem müködtetett) képességek elsorvadnak (inaktivitásí atrófia). Ha nincs szükség rá, ha nincs kinek, nincs miért gondolkodni, cselekedni. emlékezni, akkor a lélek önfeladásra nyitja magát, akár korai szenilitásban, akár egy betegségnek való önátadásban. Úgy látszik. egyedüli lehetőségünk a méltó öregedésben az a döntés. amelyet Hemingway öreg halásza vállalt: a vegetatív tengődés helyett küzdelem, helytállás. hit abban: ,.Az embert megsemmisíteni lehet, legyőzni nem!" A küldetés tudata és a tett értékébe, értelmébe vetett hit emeli a lelket a legmagasabbra, az önmegtartás képességére. Mérei Ferenc a nagy magyar pszichológus írta tanítványainak a harmadik infarktusa után: .Ugyanott, ahol a szorongás megidézi a pusztulást, ahol a rettegést érzed, mindent megfordíthatsz. Ahelyett, hogy megbénulnál a rémülettöl, elkezdhetsz cselekedni, félelem helyett elaborációhoz folyamodni, a túléléssel együtt járó erőfeszítési képesség ez, amelyet a tudomány nyelvén elaborációnak mondunk." Üzenetének érvénye mintha csak Hemingway öreget idézné elénk: az erőfeszítésnek, a túlélés próbájának, a jelet és nyomot hagyni törekvő ember "non omnis moriar"-jának a hitelét érezzük benne. Azt a hitet, amellyel az ember birtokba veszi saját életét akképp. mint alkotó müvész a müveit. A küzdelemben minden pillanat teljes élet. S az "Ez mind én voltam egykor" Füst Milán-i rezignációjából az értelmes élet jelenének értéke fénylik fel: "Ez még mindig én vagyok!" Minthogy az életünknek nincs önmagában vett értelme, a jelentést és értelmet hitünk szerint magunk adjuk, az emberi szellem örökkévalóságának hitét öregségünk tettei igazolhatják: "Fát ültetni egy másik kor javára", ez magában véve bizonyságtétel az élet mellett. Életünket úgy igazolni. hogy történetként mérjük, összegezzük. vajon jól játszottuk-e életdrámánk föszerepét, túl tudtunk-e lépni céljainkban a röghöz kötött személyes érdekeken - ez az önelszámolás kötelezettsége, az értelmes öregség szükségszerü történése. A remekmű alkotása nem müvész kiváltsága: tulajdon létünk remekművét személyes felelősséggel építgetjük, s ez nem csupán az öregkor dolga. " Csak egy életen át építkező lét kreatív erőfeszítései árán lehet öregségünket emberivé tenni: mindig tudni - a küldetés fontossági szintjén - mi a teendőnk, mi a dolgunk a világban. Ilyen módon az öregség minőségileg alacsonyabb szintű mivolta helyett életünk minőségileg mássá, jelentőssé, értékessé válhat. Ez a lélektani munka kötelezettségét rója ránk: saját sorsunk élethitben elrendezését kívánja meg. Nem valamely nagyvonalú öreggondozasnak, nem a felemelt nyugdíjnak. Kedvező szociális helyzetnek, a nyugodt miliönek, általános egészségnek vagy a szervezett szabadidőnek a függvénye az értékes öregsé,. hanem az értelem, cél, feladat. Szubjektív fontosság, a "szükségeltség" meggyőződésének személyes fellelése nyomán születhet meg. A hit ereje tartja meg mindünk életét. "Dolgom van a világban", s a szetetet "tápanyaga" füti az élni akarást. Van kiért. van miért élnern". E gondolatsor nyomán elérkeztünk ahhoz. hogy az öregségi identitás-krizisnek és az öregség lelki elfogadási folyamatának alapvető pszichológiai teendőit megfogalmazzuk. Az öregség elkerülhetetlen veszteségsorozatának és frusztrációinak feldolgozásában az a pszichológia segít, amely egyrészt nem fosztja meg az öregeket az új identitás nélkülözhetetlen kellékeitől és eszközeitől, hanem megértő elfogadással segíti a bennük rejlő krizismegoldó potenciálok felszabadítását, az élet – személyes sorsukon túlmutató - értelmének fellelését. Másrészt az öregség emberivé formálásában az a döntő, hogy a vesttesből nyertest, a megfosztottból értékek birtokosát alakitsunk. Ezt nem kívülről adott értékekkel érhetjük el, hanem azzal, ha segítünk az idős ember meglévő értékeinek felfedezésében. rnéltányolásában, ha kollektíve és egyénileg világra segítjük, cselekvővé formáljuk azt. amiből az idős ember még adhat másoknak, és amit ad az megbecsült érték. Ez pedig csak elfogadó emberi kapcsolatok érzelmi hívásain és viszonzásain át valósítható meg.
Irodalom
1 Ammon, G.: Im Rollenschema der modernen Leistungsgesellschaft herrscht die Angst vor dem Selbstverlust. AmI. Prax. 27. 9. 3066-3071. 1975.
2. Az élet harmadik szakasza. KSH jelentés, Bp. 1982.
3. Beauvoire, de S.: Az öregség. Európa könyvkiadó. Bp. 1973.
4. Bromley, D. B.: Az emberi öregedés pszichológiája Gondolat kiadó. Bp. 1972.
5. Cocteau. J.: La difficulté d'étre, 21. rész. ford.: Mérei Ferenc, kézirat. Bp. 1973.
6. Cowley, M.: Nyolcvan év magasából. Mérleg. Európa kiadó. Bp. 1983.
7. Cumming. E.. Henry, W. E.: Gro ....ing old. the process of disengagement. Basic Books Ioc.
Xew York. 1961.
8. Erikson; E. H.: Wachstum und Krisen der gesunden Persönlichkeit. Psyche, 7: 112-139. 1953.
9. Fotdénvi F. L: A melankólia, Magvető kiadó, Bp. 1984.
10. Goethe, J. W.: Maximen und Ref1exionen - in Literatur und Kunst, Meyers Klassiker Ausgaben. Leipzig. Wien, 12.704. 1890.
11. Hutás 1.. Cseh-Szombathy L (szerk.): Az öregedés komplex problémái. MTA-EüM helyzet áttekintés. Bp. 1983.
12. Magyar nemzeti beszámoló az öregedésről és az idős népesség helyzetéről. MTA. Bp. 1982.
13. J1érei F.: Lélektani Napló IX. kötet 3. füzet. kézirat 27. o. Bp. 1981.
14. Szatmári M.: Az egészség alakulása az élet folyamán. különös tekintettel az öregedés minö-
ségére. Med. Univ. J. 13-17. 1984.
15. Szatmári M.: Az öregedés mínöségét befolyásoló pszichés és pszichoszociális tényezökröl,
különös tekintettel a deviáns öregség megelőzésére. Kandidátusi értekezés. Kézirat, Bp.
1985.
16. Winnicott, D. W.: Vom Spiel zur Kreativitat, Klett Verlag. Stuttgart. 1973.
