A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. Pontosabban a tudomány régebbi, primitívebb formáit lehetett alkalmazni a politikára is, a tudomány kezdőlépéseit meg lehet tenni a politikában is. Lehet tapasztalatokat gyűjteni, lehet ezeket a tapasztalatokat rendezni, szortírozni, csoportosítani. A szerzett tapasztalatanyag alapján intuitív módon lehet rendező elveket, lehet átfogó koncepciókat találni. Azonban a politikában hiányzik annak a biztos lehetősége, ami ezek után a kezdőlépések után egy ismeretanyagot tudománnyá tesz: hiányzik az egzakt kísérlet lehetősége. A kérdést világosan feltevő, azonos feltételek mellett megismételhető egzakt kísérlet lehetősége, amely az intuitív úton megadott elgondolást végül is igazolja vagy cáfolja. A politikában ezek a kísérletek: forradalmak, háborúk, reformok, államszervezeti kísérletek, alkotmányok, tömegmozgalmak formájában zajlanak, melyeket egzakt formában megismételni, azonos módon újraképezni úgyszólván lehetetlen, és ezen a ponton a tudománnyá tételre irányuló minden kísérlet eddig fennakadt. Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti ellenpéldával cáfolhat. Mindezeknek a sémáknak a meggyőző erejét ma sem dönti el más, mint a példák összességéből adódó meggyőző erő, és a szó mai értelemben vett tudomány állapotától az ilyen értelemben vett politikai koncepció vagy politikai elgondolás messze van.

Egy ilyen séma például, hogy a világtörténelem osztályharcok sorozata, vagy akár egy másik, hogy a világtörténelem Isten megváltó tervének a lebonyolódása, vagy a világtörténelem az anyagi javak fölhalmozódásának a folyamata, bármilyen ilyen séma önmagában nem bizonyítható és nem cáfolható, példát lehet fölhozni rá a végtelenségig, de éppúgy az ellenkezőjére, pl. arra, hogy a világtörténelem osztálykompromisszumok sorozata, erre is végtelen mennyiségű példát lehet hozni. A kérdés tehát nem itt dől el, a kérdés ott dől el, hogy egy ilyen átfogó koncepció alapján valaki megszerkeszt egy magyarázatot a politikum fejlődésére nézve, és a politikatudomány művelője mikor ilyen átfogó koncepciót megszerkeszt, akkor nem az a következő lépése, hogy lehetőleg minél több szóbeli skolasztikus vita keretében kezdje azt igazolni; a legfőbb feladata az, hogy olyan szuggesztív meggyőző erővel prezentálja, hogy az emberiség kisebb vagy nagyobb részét rá tudja venni az ennek alapján való kísérletek megindítására. Olyan helyzetben van, mint egy fizikus, akinek van egy állítólag zseniális elgondolása, amely azonban rendkívül költséges a kikísérletezés szempontjából, ennélfogva pénzzel rendelkező embereket kell rábeszélnie arra, hogy a szükséges kísérlethez a szükséges anyagi eszközöket rendelkezésre bocsássák. A politikaelmélet művelőjének egész nemzeteket vagy embercsoportokat kell rábeszélnie arra, hogy saját életük alakításában az ő elgondolásait megvalósítsák, és ennek a megvalósításnak a során kerül a szóban lévő koncepció közelebb ahhoz, hogy igazolást nyerjen – még mindig messze maradván az egzakt igazolhatóságnak attól a fokától, ami a természettudományokat vagy akár egyes társadalomtudományokat is jellemez. Semmi sem veszedelmesebb tehát a politikában, a politika elméletében és gyakorlatában, mint az, ha egy ilyen séma, egy ilyen koncepció egyszerűen tudományosnak deklarálja magát, és hívőit olyan félrevezető és veszedelmes bizonyosságba ringatja, amely bizonyosságnak ezen a területen nincs meg a lehetősége. Aki ilyen félrevezető bizonyosságban él, az szükségképpen hamis helyzetben él. Nemcsak a politika gyakorlati művelőjének, de a politika elméleti művelőjének is szükségképpen meg kell őriznie a politikai állásfoglalás, a politikai cselekvés ki nem iktatható, intuitív, szuggesztív, művészi elemeit. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindez szükségképpen a szélsőséges érzelmi kilengés állapotában és hangulatában kell hogy történjék. A politika a maga összes művészi, szuggesztív, intuitív elemeivel együtt lehet és kell is, hogy nagyon nyugodt legyen; lehet nagyon ésszerű, nagyon mérlegelő, nagyon racionális is, de ugyanakkor mégis tudnia kell azt, hogy azok a kísérletek, amikre az emberiséget buzdítja, emberek tömegeinek a bőrére mennek, ennélfogva soha a tudományos egzaktságnak arra a fokára, amire a természettudomány, nem juthatnak el. S mivel az emberek bőrére mennek, tehát sokkal fokozottabb felelősséggel kell hogy történjenek. Éppen ezért nincs nagyobb ellensége egy ilyen fölfokozott felelősségnek, mint az a bizonyos gyermeteg, önelégült elbizakodás abban, hogy valaki vagy valakik tudományosan egzakt politikai program birtokában vannak, és ezt gondolkodás, felelősségtudat és töprengés nélkül az emberiség boldogítására fordíthatják, és erre nekik valamiféle kulcsuk van.

Kitérésképpen megjegyzem, hogy mindaz, amit a politikumról előbb elmondtunk, lényegében alkalmazható az emberi életnek egy ugyancsak sokat vitatott és nehezen megfogható megnyilvánulására, a vallásra is. Ott is végeredményben arról van szó, hogy valaki az emberiség idevonatkozó tapasztalatainak az összefoglalásával és a rendezésével megfogalmaz egy koncepciót, és elegendő szuggesztíven fogalmazza meg ahhoz, hogy az embereket rávegye ennek a koncepciónak a kipróbálására. Pl. azzal, hogy az ember életének a lényege az aktív szeretet – mondja Jézus Krisztus2 –, vagy az ember életének a lényege a rezignált vágytalanság – mondja Buddha.3 (Persze nagyon leegyszerűsített sémák ezek.) Míg azonban egy politikai kísérlet lefolytatásához esetleg egy város is már megfelel, egy ilyen – hogy úgy mondjam – valláskísérlet lefolytatásához egész kultúrák kellenek és azoknak egész évszázadai, hogy utána kiderüljön, mi lesz az emberiségből, ha ilyen vagy amolyan koncepció alapján próbálja életének a végső kérdését elrendezni. Vagyis mindazzal, amit a politikáról és vallásról mondtam, nem azt mondtam, mintha az emberi ismeretszerzésnek volna valami egészen más sémája a természettudományok számára és valami egészen más bizonyos kiváltságos vagy bizonyos kényes területek számára. Az emberi ismeretszerzés lényegében ugyanazon a folyamaton megy keresztül: tapasztalatszerzés, tapasztalatok csoportosítása, egy átfogó koncepció intuitív meglátása vagy megfogalmazása és végül kísérleti formában való bizonyítása vagy cáfolása. Csak éppen a politikában és még fokozottabb mértékben a vallásban a kísérlet évszázadokban mérhető, nagy embercsoportokban mérhető, kockázatos, emberi szenvedéssel is járó valami, amit nem lehet könnyelműen, cinikusan, önelégülten, elbizakodottan beindítani.

Amit a következőkben elmondani szeretnék, az maga is egy ilyen koncepció, elgondolás, amely az emberiség közösségi fejlődéséről, annak lehetőségeiről, értelmes, kedvező irányú célkitűzéseiről szól, annak a teljes tudatában, hogy ez a teljes bizonyosságnak, a tudományos egzaktságnak az igényével nem léphet fel.

Minden, az emberi közösségre, a politikumra vonatkozó ilyen elgondolás kisebb-nagyobb mértékben valamilyen bajnak a megállapításából indul ki, annak a megállapításából, hogy az emberiség vagy annak kisebb-nagyobb közösségei nincsenek egészséges, egyensúlyozott, rendezett fejlődésű, biztató állapotban, és ezen valami okból segíteni kell.

Az elgondolás tehát az, hogy kitűzzük a kedvező fejlődés irányvonalát. Ehhez majdnem mindig vagy igen gyakran hozzákapcsolódik egy jellegzetes hátsó gondolat, az, hogy akár az egész emberiség, akár egyik vagy másik közössége volt már többé-kevésbé biztató, rendezett, egyensúlyozott, emberhez méltó állapotban, ez valami okból megbillent, és ezt a megbillent egyensúlyt kell ismét helyreállítani. Egészen széles perspektívában lényegében ez az elképzelése akár Rousseau természeti állapotának4, akár a marxizmus ősközösségének, s mindezek valójában nem mások, mint világi formában átélt megjelenési formái a paradicsomi ártatlanság, bűnbeesés és megváltás hármas folyamatának. Kérdés, hogy indokolt-e valami ilyenből kiindulni. Nem kétséges, hogy az abszolút paradicsomi ártatlanság, még ha nem vallási, hanem társadalmi értelemben vesszük, ez az abszolút békességes emberi együttélés, mint a múltban valamilyen állapotnak a jellemzője – nem igazolható. A néprajz talált aránylag nagyon békességes állapotban élő népeket, de az abszolút jóság és ártatlanság állapotát semmiféle primitív népnél nem találta fel. De mégis ennek a sémának, annak, hogy az emberiségben, az emberiség közösségi életében, az emberiségnek az egész világhoz való viszonyában valami megbillent, valami egyensúlyzavar van – nemcsak a legújabb időben, amikor ez fokozottabban érződik, hanem régtől fogva –, s ezt orvosolni lehet, és ennek az orvoslásnak nemcsak a jövőbe kell mutatnia, de bizonyos fokig a múltból kell tanulságokat vennie, és ezek a múltbeli tanulságok szükségképpen valamilyen múltbeli egyensúlyosabb állapotra utalnak – ennek az elgondolásnak van valami vonzóereje, aminek nehéz ellenállni. Ennek az egykori egyensúlyos állapotnak a mibenlétét, az emberi egyensúly-megbillenés mibenlétét szeretném megfogalmazni próbálni.

Kiindulok abból az egzisztencialista tételből, hogy az ember az egyetlen élőlényfajta, amelyik tudja, hogy meg fog halni.5 A tudatosságnak a megjelenése az, amely valószínűleg az emberi lélek egy csomó egyensúlytalanságáért is, ugyanakkor, mikor egy csomó csodálatos lehetőségéért, felelős. Valahol arra a nagyon őskori és a legprimitívebb embernél is régebbi pillanatra ugranék vissza tehát, amikor az ember rájött, hogy meg fog halni, tudatára ébredt annak, hogy meg fog halni, és ezzel az egész saját létezését olyan mértékben tudatossá tette maga előtt, ahogy semmilyen más élőlény tudtunkkal nem. Lásd: evett a tudás fájának gyümölcséből.

Az, hogy az ember tudja, hogy meg fog halni, egy egészen újféle lelki betegségnek a lehetőségét jelenti, és valószínűleg az van mind a politikum, mind a vallás legfőbb, legvégső indítékainak a gyökerénél, és ez pedig a félelem tudata. Félni fél mindenféle élőlény, amikor egy konkrét veszedelemmel szembekerül – a félelem egy mechanizmus, amely segíti is a veszedelemmel szemben való helytállásra –, aki azonban tudja, hogy meg fog halni, az eljut ahhoz, hogy féljen a saját gondolataitól. Saját gondolataiban hoz létre félelmeket, és a félelem mint különálló tényező, mint különálló valami jelenik meg az életben. Ennek a nyomán teszi tudatossá mindazokat a külső veszedelmeket, amikkel a külső világ őt fenyegeti: életveszedelmeket, természeti erőket, baleseteket, katasztrófákat – ugyanakkor azonban hamarosan kialakul a közösségben élő embernek egy további, nagyon lényeges tapasztalata, az, hogy a félelem jelzésének a legintenzívebb forrása a másik ember. A másik ember tudja bennem a legnagyobb félelmet okozni, nem is véletlen, hogy a természeti erőket is, mikor félelmesekként megjeleníti az ember, egyben meg is személyesíti, és idővel a természeti és társadalmi fejlődés során, azt hiszem, nem is olyan sokára, eljut az ember oda, hogy az életében, az életét fenyegető veszedelmek összességében lassan többségre, majd pedig túlnyomó többségre jutnak azok a veszedelmek, amelyekkel a másik ember fenyegeti őt. Ha azt akarom, hogy az engemet fenyegető halálveszedelmek ellenére is, az engemet gyötrő félelem ellenére is hatalmasnak, erősnek érezzem magamat, akkor ennek a legelsődlegesebb útját az látszik megnyitni, ha embertársaimat kényszeríteni tudom saját akaratom alá vetni, és ugyanakkor a más által gyakorolt kényszer az, ami többszörösen fel tudja fokozni a bennem élő félelmet. És ezzel szemben merül fel az a szükséglet, hogy a más kényszerétől mentes, az attól való félelemtől mentes, vagyis szabad legyek. És ezzel kapcsolatban az egész kifejtendő elgondolásnak az alapgondolatát már most előrevetítem azzal, hogy nagyon lényeges felismerés az, hogy a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés és a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis. Tehát tévútra vezet, ha a hatalom, a kényszer, az erőtudat fokozásával akarok megszabadulni a félelemtől. A félelemtől pontosan úgy szabadulhatok meg, ha sem én nem állok embertársaimnak nyomasztó kényszere alatt, sem én nem tartok embertársat nyomasztó kényszer alatt.

A félelem, kényszeralkalmazás és kényszerelviselésnek ebből a circulusából azonban az emberiség történelmének túlnyomó részében, földrajzi helyének túlnyomó többségében nem tudott kijutni. A valamennyire is bonyolult társadalmak fejlődése úgy indult el, hogy nagyméretű hatalomkoncentráció-zsarnokságok jöttek létre, és a legfőbb törekvés ezeknek a hatalomkoncentrációknak a kisebb-nagyobb mértékű szakralizálására, szentségessé, vallásilag megszenteltté tételére irányult, amely esetleg nem minősült szükségképpen a szó szoros értelmében vett vallásnak, hanem esetleg jelenthetett vallási eredetű ideológiákat is; a lényeg az, hogy a hatalmat fölsőbb erőktől adottnak nyilvánította ez a szemlélet, és éppen ezáltal, a megszentelt voltán keresztül próbálta humanizálni, és a megszentelt voltán keresztül próbált mind a hatalmasokban mérsékletet, mind pedig az alávetettekben belenyugvást és az egészben egy bizonyos rendezettséget elérni. Az a döntő, átütő felismerés, hogy a hatalomnak ebből a félelmes circulusából így nincs kiút, mert az ilyen módon létrejött hatalomkoncentrációk újból meg újból szükségképpen egyéni és tömeghisztériákban, zsarnokságok tombolásában, dinasztiák váltakozásában és erőszakok sorozatában nyilvánulnak meg; s az a gondolat, hogy ebből a circulusból van egy kiút, nem túl sok ponton jelent meg az emberiség történetében.

Az, hogy a szabadság és a félelemmentes nyugodt értelem uralmát állandósítani, intézményesíteni lehet, lényegileg két nagy kultúrkörben vetődött fel. Az egyik a görög-római kultúrkör, a másik a kínai. Ebben a kettőben jelentek meg olyan politikai ideológiák, olyan politikai gyakorlatok, amelyek megszüntették az emberiség történetét – ahogy azt Ferrero megjelöli egy helyen – a zsarnokságok egyhangú változásává tenni, és helyette olyan kísérletekké váltak, amelyek megkísérelték a hatalmat tartósan, intézményesen humanizálni, moralizálni, szabadságelemekkel kontrollálni és végül, végső célként felszámolni. A görög kísérlet eredetisége abban állott, hogy a görögök voltak az elsők, akik rájöttek arra, hogy alkotmányokat lehet szerkeszteni, hogy azok emberi művek, és nemcsak rájöttek erre, hanem a saját városállami világukban úgyszólván minden elképzelhető lehetséges alkotmányformát végigkísérleteztek, rászánták a maguk közéletét, sőt végül a maguk szabadságát is ezekre a kísérletekre, és alkalmat adtak Arisztotelész számára, hogy páratlan rendszerező összefoglalását adja a lehetséges emberi alkotmányok típusainak.6 Egyben megfogalmazza azt a jelentős felismerést is, hogy egy rendezett alkotmányban az emberek nem emberek uralma alatt, hanem törvények uralma alatt vannak. Ez a kísérlet azonban önmagában befejezetlen lett volna, illetve csak azt az eredményt mutatta volna, hogy a nagyon nagy szabadságon alapuló demokratikus alkotmányok nem túlságosan tartósak. A görög kísérletet lényegében a római kísérlet koronázta be, amely ugyan szintén tartalmaz elég sok próbálkozást többféle alkotmánylehetőség irányában, a lényeg azonban éppen nem ez, hanem az ellenkezője, az, hogy Róma egy olyan tartós legitimitásnak a példáját mutatta, aminek az ókor nem ismeri mását. I. e. kb. a 6. századtól i. sz. a 3. évszázadig terjed a római legitimitás, amelynek az alapintézménye a szenátus7 volt, ez magába olvasztott monarchikus, demokratikus, arisztokratikus elemeket, de az ókor nemhogy alkotmányos országot, de monarchiát, dinasztiát sem ismert egyetlenegyet sem ilyen időbeli tartóssággal. Ezen a ponton akadt el a római kísérlet i. sz. a 3. században, amikor úgy látszott, hogy a jellegzetes, közel-keleti, szakrális királyságoknak az isten-császár intézménye8 elborítja és alámeríti a szabadságnak és szervezett alkotmányosságnak a görög-római kísérletét, és nem hagy meg belőle mást, mint azt a teljes összevisszaságot és rendetlenséget, amit a szakrálisan nem eléggé megalapozott és tömegmozgalmakkal szemben helytállni nem bíró római császárság jelentett. Ezen a ponton jelentkezett a kereszténység mint újkori folyamatok elindítója.

A másik, a kínai kísérlet egészen más kiindulású. Ott volt egy komoly szakrális császárság, azonban egy olyan, elsősorban államszervezésre beállított etikai rendszer, a Konfuciusé9 vált ennek az államszervezetnek az ideológiájává, amely az egész államot a családapán kezdve a városkormányzón keresztül egészen a császárig a kötelességek és kötelességteljesítések hierarchikus rendjévé tette, és ennek a kötelességelemnek a nagyon erős hangsúlyozása és a társadalomnak vele való átitatása útján tudott létrehozni egy aránylag nagymértékben moralizált, racionalizált és humanizált államvezetést. Érdekes komplementer összefüggést állapíthatunk itt meg anélkül, hogy már előre meg tudnánk mondani, hogy hol az ok és hol az okozat két dolog között: egyrészt a politikai szerveződés aránylagos racionalizáltsága, másrészt a vallási szemlélet misztikumának a foka között. Mind a görög-római, mind a kínai kísérlet olyan világban zajlik, ahol a misztikum és szakralizmus nyomasztó ereje aránylag nem nagy, és engedi, akár, mint Kína esetében, ennek a szakrális királyságnak a racionalizált, kötelességszerű morális felfogását, akár, mint a görög és római világban, engedi a szakrális királyság megbuktatását és a helyén új alkotmányformákkal való kísérletezést. Azt mondhatnánk, hogy minél inkább zsarnokságban él egy társadalom, annál inkább termel átláthatatlanul misztikus, mindennemű értelmi meggondolás és felismerés számára áthatolhatatlan vallásrendszereket, és fordítva, minél racionálisabb, szabadabb társadalomszerveződés adódik egy társadalomban, annál inkább fellép az igény, hogy a vallás is racionális, lucidus, áttekinthető, az ésszerűség számára megközelíthető területe legyen az emberi életnek.

A következőkben mondandók kiegészítést akarnak jelenteni egy korábbi gondolatmenethez, amiben arról beszéltem, hogy az ember, miután tudatára jutott halálnak kitett, veszélyeztetett, félelmes állapotának, hamarosan olyan helyzetbe jut, hogy tulajdonképpen nem a halálát leginkább siettető külső erőktől van legtöbb oka félni, hanem a lelkébe oltódott félelem folytán egymástól, az emberi világtól van a legtöbb oka félni. Az ember azáltal, hogy tudatára jut a saját halálra kitettségének, olyan félelemmel telik el, amit különböző, halált el nem hárító és mégis a halál felett való diadalmaskodás illúzióját keltő pótszerekkel tud csak legyőzni; ilyen mindenekelőtt a más ember élete-halála feletti hatalom és az ennek érdekében a másik emberrel folytatott élethalálharc. Minden egyes győzelem ebben a más emberrel folytatott élethalálharcban egyben győzelemnek látszik a halál felett, holott csak meggyorsítja azt a versenyfutást a halállal, ami az ember életének az egyik félelmes tartalma.

Ebből a szempontból teljesen félrevezető az a beállítás, amely a természetben, az állatfajok között folyó élethalálharcot mintául tekinti és igazolásul az emberi életnek, a társadalomnak élethalálharcként való felfogása számára. A természet világában a különböző fajták között folyó, többé-kevésbé pusztító tevékenységet nem lehet analógiába hozni azzal a fajon belüli pusztító tevékenységgel, amely az emberi fajnak szinte egyedülálló sajátossága. Az élőlények legfőbb fajtáinál, legtöbb fajtájánál csupán kivételes jelenség, vagy a szexualitással kapcsolatban, vagy a faj veszélyeztetett létével kapcsolatban fordul elő az, hogy a fajta tagjai egymással élethalálharcba kezdenek, és egymást elpusztítják. De még a különböző, egymást pusztító, egymásból táplálkozó fajok közötti harc sem szükségképpen és mindig olyan kiélezett a természetben, mint ahogyan azt az erre irányuló hivatkozások sejtetni engedik. Ezek a hivatkozások, amelyek az emberek közötti pusztítást az állatvilág és a természet pusztító tevékenységével hozzák párhuzamba, legtöbb példájukat a ragadozók környezetéből veszik. Valóban a ragadozók környezetében áll az, hogy a táplálékul szolgáló másik faj a sarokba szorítottságnak, a halálig való kétségbeesett védekezésnek a jelenségei között esik áldozatul az erősebbnek. A ragadozó azonban a természet világában nem kizárólagos típus, nem ritka, de nem is alapvetően jellemző típus. Egyik kiélezett formája annak az egymásból élésnek, amely a természeti világ fajai között általában fennáll. Ennek az egymásból való élésnek azonban vannak rendkívül megnyugtató, hatalmasan szelíd formái is. Az a mód, ahogyan az őszi avar a következő évi humusz legfőbb alkotóeleme, az a mód, ahogy egysejtűek millióit a vízzel együtt bekebelezi egy cethal, egy bálna, az egyáltalán nem a természet élethalálharcát, inkább bizonyos egymásrautaltságát fejezi ki, és semmiképpen sem szolgálhat igazolásul azokra a pusztításokra, amiket az emberek egymás között szívesen csinálnak. A természetben minden élethalálharc-jelenség mellett is és annál erősebben létezik az egész szerves természeti világnak nagy szolidaritása, egymásrautaltsága, melynek keretében a legritkább esetben áll az egyik fajtának érdekében a másik fajta teljes elpusztítása. Ellenkezőleg, azt mondhatjuk, hogy az életnek úgyszólván minden fajtája abban érdekelt, hogy az élet területe minél kiterjedtebb, minél gazdagabb, minél hatalmasabb legyen. Az élővilágnak ez a széles szolidaritása természetesen nem különösebben érzelgős, vagy az emberi szeretet fogalmának megfelelően jelenik meg, azonban azzal valahol lényegében rokon. A szerves élet melege a természet egész szélességében keresi a más szerves életek melegségét, és ebből a szempontból az a tevékenység, amellyel a szerves világ egymáshoz bújik, és az a tevékenység, amellyel egymást esetleg elpusztítja úgy, hogy bekebelezi, tulajdonképpen rokon egymással. Az, ami azonban itt a fő kérdés, az öncélú megsemmisítés, ez a természet világától teljesen idegen, ez az embernek a privilégiuma.

Nem természettörvény tehát az emberek közötti élethalálharc, hanem egy deformációs folyamatnak az eredménye. Ennek a deformációs folyamatnak az elején az ember tudatossá válása áll, az a tény, hogy az ember tudatára ébred annak, hogy történetesen olyan fajtához tartozik, amelyik időben határolt életű egyedekben jelentkezik, és ugyancsak történetesen olyan fajtához, amely a környező fizikai természet erejéhez képest aránylag gyenge: kilenc hónap kell ahhoz, hogy egyáltalán világra jöjjön, húsz év, hogy egy átlagos teljesítőképességű egyedet létrehozzon, ezzel szemben néhány másodperc elég a megsemmisítéséhez. Miután az ember mindezeknek a tudatára jutott, ellentétben más élőlényfajtákkal, ezzel indultak meg benne azok a lelki mechanizmusok, amik végül elvezettek arra a pontra, hogy a másik emberi lény elpusztításában, megsemmisítésében erőgyarapodást, felmagasztosodást, saját erejének a megtapasztalását érezze.

Így adhatunk mai fogalmazású és érzésem szerint érvényes értelmet annak a mitikus fogalmazásnak, hogy az ember evett a tudás fájának gyümölcséből, és ennek folytán bűnbe esett. Minden vallás, minden etikai világnézet végeredményben arról beszél, hogy mit kell az embernek az egyéni életben cselekednie, hogy kell a maga életét felfognia ahhoz, hogy ennek a bűnbeesésnek a következményeitől megszabaduljon. Minden államelmélet, minden magas értelemben vett politika arról beszél, hogy mit kell az emberi közösségeknek és az emberi közösségnek tennie ahhoz, hogy ezeknek a félelmeknek a közösségi következményeitől megszabaduljon.

Most visszakanyarodunk félbehagyott gondolatmenetünkhöz azon a ponton, hogy a Római Birodalom egy hét-nyolc évszázados folyamatos, kisebb-nagyobb megszakításokkal mégiscsak működő legitimitás után megadta magát i. sz. a 3. században annak, amitől a klasszikus római szellem leghevesebben undorodott, az ázsiai despotizmusnak. A 3. században Diocletianus10, majd a 4. században a constantinusi reform11 lényegében az ázsiai zsarnokság módszerei szerint szervezi újjá és próbálja megszilárdítani a köztársasági és racionális intézményeiben anarchiába esett Római Birodalmat. Úgy látszik, hogy ez a hatalmas kísérlet, az emberi közösség pragmatikus, tárgyszerű és ugyanakkor érvényes szervezésének ez a görög-római kísérlete ezzel le is zárul. Valójában csak a birodalom keleti, bizánci fele indult el az ázsiai despotizmus és bürokrácia alapján való szerveződés útján, a nyugati fél anarchiába esett. S éppen ebben az anarchiában jelentkeztek olyan termékeny új erők, amelyek a görög-római hagyomány újrafelvételét végül is lehetővé tették, és az emberséges, racionális, humánus társadalomszervezés újabb, az eddigieknél jelentősebb kísérletének adtak indítást, az európai kísérletnek. Az egyik, a láthatóbbik új tényező, amely az anarchiába esett Nyugat-Római Birodalom területén szervezőerőként működni kezdett, a Nyugat-Római Birodalmat elözönlő törzsi királyságok12 voltak. Ezek azonban inkább csak a külső keretet adták, az igazi erjesztő tényező, amely itt működni kezdett, és a római hagyománnyal különösen ötvöződött új kultúrának az elindítását mozgatta, a kereszténység volt.

A századfordulón divat volt a kereszténységnek a görög-római világban való megjelenését úgy megjeleníteni – Anatole France volt ennek a mestere –, mint mosdatlan és ádáz utcai próféták és fanatikus szektások föltűnését a bölcs, szkeptikus, kiábrándult, rendszeresen gőzfürdőt használó görög-római uraknak a színe előtt, akik ezt az egész fenekedést a legjogosabb ellenérzéssel nézik. Ebben a megjelenítésben van igazságelem is: ha fölidézzük azt a képet, amikor az alexandriai utcai „keresztény” csőcselék a sárban hurcolja végig az általa meglincselt gyönyörű, okos és ragyogó szellemű filozófuslánynak, Hypatiának13 a holttestét, akkor ez bizonyosan nem tartozik a kereszténységnek a ragyogó pillanatai közé. Egészében azonban ez a szembeállítás hamis. Hamis két oldalról: egyrészt a görög-római világ belső élete azért sokkal több nyomorúsággal, félelemmel, babonával, varázslattal és minden ilyen dologgal volt terhes, semmint azt egy mai szabadgondolkodó és magát római-görögnek elképzelő ember elgondolhatná; a másik oldalt a kereszténységnek voltak olyan különlegesen, világítóan életközeli elemei, amik függetlenül az egész zsarnokság- és egyéb problematikától, mind az ázsiai, mind a görög-római világ számára újat jelentettek. Itt mindenekelőtt Krisztus személyiségével kell foglalkoznunk, mert a kereszténységre mint vallásra kezdettől fogva mind a mai napig egyik jellemző vonás az, hogy az ebbe a vallásba való behatolás és bekerülés egyik lényeges eleme az evangéliumok írásaiban nagyon pregnánsan kirajzolt és elénk rajzolódó személyiséggel való személyes kapcsolatba kerülés.

Nem vitás, hogy Krisztus egy kis, aszketikus, közeli világvégét hirdető zsidó szektának a köréből nőtt ki. Mondhatnánk úgy is, egy kis életellenes szektának a köréből. A személyiségének a legfőbb sajátossága ellenben az, hogy anélkül, hogy ennek a szektának az alaptételét, akár a közeli világvégére nézve, akár az evilági élet hiábavalóságára nézve, a legkisebb mértékben is kétségbe vonta volna, az élethez való közelségnek, az élet legegyszerűbb dolgai iránti megértésnek, az emberközeli gyöngédségnek olyan megnyilvánulásait tudta megvalósítani, amelyek teljesen téren és időn kívül álló módon kimutatnak annak a szektának aránylag szűk kereteiből, amelynek nyilvánvalóan tagja volt. Ezenfelül rendkívül jelentős, szinte elfelejthetetlen egyszerű mondatai vannak a szelídség hatalmáról, a harag hiábavalóságáról, a haragnak, az élethalálharcnak, az ölésnek belső rokonságáról és kártékonyságáról,14 és ezekről nemcsak mondatai vannak, hanem példagesztusai is, amelyek szintén egyedülállóak a maguk nemében. Valami különös képessége volt olyan szavakra és olyan gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen megnyilvánulására nekiindult, nekikészült ember egyszerre lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára. Az a mondat, hogy aki nem bűnös, az vesse rá az első követ15, vagy add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené,16 ezek különlegesen telibe találják azt a félelmi gócot, azt a gyűlölködési gócot, azt a harci gócot, ami az ember bűnbeesésének, hogy úgy mondjam, a lényege. Ehhez járul az, ahogy Krisztus a hitről tudott beszélni. A hit őnála még teljesen független mindennemű teológiától és hittételekben való hittől. A hit, ahogy ő beszél róla, az emberi lélek rejtett képességeiben való gyermeki bizalom, azoknak a fölkeltésére való képességet jelenti.17 A legjelentősebbek azonban azok a felismerései, amelyek a szelídség hatalmára vonatkoznak, és itt megint elég nagy félreértés támadt ezek körül. Az ő gesztusai: aki megütött az egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is,18 egyáltalán nem egy ügyefogyott embernek a gesztusai, ellenkezőleg, beletartoznak azok közé a lefegyverző gesztusok közé, amelyek előtt az értelmetlen agresszió egyszerre rájön a saját értelmetlenségére. És itt van egy érdekes momentum, tisztára feltevés ugyan, de van okunk arra következtetni, hogy Jézus számára a szelídség hatalmának a megtapasztalása személyes élmény volt abban az értelemben, hogy alaptermészete vagy indulótermészete szerint indulatos, heves kitörésekre hajló, sőt agresszióra hajló személyiség volt, aki saját maga jött rá a szelídség mindenek fölött való hatalmára, és aki a szelídség felismerése után sem lett gyámoltalan emberré, hanem a szelídség erejével lett képes nagyobb dolgokra, mint amiket agresszióval el tudott volna érni. Olyan megnyilvánulások, mint a kufárok megkorbácsolása, a fügefa megátkozása19 és egyéb hirtelen reagálások arra engednek következtetni, hogy amikor ő a szelídség hatalmáról beszél, és arról, hogy álljunk ellen a gonosznak, akkor ezzel a saját magában már legyőzött indulatosságnak a hiábavalóságát adja át tanulságul az egész emberiségnek. Ennek a magatartásmódnak pedig rendkívül jelentős következményei vannak az emberi közösség miképpen való szervezése kérdésében annak ellenére, hogy Krisztus és az az egész környezet, amiből ő kinőtt, abszolúte nem arra volt beállítva, hogy az emberi közösséget jóra és tökéletességre fordítsa, hanem arra volt beállítva, hogy ennek az egész emberi világnak a hiábavalóságát mutassa föl maga és a világ számára.

Krisztus evangéliumából világvallást azután Krisztus kereszthalála és Pál apostolnak20 ehhez adott értelmezése, valamint római világméretű hithirdetése csinált. Ez már meglehetősen másféle matéria, mint Krisztusnak a közvetlen mondanivalója, ahogy legmegragadóbban a Hegyi Beszédben21 előttünk van. Mindamellett méltatlan az a vád, hogy Pál kiforgatta Krisztus evangéliumát, vagy valami egészen mássá tette, de mindenesetre sajátos hozzátétel az ő hozzátétele, amely elég organikusan folytatódik a másikban, hiszen kiindulópontja Krisztus kereszthalála, amely betetőzése Krisztus ama gesztusainak, amelyekkel a békességes tűrés világot meggyőző erejét illusztrálja. Pál volt az, aki Krisztus kereszthalálát mint megváltó cselekedetet összefüggésbe hozta Ádám bűnbeesésével,22 Pál volt az, aki megalapozta Krisztus istenségének és emberségének teológiáját, amely aztán a Szentháromságról szóló végeláthatatlan, számunkra helyenként komplikált, de azért nem jelentőség nélküli vitákban23 folytatódott; Pál volt az, aki a hit fogalmát eltávolította a Krisztus nagyon egyszerű és életközel hitfogalmától egy sokkal spekulatívabb, komplikáltabb hit irányába, amit talán kevésbé lehet pozitívnak értékelni; viszont nagyon jelentős mondanivalói vannak az erkölcsi cselekvés és a törvény kapcsolatáról24. És ha tudomásul vesszük, hogy a tanítványok lelkiállapotában és az adott kulturális környezetben Krisztus Istenné emelése elkerülhetetlen fejlemény volt, akkor el kell ismernünk, hogy Pál apostol volt az, aki Krisztus istenségének olyan fogalmazást adott, amelyben a Krisztus teljes emberi volta sértetlenül benne maradt, és azután utóbb a Szentháromság körüli vitákban is végül az az álláspont maradt fölül, amelyik mindennemű koncesszió nélkül fenntartotta Krisztus teljes emberi mivoltát. Ez igen jelentős a továbbiakra nézve, mert a keresztény vallás átélői számára azt az alapvető élményt jelenti, hogy Isten ismeri a mi kínjainkat, és a terhelt emberi állapotunkból való kilépéshez egy tökéletesen velünk egyszövetű emberi személyiséggel kell kapcsolatba lépni.

Annak a kereszténységnek, amely mindebből néhány évszázad alatt intézményszerűen, egyházként kialakult, a legerősebben negatív vonásai egy bizonyos életellenesség és a dogmatikai türelmetlenségre való hajlam voltak, viszont ezeken átütő erővel mind a mai napig érvényesül a Krisztus személyes mondanivalójának az életközeli, felszabadító hatású és türelmes végső alaphangja. (Zárójelben jegyzem meg, hogy mennyire mérhetetlenül komikusnak találtam mindig, hogy akadhattak emberek, akik – főleg a három szinoptikus evangélium25 elolvasása után – egy percig is komolyan el tudták képzelni, hogy Krisztus nem létezett, és valaki kitalálta őt. Egy annyira pregnáns személyiség képe bontakozik ki előttünk ezekből, hogy ha ezt valaki irodalmi műnek találta ki, akkor az a valaki volna a világ legjelentősebb vallásalapítója.)

Abból, ami a keresztény mondanivalóból az emberi közösség helyes szervezése számára oly jelentős, nagyon kevés aktualizálódott a keleti kereszténység területén.26 Azon a keleti keresztény területen, ahol a társadalom alapszervezési formáit az egykori szakrális királyságból kinőtt ázsiai despotizmus szabta meg. Az igazi aktualizálódás területe a Nyugat-Római Birodalom területén megmaradt anarchia volt, ahol ugyanakkor rejtve a római társadalomszervezés nagy hagyományai is tovább éltek, és az új keresztény társadalomszervezési impulzusokkal szövetkezve a társadalomszervezésnek új, racionális és humanizáló, moralizáló kísérletét indították el. A racionális társadalomszervezésre irányuló római igény és az emberi életnek félelemtől, gyűlölettől és erőszaktól való megmentésére irányuló keresztény igény ötvöződése először Szent Ágoston27 élete művében, főleg pedig az Isten országáról szóló nagy művében történt meg. Szent Ágoston teológiai állásfoglalásaival szemben nagyon sok fenntartásnak van és lehet helye, ezek bennünket most nem érdekelnek. Az lényeges, ami az Isten országáról szól, ami egyszerre megfogalmazza ennek a világnak a másodrendűségét és hiábavalóságát egy jobb világgal szemben, ugyanakkor azonban olyan mértékeket ad ennek a jobb, isteni világnak a jegyében az e világi dolgok megítélése számára, amelyek egyben az alapvetően túlvilágra beállított keresztény álláspontból csudálatos kivezető módon egyben utat mutatnak afelé is, hogy ezt az e világot is lehet a másik világ felé közelíteni. Tehát a római gyakorlatiasság jegyében lehet valamit csinálni e siralomvölgynek a megjavítása érdekében. Ezt fogalmazta meg Ágoston azokban az előírásokban, amelyekben meg van írva, hogy mit kell csinálni a királynak, a jó királynak, ha nem akarja, hogy királykodása merő rablásból álljon, a jó úrnak, ha nem akarja, hogy cselekvése merő zsarnokság és gyilkolás legyen, és így tovább. Mai szemmel nézve, egy mai társadalomreformer szemével nézve Ágostonnak ezek az előírásai talán csak fölháborító megbiztatásai a lázadni kívánó szolgák és alattvalók lelkének, hogy nyugodjanak bele a zsarnokságba, és higgyék el, hogy vannak jó királyok és jó urak is. Ezt azonban nem a mai társadalomreformer mértékével kell nézni, hanem az akkori tényleges helyzet mértékével, amikor szolgáknak és alattvalóknak a siker komoly reményében úgysem lehetett fellázadniuk. Ágoston tehát nem a lázadni akarókhoz fordult, hogy azokat lecsendesítse, elsősorban az urakhoz fordult, és a királyokhoz fordult, hogy azokat fokozottabb erkölcsi felelősséggel töltse el. És innen számítva évszázadokon keresztül az egész nyugat-európai világnak olyan emberek voltak a tanítói, akik a maguk kategóriáit Szent Ágoston műveiből merítették, még ha esetleg sohasem olvasták is azokat. És ezeket a kategóriákat olyan uralkodókkal szemben alkalmazták, a Római Birodalmat elözönlő germán és egyéb törzsi fejedelmekkel szemben, akik a szakrális királyságnak sokkalta alacsonyabb szintjén voltak, mint az ázsiaiak, s kulturálisan nem érezték magukat képesnek, hogy egy náluknál komplikáltabb világot kormányozzanak; tehát ezen a saját elégtelenségük közegén keresztül az a bizonyos papi, ágostoni nevelésű értelmiség társadalomszervező tényezővé vált velük szemben azáltal, hogy ezeket a királyokat nevelte, az ügyeiket intézte, adminisztrálta, és szükség esetén őket ki is prédikálta. Ebben az együttműködésben amennyit a királyok szelídültek, annyit rontott a klerikusokon a hatalomban való részvétel, de együttvéve mégis a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását eredményezte, ami mondhatjuk, hogy már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában is – különösebben pedig az újkoriban – nagyobb volt annál, mint amennyit bármelyik más kísérlet a világban el tudott érni a hatalomgyakorlás moralizálása terén. Az európai hatalomgyakorlás szörnyűségeivel szemben való szemrehányásainkban ezt sokszor el szoktuk felejteni, hogy azért hányjuk szemre az európai hatalomgyakorlásnak a maga szörnyűségeit, mert pontosan ennek az európai hatalomgyakorlásnak aránylag magas erkölcsi mércéit szoktuk meg, és egyáltalán el tudjuk képzelni, hogy a hatalomgyakorlással szemben magas erkölcsi mércét lehet alkalmazni, ami a közel-keleti hatalomgyakorlásoknál egyáltalán föl sem vetődik.

A keresztény papságnak ez a társadalomszervezési kísérlete több évszázados előkészítés után, kb. a 8–9–10. században, a clunyi reform28 idején csúcsosodik ki abban, amit kissé elnagyolt szóval középkori keresztény hűbériségnek nevezünk. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy egyedülálló társadalmi szervezési kísérletről van szó, és tökéletesen félrevezető, hogyha ezt összecseréljük a hűbéri szerveződésnek azzal a világszerte legkülönbözőbb kultúrkörökben is megjelenő lehetőségével, amit más kultúrkörökben is találunk, és amiről esetleg hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az emberi társadalom fejlődésének szükségszerű állomása. Az emberi társadalom fejlődésének nem mindig vannak szükségszerű állomásai. Az emberi társadalom csak ott fejlődik, ahol az emberi társadalom elindul valamiféle értelmes fejlődés útján, ez pedig nem szükségszerű. Nincs természettörvény, amelyik azt mondaná, hogy a rabszolgaságból a hűbériségbe és a hűbériségből a kapitalista társadalomba és így tovább fejlődünk. Az emberiségnek vannak a társadalom értelmes fejlődésére irányuló kísérletei, ilyen kísérlet a kínai, amelyik a maga előző formájában minden jel szerint megakadt, és a legújabb korban átengedte magát az európai újabb inspirációknak, és ilyen kísérlet a többszöri zökkenőkkel folyó görög-római-középkori-európai; és ahol ilyen kísérlet van, ott van értelme beszélni a társadalom fejlődéséről, és az adott esetben van értelme beszélni például forradalmakról is. Ezzel szemben a Közép-Keleten és Indiában – amelyeket nyilvánvalóan messziről nézve és elnagyoltan a tagolatlan zsarnokságok folyamatos területének tekinthetünk – nincs sok értelme beszélni például forradalmakról, mert legföljebb palotaforradalmak vagy trónváltozást előidéző népmozgalmak folyhattak, amelyek eredményeképpen jó királyok vagy rossz királyok váltogatták egymást. Az a fajta forradalom azonban, amelyik egy uralmon számon kéri azt, hogy elvileg nem tölti ki a helyes hatalomgyakorlás formáit, kereteit és tartalmát, az a féle forradalom, amelyik társadalmi reform igényével indul meg, arról csak a kínai kultúrkörben beszélhetünk, ahol az időnként kitörő nagy kínai parasztforradalmaknak29 ugyanaz az erkölcsi számonkérő jellege és gyakran eredménye volt, mint az európainak. És beszélhetünk Európában, ahol ezekben a forradalmakban különleges szerepet kapott az a többé-kevésbé eszmeileg nevelt klerikus értelmiség, amelyik újból és újból megfogalmazta a helyes hatalomgyakorlással szemben felállítható követelményeket. Nem szükségszerű fejlődésről van tehát itt szó, hanem egész kultúráknak nagy kollektív erőfeszítéseiről, amit egyes kultúrák megtesznek, más kultúrák nem tesznek meg, az erőfeszítésnek nekiinduló kultúrák is esetleg kudarcba fulladhatnak. Nincs meg az a kényelmes helyzetünk, hogy természettörvényként állíthassuk fel a társadalom helyes és mind jobb és jobb fejlődésének a szabályát, és semmiféle ilyen természettörvénynek az elképzelése nem ment fel bennünket annak a felelőssége alól, hogy az emberi közösség helyes szervezésének a nagy akcióját lehet el is rontani, lehet zsákutcába vinni, és lehet, legújabban, az emberiség totális pusztulása irányában folytatni.

Ennek a felismerésnek a jegyében kell a középkori keresztény hűbériséget értékelni, mint egyszeri vállalkozást, nem pedig mint egy tipikus sémának az európai megvalósulását. Az európai hűbériség bonyolult összetevőit azon kell kezdenünk elemezni, hogy viszonyba hozzuk ezt az európai hűbériséget a hűbériségről ismeretes általános sémákkal. A hűbériség egyik szokványos régebbi felfogása a hűbériségben azokat a hűségi viszonyokat látja elsősorban, amelyek egy hierarchikusan fölépített társadalomban az alsóbb szinteket a magasabb szintekhez fűzik, és ezeknek a hűségi viszonylatoknak az ereje az, amelyik végül egy piramisszerű építményben az egész társadalmat összetartja. Az ilyen értelemben vett hűbériség a világon a legkülönbözőbb időpontokban, a legkülönbözőbb kultúrkörökben előfordult, és még ma is előfordul. A magja az ilyenféle hűbériségnek rendszerint a fegyveres, harcos törzsfő vagy törzsi király és a körülötte lévő fegyveres kíséret közötti hűségi kapcsolat. Ez a hűségi kapcsolat még a légbarbárabb körülmények között is, éppen a közös harc tényezőjénél fogva elég erős és sok morális tényezővel átitatott kapcsolatot, hűségi kapcsolatot jelent. Ha egy-egy ilyen harcos csoport vezetője nagyobb területet képes meghódítani, akkor ez a fajta szerveződés megsokszorozódik. Saját közvetlen fegyveres kíséretéből hűbérurak, várurak lesznek, azok maguknak szereznek ilyen fegyveres kíséretet, ha jobban kiterjed a terület, a fegyveres kíséret tagjai maguk is szereznek maguk köré szolgákat, fegyvereseket, fegyvernököket, fegyverhordozókat, és így létrejön egy piramisszerű képződmény, amit többé-kevésbé erős, rendszerint fölfelé lazuló, de mégis érezhetően hűségi kapcsolat köt össze. Ilyenfajta hűbéri jellegű szerveződést a középkori Európában magukkal hoztak már a germán erdőkből vagy a keleti sztyeppekről jövő törzsi királyságok, amennyiben lazább szervezetűek voltak, és ez a fajta hűbéri szerveződés nem tipikusan európai jelenség, ugyanilyet találunk az egész arab világban, helyenként Indiában, Japánban és még nagyon sok helyén és időpontján a világnak.

A hűbériség másik meghatározása a klasszikus marxi meghatározás. A feudalizmus – a hűbériségnek megfelelő marxi kategória – alatt a kizsákmányolásnak egy bizonyos formáját érti, azt a formát, ahol az alávetettek nincsenek teljes testi mivoltukban a másik ember tulajdonául szolgáló rabszolgaságban, hanem a személyes szabadság valamiféle minimuma mellett nagyon erős személyi kötöttségek, alávetettségek és személyi szolgáltatások összességében élnek, amelyeket általában röviden a jobbágyság formulájával szoktunk kifejezni. Ebben az értelemben a feudalizmus legjellemzőbb intézménye a jobbágyság. A jobbágyság megint csak olyan dolog, amelyik az előző értelemben vett fegyveres hűségi hűbériségtől teljesen függetlenül a világ legkülönbözőbb részeiben előfordult, és időnként meglepő módon anarchikus helyzetekben refeudalizálódási tünetek közepette visszajön; ez előfordul már az ókori Kelet egyiptomi és babilóniai államszervezeteiben, érdekes módon és mindenféle sémát felrúgó módon a klasszikus ókori rabszolgaságot jóval megelőző időpontokban. De ugyancsak előfordult a világ legkülönbözőbb részein, pl. Kínára inkább jellemző volt történelme hosszú folyamán, mint éppen a rabszolgaság, amelynek csak házi formáit ismerték.*

Az európai hűbériségre nagymértékben jellemző a fegyveres arisztokrácia egymás közötti és lefelé való hierarchikus hűségi kapcsolatainak a rendje, amelyet a germán erdőkből vagy a kelet-európai síkságokról hoztak magukkal. Jellemző továbbá a jobbágyság, amelyet bizonyos fokig a késő római korból itt hagyott intézményként alapjaiban már megtaláltak. Mindezeken felül és mindezek felett azonban egy egészen különleges dolog jellemző a nyugat-európai kultúrkör hűbériségére, és ez a klerikus elemnek, a papságnak a világtörténelemben talán egyedülálló társadalomszervező szerepe.30 A papság társadalomszervező szerepe a legkülönbözőbb kultúrkörökben bizonyos elemekben megjelent, de ez a társadalomszervező szerep rendszerint nem terjedt ki másra, mint az uralmi viszonyoknak, elsősorban az uralkodó állásának a szakralizálására, isteni ranggal való fölruházására. Az uralkodó környezetében lévő papi testületeknek ilyen szerepe – gondoljunk Egyiptomra, de más hasonló istenkirályságoknál is – adott esetben rendkívül nagy politikai befolyással is jár, de ez a politikai befolyás rendszerint a legfelsőbb hatalmi gócokra irányul, nem áramlik szét a társadalom egészére, és nem jár társadalomszervező szereppel. A Római Birodalom bukását31 követő anarchia területe az, ahol ennek a papságnak és a vele párhuzamos szerzetesrendeknek különleges társadalomszervezési szerepe kialakult. Említettük már, hogy a Római Birodalom bukása után a romjain kialakuló törzsi királyságok az ő szervezőképességüket meghaladó, magasabb szintű és romjaiban is számukra nehezen megfogható társadalomban kezdtek el szervezkedni, és ebben a társadalomban pedig szükségszerűen kénytelenek voltak elfogadni ennek a magasabb társadalomnak a magasabb rendű tudását, tudományát, hagyományait jól-rosszul képviselő papságnak és azzal párhuzamos szerzetességnek a segítségét. Ezért nem véletlen, hogy a szerzetesség társadalomszervező szerepe elsősorban az Alpoktól északra, Olaszországban is inkább a népvándorlástól jobban érintett északi részen alakult ki. Európa déli részén – Olaszországban és Spanyolországban – nagyon sok eleme megmaradt az ókori római társadalom laikus, civil társadalomszervező értelmiségének. A római civitasok megőrizték a maguk nótáriusait32 és civil írástudóit csaknem folyamatosan, a középkort többé-kevésbé átvészelő módon, úgy, hogy sok vonásban állnak közel ahhoz a bizánci világhoz, ahol a papság mindig zárt csoportokban, részben a világtól elvonult, részben csak a legmagasabb hatalmi gócokra hatóan működő csoportokban létezett, és a társadalom szervezését egy civil értelmiségnek, császári bürokráciának, városi bürokráciának engedte át. Nyugat-Európában azonban, a Római Birodalmat követő teljes anarchiában, ahol civil értelmiség Európa nagyobb részében – mint mondtam, Olaszország és Spanyolország egyes részeit kivéve – úgyszólván nem létezett, a papság fokozatosan belecsúszott abba, hogy ezeknek a tanácstalan germán királyoknak a környezetében ellássa a másutt világi értelmiségek által eljátszott közigazgatási írástudó szerepét.

Valahol a Tanú egy régi számában idézi Németh László egy római entellektüel levelét, aki valahol Burgundiában éli a népvándorlás viszontagságos életét, és a keleti császárság biztonságos vidékein élő barátjának írja, hogy „itt írok, miközben áthallatszik hozzám a részeg burgundiak üvöltése, akik minden reggel hatszor eljönnek üdvözlésemre, mint hogyha a nagypapájuk volnék”.33 Nem a csodálatos hódítóknak, a fölsőbbrendű germánoknak a képében, hanem ezeknek a groteszk, hol barbáran támadó, hol komikusan tiszteletadó vörös szakállú tanácstalan királyoknak és fegyvereseknek a képében kell a Római Birodalom germán uralom alá kerülését elképzelnünk, és ebben az atmoszférában kell elképzelnünk azokat a zavarodott hatalmasokat, akik az ott megmaradt, mindinkább teljesen elvesző civil római értelmiségtől, majd pedig az azok helyébe lépő, eléggé tudatlan, de hozzájuk képest még mindig sokat tudó papi, klerikus értelmiségtől fogadnak el tanácsokat, fogadnak el írásbeli segítséget a számukra áttekinthetetlen uralmi feladataik ellátására. Ebben az atmoszférában alakulnak ki a nyugat-európai szerzetesrendek, amelyek a keleti kereszténység területén lévő zárt, életszentségre, szeretetgyakorlatra, misztikus gyakorlatokra vagy pedig remeteségre beállított szerzetesrendekkel szemben, szinte akaratuk ellenére, a környező világ tanácstalansága által fölkeltett részvétből és szeretetből kezdenek el foglalkozni olyan funkciókkal, mint földművelési technikák terjesztése, földművelési tanácsadás, kórházak felállítása, gyógyító tevékenység, szociális tevékenység, szegények istápolása és így tovább. Ez a fajta papság és szerzetesség szerzi meg azt a különleges tiszteletet, amely Európában a mai napig még mindig körülveszi a papságot, mint ma már vékonyodó, de a közérzet szerint még mindig nem haszontalan, nem merőben élősködő funkciót ellátó tömeget, szemben a Dél-Európában és a bizánci Európában kialakuló helyzettel, ahol a papság néha a varázslóhoz hasonló mágikus feladatokat teljesít, és ennek megfelelő tiszteletben részesül, ugyanakkor azonban a társadalom normális életében a neki kijáró tisztelet nagyon bizonytalan, nagyon ingadozó, és helyenként egészen alacsony fokra tud süllyedni. A papsági szerzetesrendek által szervezett Nyugat-Európában a papságnak ez a lesüllyedése nem tudott bekövetkezni, és még mind a mai napig él azon a területen, amely Észak-Olaszország, Észak-Spanyolországtól fölfelé, egészen a Brit-szigetekig, Skandináviáig, keleten pedig Lengyelország, Finnországig, a Balti-vidékig és Magyarországig terjed, valamint Jugoszlávia nyugati részeiig. Ez a papság és ez a szerzetesség valamit átörökölt a római szellem pragmatizmusából, államszervezési és jogászi gyakorlatiasságából, és valamit átörökölt, ha leegyszerűsített és primitív formában is, Szent Ágoston államképéből és társadalomképéből, aminek jegyében a társadalom legkülönbözőbb hatalmi helyzeteit funkciókká, feladatokká, keresztény kötelességekké átértelmezni és átnemesíteni igyekezett. Az európai keresztény hűbériség ezért lényegesen több volt, mint merőben fegyveres főnökök és fegyveres alárendeltek szoros hűségi viszonya, és lényegesen több volt, mint földesurak és jobbágyok közötti egyoldalú alávetettség viszonya. A társadalomszervező papság a clunyi reform utáni időkben mind nagyobb mértékben ráállott arra, hogy egy mind kiterjedtebb írásbeliség jegyében a privilégiumok és szabadalomlevelek sokaságával hozzon létre nagyon kiterjedt társadalomszervezést, és a társadalom legkülönbözőbb viszonylatait próbálta meg a hivatásszerűség, a kölcsönösség valamiféle elemeivel átitatni. Így alakította ki a jó fejedelem, a jó hűbérúr, a jó lovag, a jó polgár, a jó földművelő emberi ideáljait, nagyon egyenlőtlen adagokban adván ezeknek a szabadidő és a munka lehetőségeit, de mindegyiket valamiféle kölcsönösségi viszonyba próbálta hozni a másikkal; mindegyiknek a viszonyát úgy próbálta megszervezni, hogy mindegyik adjon is valamit, és kapjon is valamit, s hogy a legalacsonyabb rendűek számára is az emberi önbecsülésnek valamilyen formája létezzék, és az egészet összefogta a keresztény túlvilág képe és a keresztény üdvözülés életviteli mintája, amely a végső felemelkedés lehetőségét mindenkinek nyitva hagyta, és olyan világképet hozott létre, amelyben a legalacsonyabb is föléje emelkedhetett a legmagasabbaknak, akik viszont éppúgy elkárhozhattak, mint bárki más. Ezen a világképen keresztül a papságnak időnként módjában volt a leghatalmasabbakat is az elkárhozás félelmével eltölteni és gonosztetteiket fejükre olvasni, s teljesen helyén nem való és más világból átvetített cinizmus az, amelyik ezt a szerepet kicsinyíteni akarja, és ennek a szerepnek a társadalomszervezési jelentőségét nem látja át. Ez a világkép nemcsak igazolta a fennálló hatalmi különbségeket és a társadalmi lehetőségek kiáltó ellentéteit, hanem ugyanakkor kritikát és – távoli szóval élve s egy sokkal később megjelent jelenséget előrevetítve – forradalmi kritikát is lehetővé tett ezekkel a hatalmakkal szemben. Ha a király helyzete kötelesség, amit be kell töltenie, a hűbérúré, a várúré, a lovagé szintén, akkor ez egyben kritika lehetőségét is jelentette a hivatását be nem töltő királlyal, hűbérúrral, földesúrral, lovaggal szemben, és ez volt a leendő forradalmaknak tulajdonképpen a kiindulópontja. Ebből a keresztény hűbériségi szemléletből nőttek ki a kora középkor forradalmai.34 Ebben az időben ugyanis egy lassú, fokozódó folyamat keretében – nagyon hosszú volt ez a folyamat, hiszen a 18. század végéig tartott, de mégiscsak olyan folyamat volt, aminek a keretében lassan napvilágra került az a gyanú, hogy a király, de főleg a hűbérúr és a földesúr tulajdonképpen olyan társadalmi szükségletet elégítenek ki, amelyet a saját fékezhetetlenségükkel maguk hoztak létre: a rablólovagok hozták létre azt az anarchiát, aminek a keretében a szegény embernek indokolt volt egy-egy rablólovag védelme alá helyezkednie, hogy az megvédje őket a többi rablólovagtól. Abban a pillanatban azonban, mikor ezek a szerveződési formák eljutottak a konszolidáció olyan fokára, mikor már a rablólovagok közvetett harca megszűnt, és sok tekintetben a király vette át az ország összrendjének a fenntartását, abban a pillanatban kétségessé vált, hogy hát akkor az a védelem, amit a földesúr nyújt, ki ellen szól, és mennyiben reális teljesítmény az a jobbágy nagyon is kézzelfogható teljesítményével szemben. Pláne kiéleződött ez a helyzet akkor, mikor a pénzgazdálkodás fokozódásával és a luxus fokozódásával ugyanezek a földesurak a jobbágyi szolgáltatásokat megszaporítani igyekeztek. Ez volt a kiindulópontja a nagy késő középkori parasztlázadásoknak. De már a kora középkorban megjelent az első kritikai szó azzal a híres angol jobbágylázadásos versikével, amelyik úgy szólt: Míg Éva font s Ádám kapált, urat a földön ki talált?35 A keresztény hűbériség adta az emberek, a jobbágyok, a kisértelmiségek, a kisklerikusok elméjébe a kritikának ezt a lehetőségét azáltal, hogy Szent Ágoston szellemében a király, a földesúr és a jobbágy szerepeit funkcióként fogadta el, lehetővé tette tehát a funkcióját nem betöltő királlyal, földesúrral és jobbággyal szemben társadalomkritika érvényesülését.

Ebben a középkori keresztény hűbériségi világban különleges helyzetet foglaltak el a városok és a városi polgárság. Míg a nemesség képében a papság olyan tényezővel állt szemben, amely kereszténység előtti harcias világából hozta magával a verekedő, harcias, barbár, rátarti, fényűző, hivalkodó embernek a jellemvonásait, és ezeket kellett a kereszténység különböző kategóriáival, pl. a lovagi becsület formulájával úgy megszelídíteni, hogy azon azért percenként átütöttek ezek az ősi jelenségek, míg a földművelő parasztság életében a természethez közeli pogányság világát kellett a kereszténység különböző kategóriáin keresztül megszentelni, addig a város és a városi polgárság volt az a világ, ahol a papság igazán kedvére alakíthatta ki a nagyon erősen keresztény kategóriákkal átitatott társadalomszervezésnek a formáit. Itt is elsősorban nem a mediterrán vagy észak-európai tengerparti városokra gondolok, ahol a kereskedelmi vállalkozásokból gyorsan meggazdagodó polgárság adta meg az alaphangot, hanem elsősorban a tipikus szárazföldi városokra gondolok, amelyek egy aránylag nem nagy földművelő vidéknek iparral és kisméretű kereskedelemmel való ellátását szolgálták. Ezekben a kis városokban alakult ki a sok tekintetben korlátozott, kisszerű, de ugyanakkor a szorgalmas és állandó munkának és a papság által való ellenőrzöttségnek állapotában lévő kis társadalmaknak az a világa, amely a műgonddal alkotó embernek új, tudatos életformáját szegezte szembe a nemesség lényegében munkátlan, verekedő és hivalkodó világával, és hosszú távon erjesztőjévé lett azoknak a fordulatoknak, amelyek az arisztokrácia társadalmi szerepét végül is fölszámolni voltak hivatottak. A városi környezet volt az egyik olyan terület, ahol a papság a maga írásbeli társadalomszervező szerepét kibontakoztathatta, és a városi céhek mintájára ugyanitt kezdett kialakulni újból, nagy szünet után egy immár nem papi, nem klerikus, hanem világi jellegű értelmiség, íródeákok s egyetemi polgárok formájában. A papok által irányított társadalomszervezés és írásbeliség másik góca viszont a királyi udvar volt. A királyi udvar, amelyik noha maga is a verekedő és hivalgó nemesség világából nőtt ki, ugyanakkor valamit a papság Szent Ágoston-i kultúráján keresztül kezdett mind nagyobb mértékben átörökölni az ókori, görög-római államszemlélet respublika-világképéből, abból a személyi hatalmon túlmutató, törvényekben lecsapódó uralomból, amely már a görög-római államszervezést jellemezte. Ezt mentette át Szent Ágoston államelméletével kiegészítve a királyi udvar papsága, és tette a királyi udvart az írásbeliség egy másik gócává; majd pedig sok európai államban kialakult a királyi udvarnak a polgársággal való szövetkezése, a funkciógyakorló király és a funkciógyakorló polgárság szövetkezése a lényeges funkciót kevésbé gyakorló arisztokráciával szemben.

Mindez azonban az egész társadalmat átfogó, mindinkább intézményesedő, rengeteg alávetés mellett rengeteg szabadságot is tartalmazó társadalomszervezést jelentett, privilégiumok, rendi kiváltságok, rendi gyűlések formájában, amelyik azután az európai, még nem új típusú, de azért már alkotmányosságnak nevezhető intézmények sokaságát hozta létre szerte Európában. Ezeken a rendi gyűléseken alakult ki éppen a hűbériség viszonylatain keresztül a képviselet új intézménye, amit a római államszervezet nem ismert; ezért nem volt képes a római polgári állapotot az egész birodalomra ténylegesen kiterjeszteni, mert a polgárságot nem tudta másképpen elképzelni, mint úgy, hogy a polgár megjelenik a római fórumon, és leadja a voksát, amit egy a birodalom keleti vagy nyugati végében élő polgár aligha cselekedhetett. A középkori hűbériség, illetve az a tény, hogy a hűbérúr a hűbéreseit képviselte, egyben lehetővé tette annak az új közjogi intézménynek a létrehozását, melynek értelmében a politikai gyűléseken is egyik ember képviselhette a másikat. Kezdetben maga a hűbérúr képviselte embereit, később már a képviseletnek önállósult formái alakultak ki, úgyhogy a középkor delelőjén egész Európa a legváltozatosabb formák között, de igenis az alkotmányos szabadságoknak egy bonyolult rendszerében élt.36 Ez nem hasonlított a mai alkotmányfogalmainkhoz, mert nem egységes kategóriákat biztosított az embereknek, hanem szabadságok, szabadalmak, kiváltságok sokaságát a legkülönbözőbb formákban, az írásbeliségre szélesen támaszkodva; és ez a középkori hűbériség volt az, amelyik azután az újkorba való átmenet nagy válságainak nekiindult. Ismeretesek azok a társadalmi, gazdasági okok, amelyek a középkor virágkorát, majd válságát előidézték. Az európai papság a 9–10. századtól kezdve megindította a maga nagy küzdelmét a várurak, a feudális nemesség magánháborúival szemben. Mikor ez nagyban és egészben sikerre vezetett, akkor Európára olyan, aránylag nyugalmi korszak következett be, amelynek árnyékában megindult a polgárság vagyonosodása, amely kezdetben, aránylagosan egyszerű életviszonyok között a katedrálisok csodálatos virágzásában tudott lecsapódni, később azonban az életvitel kifinomodását és a fényűzés növekedését is lehetővé tette. Ebben a helyzetben a legkülönbözőbb erjesztő tényezők léptek föl.

A nemesség funkciótlanná válása, ugyanakkor követelődzésének megnövekedése véres polgár- és parasztforradalmakat váltott ki. A nemesség a saját pozícióit erősíteni kezdte, és ugyanakkor társadalmi funkcióját növelni és tartalommal kitölteni próbálta. A királyság pedig mindezekben a helyzetekben a maga hatalmi szerepét növelni és ugyanakkor a nemesség háttérbe szorításával kapcsolatban megnőtt funkcióját erősíteni igyekezett. Ebben a szituációban a harci helyzeteknek három egymástól különböző felállása és egymást nem fedő felállása alakult ki, ami egyben arra is int, hogy a középkor harcait ne egyértelműen értelmezzük fölül lévők és alul lévők harcaiként. A harcok egyik típusa az volt, mikor a parasztság, helyenként a polgárság a mindennemű feudális felelősséggel szemben kezdett egy harcot, mindennemű élősdiekkel szemben, munkátlanokkal szemben, akik az ő dolgosabb és alkotóbb életformájával szemben álltak. Ezek a polgár- és parasztlázadások rendszerint a királyság és a nemesség szövetségét idézték elő, és rendszerint a lázadások teljes leverésével végződtek. Ennek ellenére a társadalom gyarapodása olyan mértékű volt, hogy hosszú lejáratra a parasztlázadások leverése a parasztság és a polgárság helyzetének fokozatos javulását nem tudta megakadályozni. A felállás másik formája az volt, hogy az erősödő királyság a papság közreműködésével a polgársággal lépett a garázda nemességgel szemben szövetségre. Ez a folyamat hosszú lejáratra egyes országokban, elsősorban Franciaországban a nemesség teljes leverését, udvari nemességgé való szelídítését idézte elő, hosszú lejáratra azonban annyiban volt terméketlenítő hatású, hogy megnyitotta az utat a teljes királyi abszolutizmus számára, amely a középkori, tagolt, rendies alkotmányosság megszüntetését, a társadalom gazdag szerveződésének a felbontását, atomizálódását és egy egyoldalú hatalmi gócnak, az abszolút királyi hatalom gócának a kialakulását tette lehetővé, noha ez az abszolút királyi hatalom még XIV. Lajos37 hatalmának megjelenési formájában sem érte el a korlátlan zsarnokság mértékét. A harmadik felállás az volt, amikor az egész társadalom, elsősorban természetesen a nagyon megvagyonosodott polgárság és a melléje felsorakozott nemesség állt fel a királyi hatalommal szemben, illetve a nemesség által a királyi hatalomtól már régebben kicsikart alkotmányos jogokba az egész polgárság és bizonyos értelemben az egész társadalom belenőtt. Ez a folyamat zajlott elsősorban Angliában és Németalföldön, és hosszú lejáratra ez bizonyult a legegészségesebb és a legtermékenyebb folyamatnak, mert végsőleg az egyoldalú hatalmi gócoknak a felszámolását és az egész társadalom szabadságigényének a megnövekedését hozta létre.

A nagyon korán sikerre vezetett, de egyben izoláltan is maradt svájci forradalomtól38 eltekintve elsősorban Hollandia volt az ilyen típusú társadalmi fordulatnak az áttörési pontja.39 Nem lehet eléggé hangsúlyozni Hollandia jelentőségét abban, hogy a 16. század második felétől kezdve, főleg azonban a 17. században egy szabadsággal oly mértékben ellátott társadalmat hozott létre, amelynek hosszú időn keresztül nem volt mása Európában. Ez a holland társadalom nyújtott átmenekülési lehetőséget a megrekedt német reformáció által véresen levert társadalomreformer szektáknak Anglia felé, és Hollandia volt a kirajzási kiindulópontja azoknak a szektáknak, amelyek azután Anglián keresztül Észak-Amerikában tudtak gyökeret verni. Ez a holland minta inspirálta az angol forradalmat, másrészt az észak-amerikai szabadságharcot,40 és volt mintája a létrejövő polgárosodó szabad társadalmaknak.

Ezek a forradalmak elsősorban a királyi hatalmat tolták félre, vagy tették szimbolikussá, az arisztokrácia számára pedig túlélési lehetőséget biztosítottak olyan társadalomban, ahol a súlypont mind erősebben a városi polgárságra került, illetve Észak-Amerikában olyan társadalomban, amelynek egyáltalán nem is volt arisztokráciája. Mind a holland, mind az angol forradalom – ugyanígy régebben a svájci forradalom – organikusan nőtt ki a középkorias alkotmányosság kategóriáiból. A holland forradalmat a holland rendek vitték, nemesi és polgári rendek a királlyal szemben, az angol forradalmat a középkorból kinőtt parlament a királlyal szemben, sőt még a modern forradalmak mintájául szolgáló és minden régi szálat végül elvágó forradalom, a francia forradalom is vékony szálon a középkori rendi szabadságban gyökerezik, hiszen a rendi gyűlés összehívásából indult el. A francia forradalommal azonban a forradalomnak és a forradalmiságnak új fejezete kezdődött. A francia forradalom lényegében úgy is fölfogható, mint Nyugat-Európa leggazdagabb, de a királyi abszolutizmus szorításában sok tekintetben sorvadozó országának monumentális kísérlete arra, hogy az észak-európai és tengerentúli protestáns országok hatalmas fejlődése mellé a szabadságjogok tekintetében felsorakozzék. A kontinentális Európa legtöbb országában ugyanis a középkori alkotmányosság nagy kísérletei végül is elakadtak, elsősorban elakadtak a legnagyobbszerű alkotmányossági kísérletnek, a 15. századi zsinati mozgalomnak a kísérletei41 oly módon, hogy a helyébe teljesen abszolutisztikus pápaság lépett. Ennek a visszahatása választotta le a kontinentális Európáról a protestantizmust fölvevő Észak-Európát, és a maradék kontinentális Európa, de a protestáns Európa német részéből is tekintélyes terület a fejedelmi abszolutizmus szorításába került. Ez a fejedelmi abszolutizmus ezenfölül Németországban még annyit sem tett, hogy az arisztokráciát leverte volna, sőt éppen Európa „legsikeresebb” arisztokratikus szerkezetét konzerválta a sok fejedelemségből összetevődő Német-Római Császárság formájában. Mindez azonban Európaszerte olyan bürokratikusan szabályozott, rendezett, sokszor népjóléti célokat is követő, de centralizált hatalmat hozott létre, amelynek keretén belül az egyes ember, az átlagember, egy egyszerű polgár, nem is beszélve az egyszerű paraszt számára nem sok vagy semmi szabadságjog nem maradt. Ezt a szituációt próbálta áttörni a francia forradalom formájában Európa leggazdagabb és legfejlettebb országa. Azt állítani, hogy ezt a francia forradalmat lényegében a polgárság indította el, ideológiáját a polgárság érdekei szerint fogalmazták meg, meglehetősen kétes bölcsesség. Kétségtelen, hogy semmiféle forradalom nem juthat valamiféle sikerhez, ha jelentős társadalmi erők nem állnak mögötte; de az az Európára jellemző társadalomkritika jellegű forradalom, amely a társadalom szerkezetében a különböző hatalmi helyzeteket elfoglaló rétegektől azok funkcióteljesítését kéri számon, és funkció-nem-teljesítését megállapítva tűzi ki a hatalmasok megdöntésének a programját, lényegesen több, mint egy bizonyos társadalmi csoport ideológiai vetülete. Ehhez elsősorban az a társadalomkritikus értelmiség szükséges, amely a középkori klerikus értelmiségből kinőve, az újkori reformációs harcokban a vallási elemet megunva és magáról lerázva, a társadalomkritika fegyvereivel fogalmazza meg a fennálló királyi és arisztokratikus előjogok túlhaladottságát. Azt mondani, amint azt sokszor megfogalmazták, hogy milyen okos volt az a francia polgárság, hogy ilyen hatékony ideológiát tudott megfogalmazni – rendkívül naiv és az események sorát szinte megfordító szemlélet. A francia polgárság nagyon is volt szokva a királysággal való szövetkezéshez. Nem véletlen, hogy a 18. század közepén az a bizonyos francia polgár nevetésre fakadt, mikor azt hallotta, hogy Velencében nincs király. A francia polgár nemigen képzelt király nélküli világot magának, a francia polgár rendkívül boldog lett volna, ha királlyal szövetségben sikerült volna megszüntetni azokat az arisztokratikus előjogokat, amelyeket egy merőben élősdivé vált arisztokrácia mellett egy vagyonában az arisztokrácia mellé fölnőtt polgárság okkal és érthető módon sérelmezett. De ennél meg is állt volna, mint ahogy a francia forradalom után is sietett valami ilyennél megállni. Az, hogy ez a francia forradalom alapvető társadalomátszervezési programmal indult, ez messze meghaladta a polgárság mindennemű ideológiai szükségletét; ez a történelemnek kivételes pillanatához kapcsolódott, amikor a régi társadalmi rendszer korhadtsága hirtelen összeomlást idézett elő, s ennek az űrjében csakis egy programcsináló, harcias, ideológus értelmiség tudott valamit egyáltalán elképzelni. Az ez által az űr által megnyílt lehetőségekre ugyan a polgárság rávetette magát, és azokat minden formában igyekezett kihasználni, azonban az ideológia teremtésének a rangja azt a francia polgárságot, amelyik az angol és németalföldi polgársággal szemben lényegesen kevésbé volt társadalmi feladatok vállalására készen, nem illeti meg, s ezt a francia polgárságot ezzel a dicsérő és kiemelő ranggal felruházni teljesen téves dolog. Minden forradalmi változásnak vannak inspirálói, és vannak haszonélvezői. A francia forradalmi változás első haszonélvezője az a réteg volt, amelyik leginkább volt abban a helyzetben, hogy az arisztokrácia és a királyság hatalomvesztése által támadt űrbe belépjen; ez a vagyonos polgárság volt, de ő haszonélvező volt sokkal inkább, mint létrehozó. Más forradalomban esetleg egy bürokrácia a haszonélvező, de szintén csak haszonélvező és nem létrehozó. A legkülönbözőbb változásoknak jelentkeznek haszonélvezői, de a legnagyobb tévedés ezeket visszavetítve döntő okozóknak feltüntetni. A francia forradalom értelmiségi ideológia nélkül sehol sem lett volna, és ezt az értelmiségi ideológiát nem a polgárság írta elő, mert ennek az értelmiségi ideológiának a forradalmi programja messze meghaladta azt, amit a legmerészebb polgár is mint polgár elképzelt magának a 18. század második felében.

Ez az a pont, ahol egy lényeges gondolatmenetet, mondhatnánk úgy is, kitérőt kell beiktatnunk a forradalom és a forradalmi erőszak értelmezése és értékelése tekintetében. Mindennemű társadalomszervezés, különösen azonban az olyan magas morális és humánus célokat kitűző társadalomszervezés, mint amilyen az európai társadalomszervezés régtől fogva volt, szükségképpen az erőszak mennyiségének a csökkentésére irányul, az embereknek az erőszaktól való félelmét akarja csökkenteni. Végig ez volt a keresztény hűbéri államszervezésnek a célkitűzése, és azok az újkori vagy kora újkori forradalmak, amelyek a francia forradalmat megelőzték, mindenütt – noha maguk is erőszakot alkalmaztak – sehol sem az erőszak kultuszának a jegyében, hanem a békesség helyreállításának a jegyében alkalmazták az erőszakot, egy turbulens, bajkeverő és a békességet felborító királyi hatalommal szemben. II. Fülöp42 királyi hatalma Hollandiában éppen úgy ilyen volt, mint I. Károly43 királyi hatalma Angliában, és egyik forradalom se vetette fel a forradalmi erőszak öncélúan termékenyítő voltába vetett hitet, ez az ő ideológiájuktól teljesen távol állt. Ez a gondolat a francia forradalomban vetődött föl. Az a kérdés: miért?

A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni. Mi adja egy forradalmi erőszak indokoltságát és jogosultságát? Ha figyelembe vesszük azt, hogy minden erőszak, minden gyűlölet lényegében az ember félelemmel eltelt torz lelkiállapotából fakad, akkor el kell utasítanunk minden olyan elképzelést, hogy az erőszaknak mint erőszaknak magában felszabadító, alkotó hatása van, és bizonyos fajtájú társadalmi haladás erőszak nélkül egyszerűen el sem képzelhető. Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek, csak görcsös félelmek vannak, esetleg olyan görcsös félelmek, amelyek megmerevedett társadalmi szituációkra épülnek, azonban nem valóságos érdekellentétekre, hanem megmerevedett társadalmi szituációkból fakadó érdekellentétekre. A forradalmi erőszak tehát akkor és csak akkor hasznos és termékeny, ha azért látszik szükségesnek, mert egy bizonyos szituációban egy megmerevedett hatalmi szituáció gyors és egyik pillanatról a másikra való felbontását, szétrombolását teszi lehetővé. Ebben a szituációban a forradalmi erőszaknak az a szerepe, hogy egy ellenállhatatlannak, félelmetesnek, hatalmasnak és tekintélyesnek látszó hatalmi gócról, amelyiknek valójában már nincs funkciója, egyetlen vagy néhány erőszakos gesztus erejénél fogva megmutatja, hogy annak sem funkciója, sem ereje nincsen, ezáltal egy óriási felszabadulást, lélektani és tettleges felszabadulást hoz létre az alávetettek körében, és megnyitja azok alkotói előtt az utat. Csakis akkor termékeny egy ilyen forradalmi erőszak, ha pillanatnyi, és ez után a feladata után nem folytatódik.

Ha a pillanatnyi forradalmi erőszak kedvet csinál a győzteseknek az erőszak állandósítására és olyan célok kitűzésére, amelyeket már nemcsak a hatalmasokkal, hanem az egész társadalommal szemben gyakorolt állandó erőszakkal lehet csak megvalósítani és akkor sem tartósítani, akkor attól a pillanattól kezdve a forradalmi erőszak már nem forradalom, hanem egy új zsarnokságot készít elő, és nem termékeny, hanem a társadalmat beláthatatlan félelmekkel eltöltő jellegű. A francia forradalom felszabadító hatása az volt, hogy a társadalmat egyik napról a másikra ráébresztette arra, hogy sem a monarchia, sem az arisztokrácia a francia társadalom egészének a felkelésével szemben nem képes ellenállni, tehát igenis nagyon könnyen és nagyon gyorsan el lehet érni az arisztokratikus kiváltságok fölszámolását és egy csomó történeti ballasztnak a félretolását. Mivel azonban ezt a forradalmat nem tartotta kézben a benne részes, de nem egyedül és nem döntően részes óvatos polgárság, hanem átadta a gyeplőt az ideológiai szempontoktól irányított racionális társadalomreformer értelmiségnek, ennélfogva létrejött az a félelmes kísértés, hogy a megnyílt erőszak-lehetőségnél és az elért eredményeknél ne álljanak meg, hanem olyan további, eszmeileg kitűzött reformokat érjenek el, amelyek már egyáltalán nem a könnyű elintézhetőség formájában voltak adva, mint a királyság korlátozása és az arisztokratikus előjogok megszüntetése. Ez a felvilágosodott értelmiség annál az antiklerikalizmusnál fogva, amelyet a katolikus egyház ellenreformációs megmerevedése kiváltott, célba vette az egyháznak a lelkeken való uralmának a megszüntetését. És ezzel olyan útra lépett, ahol annak ellenére, hogy ez a célkitűzés nagyon modernnek és esedékesnek látszott, sokkalta félelmesebb és nagyobb ellenkezésekbe ütközött, mint amire számított, és kiderült, hogy már nem egy merőben fiktív hatalomnak szinte ujjpöccentéssel való megdöntéséből áll ez a harc, hanem egy végeláthatatlan és az ország nagyobb részét a forradalom ügyétől eltávolító, végsőleg kilátástalan harcnak az útja ez, amely a társadalmi reformok valóságos és konkrét érdekeitől elszakadva olyan harci célokat tűz ki, amelyek egyáltalán nem érhetik el az emberek vallásos kötöttségeinek a megszüntetését vagy átalakítását.

Magának a királyságnak és az egyébként tehetetlen királynak az ellenállása is ezeknél a kérdéseknél vált leküzdhetetlenül vagy legalábbis visszavonhatatlanul csökönyössé; ez a kérdéskomplexum volt az, amelyik végül a királyságot arra indította, hogy a forradalommal mindenestül szembeforduljon. A király elsősorban a papság polgári alkotmányának a kérdésében fordult véglegesen szembe az alkotmányozó gyűléssel. Ez váltotta ki a királyság menekülési kísérletét, majd később a közép-európai hatalmak beavatkozási kísérletét, és ez hozta végül létre a forradalmi terrort, a királyság teljes összeomlását és az erőszaknak olyan állandósulását, amely mellett a XIV. Lajos abszolút királysága nagyon szelíd uralomnak volt minősíthető. Az a terror, aminek az igazolására mérhetetlen mennyiségű tintát fogyasztottak el, lényegileg a francia forradalom zsákutcája és csődje volt. Nem igaz, hogy egy forradalom fenntartásánál ilyen terrorra szükség van; csak olyan forradalom fenntartásánál van szükség ilyen terrorra, mely józan eszközökkel keresztülvihető célokat meghaladó célokat tűz ki maga elé. A forradalmi terror volt az, amely az Európa-szerte általános szimpátiával fogadott forradalmat Európa-szerte rémületessé és sok tekintetben meggyűlöltté tette, és a forradalmi terror volt az, amely mind a mai napig kiható hatállyal létrehozta azt az azelőtt nem ismeretes, két teljesen terméketlen emberfajtát, amelybe azóta az európai gondolkodás be van zárva mereven és reménytelenül: a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt. Mind a két emberfajta tökéletesen steril jelenség; a valóságos politikus, a valóságos államférfi, a valóságos társadalomreformer pontosan egyformán képes a konkrét szükségletnek megfelelően hagyományőrző és társadalmat reformáló, esetleg forradalmi lépéseket tenni, s nem alapvető alkati adottsága neki az, hogy ő reakciós, vagy az, hogy ő forradalmár. A francia forradalom választotta ki az emberiségből ezt a két alapvetően terméketlen emberfajtát: azt, amelyik mindent görcsösen őriz, és azt, amelyik mindent eszeveszetten támad. Se egyik, se másik nem konstruktív, szembenállásuk mindig valamilyen görcsös fikcióval kapcsolatos, és végeredményben az erőszak, a társadalomban kifejtett erőszakmennyiség ugrásszerű növekedését idézik elő mindketten, holott mindennemű társadalomreform, forradalmi és nem forradalmi egyaránt, egyedül igazolható célja a társadalomban lévő félelemmennyiség, erőszakmennyiség és gyűlöletmennyiség csökkentése. A reakciós és a forradalmár az a két emberfajta, amely sötét összeesküvések leleplezésében éli ki magát, akár úgy, hogy a társadalom bajait mindenestül egy sötét összeesküvésnek tulajdonítja; holott gyakorlatilag a társadalomban élő bajok kilencvenkilenc százalékban nem sötét összeesküvésekből, hanem megmerevedett érdekviszonyokból, bizonyos görcsös helyzetekből származnak, amiknek a feloldása, nem pedig az agyonrémisztgetés a legközvetlenebb cél. És ugyanez a reakciós és forradalmár szemlélet az, amelyik a politikai hatalom birtokában szüntelenül összeesküvéseket leplez le, összeesküvéseket szimatol, néha összeesküvéseket kreál, hogy aztán azokat égzengés közepette leleplezhesse és elnyomhassa.

Ezen a ponton általános érvényű kitérésre van szükség, az erőszak társadalmi szerepéről és esetleges hasznosságáról; a forradalom ennek csak egyik alkérdése.

Utaltunk már arra, hogy az emberek egymás közötti erőszakának semmiféle köze nincs valamiféle biológiai természettörvényhez, mert a természetben, elsősorban a például szolgáló állatvilágban a kölcsönös pusztítás és erőszak nem olyan általános és nem olyan nagymértékű, mint ahogyan azt a ragadozók világából {3-44.} vett speciális példák igazolni látszanak, és sokkal jelentősebb az életnek a kölcsönös érdekeltsége, mintsem a kölcsönös szembenállása. Ezenfelül az élővilágban ezek az erőszaknak például felhozott jelenségei fajok között fordulnak elő, fajokon belül egészen kivételes esetekre és különleges határesetekre korlátozódnak. Az a gondolat tehát, hogy az emberek közötti élethalálharc és erőszak valamiféle ősi biológiai természettörvény volna, teljességgel téves, és teljességgel elfedi azt a valóságos tényt, hogy az emberek egymás közötti erőszaka és állandósított élethalálharca azokból a félelmi komplexumokból táplálkozik, és azoknak egyik megnyilvánulása, amelyek az ember magasabb szintre lépésének, tudatossá válásának, haláltudatának a mellékes torzulásai. Ennek a felismerésnek révén világossá válik, hogy lényegében minden vallás és lényegében minden államszervezet, az egyik az ember belső lényének a – mondjuk így – szervezése útján, a másik az emberek egymás közötti viszonylatainak a szervezése útján arra törekszik, hogy ezeket az ember tudatossá válásából adódó félelmi, gyűlölködési és erőszakgörcsöket valamilyen módon feloldja. Az európai történelem végeredményben az erre irányuló – mondjuk így – keresztény kísérletnek a része. A keresztény válasz az erőszak, a félelem és a gyűlölködés görcsére az aktív szeretet központba helyezése, az aktív szeretet, mint minden emberi görcsöt feloldani képes, minden erőszakot megsemmisíteni képes, lefegyverezni képes erő szerepel Krisztus példázataiban és példagesztusaiban a leggyakrabban. Ismételten le kell szögezni azt, hogy ezek az erőszakkal kapcsolatos alapvető krisztusi előírások: Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel; Aki kardot ránt, kard által vész el stb., ezek nem valamilyen ügyefogyottságnak a hirdetései, és egyáltalán nem passzív magatartásra biztatnak. Ez a passzív magatartás Krisztus egész egyéniségével rendkívüli mértékben ellenkezik, Krisztus igen aktív magatartású személyiségnek mutatkozik. A hangsúly azon van, hogy minden erőszak lényegében valamiféle görcsös állapotból fakad, és minden erőszakos gesztussal szemben létezik egy aktív szeretetből fakadó erősebb szeretetgesztus, amelyik azt az erőszakgesztust lefegyverezni képes. Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel tehát nem azt jelenti, hogy bambán tűrjük el, ha megdobnak kővel, és bambán próbáljuk az ellenfél kegyeit keresni, hanem azt, hogy találjuk meg azt a gesztust, amelyik a kővel dobálóban felkelti a saját cselekedete feletti szégyenkezést, a saját cselekedete hiábavalóságának a megismerését.

Mindazok a cáfolatok tehát, amiket erre a krisztusi előírásra föl szoktak hozni, hogy hát vajon ennek a krisztusi szabálynak a jegyében szó nélkül tűrjük, ha szeretteinket vagy ártatlanokat vagy védteleneket hóhérok és pribékek támadnak meg, és szörnyűséggel és halállal fenyegetik őket, hogy erre ne rántsunk magunk is kardot, és ne védelmezzük meg őket? Egyáltalán nem ez az előírás tartalma.

Az előírás tartalma az, hogy a legszörnyetegebb pribékkel szemben is létezik olyan gesztus – amennyiben a szörnyeteg pribékkel szemben is az aktív szeretet, az emberi sajnálás, az együttérzés képességét az utolsó pillanatig meg tudom őrizni –, létezik vele szemben egy olyan gesztus – hogy ez hol van, a gyermekében rejlik, vagy az édesanyjában vagy bármiféle egyéb lelki háttérben, azt az adott helyzetben lehet vagy kell vagy jó megtalálni –, létezik egy olyan gesztus, amely fölemelt karját lehorgasztja, és az agresszív cselekedet hiábavalóságára ráébreszti. Hozzá kell tennünk, hogy minél félelmesebb és absztraktabb szervezetek részeként történik ez az erőszak, pl. egy háború vagy egy apparátus részeként, annál kisebbek, szinte reménytelenebbek a sanszai egy ilyen gesztus sikerének. A hangsúly azonban azon van, hogy minden erőszakhelyzetben van lefegyverző gesztus, és ezt kell keresnünk. Ha nem tudjuk megtalálni, akkor nem tehetünk mást, mint hogy megvédelmezzük azokat, akik reánk vannak bízva, erőnk szerint és az adott esetben rosszabb megoldásként az erőszak eszközeivel. A lényeg azonban annak a tudata, hogy ez az erőszakos eszköz a rosszabb megoldás. Minden jogosan alkalmazott erőszakot nem az önünneplés lelkiállapotában, hanem a mélységes szégyenkezés lelkiállapotában kell vállalni, és kell reá visszaemlékezni, annak tudatával, hogy éppen helytálltunk ilyen vagy olyan helyzetben, de az igazi nagy cselekedetet, a lefegyverző gesztust, a szeretet lefegyverző gesztusát nem tudtuk megtalálni – csődöt mondtunk. Ezzel a szégyenkezéssel lehet csak a szükséges erőszak gesztusait elviselni, és semmiképpen sem az erőszak bármiféle glorifikálásával, ünneplésével vagy szükségszerűségének a hangoztatásával.

Ennek a szemléletnek a jegyében érdemes felelni néhány nagyon különbözőnek látszó, de alapjában nagyon rokon kérdésre: ezek a háború kérdése, a forradalom kérdése és a szülői pofon kérdése. Ez a három kérdés teljesen analóg. Mind a három esetben arról van szó, hogy vannak helyzetek, amikor a háború is, a forradalom is és a szülői pofon is valamiféle görcsös, ostoba, hatalmi vagy erőszakhelyzetet megsemmisíteni képes, és alapjában véve felszabadító hatásuk van. Mind a három tehát adott esetben hasznos és indokolt lehet, de csakis azok között a korlátok között, amiket előbb mondottunk, mint szükséges rossz, mint a jobb megoldás meg nem találása esetén elővehető másik megoldás.

Itt van tehát a felelet arra a kérdésre, hogy: szabad-e a gyereket verni? A gyereket jobb nem verni, jobb megtalálni azokat a gesztusokat, amelyek a gyerek görcseit feloldják, és őt a fegyelmezett emberi lét felé irányítják verés nélkül. Azonban egy féktelen és bőréből kibújni kívánó és szociális viselkedéssel szembeforduló gyereket kétségkívül jobb kellő időben nyakon ütni, mint semmit sem csinálni vele. Egy pusztító ellenséggel szemben jobb szembeállni, mint semmit sem csinálni vele. És egy elviselhetetlenül zsarnoki hatalommal szemben jobb fellázadni, mint semmit sem csinálni vele.

Ez a háború, a forradalom és a szülői pofon relatív igazolása. Ugyanakkor azonban azt kell szigorúan leszögezni, hogy ezek sohasem abszolút jók, sohase végső, kizárólagosan szükségszerűek, hanem mindig a lehetséges legjobb módszer alatt maradó, adott esetben segítő és valamire használható lépések. Erre megint csak vannak krisztusi példák: ostorral verte ki a kufárokat a templomból, de a fentiek jegyében merem föltételezni, hogy ezt egy kicsit ő is szégyellte maga előtt, és gondolkodott, hogy mi mást kellett volna tennie, hogy ezek a kufárok szégyenkezve kisomfordáljanak abból a templomból.

Ez után a kitérő után visszatérek a fő gondolatmenetre, a francia forradalom és következményeinek az értékelésére.

Ennek a forradalomnak a párját ritkító sikere és a párját ritkító kudarca, terrorba fulladása – mint mondottuk – termelte ki ezt s két terméketlen emberfajtát; egyik a forradalmár, akinek a számára a forradalom olyan óriási dolog, hogy ennek a jegyében mindent megtesz, hogy a francia forradalom teljesen terméketlen, terrorisztikus korszakát a legkülönbözőbb honvédelmi és belső politikai indokokkal indokolja; holott valójában egy szörnyűséges tömeghisztéria volt, amely pontosan azok ellen nem védte meg a francia forradalmat, akik ellen védeni akarta, hanem a francia forradalmat diszkreditálta az egész világon, és olyan belső pusztítást végzett a forradalom ragyogó embergarnitúrájában, ami után csak a cinikusok és a mindenre képesek maradtak meg. A forradalmár olyan emberfajta, aki a forradalomcsinálás technikáját, a forradalomállandósítás technikáját tanulmányozza, kidolgozza, az életét erre teszi fel, holott azok a legtermékenyebb forradalmárok, akik az adott pillanat adott szükségessége alapján léptek rá erre a pályára, nem pedig egy életen keresztül hivatásszerűen és technikaszerűen készültek reá. A másik, nem kevésbé terméketlen emberfajta a reakcionárius, aki a francia forradalom terrorkorszakán való megrökönyödés állapotából kiindulva és az emberekben kialakult megrökönyödésre hivatkozva görcsösen fordult szembe mindennemű forradalmi lépéssel; a forradalmi magatartás, sőt a reformer magatartás, a kritikai magatartás minden megnyilvánulását üldözi, és olyan görcsös, lezárt önvédelmi magatartást hoz létre különböző fennálló hatalmi képződményekben, amivel egyben ezeknek a képződményeknek az értékes elemeit is diszkreditálja. Különösen jelentős ennek a reakcionárius magatartásnak a veszedelme éppen a polgári forradalom vívmányait őrizni vélő vagy azt részben őrző polgári demokratikus, mondjuk úgy, hogy kapitalista világban, ahol a {3-48.} forradalmiságtól való görcsös félelem egyben a polgári demokrácia nagy történeti értékeit is diszkreditálja.

A forradalom végletes kultuszának és a forradalom szent borzadállyal való elutasításának ebben az atmoszférájában, a francia forradalmat követő évszázadban került sor az európai társadalomfejlődés következő aktuális lépésének, a szocializmusnak a megfogalmazására; és az, hogy ez így történt, a szocializmust rendkívül súlyos indulási tehertétellel látta el. A szocializmus programja lényegében nem más, mint a polgári demokratikus forradalom nagy lépésének logikus folytatása. A polgári demokratikus forradalmat egészében úgy fogalmazhatjuk, mint az alkotó, műgonddal alkotó emberfajta felülkerekedését a hivalkodóan reprezentáló, harcias, arisztokratikus emberfajtával szemben. Maga az egész feudális, arisztokratikus európai rendszer a maga idejében, a kereszténység nagy erőszak-szelídítő társadalomszervezésének volt a megnyilvánulása, azonban ez a társadalomszervezés igen nagy mértékben, igen széles körben kénytelen volt kompromisszumot kötni azzal a harcias, verekedő, barbár arisztokráciával, amely az európai államokat megalapította és megszervezte. Amilyen arányban ez a békeszervező feladat előrehaladt, abban az arányban került napvilágra ennek a barbár arisztokráciának a funkciótlansága, s bár a 18. században ez az arisztokrácia rendkívül magas fokban kifinomult, s bár utol nem ért módon mecénásává tudott lenni művészeteknek, és ragyogó kultúrkorszakot patronált – nem hozott létre, de patronált Európában a 17–18. században –, mégis nyilvánvaló volt, hogy privilégiumai nincsenek arányban társadalmi teljesítményével. Egy társadalmi rendszer haszonélvezőit sosem lehet merőben művészetpártolási teljesítményekkel igazolni, döntően mégis a társadalomszervezési teljesítmény a lényeges; és ebből a szempontból nyilvánvaló volt már a 18. századra, hogy az arisztokrácia társadalomteljesítményei tényleges kiváltságainak messze alatta maradnak, és a tényleges társadalomszervezést olyan mértékben bízta egy hivatalnok értelmiségre, amely szükségképpen felidézte ennek a hivatalnok értelmiségnek s vele párhuzamosan a javak termelését megszervező polgárságnak a vele szembe való fordulását.

Tehát a polgári forradalom bizonyos értelemben logikus folytatása a feudális, középkori hűbéri szabadságok rendszerének. Ez a folytatás azonban csak Anglia, Hollandia és az északi országok vidékén történt aránylagosan folyamatosan, Franciaországban már nagy zökkenővel; és kétségtelen, hogy a polgári forradalom és a szocialista forradalom között több az összefüggés és az egyfeladatúság, mint mindkettő és a keresztény hűbériség erőszakcsökkentő társadalomszervezése között. A szocialista forradalom lényegében nem mond mást, mint azt, hogy amiképpen a született rang társadalmi funkciója túlélte magát, és felszámolandó – ahogy ez megtörtént a polgári forradalomban –, azonképpen a született vagyon társadalmi funkciója is túlélőben van, és a műgonddal alkotó ember életformájának a teljes győzelme azt kívánja, hogy ne csak főispánságokat és királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a tényleges alkotó teljesítmény arányában ebben a munkában részt venni.

Ez lényegében a szocializmus tartalma. Tehát egy egységes folyamat második fázisáról van szó. Mikor azonban a szocializmus megfogalmazására sor került, akkor volt tetőpontban Európában a lényegében visszafelé fordult, restaurációba torkollott, saját teljesítményét befejezni nem tudó francia forradalom nagy értelmezési válsága. Ekkor álltak legerősebben szemben forradalmárok és reakcionáriusok, ennélfogva a szocializmus tennivalóinak a megfogalmazása a forradalomnak mint centrális kategóriának a megfogalmazásával történt; s ahelyett hogy a kívánatos társadalmi állapot megfogalmazása történt volna meg elsősorban, ahelyett a feléje vezető út megfogalmazása történt, a forradalom kikerülhetetlen szükségszerűségének, mindent megújító termékeny nagyszerűségének jegyében, amely ideológia alapvetően hamis. A forradalmat nem lehet akarni, a forradalmat egy bizonyos történeti szituációban el kell vállalni, de ideológiát csinálni abból, hogy bizonyos változások csak forradalom útján lehetségesek, teljesen torz elképzelés, ami e nélkül a lényegében romantikus forradalomkultusz nélkül egyáltalán józan ésszel eszünkbe se kellett volna hogy jusson. Az a szocializmus keretében sokszor elhangzott szólam, hogy nem volt még olyan uralkodó osztály, amely önként pozícióját föladta volna, éppen olyan üres szólam, mint az a szokványos szentencia, hogy a világtörténelem osztályharcok sorozata, az ellenkezője mint szólam ugyanannyit ér. Előbb-utóbb minden magát túlélt társadalmi uralkodó osztály önbizalma meginog, és valamilyen formában kénytelen pozícióit átadni. A történelem bőséges példát mutat olyan helyzetekre, amikor egy uralkodó osztály pozícióit önként átadta, mert megingott önmagában való hite, vagy mert egyszerűen az uralom kényelmetlenségeit le akarta rázni magáról, a késő római arisztokráciától kezdve az angol birodalom arisztokráciájáig a legkülönbözőbb szituációkból hozhatunk föl példát arra, hogy létezett olyan uralkodó társadalmi osztály, amelyik pozícióit önként feladta. Ebből az önkéntes pozíciófeladásból egy csomó kompromisszum származik, egy csomó részpozíciónak az időleges megtartása, az átmenet meghosszabbítása; tehát kiesik az a nagy forradalmi élmény, hogy egyik napról a másikra megéljük az eddigi hatalmasok drámai le-föl tűnését és minden pozíciójuk fölszámolását, ami lehet egy nagyon izgalmas drámai élmény, de ennek a mindenáron való pusztulása egyáltalán nem szükségszerű, és nem is termékeny.

Ennek a gondolatnak a jegyében fogalmazódott meg tehát a szocialista átalakulás szükségessége úgy, mint egy újabb forradalom szükségessége az éppen imént lezajlott polgári forradalom után; ami különösen furcsa, ha meggondoljuk azt, hogy milyen óriási időközök választják el egyébként a nagy forradalmi változásokat még az idevonatkozó marxi séma szerint is. Ha a rabszolga-társadalom és a feudális társadalom évszázadokra kiterjedő valamik voltak, s ha a kapitalizmus ezekkel egyenrangú változata a lehetséges társadalmi rendnek, mi indokolja azt, hogy a kapitalizmus úgyszólván évtizedek alatt máris túlélje magát, és köteles legyen helyet nyitni a szocializmusnak? Az indokolja, hogy a kapitalizmus távolról sem olyan igazán végiggondolt és olyan igazán teljes társadalmi rendszer, mint amilyen a keresztény középkori hűbériség volt, hanem lényegében átmeneti állapot a hűbériség arisztokratikus kötöttsége alól való teljes felszabadulás felé; olyan állapot, amiben a született rang nyomasztó uralma alóli felszabadulás már megtörtént, a született vagyon nyomasztó uralma alóli felszabadulás még nem, ez azonban nem két külön forradalom, hanem egyugyanazon forradalomnak a része. Ebből következik az is, hogy ha jobban megnézzük ezeket a forradalmakat, akkor kiderül, hogy olyan országban, ahol alaposan megtörtént a polgári demokratikus forradalom, úgyszólván lehetetlen valóságos szocialista forradalmat létrehozni, mert a született uralmaknak a nyomasztó lélektani súlyát az első forradalom tulajdonképpen már felszámolta, és a szabadság kialakult rendszerében megvan a lehetősége a második átalakulás esetleg elhúzódó, de békés lebonyolításának. Ezzel szemben olyan országokban, ahol szocialista forradalom tört ki, ott a közeli megnézésben kiderül, hogy ezek olyan országok, ahol a polgári forradalom és a szocialista forradalom időben úgyszólván egybeesnek – éppen Oroszországban végeredményben egyetlen esztendő pár hónapja választja el őket egymástól. Itt tehát nem polgári forradalomról van szó és szocialista forradalomról, hanem egy egységes forradalmi folyamat két fázisra eséséről; az első fázisban a meglehetősen erőtlen és teljesítőképtelen polgárság belép az üressé vált helyzetbe, és azzal nem tud mit csinálni, a másik fázisban a szocialista forradalom képzett és felkészült forradalmárai berendeznek egy tartós diktatórikus uralmat. Valójában a szükséges forradalom nem történt meg sem egyikkel, sem másikkal, hanem mind a kettővel a szükséges forradalomnak csak egy része, különböző tehertételekkel súlyosbítva.

Míg tehát a demokratikus francia forradalmiság 19. századi hívei Garibalditól Petőfiig, ha mégannyira is igazolni igyekeztek a francia forradalom terrorkorszakát, de ugyanakkor nem siettek azt megismételni, hanem alapjában véve a szabadságban, a szabadság intézményében, emberségben hívő és ezt a hitüket megvalósítani igyekező emberek voltak, addig a szocialista forradalmiság 19. században megfogalmazott programja már eleve tudomásul vette nemcsak a forradalom kikerülhetetlenségét és mindent megoldó nagyszerűségét, hanem egyben szükségszerűnek ítélte az erőszaknak azt a francia forradalmi légkörre is jellemző állandósítását, amely a pillanatnyi erőszak által elérhető igazi termékeny reformok után az állandósított erőszak jegyében akart keresztülvinni olyan változásokat, amelyek saját ideológiai elképzelésekből fakadtak, nem pedig a társadalom közvetlen reális szükségleteiből. Az öncélú forradalmiságnak ez az erőszakkultusza vészes következményeket érlelt meg a 19. század végére és a 20. század elejére. Eddigre ugyanis összegyülekeztek a társadalomnak azok az erői, amelyeket egyrészt a demokratikus forradalom pozíciójukban megrendített vagy bizonytalanná tett, továbbá azok az erői, amelyeket a felrajzolódó szocialista forradalom fenyegető magatartása mindenre elszánt védekezésre és visszaütésre indított. A polgári forradalom által megrendített rétegek közé tartozott először az arisztokrácia, amely Európa nagyobb részében nem tűnt le teljesen, de pozícióban nagyon erősen meggyengült; továbbá a kispolgárság tekintélyes része, amelyet a nagytőke háttérbe szorított; továbbá a fizetésből élő hivatalnokrétegek, amelyek a polgári gazdagság mellett megrövidítettnek érezték magukat; nemkülönben a parasztság széles rétegei, amelyek a kapitalisztikus formákkal szemben csak nagyon bizonytalanul és megzavarodva tudtak beilleszkedni vagy védekezni. Mindezek az átmeneti rétegek, ellentétben a proletariátussal, amely a teljes kisemmizettség állapotában a teljes szembefordulást vállalta, nem teljes forradalmiságot, hanem inkább egy múltba forduló, múltból kultuszt űző új ideológiát alakítottak ki, amely azonban átvette a forradalmiságtól az erőszak korlátlan kultuszát, és lényegében ezekből a társadalmi összetevőkből született meg az, amit mai szóval fasizmusnak nevezünk. Hogy ehhez a fasizmushoz Európában milyen egyéb nemzeti problémák kellettek, arra most nem térünk ki,44 a lényeg azonban az, hogy a fasizmus a francia forradalom részbeni kudarcának az egyik legszörnyűbb mellékterméke. A másik, nem sokkal kevésbé szörnyű mellékterméke az, amit talán a sztálinizmus szavával jelölhetünk, amely tulajdonképpen nem más, mint az esőszak állandósításának az egyik további következménye: a sztálinizmus volt az, amely fölismerte, lényegileg ugyanúgy, mint a francia jakobinusok, hogy azt az erőszakot, amit a forradalom alapítói magától értetődően a forradalom elszánt ellenségével, a régi társadalom védelmezőjével szemben alakítottak ki, nemcsak a régi világ erőivel szemben lehet alkalmazni, hanem a saját szervezetünk ellenkező, nem engedelmeskedő vagy csak egyáltalán rivális csoportjaival szemben is. Ezáltal a végeláthatatlan erőszaknak olyan hisztériáját szabadították a maguk társadalmára, amely a forradalom ügyét is vészesen kompromittálta, és lényegileg ugyanúgy a hatalom ügyintézőinek, a hatalom ügyes manipulánsainak és a terrorkorszak cinikus túlélőinek adta át az ügyek vitelét, mint annak idején a francia forradalom. A fasizmus legszélsőbb formáit a második világháború ugyan megsemmisítette, azonban a világ lényegében továbbra is annak a szörnyű, mesterkélt és mesterséges ellentétnek a csapdájában él, amely a francia forradalom és – most már hozzátehetjük – az orosz októberi forradalom értelmezése körül zajlik, és amely ezt a bizonyos két terméketlen emberfajtát a porondra juttatta: a forradalmárt és a reakcióst, majd ezek további deformációs termékeit, mint a sztálinistát és a fasisztát, vagy mondjuk úgy modernebb szóval: a „McCarthy-istát”45. Ezek a szemben álló emberfajták, úgy is mondhatjuk, hogy egymásból élnek, rettentő szükségük van a másikra, mert a másikkal igazolják mindazt, amit ők maguk elkövetnek; nagy bajban lennének, ha a másik nem volna, és időnként összeesküvések formájában maguk produkálják azt a másikat, akivel azután igazolják cselekvésüket.

Hogy áll most Európában a szükséges társadalmi változás frontja? Adva van először is a kapitalizmus, amelyben a hatalom birtokosa, a nagypolgárság már ugyanúgy nem saját maga viszi a társadalmi teljesítményt, mint annak idején az arisztokrácia, hanem egy csomó, saját magával összeötvözött, de azért alapvetően tőle különböző értelmiségi vezetőnek a segítségével, és tulajdonképpen {3-54.} azt a rengeteg, hallatlanul nagy anyagi lehetőségek fölött rendelkező és ugyanakkor teljesen felelőtlen privát embert, akik ma a kapitalizmus összességét kiteszik, lényegében éppúgy funkciótlannak és éppolyan fordulattal kikapcsolhatónak kellene tekinteni, mint annak idején az arisztokráciát. Mi ennek a fordulatnak az akadálya?

Sok akadálya van. A legfőbb akadálya pontosan az, hogy olyan társadalomban zajlik mindez, amely a nagy polgári fordulaton túl van, annak a szabadságintézményeit berendezte; ennek a szabadságintézménynek a jegyében a fokozatos, de az adott feladathoz képest túlságosan lassú változás eszközeinek a birtokában van, tehát egyszerűen nem képes produkálni egy olyan mindenre elszánt réteget és erőt, amely a forradalmi változás hordozója legyen. Ehhez járul az, ahogy arra Marcuse46 rámutatott, hogy maga a szervezett munkásság is ennek az okos kapitalizmusnak az árnyékában a hatalomnak, másodosztályú szinten ugyan, de részesévé vált, tehát maga is megszűnt végsőleges forradalomra hajló réteggé lenni. Valódi forradalomra tehát nincs reális kilátás. Erre Marcuse abból a dogmából kiindulva, hogy forradalomnak lenni muszáj, és döntően szükséges változás másképpen, mint forradalommal, nem történhetik meg, kénytelen egy keserves és kínban fogant seregszemlét csinálni a társadalom alapvető termelési apparátusán kívül eső marginális forradalmi tényezők között: egyetemi ifjúság, elnyomott faji csoportok, a társadalmon kívüli vagy a szélére szorított különböző rétegek; de nem mondja meg, hogy ezek együttvéve hogyan és honnan volnának képesek a hatalomátvétellel is járó forradalom hordozóivá lenni. Arra nem tud kilyukadni, ami a legtermészetesebb fölismerés, hogy ezeknek a rétegeknek a pozitív és termékeny társadalomkritikája és az uralmon lévő nagypolgári rétegek amúgy is megingott önbizalmának a mind fokozódóbb ingatása révén igenis el lehet jutni a kitűzött változásokhoz, mert ezek a rétegek tulajdonképpen már ötven esztendeje a megingott önbizalom állapotában vannak, és kizárólag a szocialista forradalomtól való páni félelem folytán kényszerültek arra, hogy saját igazolásukat {3-55.} megpróbálják, egyrészt nagyon okos jóléti és hatalommegosztási politikával, másrészt olyan újféle ideológiákkal, amelyek őket a technokratákkal vagy a technokrata értelmiséggel veszik egy kalap alá, és ezeken keresztül próbálják igazolni. Azonban merőben öröklési alapon vagyonnal bíró nagypolgárság és technokrata értelmiség két külön dolog; s ha mégannyira is igyekszik a nagypolgárság a technokrata értelmiséget a maga köreibe bevonni és a maga oldalára vonni, alapjában véve ma már csak ballasztja ennek a technokrata értelmiségnek.

Ez az egész keresztény társadalomszervezés és a keresztény emberalakítás évszázados kohóin keresztülment nyugat-európai kapitalizmus igenis sokkal nagyobb mértékben moralizált formája a társadalomszervezésnek, semminthogy ne volna nagyon is érzékeny az önbizalmát megrendítő kritikára, mihelyt az megszünteti ezt az adott helyzetben teljesen céltalan forradalmi ijesztgetést, amelyet nem képes beváltani. A forradalmiság mellett a másik nagyméretű – hogy ezt a kissé parlagi szót használjam –, nagyméretű öngólja a szocialista forradalmiságnak, különösen a marxista megjelenésű forradalmiságnak a gazdasági tényezők előtérbe helyezése, amely alkalmat és lehetőséget ad arra, hogy különböző társadalmi rendszerek értékét az általuk előidézett gazdasági jóléten mérjék le. Ez alkalmat ad arra, hogy ebben a versenyben a kapitalizmus, legenyhébb szóval mondva, versenyképesnek, helyenként fölényesen versenyképesnek bizonyuljon, holott sehol sincs megírva, hogy egy társadalmi rendszer jóságát az általa termelt javak mennyisége és az általa előidézett jólétnövekedés rohamos volta méri le. A jólétnövekedés rohamos volta ugyanannyi bajt tud csinálni, mint hasznot. A döntő a társadalom előidézett belső egyensúlya, aránylagos fokozódó erőszakmentessége és a társadalom egészét kielégítő igazságossága. Ez a mértéke a jó társadalmi rendnek, nem pedig az, hogy az évenkénti gazdasági termelékenység növekedése mekkora. A kapitalizmus válsága éppen abban áll, hogy az óriási termelékenység óriási növekedése mellett és ennek az óriási termelékenységnek aránylag igen nagy százalékban a munkásságra {3-56.} való kiterjesztése mellett is állandó elégedetlenséget tart ébren a társadalomban lévő igazságtalanságmennyiség miatt, mert először az embereknek tekintélyes tömegét részelteti hallatlan mértékű rendelkezési lehetőségekben, ugyanakkor, mikor ennek megfelelő társadalmi funkciót nem teljesítenek; másrészt az embereknek igen tekintélyes marginális helyzetben lévő kisebbségét tartja továbbra is folyamatosan a nyomorgás állapotában. Sem az értelmiségi ifjúság forradalmi megnyilvánulásai, sem a marginális helyzetben lévő csoportok kétségbeesett akciói nem alkalmasak arra, hogy megdöntsék a fennálló társadalmi rendet, de konstruktív társadalomkritikával párosulva alkalmasak arra, hogy megingassák az amúgy is sokfejű, széteső, igazi központtal nem rendelkező, birtokban lévő rétegek önbizalmát. Szándékosan nem használom az „uralkodó osztályok” kifejezést, mert a demokratikus forradalom lényege éppen az uralomnak nagymértékű szétszórása, és az a társadalomkritika, amelyik mindenütt uralkodó osztályokat szimatol, és ezeknek olyan mértékű összetartást és közös akcióképességet tulajdonít, amivel azok távolról se rendelkeznek, lényegében nem más, mint a régi, monarchikus uralkodó képének modern feltételekbe való teljesen anakronisztikus átvetítése; és mivel modern nyugat-európai és észak-amerikai feltételek mellett nincsen olyan központi uralkodó, sem góc, sem réteg, amit egyszerűen a társadalom feletti rendelkezés központjának lehetne beállítani, annálfogva ilyen groteszk frazeológiákkal kell élni, hogy ilyen és ilyen körök uralkodnak. Mi az, hogy „körök”? Szalonok ezek, vagy részvénytársasági gyűlések, vagy hol vannak azok a körök, amelyek uralkodóknak nevezhetők? Valójában nagyon komplex egyensúlyi helyzetnek a végeredménye az, ami egy polgári demokratikus szabadságintézményekkel rendelkező országban végül együttesen a hatalomgyakorlás összességeként megjelenik, ami a legkülönbözőbb pontjain kikezdhető, belső önbizalmában megingatható, adott esetben megbontható, szövetségesekként leválasztható.

Mindehhez azonban az kell, hogy a kilátástalan forradalmiság frazeológiáját egyszer végre radikálisan föladjuk, és rájöjjünk arra, hogy a forradalom nagyon hasznos dolog lehet adott szituációkban, és nagyon haszontalan más szituációkban. Ilyenfajta átköltések, hogy forradalmat lehet békés úton is csinálni, forradalmat lehet parlamentáris úton is csinálni, teljesen hiábavalók, mert vagy képpé teszem az egész forradalmat ebben a helyzetben, azt mondom, merő kép az, hogy parlamentáris úton forradalmat értem el; vagy ha pedig úgy gondolom, hogy parlamentáris úton lefolytatok valamilyen hatalomváltást, aztán a hatalom birtokában előveszem az addig eldugott erőszakot, ez nagyon átlátszó manőver, amely végeredményben megint csak ugyanazt a páni félelmet és gyakorlatilag a reakció győzelmét fogja elindítani, mint már a történelemben annyiszor. Ha pedig arról van szó, hogy csak egyszerűen forradalomnak nevezek egy merőben szabadságjogi eszközökkel és parlamentáris eszközökkel lefolytatott jelentősebb változást, akkor ez a forradalom szónak kiterjesztése, amit merőben a forradalmi romantika fenntartása érdekében használunk ahelyett, hogy a dolgokat nevén neveznénk; társadalomreformnak, fokozatos átalakulásnak, amelyek természetesen a forradalmiság által nagyon szigorúan elátkozott kategóriák. Természetesen joggal átkozza el a forradalmiság ezeket a kategóriákat, ha valaki mindenáron csak reformmal, csak békés átmenettel akarja a dolgokat csinálni, olyan helyzetekben, amikor a forradalom rövidebb, hasznosabb és egyszerűbb. Azonban az ellenkező véglet, amelyik mindenáron forradalmat akar csinálni olyan helyzetekben, amikor annak nincs meg a lehetősége, pontosan ugyanaz a korlátoltság. Hozzá kell tennem még, hogy az olyan országokban, ahol a sokkal valóságosabban létező uralkodó osztályok gyakorolnak brutális és barbár hatalmat, olyan uralkodó osztályok, amelyek a lelkiismeret-furdalás veszélyével szemben vértezettek, például Latin-Amerikának az uralkodó osztályai, ott a klasszikus forradalomnak a klasszikus feltételei megvannak, és az indokoltsága is elég nagy valószínűséggel megvan, és egy csomó ponton ennek a sikerei is látszanak. Rendkívül légyeges azonban, hogy ez a klasszikus forradalmiság egyben a {3-58.} klasszikus demokratikus forradalom formáit őrizze meg, és ne akarjon egy olyan kisebbségnek az állandósított erőszakuralmává válni, amelynek az uralmát csak a többség leigázásával és egyben az ellenfelek páni félelembe ejtésével lehet fenntartani, aminek végsőleg megint csak a reakció a haszonélvezője. Magyarul: a forradalmiság klasszikus demokratikus formáihoz kell visszatérni ott, ahol a forradalmiság feltételei megvannak. Nem véletlen, hogy a forradalmiságnak azok a klasszikus demokratikus formái, amelyek a francia forradalom nagy indulási korszakából, a Bastille lerombolásából vagy a magyar 48-as forradalomból vagy hasonló más, ún. polgári forradalomból veszik a mintát, annak ellenérem, hogy minden ideológiai papírforma szerint már a forradalmiságnak egy túlhaladott formáját képviselik, amellyel szemben a szocialista forradalmiságnak kellene a magasabb rendűt képviselnie, ennek ellenére ezek a klasszikus forradalmi hagyományok a maguk egyetemes igényével, nem osztályharcos jellegével, egyetemes humánus célkitűzéseivel, értelmiségi hordozóival ma is vonzóbbak az ifjúság számára, s inkább alkalmasak példaképnek, mint az előírásos, szisztematikusan megtervezett, a forradalom állítólagos tudománya alapján előre előkészített és egy állítólagos tudomány jegyében zajlott forradalmak.

A társadalmi valóság a szocialista forradalmakat, az őket indító októberi orosz forradalomtól kezdve, újból meg újból rákényszerítette az összes demokratikus erőkkel, közöttük a szabadságjogok teljességét valló polgári demokratikus erőkkel való szövetkezésre, az ún. népfrontpolitikára; viszont a proletárdiktatúrát az egyetlen lehetséges igazi szocialista programként valló dogmatikus álláspont újból meg újból arra vitte a szocialista forradalmak hordozóit, hogy ezt a népfrontpolitikát mint merőben rövid lejáratú taktikát kezeljék, amelyet azonnal fel kell rúgni, mihelyt lehetőség mutatkozik. Vagyis a szocialista forradalmiság történetének a jellemző vonása lényegében a népfrontkísérletek beindítása, majd felrúgása, és valójában ez a történet akkor venne egyenes utat, ha végre felismernénk azt, hogy a népfront formula {3-59.} nem átmeneti taktikai kísérlet, hanem a társadalmi reform egyedüli lehetséges termékeny útja abban az Európában, ahol a végsőkig keserített néptömegek forradalmára gyakorlati kilátás nincsen. Lényegében ilyen, a népfrontpolitikához való visszatérésre irányuló kísérleteknek a leállítása történt az 56-os magyar forradalom és a 68-as csehszlovák átalakulás leállításánál, s mindkét esetben ennek igazolásául a reakciós, restaurációs, kapitalista visszafordulásos veszélynek a felvázolása szolgált. A valóságban elég nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a nagytőke és a nagybirtok fölszámolása ezekben az országokban olyan alapvető és vissza nem forgatható változásokat hozott létre, amelyeket semmiféle rezsimváltozás gyakorlatilag vissza nem csinálhat, s rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy bármelyik említett országban komolyan vett reakciós vagy restaurációs veszélyek fölmerülhettek volna. Nagyon szélsőséges hullámzások előkerülhettek, de reakciónak vagy restaurációnak a tartós berendezkedése aligha valószínű. Ezzel szemben, éppen ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy a szocialista országokban jelenleg kialakított egypártrendszer és a szabadságjogok kialakult nyugati technikájának a nem alkalmazása, sőt mély megvetése és félretolása valójában nemcsak ezeknek az országoknak a lakosait – beleértve a Szovjetuniót is – fosztják meg ezektől a polgárinak bélyegzett, valójában azonban mindenféle társadalmi rendszerben a szabadságot növelő technikáktól, hanem súlyosan akadályozzák az ezekben az országokban érvényesülő szocializmus világméretű kisugárzását is. A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erőszakmentesség programjának. Ezt a kapitalizmus, a burzsoázia, a polgárság specialitásának minősíteni valójában nem más, mint a francia forradalom által ránk hagyott vészes erőszakkultusz igazolásaképpen olyan politikai hatalmi konstrukciókat igazolni, amelyeknek a fenntartásához hol szelídülő, hol kiélesedő formában, de mindenkor állandósított és az ún. polgári demokratikus erőszakmennyiségnél nagyobb erőszakmennyiségre van szükség. Ha akadna a szocialista országok többségében vagy egészében olyan politikai garnitúra, amelyik ezt a ma nagyon kockázatosnak tekintett lépést, a nyugati típusú szabadságjogokba való fejest ugrás kockázatos lépését meg merné tenni, akkor meglepődve tapasztalná, hogy esetleges kisebb ingadozások után az derülne ki, hogy a szocializmus vívmányait semmiféle komoly veszedelem nem fenyegeti, ezzel szemben hallatlan mennyiségű alkotó energia szabadulna fel, és a szocialista országok világméretű kisugárzása az erkölcsi, politikai és lelkiismereti válsággal küszködő nyugati világ felé megsokszorozódna. Csupán az egypárt-bürokrácia volna az, amelyet valamilyen formában – pl. az állami bürokrácia részbeni felolvasztása formájában – fel kellene számolni, és tudomásul venni, hogy a modern társadalom, amely nagyobbrészt már teljesen ledobta magáról a születési arisztokrácia ballasztját, és részben ledobta és egészében ledobni kívánja az ugyancsak születési jellegű vagyoni arisztokrácia ballasztját, nem igényli ezek helyében egy másféle szelekción alapuló politikai arisztokrácia, uralkodó osztály vezetését sem, mert egyáltalán nem igényel uralkodó osztályt, hiszen az erőszak csökkentése és felszámolása egyben az uralom csökkentését és felszámolását is jelenti; tehát a modern társadalom a teljesítmények egy bizonyos szabadon mozgó elitjét igényli csak, de nem arisztokráciákat, nem uralkodó osztályokat és nem a társadalom vezetését hivatalból igénylő csoportokat. A másik oldalon a kínai kommunisták és a nyugati legszélsőbb diákmozgalmak által a szovjet típusú, elbürokratizáltnak ítélt forradalmisággal szemben alkalmazott kritikára mondhatjuk, hogy „medicina peius morbo”, azaz az orvosság rosszabb a kiküszöbölni kívánt betegségnél, mert hiszen ezek a mozgalmak nem lépnek ki a forradalmi erőszakkultusz ördögköréből, csak egyszerűen a bürokratizált erőszak helyébe az anarchikus erőszakot szeretnék léptetni. Végeredményben kettő lehet: vagy az ilyen módon kialakult erőszakrezsim előbb-utóbb valamilyen formában maga is megint csak börokratizálódna és megmerevedne, vagy pedig az előállított anarchiából valamilyen módon valamilyen retrográd visszahatás lenne a haszonélvező. Egy olyanféle társadalomreform, amely nem törekszik megvalósulásra, hanem a reformálást, a forradalmat állandó állapottá teszi, és nincs víziója egy valami módon egyensúlyozott rendszerről, az fából vaskarika, és csak az őrületbe vezethet. Viszont a megvalósult rendszerben a bürokratizálódás és megmerevedés ismeretes jelenségével szemben egyetlen orvosság van, és ez az erőszakmennyiség minimumra csökkentése és a szabadságmennyiség bátor növelése. Csakis a szabadságnak magának is intézményesített, de ugyanakkor eleven szabadséglélegzettel és lélekkel teli formái azok, amelyek divatos szóval élve az establishmenttel, a társadalmi-hatalmi helyzetek bürokratikus és elnyomó tényezőjével szemben valóságos, eleven és állandóan működő és ugyanakkor intézményesíthető ellenhatást képesek kifejteni.

Ez az a pont, ahol némileg kitérésszerűen, illetőleg az előzőkben mondottakhoz visszakapcsolódva szeretnék kitérni a szabadságjogoknak arra az európai rendszerére, amelyet lényegében az angol politikai gyakorlat és a francia forradalomnak az ideológiai programja együttesen dolgozott ki. Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen. Ez a rendszer nemcsak hogy nem szorítható ilyen rövid lejáratú átmeneti jelenségekre, amilyenek a kapitalizmus és az uralmon lévő nagyburzsoázia vagy a polgári ideológia, hanem ezeknél sokkal messzebbre nyúlik vissza a múltba és remélhetőleg előre a jövőbe. Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye, amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított. Pontosabban: a végső gyökerei a görög-római politikai gyakorlatban gyökereznek, de azt tovább építette a keresztény inspirációjú társadalomszervezés, és ebben az értelemben a szabadságjogoknak ez a rendszere talán az egyetlen komolyan sikeres megvalósulási formája a kereszténység erőszakmentességet hirdető erkölcsi programjának. A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg.

További kitérőként szeretnék pár szót szólni és oda visszakapcsolódni, ahol az európai társadalomszervezés történeti kialakulásáról beszéltem, a reformáció jelentőségéről.

A reformáció vallási síkon jelenti a felmondását annak a kompromisszumnak, amelyet a kezdődő kereszténység egy csomó intézmény, egy csomó rítusforma tekintetében az akkori pogánysággal kötött, annak különböző formáit áthozván és átolvasztván magába: amilyenek Szűz Mária és a szentek tisztelete, továbbá egy csomó rítusnak kisebb-nagyobb mértékben mágikus gyakorlattá való deformálódása és így tovább. Valamint szembefordulást jelentett azokkal a torzulásokkal, amelyek a római katolikus egyházban a pápaságnak hatalmi központtá alakulásából adódtak. Végül szembefordulást a szüzesség többé-kevésbé mágikus és misztikus jellegű értékelésével. A társadalomnak keresztény elemekkel való átitatódása és keresztény szervezeti tényezőkkel való telítődése mind nagyobb mértékben ballasztoknak tüntette fel ezeket a pogányságtól átörökölt vagy átörököltnek minősíthető elemeket, és az ellenhatás elsősorban azokban az északi országokban jelentkezett, amelyek éppen a keresztény papi és szerzetesi társadalomszervezés nagy előzetes hatása folytán hajlamosak voltak arra, hogy a kereszténységet halálosabban komolyan vegyék, mint a kereszténységgel valamiképpen könnyebb formákban összebarátkozott mediterrán országok. Az ennek alapján létrejött egyházszakadásnak a következményei nagyon sok vonatkozásban negatívak. Először is megszüntették, illetve összezsugorították a középkori univerzális keresztény szervezet csodálatos építményét, továbbá megszüntették, illetve egyetemes hitelétől megfosztották azt a sokkal nagyobb teljesítményekre képes egyetemes erkölcsi és ideológiai tanító hivatalt, aminek magvai vagy csírái a római pápaságban jelen voltak; továbbá sajátos helyi negatív következménye volt a reformációnak Németországban a fejedelmi abszolutizmus erősítése. Viszont bármennyi vészes mellékhatása is volt a puritanizmusnak és pietizmusnak47, alapjában pozitívnak kell minősítenünk az erkölcsi követelményeknek azt az addiginál lényegesen erősebb, majdnemhogy halálosan komolyan vételét, ami a protestáns országok világában kialakult. További jelentős következmény az, ami furcsa módon Angliában és Hollandiában történt egyedül, hogy a modern szabadság irányában való fejlődés a középkori szabadságintézményekre való organikus ráépüléssel történt. Itt hangsúlyoznunk kell, hogy az a legújabb kori racionális elképzelés, hogy a reformáció önmagában a politikai szabadságnak valami különleges hirdetője lett volna, annak sem lutheránus, de még kálvinista formájára nézve sem áll meg, legfeljebb a szabad szekták vonatkozásában. Az igazi hatása nem is az, hogy közvetlenül politikai szabadságra irányult volna, hanem inkább az, hogy segített létrehozni egy olyan erkölcsileg nagy igényű emberfajtát, amelynek aztán a politikai szabadságra nézve is nagyobbak lettek az igényei. A legvészesebb következménye viszont az volt az egyházszakadásnak, hogy a katolikusnak maradt területen a pápaság teljesen belemerevedett a maga részben világi, de részben erkölcsi hatalmi struktúrájába, és az erkölcsi kényszerítés eszközeit építette ki inkább, mintsem a belsőbb erkölcsi szervezés eszközeit; ezenfelül a pápai abszolutizmus kialakítása éppen a katolikus országokban közvetve elősegítette a fejedelmi abszolutizmus korlátlan kialakulását és a középkori keresztény inspirációjú alkotmányos intézményeknek a csaknem teljes felszámolását. Így történt azután az, hogy míg az Angliából és Hollandiából kiinduló szabadságmozgalmak megőrizték az organikus kapcsolatot a középkori szabadságintézményekkel, ezzel szemben a katolikus országokban, elsősorban Franciaországban a szabadság irányában való fejlődés a múlttal való teljes szakítás és az antiklerikalizmus jegyében keletkezett, aminek a különböző káros mellékhatásairól már szó volt.

Egy további kitérő, illetőleg visszakapcsolás formájában a kizsákmányolás problémájáról szeretnék beszélni. A kizsákmányolás a marxi fejlődési sémában valamiféle abszolút jelenségként tűnik fel; van az elején lévő kizsákmányolásmentes primitív és a végén a kizsákmányolásmentes magas fejlettségű társadalmi forma, közötte a marxizmus szerint három kizsákmányoló forma. Valójában a kizsákmányolást sokkal relatívabb és dinamikusabb formában kell elgondolnunk. Először is le kell szögeznünk azt, hogy kizsákmányolásból és kizsákmányoló rendszerekből nem kizsákmányoló rendszerek felé való fejlődésről – éppen úgy, mint forradalomról – kizárólag olyan társadalmakban beszélhetünk, amelyek egy komoly vállalkozás formájában célba vették a társadalomban érvényesülő erőszak- és igazságtalanságmennyiség csökkentését, s erre alkalmas ideológiát és alkalmas szervezeti formákat hoztak létre. Mint már mondottam, ez két kultúrkörben történt meg: a görög-római európaiban és a kínai kelet-ázsiaiban. Ahol ilyen összvállalkozása a társadalomnak nincsen, ott nincs kizsákmányolástól nem kizsákmányolás felé való fejlődés, legfeljebb a civilizálódás folytán a formák felüdülése [sic!] zajlik, de a kizsákmányolás a társadalom magától értetődő állapota, mint ahogy a hatalmasok fölül léte is magától értetődő állapot. Kizsákmányolásról elítélő formában olyan társadalmakban szoktak és érdemes beszélni, ahol a szabadság és az igazságosság irányában való kollektív vállalkozás folyik. Ennek a jegyében viszont kizsákmányoló egy társadalmi rendszer nem aszerint, hogy ez vagy az milyen tulajdonban van – össztulajdon vagy magántulajdon vagy rabszolgatulajdon vagy jobbágyfelsőség –, hanem aszerint, hogy a társadalom adott hiedelmei és adott struktúrája mellett az emberek egymás közötti szolgáltatásaiban mennyi tényleges kölcsönösség nyilvánul meg. Olyan társadalomban, amely alapvető hiedelmeként vallja az emberek születési státusának az átöröklődő voltát, és ilyen volt kétségtelenül mind a rabszolga-, mind a hűbéri társadalom, nem sok értelme van arról beszélni, hogy a hatalom öröklődése kizsákmányoló jellegű. Természetesen ebben a kizsákmányolás veszélye megvan, azonban ezen a hiedelmen belül kell megkérdeznünk, hogy a hatalomgyakorlók részére a fennálló társadalmi rend kioszt-e kölcsönös szolgáltatásokat, van-e az uraknak olyan kötelességük, ami az alávetettek kötelességeivel valamiféle egyensúlyban van, és akkor ez a társadalmi rendszer a világ akkori hiedelmi rendszerében mindaddig, amíg az urak teljesítik és arányosan teljesítik az alávetettekkel szemben a kötelezettségeiket, nem kizsákmányoló. Kizsákmányolóvá akkor válik, amikor az urak nem teljesítik funkcióikat, vagy az urak funkciója a társadalom fejlődése folytán haszontalanná válik. Ez a haszontalanná válás veszélye azonban nem szorítkozik az eddig ismert kizsákmányolási rendszerekre: bármilyen leendő, bármilyen utópisztikus rendszer, például a termelőeszközök köztulajdona alapján álló rendszer is kizsákmányolóvá válhat abban a percben, amikor ennek a rendszernek a vezetői valami módon funkció nélkül haszonélvezőkké válnak. Magyarul: mindaddig, amíg a földesúr teljesíti azokat a kötelességeket, amik a jobbággyal szemben őrá tartoznak, addig a földesúr az, aki a jobbágy számára a védelmet biztosítja ahhoz, hogy munkáját békességben végezhesse. Mindaddig, amíg a kapitalista aktív és társadalomszervező szerepet tölt be, addig ő az, aki munkát juttat a munkásnak. Mindaddig, amíg a pártbürokrácia aktív és pozitív vezető szerepet tölt be, addig ő teszi lehetővé a kizsákmányolásmentes modern szocialista társadalmat. Ha azonban a földesúr funkciótlanná válik, merőben a hatalmi helyzetnek a haszonélvezőjévé, akkor egyszerre herévé válik, akit a szegény jobbágy tart el. Ugyanígy a kapitalista, mikor már a kapitalista fejlődés kiszélesedése folytán nem a kapitalista magában a gazdaság szervezője, hanem ennél sokkal szélesebb embercsoport, amely a tulajdonban nem részesül, akkor egyszerre élősdivé válik, aki a munkások zsírjából él. Ugyanúgy az egypárt-bürokráciával is megeshetik az, hogy pozitív társadalomszervező szerepből élősdi szereppé vált át. Tehát a kizsákmányolás relatív, a társadalom adott szervezeti formái között megítélendő valami. Ezt azért fontos tudnunk, mert a marxi séma túlzott várakozást keltett bennünk, és azt az illúziót keltette, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vétele magában megszünteti a kizsákmányolást. Erről szó sincs. A termelőeszközök köztulajdonba vétele akkor szünteti meg a kizsákmányolást, ha van egy olyan nagyon tiszta kezű és nagyon erkölcsi felelős bürokrácia, amely az ilyen módon köztulajdonba vett termelőeszközöket az összesség javára adminisztrálja. Ha itt olyan momentumok lépnek fel, amelyek ezt a bürokráciát merőben haszonélvezővé, visszaélővé teszik, akkor egyszerre megjeleníti, megdöbbentő és megrémítő módon, a kizsákmányolás lehetősége a termelőeszközök köztulajdonán alapuló szocializmus rendszerén belül. Nyilvánvaló az, hogy egy gyárigazgató, aki a norma hajszolása árán személyére szóló kitüntetéshez és előmenetelhez jut, pontosan ugyanúgy kizsákmányolja a munkásokat, mint egy kapitalista, aki az értéktöbbletet vágja zsebre. Tehát a kizsákmányolásnak nem szabad szűkös megfogalmazását alkalmaznunk, mert aztán ha kialakul ez a katasztrofális csalódás, hogy a szocializmusban is lehetséges kizsákmányolás, ebből olyan kiábrándulás következik, amely a legteljesebb cinizmusnak nyit utat. Holott nincs ok a cinizmusra és arra a feltételezésre, hogy a világon minden rendszer többé-kevésbé elnyomó és kizsákmányoló: igenis lehetséges szabadságon alapuló, kizsákmányolásmentes társadalom, ehhez azonban elsősorban a szabadságintézményeket kell folyamatosan és nem kevésbé, hanem s régebbinél is nagyobb erővel működtetni, mert a szabadságintézmények hiánya a legfőbb melegágya a gazdasági kizsákmányolásnak is.

Ennek a jegyében kellene megítélnünk például az államosításokat is, amelyeket sokszor és sokan, marxista oldalról is helyesen kritizált módon, egyszerűen szocialista vívmányoknak tekintenek. A baj azonban az, hogy egy államosítás nemcsak akkor nem szocialista vívmány, ha az államosítást nem szocialisták csinálják; az államosítás akkor sem szocialista vívmány, ha szocialisták csinálják, de a nagyobb hatalomkoncentráció irányában. Egyáltalán, alapjában véve az állam a hatalomkoncentráció klasszikus góca, amely a legintenzívebb elnyomás lehetőségét, a magántulajdoni elnyomást többszörösen meghaladó félelmes elnyomás lehetőségét rejti magában, és amely a marxista séma szerint is elhalásra van ítélve egy meg nem határozott távoli időpontban. Alapjában véve groteszk dolog, hogy az állami tulajdonba vétel, mint valami csudálatos, kizsákmányolásellenes és szabadságot előrevivő vívmány, egyáltalán megfogalmazható. Mint ahogy ugyanúgy csodálatos, hogy az iskolák államosítása48 jelent meg úgy, mint az iskolák egyházi zsarnokság alól való felszabadulása; holott valójában az iskolák önkormányzata és a nevelői rend önkormányzata és a tanulók önkormányzata az amely bármiféle, egyházi éppúgy, mint állami zsarnoksággal szemben a szabadság leendő útját jelenti. Hogyan jöhetett egyáltalán létre ez a furcsa fejlemény, hogy az államosítás, akár gazdasági, akár egyéb területen, szabadságvívmánynak volt feltüntethető?

Ehhez egy egyedülálló európai előzmény kellett: a kötelességteljesítő, magas fokon moralizált, magas fokú hűségi és lojalitási erkölcsi tudattal és erkölcsi gyakorlattal eltelt európai adminisztráció, európai bürokrácia, amely megint csak az európai szabadságintézményekkel párhuzamosan az európai államszervezésnek erkölcsi és kötelességelemekkel való fokozatos feltöltődésének az egyik jelentős – bár sok tekintetben veszélyekkel terhelt – következménye. A világtörténelemben aránylagosan tisztességes, aránylagosan nem korrupt, erkölcsi szempontok által intézményszerűen vezetett és ilyen jellegű kiválasztásokban gyökerező állami hivatalnoki apparátust csak az európai és a kínai kultúrkör ismert. Marx semmire sem becsülte ezt az apparátust,49 s nem vette észre, hogy csak ennek az apparátusnak a létezése az, amely egyáltalán azt a gondolatot fölvetheti, hogy valami az államosítás útján, vagyis az állami bürokrácia alá vetés útján tisztességesebb, igazságosabb, kevésbé korrupt, inkább szabad állapotba hozható, mint azelőtt. Olyan országokban, gondolok elsősorban a harmadik világ országaira, ahol ez az erkölcsileg nagymértékben kiművelt bürokrácia nem létezik, az államosítás maga a szörnyűség, és egyáltalán nem bizonyos, sőt nagyon valószínű, hogy csak a korrupció fokozódását teszi lehetővé, és az állami hivatalnokok számára a korrupciós gyarapodásnak a területeit szélesíti ki.

Egy másik kitérő keretében kell néhány szót szólnunk a tulajdon fogalmáról és a körülötte levő fogalmi zűrzavarról. A tulajdon centrális vitakérdése a szocializmus és kapitalizmus harcának, és egyben alkalmat ad az egész fogalom körüli félrecsúszásokra is. Az egyik oldalon a tulajdon védelmezői a tulajdonnak a személyiséget alátámasztó, a személyiség szabadságát növelő jellegét hangsúlyozzák, és ez jut kifejezésre az ezzel kapcsolatos pápai enciklikákban50 is. Ennek az egész gondolatmenetnek a részbeni helytálló és a lényeges részben helyt nem álló volta kiderül abban a pillanatban, mihelyt különbséget teszünk valóságos tulajdon között, amely egy embert egy, az ő szabadságát növelni képes objektummal direkt kapcsolatba hoz, legyen az egy darab föld, amit megművel, egy ház, amiben lakik, egy szerszám vagy egy műhely, amit használ, másrészt a között a tulajdon között, amely óriási méretével egyetlen ember cselekvőségével egyáltalán át nem fogható; és a tulajdon ebben az esetben nem egy ember és egy objektum közötti viszonyt jelent, hanem egy embernek más emberekkel szemben érvényesülő hatalmi viszonyát, annak lehetőségét, hogy a tulajdonának nevezett tárgyon keresztül más emberek szolgálatait ellenszolgáltatás nélkül vagy aránytalanul csekély ellenszolgáltatásért igénybe vegye. Teljesen nevetséges a tulajdon személyiséggyarapító és szabadsággyarapító hatásáról beszélni olyan mamutbirtokok és mamutvállalatok esetében, amelyek egyetlen embernek emberek ezrei fölötti korlátlan hatalmi lehetőséget biztosítanak. Ebben van a tulajdon védelmezőinek a csalása. A másik oldalon ugyanennek a különbségnek a meg nem tétele ugyancsak súlyos tévutakra vezet, mert ha azt mondjuk, hogy a magántulajdon szörnyűségeit nem tudjuk másképpen ellensúlyozni, mint hogyha a magántulajdon helyébe az egyetemes kollektív tulajdont léptetjük, akkor valójában megmaradunk a tulajdon, méghozzá a egyméretű tulajdon bűvkörében; és a nagyméretű tulajdon akár ilyen, akár olyan formában az emberek fölötti rendelkezés lehetőségét biztosítja azok számára, akik ezt a nagyméretű tulajdont legfőbb ponton irányítják, akár mamuttulajdonosnak, egybirtokosnak, nagytőkésnek neveztetik ez az irányító, akár valami megbízottnak. Valójában a tulajdonnak nem az államosításában kell a megoldást megtalálni, és nem is szükségképpen a kollektivizálásában, hanem a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában, ami azt jelenti, hogy a tulajdonnak nem az egyetlen bürokráciába való államosítása a legfontosabb, hanem minél nagyobb mértékben való szétosztása, akár effektív szétosztása, akár a tulajdon fölötti rendelkezés szétosztása formájában; ami megint csak nem jelent mást, mint gyakorlatilag az ún. munkásönkormányzatot, ami nem más, mint az önkormányzatnak a gazdasági életre alkalmazott formája. Megint csak a szabadságintézményeknél és a szabadságjogoknál vagyunk, és megint csak ott tartunk, hogy a szabadságjogoknak éppúgy ellensége az egy emberben megtestesülő mamuttulajdon, mint ahogy ellensége az egységes központosított állami bürokráciában megtestesített tulajdon. Valójában azt a szempontot, amelyet a tulajdon államosítása látszik kielégíteni, nem az állami hatalomkoncentráció jegyében kell megoldani, hanem a tulajdon kezelésének a közérdekűségében. Nem az a lényeges, hogy vasutakkal, közlekedési utakkal, postával vagy akár tanüggyel és egyéb nagyon fontos közérdekű intézményekkel ne magánemberek, hanem [az a lényeges, hogy] a köz érdeke rendelkezzék; nem az a fontos, hogy ezeket ennek érdekében az államhatalom birtokosainak irányítása alá helyezzük, az a fontos, hogy ezeket ennek érdekében a közérdek és nem a magánérdek uralma alá helyezzük. Az a fikció azonban, hogy a közérdeket az állam képviseli, megint csak olyan dolog, ami csak relatíve igaz, s csak ott lehet igaz, ahol létezik egy nagymértékben nem korrupt és becsületes állami bürokrácia; de még így is az államhatalom legfelsőbb csúcsain lévő hatalomgyakorlók nem szükségképpen a közérdekeket képviselik, illetve csak abban az arányban, amilyen arányban a köztől függenek is. Ennélfogva igen sok vonatkozásban nagyon jelentős az a fejlődés, amely az egyes szerencsés, békeállapotban lévő országokban, mint pl. Svédország, elindult abban az irányban, hogy az államhatalom bizonyos közérdekű ágai mind fokozódó belső önkormányzatot kapnak, amely belső önkormányzat az illető ágazat szakmai szempontjainak az uralma alatt áll, és képes megvédeni az illető szakmai érdeket, nemcsak a magánérdek túlburjánzásával, de az államhatalom indokolatlan vagy merőben politikai külsőségek vagy hatalmi szempontok által indokolt közbelépésével szemben is.

Ugyanilyen mértéktelenül abszolút értelművé tett fogalom az osztály fogalma is. Mikor a marxizmus az osztályuralom megdöntésének programját tűzi ki, akkor valójában nagy mintaképe, a francia forradalom, azaz az abszolút királyság és az azt körülvevő kisszámú udvari arisztokrácia megdöntésének a nagy mintáját tűzi ki. Nem veszi tudomásul, hogy a kapitalista vezető osztály sokfejű, széteső, egymással marakodó, plurális érdekeiben szétbomló valami, amit mesterségesen kell úgy feltüntetnünk a minél drámaibb megdöntés érdekében, mint ami egyetlen uralkodó akaratnak összegét jelenti. A kapitalizmus tényleges működésében feloszlik hadiiparban érdekelt és hadiiparban nem érdekelt, állami beavatkozásban érdekelt és állami beavatkozást visszautasító, minőségi munkásban érdekelt és kiszipolyozható nagy tömegű nyomorult munkásban érdekelt kapitalizmusra. Ezeknek az egymással szemben való érdekellentétei a legkülönbözőbb módon jelentkeznek. Az a kapitalista összetartás, amit időnként a kapitalizmus föl tud mutatni, tekintélyes részben a szocializmus kihívásának az eredménye; a szocializmus riogatásával és fenyegetésével szemben jutnak el a kapitalisták oda, hogy összetartsanak és kölcsönös védelemre szervezkedjenek. Abban a percben, ha bármiféle szocializmusra való átmenetet ember formájúvá és nem ilyen drámai megdöntésekkel és egyéb drámai látványokkal teletűzdeltté tennénk, abban a percben semmi sem volna könnyebb, mint a kapitalizmus különböző érdekcsoportjait ellentétes érdekeknél fogva a legkülönbözőbb vetületekben igénybe venni; éles különbséget tenni olyan kapitalizmus között, amely a működésének a közérdek alá vonása, pl. hadiipar, nehézipar stb. folytán mindennemű komoly társadalomreform elsőrendű címzettje és szükségképpeni kisajátítottja kell hogy legyen, és olyan kapitalizmus között, aminek széles kifutást lehet ne engedni a benne rejlő aktivitás, szervezőképesség kihasználása érdekében; és abban a percben, amikor ezeket az érdekkülönbségeket egy megfelelően taktikus államhatalom megfelelően érvényesíteni tudná, abban a percben egyszerre szétesne a kapitalizmusnak az állítólagos éles és mindenen keresztül érvényesülő osztályszolidaritása. Ezt az osztályszolidaritást csak azért kell posztulálnunk, hogy annál drámaibban jeleníthessük meg a kapitalizmus majdani bukásának a körülményeit. Tulajdonképpen az egész érzelmi szükségletet elégít ki, a francia forradalom nagy mintája, a tűzben, lángban, kastélyok égésében megvalósuló hatalomváltásnak az érzelmi szükségletét. Ez nagyon jó arra, hogy az emberekben az elégtétel lehetőségét fölvázolja, de konkrét hatásában tulajdonképpen a szükséges társadalmi reformokat és a szükséges forradalmakat inkább késleltette, mintsemhogy előbbre vitte. Egyáltalán minden tudományos igény ellenére is elmondható, hogy alapjában véve irreális az a kép, amelyet az uralkodó osztályról a marxizmus taktikai gyakorlata fölvázol. Ezt az uralkodó osztályt egyszerre tünteti fel elképesztően butának avégből, hogy nyugodtak lehessünk afelől, hogy bután végig fogja vinni a maga útját a kikerülhetetlen bukásig, ugyanakkor hallatlanul ravasznak és rafináltnak avégből, hogy mindennemű legkomplikáltabban neki tulajdonítható ballépést végül az ő kontójára lehessen írni. Ez a butának és ravasznak való feltüntetés együttvéve érzelmi szükségletet elégít ki, és semmiféle tudományos háttere nincsen; azt az érzelmi szükségletet, hogy egyrészt nagyon nyugodt lehessek afelől, hogy az ellenfelem bukásra van ítélve, másrészt ugyanakkor kiadósan és teljesen indokoltan gyűlölhessem ezt az ellenfelet. Az ellenfélnek ez az irreális alá- és túlbecsülése meg is bosszulta magát, mert a kapitalizmus, legalábbis a fejlett kapitalista országokban, éppen ennek a leírásnak a hatására valóban elég okosnak és elég ravasznak bizonyult ahhoz, hogy védekezzen, és bizonyos értelemben az egész szervezett munkásságot idővel engedje maga mellé és majdnemhogy részben másodosztályú érdektárssá szerveződni; ugyanakkor azonban volt ahhoz is elég okos, hogy nem ment olyan vakon a {3-73.} saját vesztébe, ahogyan azt a hivatalos leírás szerint tennie kellett volna. Ezt az érzelmi szükségletet elégítik ki azok a már említett, merőben szentenciaszerű és példákkal éppúgy igazolható, mint cáfolható tételek, hogy sose volt uralkodó osztály, amely a helyzetét önként feladta volna, vagy pedig Leninnek az a tétele, hogy nagyon jó lenne a kapitalistákat egy alku révén kifizetni, szerencsére azonban ez nem lehetséges, és a békés átmenetnek az elátkozott képét még fölvázolni sem szabad, mert a kapitalisták olyanok, hogy velük ezt nem lehet csinálni. A valóság az, hogy a kapitalistákkal természetesen egyetlen pillanatban hozott felszámolási alkut nehéz kötni, éppen azért, mert nincs egy fejük. A kapitalistáknak a fokozatos és részbeni felszámolására azonban nagyon sokféle lehetőség van, pontosan abban az arányban, amilyen arányban egy országban a szabadságintézmények elevenen működnek, és komoly tömegigények komolyan kielégíthetők. A szocializmus marxista-leninista formája azonban éppen a kapitalistáknak adott lehetőséget, hogy a társadalom többségét kistulajdonosi vagy szabadságigényénél fogva a kapitalista tulajdon és a kapitalista szabadság érdektársává tegye, ahelyett hogy pontosan fordítva történt volna: nyilvánvalóan a szabadságigényű és kistulajdonos embereket kellett volna a kizsákmányolással szemben a munkásság és a szegényparasztság érdektársaivá tenni. Ez a szükséglet időnként a népfront cégére alatt fölmerül, mihelyt azonban lehetőség van rá, a népfront cégére eldobattatik, a szövetségesek félretolatnak – örülhetnek, ha megússzák félretolással –, és jön megint a zárt ideológiai csoportnak a kizárólagos uralmára való igény, szükségképpen olyan erőszakmennyiségnek az állandósítását kívánva, ami a szabadságintézményeket is megakadályozza működésükben, és ugyanakkor a nép többségének az együttműködését is kétségessé teszi.

Most kanyarodjunk vissza a fő gondolatmenethez, amelyet ott hagytunk el, hogy a szocialista társadalmi reformokkal kapcsolatos politikai programot nem lehet sem a hatalom bürokratikus állandósítása, sem a forradalmi akció energikus állandósítása útján előrevinni. A legnagyobb feladat nem azt megvitatni, hogy egy bürokratikusan intézményessé, establishmentté váló szocialista hatalmat kell-e létrehozni, vagy pedig a társadalmat az állandó forradalmiság állapotában mesterségesen benne tartani, és egyáltalán a legtöbb beszédet és vitát nem arra kell pazarolni, hogy mi a fordulat helyes útja, mi a hatalomátvétel technikája, hogyan kell egy forradalmi pártot szervezni, hogyan kell azt az uralomban megtartani, hogyan kell a forradalmi pártot állandósítani. Ezek mind hiábavaló viták, mert ezekre nincs nemhogy tudomány[os], de egyáltalán egyértelmű válasz sincs. A politika szükségszerű intuitív és művészi eleme folytán esetről esetre az adott szituációban találjuk meg a megfelelő választ. A szocializmus körüli jelenlegi vitáknak az a legbetegebb eleme, hogy a szocializmus taktikai kérdéseiről való végeláthatatlan és terméketlen elmefuttatások teljességgel elnyomták a leendő társadalomreformok után kialakuló új társadalom biztató víziójának a kialakítását. Valaha a szocializmus legfőbb feladatának azt tekintette, hogy színesen kirajzolt, sokszor naiv és utópisztikus, de mindenesetre az adott társadalomkritikából fakadóan vonzó és a jelenlegi igazságtalanságok megszüntetését ígérő képét vázolta föl az emberek elé. Ez a kép a megvalósítás során egy csomó vonatkozásban naivnak, utópisztikusnak bizonyult, s egy csomó dologról már tudjuk, hogy azt úgy nem lehet csinálni: nem lehet se a családot úgy megszüntetni, ahogy a múlt században a szocialisták általában elképzelték; nem lehet olyan egyszerűen a nemzetet megszüntetni, mint ahogy elgondolták; a köztulajdon nem működik olyan magától értetődően, ahogy elgondolták; mindez azonban nem jelenti azt, hogy éppen ezeknek a tanulságoknak a figyelembevételével nem kellene és nem lehetne a leendő társadalomról reális és biztató víziót az emberek elé tárni. A megvalósult vagy uralomra jutott szocializmus országaiban érezhető kiábrándultság és a kapitalizmusban működő szocialista forradalmiság tanácstalansága nagy részben abból származik, hogy [az] erről a leendő társadalomról való vízió teljességgel bizonytalanná vált. Senki se foglalkozik ezzel, hanem ehelyett mindenki a feléje vezető útnak a terméketlen vitakérdéseit boncolgatja, és lényegileg az erőszak legjobb technikáját akarja megkeresni; holott rá kell jönni, hogy az erőszaknak nincs legjobb technikája, az erőszaknak legföljebb legjobb csökkentési technikájáról érdemes beszélnünk.

Ha a leendő társadalomról való helyes és vonzó víziónak az elemeit össze akarjuk szedni, akkor ezt körülbelül a következőkben találhatjuk meg.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a leendő társadalom valamennyire is biztató víziójának az első eleme a klasszikus szabadságintézmények fokozott működése, tehát népképviseleten, országos és népi önkormányzaton, valamilyen formában ellenőrzött végrehajtó hatalmon, bírói függetlenségen, a közigazgatás bírói ellenőrzésén, sajtó-, gondolati és gyülekezésszabadságon alapuló társadalom a leendő szabad társadalomnak alapvető és legelső szükséges eleme. Egy ilyen társadalomnak a termékeny továbbfejlesztése elsősorban a központi jelentőségű gondolatnak, a hatalmak elválasztásának a továbbfejlesztésében áll (a hatalmak elválasztását már az előbbiekben is bele kellett volna sorolnunk abba az összefüggő rendszerbe, amely a modern szabadságintézmények együttesét jelenti). A hatalmak elválasztása a maga klasszikus, francia forradalom előtti fogalmazásában elsősorban a végrehajtó és törvényhozó, vagyis a nép és a király hatalmának a szembeállításából áll, harmadikul véve a bírói függetlenséget. Ez ma már így nem elegendő, de nem félretolni kell, hanem kiegészíteni. A bírói függetlenséghez hasonlóan fel kell vázolni a nevelői, tudományos és tömegkulturáló funkció függetlenségét; egy sokkal erőteljesebb bírói önkormányzatot, nevelői, tudományos és tudósi önkormányzatot kell létrehozni, amely tulajdonképpen egyedül lesz képes a leendő fejlődésben mind jelentősebbé váló tudománynak az olyan mértékben tárgyias, tárgyszerű és szakszerű irányítására, amely egyedül képes majd a jelenlegi társadalomfejlődésben világosan kirajzolódó tudománycentrikus társadalomnak tárgyszerű és szakszerű irányítására. A normális katonai és külpolitikai beidegzésű államhatalom abszolúte nem képes már most sem erre. Ugyanúgy {3-76.} jelentős elválasztott [megosztott] önkormányzatokkal rendelkező hatalomnak kell lennie, ilyen hatalommá kell válnia a gazdasági tevékenységnek is, éspedig a legmagasabb szervezeti csúcsain országos méretű ipari, mezőgazdasági és egyéb termelési és szolgáltatási apparátusoknak az önkormányzatától le egészen a közvetlen munkát végző munkások és alkalmazottak önkormányzatáig. Egyformán abszurdum mind az a helyzet, ahol a munkásság a centralizált bürokráciával szemben egyértelműen csak az alkalmazott viszonyában van, de nem kevésbé abszurd az a kapitalizmusban kialakult helyzet, amelynél a munkásság a hatalom központjától félreeső, abban csak részben részesített és korlátozott jogokat élvező, de ezekben a korlátozott jogokban aránylagos kielégítést találó olyan réteg, amely az össztermelésben való felelősségben nem vesz részt, mert hiszen az irányításból ki van zárva. Éppen ellenkezőleg, a leendő társadalom víziójában a tényleges, közvetlen munkát végzők önkormányzata lentről fölfelé egy piramisszerű építményben mindenütt elevenen működő tényezővé kell hogy legyen ahhoz, hogy a dolgozónak a munkájáért való felelősségvállalása újból létrejöhessen; és akkor az ilyenfajta jelenségek, mint a felelőtlen sztrájkolás és a felelőtlen sztrájkelnyomás és hasonlók teljességgel tárgytalanokká válhatnak, vagy pedig szabályozott eljárásokká kell hogy váljanak. Bizonyos az, hogy a munkának a munka céljától való elidegenedése olyan folyamat, amely sok vonatkozásban összefügg a technikával, és ennek olyan jelenségei vannak, amelyeket sok vonatkozásban nagyon nehéz megakadályozni. Éppen mivel elkerülhetetlenül túlmentünk azon a fokon, ahol a munkás a maga közvetlen munkájának az eredményét végeredményben is alakítja és élvezi, éppen mert a munkás olyan távolságra került a munkájának az eredményétől, hogy abban már közvetlen kielégülést nem tud találni, tehát az elidegenedés bizonyos fokára jut, éppen ezért szükséges azt munkásönkormányzattal ellensúlyozni; ez az, amelyik képes valamilyen módon ezt az elidegenedést legalábbis enyhíteni. Ugyancsak tisztában kell lennünk azzal, hogy teljesen reménytelen az a marxi és lenini elképzelés, mely szerint a szocialista társadalomban valami elmondhatatlanul egyszerű, merőben nyilvántartásokban és jegyzékekben álló, bármely szakácsné által áttekinthető adminisztrációra lesz szükség.51 Ellenkezőleg, tisztában vagyunk ma már azzal, hogy a leendő modern társadalomban elmondhatatlanul bonyolult, számítógépekkel végzett adminisztrációra is lesz szükség, és az átlagembernek a hatalom alól való fölszabadítása és az a bizonyos végső an-archia irányában való kicsengés, ami a marxizmustól sem idegen, nem úgy fog megvalósulni, hogy az emberi élet elprimitivizálódik, és bárki által áttekinthető egyszerű formákra redukálódik; ezt gyakorlatilag kizártnak tekinthetjük. A hatalom an-archikussá, uralom nélkülivé válása, a hatalom föloldása nem így következik be, hanem úgy következik be, ha mindnyájan azt akarjuk, és abba az irányba hatunk, hogy minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában, mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át, ahol minden helyzetben mindenki fölveszi mind a pult mögött álló kiszolgáló, mind a pult előtt álló ügyfélnek a helyzetét; és a szervezés legmagasabb szintjén sem jön létre a hatalomgyakorló, a trónon ülő és az előtte instanciázó embernek a viszonylata, hanem mindenütt a kölcsönös szolgálatok viszonylatában alakul ki. Ez egy lehetséges, an-archikus, vagyis uralom nélküli társadalomszervezés, ami azonban nem elprimitivizált társadalomszervezés, hanem számot vet a modern társadalom fokozódó integrálódásával és bonyolódásával. Ez elsősorban az uralomgyakorlás morális tartalmainak a változtatását is kívánja, de úgy, hogy minden morális elmélyülés egyben megfelelő szervezeti formákban hátvédet és támasztékot is kap, mert merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen módon kialakuló társadalomban meg kell történnie mindennemű felelőtlen, kevés személyre koncentrálódó mamuttulajdon felszámolásának, egyáltalán mindennemű funkció nélküli hatalmi helyzet és funkció nélküli privilégium felszámolásának; nyilvánvalóan gyárak, bankok és ipartelepek tulajdonát éppúgy nem lehet nemcsak csecsemőknek, de felnőtteknek sem örökölniük, ahogy a királyságokat és arisztokratikus helyzeteket kétségbe vontuk. E tekintetben tehát nyugodtan megmaradhatunk a szocializmus eredeti kisajátító célkitűzései mellett. Ugyanakkor azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy rendkívül megnövekedett a társadalomban az értelmiségi funkciók jelentősége, bizonyos értelemben az egész társadalom az értelmiségiesedés folyamatában van, és különösen az alkotó értelmiség számára igenis igen nagy szabad rendelkezési lehetőségeket kell biztosítani; tehát pl. egy valóságos feltaláló számára a mai kapitalista gyártulajdont megközelítő szabad rendelkezési lehetőségeket kell adni, oly módon azonban, hogy ez az ilyen módon létező gyáralapítás idővel beleépüljön az összönkormányzati kezelésbe, vagyis a feltalálónak ne a gyermekei legyenek az utódai, hanem a munkatársai, ideértve az összes dolgozókat. A kapitalistáknak az előbbiekben említett kisajátítását viszont teljesen az adott politikai szituáció szerint kell drámai forradalmi aktusként vagy pedig hosszú időre eltervezett, de tudatosan végigtervezett folyamatként felfogni; az utóbbi esetben úgy, hogy vitán kívül álljon a végeredmény, de egyben vitán kívül álljanak az érintett kapitalisták számára az átmenetek formái és lehetőségei is, ideértve természetesen a munkásönkormányzat ennek megfelelő fokozását. Mindenképpen korlátozni kell, elsősorban a szabadságintézmények, a legkülönbözőbb területekre alkalmazott önkormányzat eszközeivel a mamuttulajdon jelenségeit, a nagyméretű korlátlan rendelkezés lehetőségét, és e tekintetben kapitalizmus és kommunizmus közös fogyatkozása a mamuttulajdonnak a kultusza, akár mamut-magántulajdonról, akár mamut-köztulajdonról van szó. A társadalom értelmiségivé válásával kapcsolatban nagyon fontos azt leszögeznünk, hogy mi sem könnyebb, mint azt a nagyon jelentős változást, amiben a hivalgó feudális urat, majd a helyébe lépő kereskedőt és ipart űző polgárt végül a szervező és alkotó értelmiség váltja föl, mi sem könnyebb, mint ezt a fordulatot úgy felfogni és úgy megszervezni, hogy ez az értelmiség válik uralkodó réteggé. Főleg a szervező értelmiséget fenyegeti ez a kísértés, hiszen ez a szervező értelmiség a történelem folyamán már régóta játszotta a másodhegedűs szerepét, mind a feudális úr, mind pedig a gazdaságilag vezető polgár mellett, és most, hogy mind a kettőt maga mögött hagyta, kétségtelenül fennáll az a kísértés, hogy a saját szerepét fogja fel uralomként. A politikai és morális ideológiákat megfogalmazó értelmiséggel szemben a szervező értelmiségnek sokszor mutatkoznak olyan megnyilvánulásai, melyek azt mutatják, hogy a szakszerűtlen tömegközbeszólást, népszavazást, parlamentarizmust, demokratikus formákat, önkormányzatot, munkásönkormányzatot a saját magas szintű értelmiségi munkája megzavarásának tekinti csupán. Megint olyan veszedelemről van szó, amely kapitalizmusban és kommunizmusban egyaránt fenyeget, a kapitalizmusban a gazdasági technokraták, a kommunizmusban az egypárt funkcionáriusai, úgy is mondhatnánk: a politikai szervezés technokratái a hordozói ennek a veszélynek. Le kell tehát szögeznünk, hogy a magasrendű értelmiségi szakszerűség és a szélesen kiterjedt demokratizmus a modern társadalomszerveződés két egyenrangú követelménye. Se egyiket, se másikat nem szabad feladni, és főleg nem szabad az értelmiségi uralmat önkormányzati kiterjesztés nélkül berendezni, sem ilyen, sem olyan társadalmi berendezkedés mellett.

Végül egy utolsó probléma: fokozott figyelmet kell fordítani a marginális helyzetben lévő embercsoportok nyomorúságára; ilyenek a faji kisebbségek, az elhagyatott emberek, a társadalom össztermelési folyamatának a szélére került vidékek. Össztársadalmi felelősség, hogy ezeket bele lehessen és bele sikerüljön vonni a társadalmi javak élvezetébe – ami nem könnyű, mert sokszor olyan kulturális különbségek súlyosbítják ezt a helyzetet, amik az egész feladatot nehézzé teszik, de annál nagyobb az össztársadalmi felelősség. Megint csak kapitalizmusnak és kommunizmusnak közös bűne az, hogy ezeket az embereket meglehetősen elhanyagolja, s elsősorban a termelési folyamatban döntően részt vevő rétegeket favorizálja, és ezeket a modern világban fokozódó jelentőségű, de a társadalmi termelés marginális helyzetébe került csoportokat és ezeknek a veszélyességét, legalábbis a saját világában, bagatellizálni igyekszik. Ezeknek az össztársadalmi felelősségbe való bevonása vagy sajátos életformájuk lehetővé tétele össztársadalmi felelősség alá kell hogy kerüljön.*

 

Első számú kitérés. Szó volt a fasizmusnak arról a döntő, eredeti összetevőjéről, hogy a polgári átalakulás folytán hátrább került, bár teljesen nem semmivé tett társadalmi osztályok lázadtak fel a rangjukat csökkentő változásokkal szemben. Így kerülnek össze egymással a fasizmusban a hátrább tolódott arisztokrácia, a szabadságmozgalmak által létében fenyegetve érzett tőkének egy része, a hátrább tolódott kispolgárság, alkalmazottrétegek, paraszti rétegek stb.; s ezért maradt ki a fasizmusból a munkásság, amelyet a kapitalista polgári társadalmi átalakulás régi viszonyai közül teljességgel kivetett, tehát számára már nem hátrább tételének a reparálása, hanem egy teljesen új világnak létrehozása a program. A fasizmusnak ebből az összetevőjéből adódik az az irtózatos gyűlölet, amelyet a fasizmus a szocializmussal szemben tanúsít. Ez a gyűlölet az arisztokratikus rétegek részéről azért van, mert hiszen a szocializmus az ő hátrább tételüket, amit a polgári átalakulás létrehozott, a teljes egyenlőségig akarja fokozni, amely minden arisztokratikus réteg számára rendkívül visszatetsző; a kispolgári rétegek számára pedig az a borzasztó perspektíva, hogy a szocializmus őket a proletársággal teszi egy szintre, és azt akarja nekik bebizonyítani, hogy ők valójában proletárok és kizsákmányoltak, holott ők éppen ezt, mivel hátratételük csak félutas, nem akarják tudomásul venni. A fasizmus másik szükségszerű összetevője az antiszocializmus mellett az antiszemitizmus, amely mindenütt megjelenik, ahol valamennyire is nagyobb mennyiségű zsidóságot talál a fasiszta társadalmi tendencia. Ez szól azok ellen a zsidók ellen, akik a polgári átalakuláson általában inkább nyernek, mint veszítenek, helyenként kifejezetten magasra lendülnek, s ez pontosan azoknak a rétegeknek a számára megbocsáthatatlan, amelyek a polgári kapitalista átalakulás folytán a rangsorban lejjebb kerültek. Ebből adódik azután az a minden épelméjű szemlélő számára értelmetlen, de a fasiszta tapasztalatok együttességében teljesen logikus és mindent megvilágító felismerés, hogy a gonosz zsidóság egyszerre szerzője azoknak a kapitalisztikus üzelmeknek, amelyek az ő hátrább tételüket előidézték, és ugyanakkor szerzője annak a gonosz szocializmusnak, amelyik az ő hátrább tételüket a teljes megsemmisülésig akarja fokozni.*

 

Második számú kitérés. Említettük már, hogy a marxizmus mennyire súlyosan megnehezítette a szabadságeszme egyértelmű és folyamatos megfogalmazását azáltal, hogy a kapitalizmus elvetésével együtt az egész polgári szabadságeszme-rendszert merőben a kapitalizmus függvényeként beállítva az egész polgári szabadságtradíciót ha nem is vetette el, de rangban annyira hátrább tette, hogy gyakorlatilag éles ellentét keletkezett a következő évtizedek és két évszázad frazeológiájában szocializmus és liberalizmus között. Ebből ma groteszk helyzet következik. Valójában a liberalizmus is és a szocializmus is a szabadságprogramoknak egy bizonyos adott társadalmi szituációban való megvalósítására irányul: a liberalizmus a születési privilégiumokkal szemben való szabadságprogramot, a szocializmus a vagyoni privilégiumokkal – melyek egyben születésiek is – szemben való szabadságprogramot jelenti. Azáltal azonban, hogy Marx a kapitalizmusból és a szocializmusból két különböző társadalmi fejlődési fázist csinált (aminek az oktalansága abból is kiderül, hogy a kapitalizmus fejlődési fázisa adott esetben pár hónapra is összezsugorodhat, amikor a szocializmus szinte közvetlenül dönti meg a feudalizmust, tehát ebből is kitűnik ennek a fejlődési fázisrendszernek a helyt nem álló volta); azáltal, hogy a marxizmus ebből két külön fejlődési fázist csinált, és a liberalizmust és a szocializmust szembeállította egymással, a kettő annyira megterhelődött lényegükhöz, vagyis a szabadságprogramhoz nem tartozó mellékes elemekkel, hogy manapság az az ember, aki a szabadságprogramot komolyan veszi, gondosan megfogalmazott hozzátételek nélkül sem liberálisnak, sem szocialistának nem vallhatja magát. Ha pedig ezeket a hozzátételeket világosan megfogalmazza, akkor liberálisnak is és szocialistának is kell vallania magát. Nem vallhatja magát liberálisnak, amennyiben liberalizmus alatt a vagyonszerzés, a tőkehalmozás és az egyszemélyes tőkeuralom, a munkavállalókkal szemben való abszolút tőkéstulajdoni kizárólagosság elvét vallja, amennyiben a mamuttulajdont, amely valójában nem tulajdon, hanem hatalmi helyzet, ugyanabban a védelemben akarja részesíteni, mint a személyi kibontakozáshoz szükséges közvetlen személyi tulajdont, legyen az termelési vagy nem termelési célú. Tehát el kell vetni a mamuttulajdonra vonatkozó liberális kultuszt, amennyiben a szabadságprogram keretén belül akarja magát liberálisnak vallani. És a szocialista programon belül pedig el kell vetnie a mindenáron való kollektivizmust, el kell vetnie a diktatúra programját, el kell vetnie az egypártrendszert, el kell vetnie a társadalmi élcsapat glorifikálását, ami nem más, mint egy új arisztokratizmus bevezetése; és csak ha mindezeket elvetette, akkor vallhatja magát szocialistának egyszerűen a vagyonnal, a tőkével, a tőkéstulajdonnal szemben való szabadságprogram teljessége jegyében; és akkor nyugodtan vallhatja magát liberálisnak is és szocialistának is.*

Harmadik számú, az előzővel összefüggő kitérő. A marxizmus azáltal, hogy a szocializmusba való átmenet számára éppen olyan éles forradalmi változást követelt, mint a feudalizmus hatalmának a megtörése, a kapitalizmusban olyan ellenállóerőket váltott ki, amelyek abban eredendően nem voltak meg. Nem véletlen, hogy Marx Németországban született, és szerezte tapasztalatait, abban az országban, ahol a polgári kapitalista átalakulás rengeteg feudális tehertétellel megterhelve, zökkenőkkel történt, ahol a kapitalizmus mögött is rengeteg feudális beidegzés és magatartásforma létezett; mert csakis ilyen környezetben csinálhatott a kapitalizmusból olyan hallatlan erőfeszítésekre képes, elszánt akarattal rendelkező és minden demokratikus erőfeszítést elsöprő mumust, aminek a fölvázolásával azután a kapitalizmusból bizonyos részben ezeket a félelmes tulajdonságokat segített elő is hívni. Így lett marxista szemléletben a kapitalizmus a fasizmus szükségszerű előhívója, holott valójában a kapitalizmus csak akkor hív elő fasizmust, ha elegendő feudális elszántság és kegyetlenség áll még mögötte; olyan országban, ahol a polgári átalakulás komoly volt, és aránylag teljes, ahol a szabadságintézményeknek a működése a társadalom egészére kiható módon beindult, és komoly gyakorlatra tekint vissza, ott mindenféle fasiszta kísérletezés ellenére sincs meg a valószínűsége egy fasiszta uralomváltásnak. És még ha külső erő, mint pl. a német megszállás alatti Franciaországban, uralomra is segít az ilyen országokban fasizmusszerű jelenségeket, ezek alapjában erőtlenek maradnak, és az első szél elfújja őket, mihelyt az őket fenntartó külső erő megszűnt. Ugyanígy nem lett fasizmus de Gaulle52 uralomra kerüléséből sem, noha rengeteg hasonló adottság készítette elő az uralomra kerülését; és mégis úgyszólván szóba sem került komoly méretű fasizmus fölállítása.

A lényeges kérdés most már az, hogy hogyan kell a szocialista programot úgy megfogalmazni, hogy az a kapitalizmusból ezt az önvédelmi, mindenáron való megkeményedést, a sarokba szorított farkas teljes megvadulását ne váltsa ki. Ha ennek a lehetőségeit keressük, akkor tudnunk kell azt, hogy a kapitalizmus és annak vezető rétege, ellentétben az idevonatkozó marxista legendával, a világtörténelem egyik legkevésbé kompakt, legkevésbé összetartó, legkevésbé szervezett, legkevésbé – hogy úgy mondjam – osztálytudatos vezető rétege, amelynek igen kevés indíttatás kell ahhoz, hogy egymás között a szolidaritást föladja, és berendezkedjék számára elviselhető feltételekre akkor is, hogyha ezek a feltételek nem biztosítják a teljes kapitalizmus fennmaradását. Ennek jegyében nyilvánvaló, hogy egy olyan szocialista programnak, amely ki akarja kerülni a kapitalizmus megvadítását és az ebből esetleg adódó fasiszta vagy reakciós visszahatást, első feladata az, hogy a maga kisajátító programjának pontos és világosan meghatározott keretet szab. A kisajátító programnak két ponton van meg a feltétlen szükségszerűsége: az egyik a feudalizmusból itt rekedt és a kapitalizmus által részben tovább éltetett nagybirtokkal szemben. Ez eredendően maga is jogtalan kisajátításokból veszi eredetét. Ennek egyik fajtája a nagybirtokhoz fűződő közfunkciók vállalásának a lerázása. Valaha ugyanis a nagybirtokokat különböző közfeladatokkal, határvédelmi vagy államkormányzási feladatokkal adományozták, azonban az akkori közszellemnek megfelelően ezek örökletesekké váltak, és az örökösök lerázták magukról a közfunkciókat, határvédelmet és államkormányzást, és megtartották magántulajdonban azt a nagybirtokot, amely tulajdonképpen a régi primitívebb gazdálkodási formákban a közfunkciókért adott magas fizetésnek volt a formája. Másik fajtája a parasztok jogtalan kisajátítása, akiket lényegében adóztatás címén rendeltek a nagybirtok alá, de nem úgy, hogy azok megszűntek volna a föld tulajdonosai lenni. Az adóból jobbágyi szolgáltatást csinált a nagybirtok, és így terjedt tovább. Ezt a nagybirtokot a szocialista átalakulásnak föltétlenül ki kell sajátítania, és ezt világosan meg is kell mondania. Nem szükséges ezt föltétlenül a hatásos forradalmi ijesztgetésekkel, fölégetett kastélyok drámai képeivel összekapcsolni, de a kisajátítás tényét világosan meg kell mondania.

A másik szükségszerű területe a kisajátításnak a kapitalizmusnak az a része, amely óriási hatalmi befolyást enged az állammal szemben, elsősorban a nehéziparnak a legsúlyosabb területein, azokon a területeken, amelyek esetleg a hadügyre és a politikára is kiható, teljesen veszélyes, magánérdekből fakadó, nagy erejű befolyást biztosítanak az államhatalomra. Tehát a bányák, bankok és nehézipar államosítása az egyik oldalon, a nagybirtok kisajátítása a másik oldalon. Ez a két szükségszerű kisajátítás. A kapitalizmusnak óriási és kiterjedt, ha nem is vagyoni súlyban, de személyi kiterjedtségben valószínűleg legnagyobb része ezek közé esik: kistőkések, majdhogynem kisiparosok, kiskereskedelem, általában a kereskedelem, a könnyűipar: ezeknek egy mozdulattal való kisajátítását egy józan szocialista program nyugodtan elhagyhatja, illetve elhalaszthatja, és ezt több nemzedékre elosztott, a tőkés tulajdonba való munkásbelenövés formájára viheti át, aminek a programját, mint több nemzedékre elosztott programot, világosan körvonalazhatja. Abban a percben, amint a kapitalisták egy ilyenfajta programmal találják magukat szemben, azonnal kialakul a kapitalistáknak az a csoportja, amely ezen a platformon prosperitásnak, nyereségnek, profitnak a lehetőségét pillantja meg, és különösebb gondolkodás és végsőkig elszánt ellenségeskedés nélkül beáll erre a platformra. Külön kérdés az, hogy a kapitalizmus és a nagybirtok sok vonatkozásban egymásba átfutó területek, a nehézipar és könnyűipar ugyancsak átfutó területek, és amennyiben marad egy bizonyos kapitalizmus, a kisajátítás bizonyos igazságtalanságot jelent azokkal a kapitalistákkal szemben, akik véletlenül földbirtokba fektették tőkéjüket; ezt a problémát meg lehet és meg kell oldani olyan vagyonadó formájában, amely a megmaradó kapitalizmus terhére kárpótolja a kisajátított kapitalizmust, nem pedig a munkások és parasztok terhére. Mindez nem könnyű program, de megvalósítható, amelynek egy csomó kapitalista országban lehetősége és jövője van, annál is inkább, mert a forradalmi szocialista átalakulás programja minden jel szerint sok helyt zsákutcába vezetett; és a marxizmus-leninizmusnak az a legújabb koncessziója, mely szerint a szocialista átalakulás megtörténhetik parlamenti formák között, nem változtatott azon, hogy továbbra is megőrzi az egész tőkésosztállyal szemben való egyértelműen fenyegető magatartását, és ez az olyanfajta, rendkívül sokat ígérő és biztató kísérletek számára, mint a chilei, a reakciós puccsoknak az állandó veszedelmét jelenti. Emlékeztetek Liddel Hart53 jeles katonai szakírónak arra az elméletére, hogy a frontális agresszív támadás az ellenfél ellenállóképességét megsokszorozza, sorait megsűríti, elszántságát a kétségbeesésig fokozza, és az igazi nagy katonai győzelmek titka mindig az indirekt megközelítés, hátába kerülés, bekerítés, elvágás és így tovább. Ugyanezek a stratégiai bölcsességek pontosan állnak a szocializmus stratégiájára is; sokkal lényegesebb az ellenfelet elvágni, megosztani, háta mögé kerülni, olyan helyzeteket teremteni, amikben az ellenállása értelmetlenné válik, semmint olyan frontális harcot meghirdetni vele szemben, amely erejének, nemcsak fizikai és anyagi, de erkölcsi erejének is a teljes összeszedésére indítja, és olyan ellenoffenzívákra, amelyek a szocializmus számára világméretű megbizonytalanodást képesek előidézni.

Az azonnali kisajátítás alá nem szükségképpen eső kapitalista területekre nézve nagyon fontos volna viszont olyan új jogi és szervezeti formákat találni, amelyek a finánctőkének az egész termelést szolgaságba döntő működésével szemben az egész kapitalista szervezkedés alapintézményét, a részvénytársaságokat indítják más szervezeti formák irányába. A tulajdonnak alapvető jogi tartalma az, hogy egy adott tárggyal kapcsolatban minden olyan nyereség, amit valaki valamilyen jogcímen nem visz el, a tulajdonost illeti meg. Ha ezt most átvisszük a részvénytársaságra, akkor a részvénytársaság azáltal válik hamis intézménnyé, hogy a részvénytársaságban a tulajdonos pozitúrája elvileg a részvényesek együttesét illeti meg. Ők a tulajdonosok, akik éppúgy fölmondhatnak a vezérigazgatónak, mint ahogy elbocsáthatják a munkásság egészét, eladhatják az egész berendezést, tehát a tulajdonos pozitúrájában vannak. Ez a szituáció eredendően hamis. Azok az emberek, akik részvényeket vásárolnak, nem tulajdont akarnak szerezni, hanem a pénzüket akarják hasznosítani, forgatni. Ennélfogva az őket megillető természetes pozitúra a hitelező pozitúrája. Olyan részvénytársasági formát kell tehát találni, amiben a részvényes nem a tulajdonos helyén áll, hanem a hitelező helyén; ettől természetesen kaphat a pénze fejében a tisztességes kamat mértékéig terjedő nyereséget, de nem állhat fenn az a helyzet, hogy minden olyan nyereség, amelyiket valaki valami munkabér vagy egyéb címen el nem visz, szükségképpen a részvényeseket illesse meg, és ebből adódjanak azok a horribilis osztalékok, amiket hogyha kamatnak neveznénk, akkor mindenki uzsorakamatnak tekintené őket. Azokban az országokban, amelyekben a szocializmusra való fokozatos átmenet a program, olyan részvénytársasági formát kell találni, ahol a tulajdonos pozitúrája a dolgozók összességét illeti meg. Tehát nem a részvényesek összessége fizeti ki a vezérigazgatótól az utolsó munkásig az összes dolgozót, hogy azután a nyereség az övé legyen, hanem a dolgozók összessége fizeti ki a pénzt hozó részvényesekben megtestesülő hitelezőket, hogy azután minden megmaradt nyereség a dolgozók összességét illesse meg. Ez nem egyszerű dolog, mert nem mindig van nyereség. A dolgozók olyanféle átállása, hogy ők az ipari létesítményekkel szemben a tulajdonos magatartását vegyék föl, és adott esetben veszteségek vagy legalábbis jövedelemcsökkenések kockázatát is vállalják, nagyon nehéz átnevelési feladat, de pontosan ez az igazi probléma, és ezt a problémát nem lehet megkerülnünk. Ha állami tulajdonba vesszük az egész tőkéstulajdont, attól a munkás még nem lesz tulajdonos; magatartása sem lehet a tulajdonosé; csakis a munkásönkormányzatnak és a munkástulajdonnak bevezetésével érhető el – több nemzedékre terjedő átalakulás keretében –, hogy a munkásság a létesítmény, a berendezés, a gyár, a termelőeszköz tulajdonosi magatartását ki tudja fejleszteni.*

Negyedik számú kitérés. Az a kép, amit az uralkodó osztályokról a marxizmus felvázolt, arról az elszánt uralkodó osztályról, amely késhegyig menő harc nélkül pozícióit nem adja fel, és épp ez indokolja a forradalomnak késhegyig menő kiélezését, miközben tudományos állításnak állítja magát, valójában egyszerűen romantikus követelmény, és az a kép az uralkodó osztályról, amely ennek egyáltalán valamennyi hitelességet ad, ez a kép valójában nem a mindenre elszánt kapitalista, hanem a mindenre elszánt arisztokrata harci keménységét idézi fel és teszi társadalmi törvényszerűséggé. Megint nem véletlen, hogy a félfeudális Németországban született meg az uralkodó osztálynak ez a szemlélete. Ehhez azonban tudnunk kell a következőt: az az elmélet, hogy minden uralkodó osztály csakis késhegyig menő harc árán adja fel pozícióit, egyszerűen történetileg nem igaz. Kezdve a római arisztokrácián, amely minden további nélkül föladta pozícióit, egyszerűen elernyedésből és degenerálódásból és erkölcsi alapok hiányából, és végezve a mai napon a harmadik világ, főleg Afrika és Ázsia meghökkentő gyorsan összeomló különböző arisztokráciáin, az igazság az, hogy csak az olyan arisztokrácia adja föl nehezen a pozícióit, amelynek nagyon erős az erkölcsi alátámasztottsága. Márpedig az európai arisztokráciáról tudnunk kell, hogy az európai arisztokrácia ugyanakkor, amikor a modern szabadságprogram számára a legfőbb akadályt képezi, ugyanakkor az azt megelőző keresztény feudális társadalmi fejlődésen belül rendkívül magas szinten moralizált, morális feladattudattal áthatott, papok által nevelt társadalmi réteg volt, amely a feudalizmus hosszú évszázadai alatt Európában a többi arisztokráciánál sokkal erősebb hivatástudattal csinálta azt, amit csinált. Bármennyi, végeláthatatlan szaporítható történetünk van az arisztokraták frivolságáról, könnyelműségéről, kegyetlenségéről, élvhajhászásáról, az európai arisztokrácia mindig produkált saját magának olyan szuperelitet, amely jelentős államkormányzati és egyéb feladatokat erkölcsi feladattudattal végzett el, hosszú évszázadokon keresztül ebben a minőségében magát nélkülözhetetlennek hitte, és ezt környezete is elfogadta. Ez az európai arisztokrácia az, amely – utoljára a 18. században –, társadalmi hátvédje volt e század a maga nemében csodálatos kulturális virágzásának még akkor is, hogyha olyan tagjai is voltak, mint a salzburgi érsek, aki Mozartot a lépcsőn dobatta le.54 Az arisztokráciának és még inkább az őt először leverő, majd megszelídítő monarchiának ez az erkölcsi hátvédje eredményezte, hogy mikor Európában a francia forradalomban a monarchia és az arisztokrácia robbanásszerű hatalomvesztése következett be, akkor ez a monarchia és ez az arisztokrácia Franciaországban és szerte Európa többi országaiban is másfél évszázadon keresztül tartó és még ma sem egészen befejezett ellenállásba kezdett a monarchia és az arisztokrácia visszaállítása érdekében. Ezt a programját több helyen sikerrel folytatta, és ezzel később újabb forradalmakat provokált. Mi kellett ahhoz, hogy ezt megtehesse? Egy letűnt arisztokrácia milyen módon folytathat késhegyig menő harcot? Csakis úgy, ha a társadalom tele van emberekkel, egyszerűbb emberekkel, akikben halálig tart a lojalitás az arisztokraták, a monarchiák iránt; csakis ilyen hátvéddel lehetséges a késhegyig menő harcot folytatni és időnként restaurációkat elérni. Ahol az arisztokráciának, ahol a monarchiának az emberek lojalitásában megnyilvánuló erkölcsi hátvédje nincsen, ott a monarchia és az arisztokrácia a fizikai hatalmának összeomlása pillanatában már egyben egyszer s mindenkorra meg is halt, és a restauráció minden reménye nélkül vége van. Ezért van az, hogy a harmadik világ országaiban – nem beszélek itt Kelet-Ázsiáról, ahol vannak nagyon erős arisztokráciák –, főleg a mozlim világ területén, ahol egyszer egy arisztokráciát megdöntöttek, komoly restaurációs tendenciák nem nagyon mutatkoznak, és szó sincs arról a félelmes ellenállásról, amit az európai monarchiák és arisztokráciák a francia forradalom után száz éven keresztül ki tudtak fejteni, saját rendszerüket regenerálni és még ma is nagyon sok ponton szívós utóvédharcot folytatni. Mindez nem jelenti az arisztokrácia bármiféle glorifikálását vagy az arisztokratizmus kultuszát, mert ez nem változtat azon a tényen, hogy a modern társadalomfejlődés szabadságprogramja és egyenlő emberi méltóság programja nem ismer sem született, sem privilégiumra jogosult arisztokráciákat, legfeljebb teljesítményen alapuló többletlehetőségeket, a teljesítmény állandó kontrollja és főleg állandó demokratikus kontrollja mellett, és ebben a rendszerben sem születési monarchiának, sem születési arisztokráciának hosszú lejáratra semmiféle helye nincsen. Azonban ahhoz, hogy bármiféle ellenféllel szemben harci taktikát létrehozzon egy mozgalom, ahhoz azt az ellenfelet jól kell ismernie, nem rémtörténeteket költeni róla, az ellenfél valóságos erőforrásaival kell számolni, és főleg az erőforrások között az erkölcsi erőforrást nem szabad elhanyagolni.

{3-90.} Ötödik számú kitérés. Összefüggően és egységes témaként kell tisztáznunk azt a kérdést, miben áll az értelmiségi zsarnokság veszedelme, amely a modern társadalomfejlődés egyik Marx által különösebben előre nem látott jelensége. Ismerjük azt az elméletet, amely azt mondja, hogy tulajdonképpen a kapitalistákat máris felváltotta a menedzserek uralma, és ennek az elméletnek a jegyében minden szabadságprogram alapjában véve üres szóbeszéd, a lényeg egy uralomváltás; a kapitalista uralom helyett a menedzserek uralma. Nem véletlen, hogy ennek a gondolatmenetnek a szerzője Burnham,55 az egyik legélesebb képviselője a társadalom uralmi szemléletének, aki semmiben sem marad el a tekintetben Marx és Lenin mögött. Itt ismétlődő optikai csalódásról van szó. Az európai feudális keresztény társadalmi programnak, annak a lényegében arisztokratikus szellemű papi programnak valaha volt egy elképzelése a jó arisztokratáról, hogy az hogy látja el a gondjaira bízott népeket. Aztán megjelent a valóságos arisztokrata, és igyekezett ebből a feladatból minél nagyobb mértékben uralmi helyzetet teremteni, és a feladatelemeket minél jobban elszórnia magától, ez végeredményben, mint mondottuk, a világi nagybirtok keletkezésének a fejlődésmenete. A következő lépésben megjelent az európai polgári forradalmak szabadságprogramja, amely azt mondta, hogy a születési privilégiumok helyébe az egyenlő rangú embereknek a társadalmát kell állítani, és ennek a jegyében zajlott le, többek között, a francia forradalom is. Azután kiderült, hogy ennek a forradalmi átalakulásnak az első számú haszonélvezője az a vagyonos polgárság volt, amelyet legjobban irritáltak a feudális privilégiumok, éppen azért, mert legközelebb volt ahhoz, hogy maga is az arisztokráciákkal egyenrangú legyen, és éppen ezek a privilégiumok akadályozták ebben. Ebből született meg a marxizmusnak és a leninizmusnak az a torz szemlélete, amely azt mondja, hogy ezt a polgári szabadságprogramot ez a vagyonos polgárság fogalmaztatta meg a maga értelmiségi megbízottaival – ahogy Lenin mondta: zseniális volt ez a polgárság, hogy milyen jó ideológiát tudott magának kitalálni. Ördögöt talált {3-91.} ez a vagyonos polgárság ideológiát! Egy hatalmi helyzetváltozásnak a haszonélvezőjeként beült egy változásba, kinevetve azokat a lelkes ideológusokat, akik valóságos szabadságot és valóságos egyenlőséget akartak. Egyszerűen haszonélvezője, idővel azután élősdije lett a forradalmi átalakulásnak, amelynek nem ő volt a mozgatója.

Ugyanilyen folyamat következett be a szocialista fordulat után is. A szocialista fordulat úgy jelenik meg, mint a szabadságprogram teljességének a programja, amikor azután uralomváltást tud provokálni, akkor megjelenik ennek a fordulatnak a haszonélvezőjeként a funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom; és akkor visszamenőleg a szocializmus dühös ellenzői mondhatják, hogy itt tulajdonképpen nem volt másról szó, mint hogy egy irigy kisebbség a maga uralmát akarta berendezni, és evégből találta ki a szocialista ideológiát. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy nem igaz az, hogy a polgári szabadságideológiát az annak haszonélvezőjeként megjelenő polgárság találta volna ki. A szabadságideológiát ugyanazon emberfajta, az ideológiatermő emberfajta, az alkotó, társadalomszervező emberfajta, a társadalomreformer emberfajta találja ki, mind a francia forradalom, mind a szocialista forradalom számára, és mindezeket a fordulatokat újból meg újból fenyegeti az a veszély, hogy a társadalomnak egy szűkebb rétege uralmi szemlélettel eltelve ezt a fordulatot a maga privilegizált uralmaként fogja fel. Minthogy a kapitalista funkciótlanná vált nemcsak a szocialista átalakulás területén, hanem a kapitalizmus fennmaradásának a területén is, itt tulajdonképpen egy párhuzamos folyamat van: nyugaton a technokraták, keleten pedig az egypártbürokraták próbálják kifejteni azt a bizonyos értelmiségi uralmat és adott esetben értelmiségi zsarnokságot, amely e pillanatban tulajdonképpen társadalomfejlődésünk aktuális veszedelme. Ezt azért nem tudjuk világosan megfogalmazni, mert nyugaton még a kapitalizmus is ott van, mint amelyet ez az értelmiségi zsarnokságot kifejtő technokrataréteg megtűr, részben összekeveredve vele, éppúgy, mint annak idején a nagypolgárság is összekeveredett a hatalmában meg csökkent arisztokráciával, és segített azt fenntartani. Ez ellen a hamis helyzet ellen kelnek fel korunk szabadságmozgalmai, elsősorban a diákmozgalmak, mert ahogy arra Marcuse rámutatott, a munkásság szintén bizonyos fokig érdekeltté vált ebben a meglévő uralomban, az uralomnak másodosztályú hordozójává vált, tehát már nem annyira forradalmi réteg, mint amikor a teljes kisemmizettség állapotában volt. Nem véletlen, hogy ezek a diákmozgalmak Nyugaton értelmetlenek, zűrzavarosak, és helyenként a komolytalanságig gyakorlatiatlanok, keleten viszont nagyon józanok, nagyon reálisak, és konkrét szabadságprogrammal teltek. Ennek az oka az, hogy Nyugaton a szabadságintézmények bizonyos fokú működése sértetlenül megvan, tehát a szabadságprogram Nyugaton az ifjúság részéről nem léphet fel a szenvedélyek akkora erejével, hiszen bizonyos dolgokban nyitott kapukat dönget. Azt érzi, hogy a helyzet hamis, hogy egy csomó élősdit táplál a társadalom, hogy a technokraták uralma az egyes embert éppúgy megalázza, mint általában mindenféle uralom, manipulált tömeggé teszi az embereket, azonban nem látja meg az ellenfelet. Az egész fennálló hatalmi rendszer, az establishment és egyáltalán mindennemű establishment ellen hadakozik, holott társadalmi reformprogram nincs valamiféle establishment ellen. Harcolni nem az ellen kell, hogy a létrejött társadalmi reform állandó intézményekké, jogintézményekké, szükség esetén jogszabályokká, kényszerítő szabályokká, tilalmakká lesz; harcolni az ellen kell, hogy uralmi gócok jöjjenek létre. Vagyis: nem szabad szem elől téveszteni minden társadalomreform, európai és világra kiterjedő társadalomreform végső célját, a kölcsönös szolgálatok társadalmát, ahol nincs technokrata, technikai uralkodó, nincs élcsapat, nincs semmiféle oligarchikus uralmi igénnyel rendelkező társadalmi csoport, hanem vannak kölcsönös szolgáltatások, amiben az a szolgáltatás, amit egy társadalomszervező nyújt, nem kap nagyobb erkölcsi súlyt – bármennyire is nagyobb a kiterjedése és a jelentősége –, mint az a szolgáltatás, amit az ún. egyszerű ember a maga hivatása körében nyújt, és nem ad a kettő különböző emberi rangot: se a technokrata, se a funkcionárius nem igényelheti magának azt, hogy ők valami különleges emberfajtát képeznek. Éppúgy, mint ahogy az arisztokráciától is elvétetett ez az igény. A szocialista országokban föllépő diákmozgalmak hallatlanul erős szabadságigénye, humanitása és erkölcsi mélysége, programjának a konkrétsága onnan van, mert ezekben az országokban a szabadságintézményeknek a technikai működése rengeteg döcögővel kísért valami; tehát ezekben az országokban a valóságos szabadságintézmények: a hatalmak elválasztása, a bírói függetlenség, a szabad választások, a sajtószabadság olyan reális követelmények, hogy ezekben az országokban a háborgó diákoknak van módjuk reális intézményeket követelni. Nyugat-Európában viszont a háborgó diákok valamilyen értelmetlen légüres térben csapkodva háborognak mindennemű intézmény ellen.*

Hatodik számú kitérő. Azt lehetne erre felelni, hogy a forradalmi reformok nyomán megjelenő új meg új uralmi rátelepedések a történelem szükségszerű fejleményei, s ezek ellen hiábavaló mindennemű hadakozás; alapjában itt nincs másról szó, mint hogy az arisztokratikus törzsfőnökök uralmából az értelmiségi uralomra való áttérést el kell viselni, ez ellen nincs orvosság. A helyzet azonban az, hogy ez ellen muszáj hogy legyen orvosság. A feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése. Az emberiség a modern szabadságprogramok megjelenése óta minden eddigi mértéknél nagyobb mértékben érzékennyé vált az eszmék meghamisításával szemben. Ennélfogva azokban az országokban, ahol a szabadság-egyenlőség-testvériség programja komoly megfogalmazást kapott és komoly mozgalmakat indított el, majd pedig haszonélvezőket és uralmi rátelepedéseket engedett meg, olyan politikai tömeghisztériák jelentkeznek, amelyek rendkívül veszedelmesek, mert az embereket a végső kétségbeesett erőszak ideológiájához sodorják. Ilyen kétségbeesett mozgalmak a világtörténelem egyéb területein, ahol a hatalom moralizálására irányuló fejlődés komoly lendületet nem kapott, nem jelentkeznek. Ott az emberiség hisztériára való hajlandósága különböző vallási mozgalmakban és egyéb szektás hisztériákban jelenik meg. Az, hogy a társadalmi szabadságprogram megvalósítása és az erre a megvalósításra irányuló reménynek a megcsalatkoztatása irtózatos, hisztérikus, ádáz, mindenre elszánt, mindent elpusztítani akaró tömegmozgalmakat vált ki, pontosan azt mutatja, hogy amióta a társadalmi szabadságprogram komolyan megfogalmazódott, azóta nem lehet megállni az emberiségnek addig, amíg meg nem találja azokat a szervezeti formákat, azokat az erkölcsi beidegződéseket, amelyek mellett ezt a szabadságprogramot uralmi rátelepedés nélkül meg tudja valósítani. Ha ezt nem tudja megcsinálni, akkor az emberiség előbb-utóbb valamilyen formában megbolondul, és most már a legújabb technikai fejlemények segítségével el is tudja pusztítani önmagát. Tulajdonképpen a marxizmus rendkívüli ádázsága és erőszakkultusza már maga is egyike ezeknek a hisztérikus fejleményeknek. A francia forradalom szabadságideáljában való megcsalatkozás és a szabadságideálra való uralmi rátelepülés látványa az, amely a marxizmusból a gazdasági tényezők mindenhatóságának elméletét, az erkölcsnek a gazdaságtól való függőségére vonatkozó elméletét és a társadalmi élethalálharc programjának az elméletét létrehozta. De a megvalósult marxizmus maga ellen ugyanilyen további hisztérikus mozgalmakat tud életre hívni, mert egészen egyszerűen, amióta Európában, majd most már az egész világon a hatalom moralizálására irányuló mozgalmak uralomváltásokat és effektív tömeghatásokat tudnak kiváltani, azóta a várakozások megcsalatkoztatása hallatlanul veszedelmes és kiszámíthatatlan következményekkel járó cselekedet. Itt egyszerűen nem is erkölcsi követelményként, hanem az uralmon levők életbiztosításaként elkerülhetetlen az alapelvek halálos komolyanvétele. A halálos komolyanvétel nem dogmatikus komolyanvételt, nem merev kategóriák alkalmazását jelenti, hanem az alapvető szabadságprogramnak a komolyanvételét és egy olyan társadalom felé való haladás komoly, intézményes megindítását, amelyikben az uralom fogalmát felváltja a kölcsönös szolgálatok fogalma, és így indul el a társadalom egy bizonyos értelemben anarchia felé, ahol uralom nincs. Ez nem jelenti azt, hogy igazgatási apparátus nincs; nagyon komplikált, hallatlanul elágazó igazgatási apparátus lesz, és valamiféle erőszakszervek is nagyon sokáig megmaradnak, azonban az erőszakszervek megszűnnek a társadalom alapintézményei lenni. A marxizmus-leninizmus többek között ezért sem modern ideológia, mert az erőszakszervek jelentőségét, az állam erőszakjellegét központba állítja, az állam jelentőségét gyakorlatilag megsokszorozza, és a kívánatos an-archiáról olyan irreális képet fest, ami egyben annak megvalósulását teljesen komolytalanná teszi.

Hetedik számú kitérés. Ott, ahol az ókori és modern demokrácia közötti különbségről van szó, nagyon fontos leszögezni azt, hogy alapvető minőségi különbség van az ókori és a modern demokrácia között. Az ókori kategorizálásban, Arisztotelésznél ugyan már megvan a jelentős gondolat, hogy a politeiában nem az emberek uralkodnak, hanem a törvények, mindamellett az alapvető kategorizálás abból indul ki, hogy a monarchia egy ember uralma, az arisztokrácia több ember uralma, és a demokrácia sok embernek az uralma. Mint ilyen, a demokrácia az ókorban valóban sok ember uralma volt, de egyben rendkívül törékeny és veszélyes államformának bizonyult. Igaz, hogy ragyogó korszakokat tudott létrehozni rövid időre, de törékeny volt, demagógiának kitett volt, és a politikából élő, élősdi közember típusát is kifejlesztette; úgyhogy az ókortól kezdve egészen az újkorig, sőt majdnem a francia forradalomig magától értetődő vélemény volt az, hogy a monarchia és az arisztokrácia jobb kormányformák a demokráciánál, illetve hogy a demokrácia nem létezhetik valamiféle arisztokratikus, monarchikus belekeverés nélkül. Ez volt Arisztotelésznek és Cicerónak56 a Római Birodalomban Augustus57 idejében megvalósítani próbált államideálja, amelyben demokratikus, arisztokratikus és monarchikus elemek keverednek. Ez az igazság ma is fennáll tulajdonképpen minden államformában: monarchikus, azaz egy ember uralmát jelentő; arisztokratikus, vagyis egy vezető csoport szerepét jelentő; és demokratikus, vagyis az összközösség ellenőrzését jelentő elemek egyaránt jelen vannak. A modern demokráciában nem az az újság, hogy a modern demokrácia sokak közvetlen uralma, hanem az, hogy a modern demokrácia az uralom fogalmának, az uralom jelenségének a megszüntetésére irányul. A modern demokrácia erkölcsi követelménye az egyenlő emberi méltóság, ez azt jelenti, hogy a szabadságprogram jegyében minden embernek joga van kinyilvánítani azt a szándékát, hogy az őt irányító és kormányzó kisebbséggel nincs megelégedve, és joga van részt venni annak elmozdításában. Ez egészen más helyzete a demokráciának, mint az ókorban a sokak uralmát jelentő demokrácia volt, és éppen ezért a maga idejében alapjában jogos vélemény volt az, hogy a demokrácia törékeny és nem ideális államforma; viszont a modern moralizált demokrácia, amely nem a sokak uralmát, hanem az uralom megszüntetését tűzte ki, minden másnál jobb államformának bizonyult már eddig is.*

Nyolcadik kitérő. Utaltam már arra, hogy Európában tulajdonképpen csak Anglia és Hollandia az a két ország, amely a középkori szabadságintézményekből organikusan fejlődött át modern szabadságintézményekké. Ez ad ezeknek az országoknak a fejlődése számára aránylagos egyenletességet és szabadságintézményeiknek olyan mélységet, amelyet más európai országok általában nem értek el, bár a többi északi országban is vannak ehhez hasonló jelenségek. Hogy miben áll a középkori szabadságnak modern szabadságokkal való érintkezése, és hol válnak el egymástól a középkori szabadságok, amelyekből egypár helyen modern szabadságok, a legtöbb helyen azonban arisztokratikus és szabadságellenes privilégiumok születnek meg, arra érdekes adalékként szeretném analizálni Európa legrégibb nemzeti himnuszának, a holland himnusznak a maga nemében hallatlanul érdekes és első látásra hallatlanul érthetetlen szövegét.

Mit mond a holland himnusz? Ebben a himnuszban a holland szabadságharc vezetője, Orániai Vilmos58 szólal meg első személyben. És először elmondja saját összes rangjait, majd elmondja programját. A szöveg a következő: „Nevem Nassaui Vilmos, német vérből vagyok, szeretve szép hazámhoz holtig hű maradok. Hercegként Orániát szabadon bírom én, Hispánia királyát mindenkor tisztelém. Élni Isten nevével tökéltem el magam, ezért űzettem én el hazámból koldusan, vezessen hát az Isten mint áldott eszközét, hogy visszatérjek itten kormányozhatni még.”

Főleg az első strófa látszik rettentő érthetetlennek. Egy bizonyos Nassaui Vilmos elmondja magáról először, hogy ő német vérből való, másodszor, hogy Franciaországban Orániának a hercegségét szabadon bírja, harmadszor, hogy mindig tisztelte a spanyol királyt. Ezek után közli, hogy a hazához holtig hű marad, de hogy melyik az a haza, azt a szöveg el sem árulja. Mi tudjuk, hogy ez a haza sem nem Németország, sem nem Franciaország, sem nem Oránia, sem nem Spanyolország. Mi az értelme ezen rangok és kvalitások sorban való megadásának? Minden egyes mondatnak megvan a külön értelme, és ez a külön értelem szorosan összefügg az egész szabadságprogrammal, egyáltalán a középkori szabadságok rendszerével. „Nevem Nassaui Vilmos, német vérből vagyok”, ez azt jelenti, hogy ő mint Nassau hercegé a német rendeknek a tagja. Amint egy konkrét levelében írja: „Mi odaát Németországban nem vagyunk szokva ahhoz az elnyomáshoz, amit a spanyol király Hollandiában kifejt.” Mi ez a német szabadság? Az, hogy Németországban a fejedelmeket a királyi központi hatalom nem tudta megtörni, a fejedelmek tehát olyan rendi, fejedelmi szabadságot őriztek meg, amelynek Európában nem volt párja. Ez a fejedelmi rendi szabadság a további fejlemények során tökéletesen kártékonynak bizonyult, hisz végeredményben már eredendőleg ez a rendi szabadság annyira leszűkült, hogy a német császárt hét fejedelem választotta, a német birodalomban háromszáz fejedelem bírt jogokkal, a többiek alattvalók voltak, akiknek úgyszólván semmi joguk nem volt. De Vilmos számára, aki Németországban nevelkedett, a német fejedelmi rendnek a német császárral, méghozzá V. Károllyal59 szemben való ellenállnó-képessége programot jelentett Hollandia számára, mikor az a spanyol királynak állt ellen: és Hollandiában már nem a fejedelmek ellenállását, hanem az összes rendek – ma úgy mondanánk, az egész nép – ellenállását szervezte meg ugyanaz az Orániai Vilmos, aki Németországban a fejedelmi szabadság iskoláját tanulta meg. Tehát a középkorban a szabadságoknak az egész hierarchiája homogén rendszer volt: a fejedelem is egy bizonyosfajta szabadságot vindikált magának, ez a bizonyos területi fejedelem a királlyal szemben. Ugyanaz a szabadságtudat fűtötte, és ezt át tudta vinni egy adott szituációban egy más országban az összes rendek szabadságmozgalmára. Ezért fontos az, hogy Nassaui Vilmos német vérből van, mert mint német fejedelem ugyan a német császárnak alattvalója, de olyan szabadságokkal rendelkező alattvalója, amelyek másutt már nem léteztek, és ezeket a szabadságjogokat ő érvényesíteni akarja másutt is.

Most ugorjuk át azt, hogy „hazámhoz hű maradok”, és menjünk a harmadik tételre: „Hercegként Orániát szabadon bírom én.” Nassaui Vilmos még gyermekkorában örökölte Orániát egy csatában eltűnt unokatestvérétől, és Orániának az volt az érdekessége, hogy ez a hercegség a Rhône folyó mellett, a pápaság birtokaival párhuzamosan alakult ki azon a területen, ahol valaha a Német-római Császárság és a francia királyság határa volt. Ennek eredményeképpen az orániai hercegnek különféle békeszerződésekre vagy megállapodásokra vagy valamiféle dokumentumokra alapozva az volt az igénye, hogy ő a két hatalmasság között valamiféle egyensúlyi játék eredményeképpen független, szuverén fejedelem. Tehát nem alattvalója sem a francia királynak, sem a német császárnak. Ezt mondja Orániai Vilmos, mikor azt mondja: „Hercegként Orániát szabadon bírom én.” Mint német fejedelem, alattvalója vagyok, szabad alattvalója a német császárnak, de mint orániai herceg, magam is egyenrangú uralkodó vagyok ezekkel a császárokkal és királyokkal.

Ez nagyon lényeges adalék. Mi ennek a jelentősége? A királyra redukált, az uralkodóra redukált szabadságeszmének már nem sok jelentősége van egy népfelkelés számára, ennek azonban az a gyakorlati jelentősége volt, hogy Orániai Vilmos a holland felkelésnek a hajóhadát – az ún. koldusokat, akik a mai fogalmak szerint olyan tevékenységet fejtettek ki a spanyol hajóhaddal szemben, ami a spanyol hajóhad oldaláról nézve kalózkodás volt –, ezt a hajóhadat mint szuverén orániai herceg látta el igazoló iratokkal. Vagyis ez a hajóhad az ő orániai hercegségének a jóvoltából lépett fel mint a spanyol hajóhaddal egyenrangú idegen hajóhad, és vindikálta az ezzel kapcsolatos jogokat. Persze ennek a hajóhadnak nemcsak az orániai herceg volt az igazi támasztéka, hanem a Hollandiában kifejlődött hallatlan nagy hajózási készség és az a rengeteg hajózni tudó ember és a mögötte álló gazdasági erők. De mindenesetre a jogi betetőzést ennek a hajózási erőnek az a tény adta, hogy Nassaui Vilmos Orániában szuverén fejedelemnek tudta magát.

Végül az utolsó tétele az első strófának: „Hispánia királyát mindenkor tisztelém.” Orániai Vilmos Orániában szuverén uralkodó volt, Nassauban a német birodalom szabad hűbérese, ugyanakkor azonban kiterjedt birtokai voltak Hollandiában, és így jutott el ahhoz, hogy egyáltalán holland felkelés élére állhasson, ott voltak a legnagyobb birtokai; e birtokai után azonban nem volt sem hűbéres fejedelem, sem pedig szuverén uralkodó, hanem a spanyol király alattvalója, aki ezzel azt mondja, hogy ő nem a spanyol király uralmát akarta megdönteni, ő tökéletesen törvényes alapon áll: a hollandiai rendeknek a spanyol királlyal szemben való jogait akarta érvényesíteni. Hollandiában pedig a rendek az ország nagyfokú polgáriasodása folytán a szabad városokon keresztül úgyszólván az egész népet jelentették. Ennek jegyében mondja most már el Nassaui Vilmos a második, számunkra immár érthetőbb szöveget: „Élni Isten nevével tökéltem el magam.”

A középkorban a szabadságprogram központi kérdése és az igazi feszítője a vallásszabadság volt. Az embernek az a joga, hogy a lelkiismeretének a kérdéseivel semmiféle királynak ne legyen alávetve.

„Ezért űzettem én el hazámból koldusan, vezessen hát az Isten mint áldott eszközét, hogy visszatérjek itten kormányozhatni még.” Ez megint egészen feudális gondolat. A király az uralkodó: a spanyol király Hollandiának és a többi hollandiai németalföldi tartományoknak az uralkodója, azonban uralmát a rendekkel megosztva kell hogy gyakorolja; aminek többek között az a következménye, hogy helytartókul a helyi arisztokrácia vezetőit kell kijelölnie, hiszen Orániai Vilmos is úgy lett a felkelés vezére, hogy Hollandia helytartója volt. Neki joga van Hollandiában kormányozni, ő igényelheti azt, hogy a spanyol király az ottani birtokos nemesség előkelőségeit nevezze ki kormányzókul, helytartókul, nem pedig idegenből hozott idegen embereket.

Ez az a pont, ahol világosan látszik a középkori hierarchikusan tagolt szabadságeszmének hallatlan variáltsága: egyrészt ugyanaz a szabadságeszme, amely Nassaui Vilmost mint nassaui fejedelmet arra indította, hogy a német hűbéres fejedelmek sok szabadságjogát a holland rendekre is igyekezzék átvinni és a spanyol királlyal szemben érvényesíteni, ugyanaz a hűbéres fejedelmi szabadság a 18. és 19. századra elvezetett Németországban ahhoz a hűbéres fejedelmi abszolutizmushoz, amely alattvalóit százával adta el Amerikába katonákul; de ugyanaz a Nassaui Vilmos, akinek unokatestvére Nassauban zsarnok kiskirály volt, kivívta a holland nemzet szabadságát a spanyol királlyal szemben, és megalapította Európa legszabadelvűbb, legkorábban szabadelvű államszervezetét Hollandiában.

Ennek a jegyében kell értékelnünk az olyanfajta középkori szabadságokmányokat, mint a magyar Aranybulla. Ennek az értékét sem azzal nem szabad jogtalanul megnövelnünk, hogy ez modern demokratikus szabadságot alapít meg, sem azzal nem szabad jogtalanul lecsökkentenünk, hogy ez merőben csak az urak szabadságát valósítja meg. Az urak szabadsága egy fajtája a szabadságnak, a középkor csak ilyen hierarchizált és tagolt szabadságokat ismert, de szerencsés esetben az urak szabadsága elvezethetett a mindenki szabadságához. És ebből a szempontból érdemes a számunkra fájdalmas párhuzamot megvonni Orániai Vilmos és Rákóczi Ferenc között. Rákóczi Ferenc pontosan ugyanezt a hármas tagolódást mutatja a saját rangjaiban. Ezért volt az, hogy Rákóczi Ferenc számunkra érthetetlen módon súlyt helyezett arra, hogy ő német birodalmi herceg; ugyanakkor érthetően súlyt fektetett arra, hogy megszerezze az erdélyi fejedelemséget, amelynek az európai hatalmak koncertjében önálló uralkodói rangja volt; ugyanakkor súlyt fektetett arra, hogy ő a királlyal szemben való legalitás álláspontjáról indult el, és őt mint magyarországi nagybirtokost megilleti a magyar rendek nevében való ellenállás joga. Az ő esete kevésbé volt szerencsés, mint Hollandia esete; de nála is azt látjuk, hogy egy feudális úrnak a teljességgel feudális szövetű szabadságtudata megfelelő környezetben, megfelelő erkölcsi hátvéd és megfelelő tömegerő mellett olyan szabadságmozgalmaknak válik jelentős tényezőjévé, amelyek egészen a parasztokig kiterjedtek, mint ahogy a Rákóczi mozgalma kiterjedt odáig.*

Kilencedik kitérő, ill. beszúrás. A munkásönkormányzattal szemben szokásos megjegyzés az, hogy ez a szervezeti forma eddig soha sehol nem vált be. Érdekes módon ezt az érvet egyaránt halljuk a szocializmus heves kapitalista ellenzői részéről, mint ahogy halljuk a marxizmus-leninizmus és egyáltalán mindennemű centralizált szocializmus hívei részéről. Ezzel szemben mindenekelőtt szeretnék felhozni egy történeti analógiát. A 18. század második felében Mária Terézia egyszer levelet írt fiához, II. József császárhoz,60 és abban ezt írja: „Nem vagyok belenyugodva a ti vallásszabadság melletti kiállásotokba, azt tapasztalom, hogy azok az országok, melyek a vallásszabadság útjára léptek, például Anglia és Hollandia, mindmostanáig nem tudnak kimászni az állandó rendetlenségből.” Vagyis a vallásszabadság meghirdetésének mondjuk a második évszázadában még mindig úgy nézett ki, hogy a vallásszabadság nagyon zűrös, {3-102.} nagyon bizonytalan, zavart keltő valami, szemben az egyvallású fejedelmi abszolutizmusok által létrehozott szép, stabil nyugalommal.

Mária Terézia emlékeztetett arra a rengeteg zűrzavarra és szerencsétlenségre, amely ezeket az országokat érte azóta, hogy ott a vallásszabadsággal elkezdtek próbálkozni, és nyugodtan mutathatott rá a saját országaiban honoló békére és nyugalomra. Vagyis a 18. század közepén, jó egy vagy két évszázaddal azután, hogy először meghirdették a vallásszabadság lehetőségét, és későbben komolyan megpróbálták, hogy ki is kísérletezzék, még mindig azt lehetett uralkodó véleménynek tekinteni, hogy a vallásszabadság és vele együtt egyéb szabadságok és demokratikus szervezési módok nyilvánvalóan a rosszabbik megoldás, amely csak zűrt és egyensúlyzavarokat hoz létre. Csak nagyon igényes szellemek állították azt, hogy igenis ez a jobbik megoldás, és csak nagyon igényes és nagyon messze tekintő szellemek merték azt megkockáztatni, hogy nemcsak a jobbik megoldás, hanem az egyedül lehetséges, emberhez méltó megoldás.

Valahogy így vagyunk a munkásönkormányzat és a munkásigazgatás kérdéseivel is. Eddig minden kísérlet csődöt mondott, mondják. De milyen körülmények között mondott csődöt? Csődöt mondott a munkásigazgatás a generálisan uralkodó kapitalizmus árnyékában vagy a vele szemben rosszindulatú, mindenhatóságra törő centralizált államhatalom árnyékában. Ha azonban a munkásság létezésének és emberi feltételeinek a problémáját nézzük, akkor rá kell jönnünk, hogy a munkásigazgatás nem a jobbik megoldás, hanem az egyedül lehetséges megoldás, aminek a keresztülvihetőségét csak akkor lehet egyáltalán lemérni, mikor egy vele szemben feltétel nélkül jóakaratú kormányzattal és társadalmi környezettel áll szemben. Még Jugoszlávia sem tekinthető ilyen példának, mert ott a munkásönkormányzattal való mindennemű jelentős kísérletezés ellenére is (amelyről ott is sok vonatkozásban akár a külső szemlélők, akár a belső kísérletezők arra az eredményre jutottak, hogy nem keresztülvihető, vagy legalábbis nem egyszerűen keresztülvihető), az egypártrendszer létezésének a feltétele mellett, vagyis alapjában véve a munkásönigazgatás egész szellemi beállításával és egész szervezeti rendszerével szemben nem barátságos környezeten belül, megkötöttségek mellett, önkormányzatot korlátozó szempontok mellett történtek a kísérletek. A munkásönkormányzattal kapcsolatban felhozzák legújabban azt is, hogy a legmodernebb ipari fejlődés lényegében a munkásságnak mint jellegzetes termelő osztálynak az eltűnése vagy nagymértékű számbeli csökkenése felé vezet, és azokat az óriási méretű automata gyárakat, amiket esetleg hat-nyolc felügyelő és gépkezelő eligazgat, azokat nagyon nehéz ennek a hat-nyolc embernek a munkásigazgatása alá vonni. Azonban a munkásigazgatás szükségessége és egyedül lehetséges megoldás mivolta ennél mélyebben megalapozott tétel. Ennek megalapozásához tudnunk kell, hogy az európai ipari munkásságnak, a termelőmunka kivitelező része bevégzőinek mind a termelőeszközök tulajdonából, mind lassanként a munka értelméből és a munka öröméből való fokozatos kirekesztése és kisemmizése egyike a legfurcsább és a legkártékonyabb melléktermékeknek, amelyek az európai értelmiségi fejlődés sorát kísérik. Ezt fejezte ki Hajnal István61 egyszer találó szóval úgy, hogy az értelmiség a munka tudományos szintre való emelésével lényegében a munka értelmét szívta el a munkásságtól magától a saját oldalára oly módon, hogy a munkás mind kevésbé volt képes és képes ma a munkája összefüggéseit, értelmét látni, mind kevésbé részesül az alkotás örömében, szemben az egykori kézművessel, aki lényegében az egész munkát a tervezéstől a kivitelezésig végigcsinálta. Ma egy értelmiségi jellegű munkamegosztás oly mértékű előtervezését írja elő a munkás munkájának, hogy a munkás mind közelebb kerül az automatáknak a pozíciójához. Ennek a szörnyű helyzetnek a végső eltorzulását írják le a futószalag embert és emberi méltóságot teljességgel aláásó hatását megelevenítő irodalmi művek – hogy csak a Chaplin híres filmjét, a Modern idők-et említsem –, amelyek lényegében azt idézték fel, hogy a munkás teljességgel géprésszé vált egy teljességgel gépies munkafeladatban, és azt várták tőle, hogy maga is a gépalkatrész lelki magatartásával és testi magatartásával vegyen részt a termelésben, ami végeredményben lehetetlen és az embert tönkretevő követelmény volt. Ma már az automatizálás fejlődésével olyan perspektíva van előttünk, amely gyakorlatilag minden valamennyire is mechanikus vagy mechanizálható munkafolyamatot okos gépekre bíz, és az embert ez alól fölmenti. Ebből a szempontból azonban rá kell jönnünk arra, hogy ez nemcsak technikai és nemcsak tudományos követelmény, hanem a jelenlegi távlatban alapvető erkölcsi követelmény. Ki kell mondani elvként – ahogy valaha kimondtuk, hogy egy ember sem lehet a másik ember tulajdona, majd kimondtuk, hogy egy ember se lehet merőben eszköz a másik ember kezében, majd kimondtuk, hogy egy ember sem lehet merőben felbérelt munkaerőgépje a másik embernek –, most ki kell mondani ugyanilyen mélységes erkölcsi elítéléssel azt, hogy embert olyan munkára, amely mechanizálható és mechanikusan működő gépekre bízható, nem szabad, erkölcstelenség embert ilyen munkára kényszeríteni. Ennek a jegyében mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy ahol a teljes automatizálás lehetséges, ott sehol, semmiféle ponton, ha mégoly drága is az a teljes automatizálás, emberi munkaerő merőben gépalkatrészként vagy automata működésű fázisként beillesztve sehol ne legyen. Tehát az automatizálást ott, ahol lehet, teljessé kell tenni.

Ebből furcsa következmények származnak, pl. már most is felismerték azt, hogy az ún. irodai munkának tekintélyes hányadát maradéktalanabbul lehet automatizálni, mint a fizikai munkát. Ez magyarul annyit jelent, hogy az irodai munkának tekintélyes része, pl. az, amit számos banktisztviselő és iratkezelő és más hasonló végez, annak ellenére, hogy viselőjének meglehetősen indokolatlan társadalmi fölénytudatot ad, alantasabb munka, mint az, amit számos testi munkás végez. Valószínű az, hogy banktisztviselők tízezreinek a munkáját lehet majd teljesen automatizálni, ugyanakkor egy szénásszekér okos megrakásának vagy egy vagon vagy egy hajó okos megtöltésének a munkáját továbbra is értelmes emberekre kell bízni, ami magyarul annyit jelent, hogy parasztok, rakodómunkások és dokkmunkások adott esetben eredetibb emberi munkát tudnak végezni, mint az ún. szellemi munkások számos típusa. Ez is világossá teszi azt, hogy ugyanakkor, mikor az értelmiségi társadalomra való átmenet idejét éljük, teljesen torz értékrendszer kapcsolódik ehhez az átmenethez, amely értelmiségi munkának tekint teljesen mechanikus, de íróasztal mellett végzett munkát, és ezekhez teljesen meg nem alapozott társadalmi presztízst fűz ugyanakkor, mikor minden fizikai erőfeszítést igényelő vagy pláne piszkos körülményekkel járó munkát társadalmi értékelés szempontjából alantasnak tekint, azt megveti, és az elől menekülni igyekszik. A munka jövendő értékelésében tehát olyan értékrendet kell kialakítani, amely elsősorban a mechanikus és gépekre bízható munkát állítja szembe az emberi szellemi erőfeszítést igénylő munkákkal, és ezeken belül elsősorban az alkotó szellemi munkát emeli ki, és nem egyszerűen az íróasztal mellett végzett munkát. Ami azt a másik ellenvetést illeti, mely szerint a munkásság mint társadalmi réteg gyakorlatilag el fog fogyni, vagy legalábbis nagymértékben össze fog zsugorodni, ezzel kapcsolatban azt kell tudnunk, hogy a közvetlenül termelő ipari munkásság számbelileg kétségkívül össze fog zsugorodni, és helyette, valamint a parasztság helyett is igen nagy mértékben fog szaporodni a szolgáltatószektoroknak a működése. Azonban a szolgáltatószektorokban működők azért, mert nem végeznek termelőmunkát, közvetlenül anyagi termelőmunkát, attól azért éppúgy dolgozók, és a társadalom többségének pontosan ugyanúgy meglesz a jövőben is az a jogos igénye, hogy a munkáját érdeklő szervezetnek valami módon a gazdája legyen, vagy annak az irányításába közrehasson. Minél inkább lehetetlenné válik vagy legalábbis sok ponton lehetetlenné válik az, hogy valakinek a munkájában az a teljes öröme legyen, mellyel azt a munkát elejétől végig önmaga csinálja és a saját alkotásának érezheti, abban az arányban kell növelni ezzel az elidegenedésnek nevezett jelenséggel szemben, annak az ellenhatásaképpen, annak a kiegyenlítéseképpen a munka irányításában, tulajdonában, igazgatásában való részvételt, ami a munka összfolyamatában valamilyen formában így is újból érdekeltté tudja tenni az embert.

Nem érvényes az az ellenvetés sem, amelyik azt mondja, hogy a nem magas fokú alkotó munkát végzők többsége mi címen akarja a maga ellenőrzése alá vonni a magas szintű alkotó munkát. Ez az ellenvetés a világon nem ér többet, mint a demokráciával szemben való az az ellenvetés, hogy hogyan akarja ellenőrizni a társadalom közepes informáltságú és közepes szellemi képességekkel megáldott többsége azt a pár kiváló embert vagy azt a kisszámú kiváló embert, akik a társadalom igazgatására valóban képesek és alkalmasak. Azonban sem a demokrácia, sem a vele teljesen azonos követelményt kifejező munkásigazgatás nem azt állítja, hogy az egyes szavazó, az egyes munkás okosabb a magas képzettségű miniszternél, nagy tehetségű miniszternél vagy kiváló szakértelmű gyárigazgatónál, csupán azt állítja, hogy az egyes munkásnak, az egyes szavazónak igenis elidegeníthetetlen joga van a saját munkafeltételeibe való beleszóláshoz, ahhoz, hogy bizalmát bíró emberek vezetése mellett végezze munkáját. Kell hogy intézményes módja legyen a bizalom kifejezésének, s ha erre nincs intézményes mód, akkor valamilyen formában létrejön az embernek a másik ember részére való kiszolgáltatottsága, amely a kizsákmányolást is magában foglalja; de annál tágabb fogalom, mert a hatalmi kiszolgáltatottságot és sok minden egyéb kiszolgáltatottságot – a szellemi kiszolgáltatottságot is – magában foglalja, és egyik embernek a másik emberrel szemben való kiszolgáltatottsága a legszörnyűbb, Szentlélek elleni vétek,62 hogy ezt a keresztény morális kifejezést használjam. Sem a demokráciának, sem a munkásigazgatásnak nem az a lényege, hogy magas szakértelmet igénylő döntéseket szakértelem nélküli tömegek hozzanak meg; a lényege az, hogy az ember politikai, közösségi munkafeltételeinek a megszabásában saját bizalmát bíró vezetők vezetése mellett tudjon dolgozni és közösségi életet élni. Mesebeszéd az, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert; az átlagember igényli a kiemelkedő ember vezető szerepét, igényli maga fölött a kiemelkedő embert. Az a panasz, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert, olyan elitek, ill. magyarul szólva olyan oligarchiák száján szokott panaszként elhangzani, amelyek vagy funkciótlanok, vagy funkciójukat vesztették, vagy funkciójukat rosszul töltik be; és mikor ennek visszahatásait kénytelenek tapasztalni, akkor elkezdenek azon siránkozni, hogy őket mint elit embereket az oktalan tömeg megveti. Az oktalan tömegnek megvan az az igénye, hogy kiváló emberekre felnézzen, de az az igénye, hogy csak kiváló emberekre nézzen fel, nem pedig olyanokra, akik ezt valamiféle illetéktelen, nem indokolt jogcímen; születés jogcímén, ideológiai jogcímen vagy értelmiségi, nem igazán alkotó értelmiségi jogcímen tőle igénylik, esetleg hatalmi szóval kikényszeríteni próbálják. A valódi munkáshatalom útja tehát csakis a munkásigazgatás komolyanvétele útján képzelhető el. Különösen fonákká válik a munkás helyzete olyan politikai fejlemények esetén, ahol egypárturalom formájában jelenik meg a munkáshatalom, egy aránylagosan kisebb vagy nagyobb mértékben, de meglehetősen centralizált egypárthatalom formájában, és ezzel párhuzamosan, amire itt a magunk környezetében is állandóan láthatjuk a példát, kialakul az a helyzet, hogy az értelmiségi társadalom felé vezető úton követelményként lép fel az, hogy munkáshatalom csak úgy lehetséges, ha a munkások saját maguk személyében vagy fiaik személyében birtokba veszik az értelmiségi jellegű kulcspozíciókat. Ez nagyon helyes követelmény egy bizonyos átmeneti szituációban, ti. a feudalizmus és kapitalizmus, a nagybirtokrendszer és nagytőke kisebb részleges vagy teljes kisajátítása és összeomlása idején. Ekkor érvényesült annak a helyzetnek a fonák volta, hogy rendkívül komoly képességű emberek sokaságát a megelőző idők osztálytársadalma munkás- és parasztsorba szorította, és ezek most ebből a sorból kitörve vezető pozíciókat foglalnak el. Ebben a történelmi pillanatban, például Magyarországon 1945-ben parasztok és munkások köréből óriási számú, ragyogóan nagy képességű, szervező- és vezetőképességű, szakmai képességű ember került elő. Azután a további fejlemények során sajnálatosan olyan helyzet alakult, amely ebből a kitűnő emberanyagból olyan szelekciót csinált, mely nem mindig a legjobbakra, hanem esetleg a legkezelhetőbbekre irányult, de hát ez mellékes fejleménye ennek a folyamatnak. A lényeges azonban a folyamat következő lépése, az, hogy megindul az értelmiségi pozícióknak az elfoglalása mind a munkáskáderek pozícióhoz juttatása, mind pedig az iskoláztatás útján, és ebben a folyamatban úgyszólván semmiféle különös gond nem esik arra, hogy azoknak a munkásoknak és parasztoknak a számára, akik a munkás és paraszt munkakörben megmaradnak, ez a fordulat az emberi méltóságuk, öntudatuk és élethez való bátorságuk növekedésével járjon. Sőt ellenkező értékelés alakul ki. Kialakul egy olyan értékelés, hogy aki ilyen kedvezések és előnyök mellett sem tudott kiugrani vezető kádernek, aki ilyen kedvezések és előnyök mellett sem tudta letenni a felvételi vizsgákat, amelyek az értelmiségi pozíció elfoglalásához szükségesek, az valamiképpen masoarendű ember; szinte magától értetődik, hogy akit nem vesznek fel az egyetemre, azt vegyék fel főiskolára, akit nem vesznek fel főiskolára, azt vegyék fel szakiskolára, akit nem vesznek fel szakiskolára, az menjen segédmunkásnak. Vagyis: az átlagmunkás egy semmi különösre nem alkalmas maradék emberfajtává válik, amelynek az emberi méltósághoz való lehetősége és joga ebben az értelmiségi értékeket elfogadó társadalomban súlyos sérelmet szenved. Úgyhogy a réginél sokkalta nagyobb mértékű kisebbségi komplexust jelent ma munkásnak lenni, mert a kapitalizmus idején a munkás érezhette, hogy övé a jövő, és ő hordozza a jövőt, és az ő elnyomottsága, kisemmizettsége és rossz munkavégzésre való kénytelensége igazságtalanság eredménye; ma azonban ugyanez az ember, még a jobbik eset, ha azért munkás, mert a szülei nem törődtek az iskoláztatásával, de ha kialakul egy általános értelmiségi értékrend, akkor aki segédmunkás lesz, az azért lesz segédmunkás, mert minden egyéb lehetséges vizsgán megbukott, vagy annak neki sem mert menni. Itt megint a társadalmi értékelésnek teljes megújítására van szükség, azaz olyan értékrendre, amely mind nagyobb mértékben szelektálja azokat az embereket, akik az értelmiségi társadalom többé-kevésbé hajszás, helyenként sznobisztikus és mindenképpen a kontemplációtól, a szemlélődéstől, a természethez való közelségtől, az értékes emberi szórakozásoktól való eltávolodás állapotában lévő társadalom embertípusát jelentik, s ezzel szemben kialakítja azt az emberfajtát, akinek ugyanolyan értékes, magasrendű emberi igényei vannak; ezeket az igényeket azonban nem munkahajszában, hanem aránylagosan egyszerű munka mellett, szabadidőbeli szórakozásként akarja kielégíteni, legyen az a szórakozás akár sport, akár bélyeggyűjtés, akár magántanulmány, akár privát tudóskodás, akár egész egyszerű utazás, kontempláció, természetszeretet, természetjárás és így tovább. Másrészt ki kell alakítani azt is, hogy az emberek aránylag egyenlő feltételek mellett menjenek neki akár a magasabb értelmiségi, akár a szakmaibb jellegű értelmiségi foglalkozásnak, hogy a szakmunkásokat szelektáló vizsgák ne a többi vizsgáknak a hajótöröttjeit fogadják magukba, hanem azokat az embereket, akiket ez a dolog érdekel. Most teljesen torz helyzet van e tekintetben, mert hála annak, hogy a munkáshatalmat több évtizedes ideológiai gyúrás eredményeképpen nem tudjuk másképpen elképzelni, mint úgy, hogy a munkásságból származó emberek, akár saját személyükben, akár fiaikban értelmiségi jellegű hatalmi szervezőpozíciókat foglaljanak el, nem pedig úgy, hogy a munkások egész tömegben válhassanak teljes értékű és a más ember mögött magukat semmiképpen hátrább nem tehetőknek érző emberekké; végeredményben tehát az a furcsa helyzet van, hogy a szocializmus megvalósításának vagy megvalósítási programjának az árnyékában ugyanolyan értelmiségi diktatúra jön létre, mint a technokrácia világában, s ez még akkor is így van, hogyha ezt az értelmiségi diktatúrát munkásszármazású emberek fejtik ki, mert hiszen nem az az érdekes, hogy milyen származású az, aki az értelmiségi diktatúrát kifejti, hanem az, hogy az értelmiségi funkció gyakorol diktatórikus vagy nyomasztó társadalmi fölényt a nem értelmiségi funkciókat gyakorlókkal szemben. Hozzá kell tennem azt, hogy a munkásigazgatás vagy pláne munkástulajdon természetszerűleg nem jelentheti azt, hogy óriási nemzetgazdasági beruházásokon alapuló hatalmas létesítmények a jövendő automatizálás korában annak a pár embernek a munkásigazgatása vagy magántulajdona alá kerüljenek, akik azt éppen kezelik. Itt természetesen a létesítményben fekvő nemzetgazdasági beruházást és az egész gazdaságnak beleszólási jogát valamilyen formában érvényesíteni kell akkor is, hogyha a munkásigazgatásnak itt is meg kell és meg lehet találni a maga formáit. Azonban az emberi tevékenység széles területén a majdnem teljes és csaknem a mai fogalmak szerinti tulajdon mértékét elérő munkásigazgatásnak igenis megvan a lehetősége ott, ahol a tevékenységnek a beruházási szükséglete, a létesítmény szükséglete nem haladja meg a benne ténylegesen dolgozók együttes anyagi és tulajdoni teljesítőképességét.*

Tizedik kitérés és beszúrás. Az előzőhöz kapcsolódva a tulajdon kérdésével kellene még valamit foglalkozni. Világos ugyanis, hogy a szocializmusra való átmenetnek mind fokozatos, mind hirtelen formáiban rendkívüli jelentősége van annak, hogy az egész kapitalista magántulajdonnak azt a bizonyos fetisizálását oly módon szüntessük meg, hogy közben a tulajdonnak az emberi személyiséget hordozó és az emberi személyiségnek jelentős szabadságot biztosító értékei ne menjenek veszendőbe. Tudjuk azt, hogy főleg a sokat emlegetett pápai enciklikák azok, amelyek a tulajdon igazolásaként a tulajdonnak és a szabad emberi méltóságnak az összefüggésére igen nagy nyomatékkal rámutatnak; és ebben teljes mértékben igazuk lesz abban a pillanatban, ha megteszik azt a disztinkciót (amit nem tesznek meg), hogy óriási különbség van a között a tulajdon között, amely egy emberi személyiség kiteljesedéséhez szükséges, és amely terjedelmében sohasem haladhatja meg ennek az emberi személyiségnek a közvetlen tevékenységi körét, és az olyan nagyméretű vagy nem nagyméretű, mindenképpen olyan tulajdonformák között, melyek gyakorlatilag nem egy személyiség tevékenységi körét hivatottak teljessé tenni, mint a lakás, a műhely, a személyesen művelt föld, hanem egyik embernek másik ember fölött hatalmi helyzetet biztosítanak. Egy nagybirtoknak vagy gyárnak a tulajdona nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy bárkinek ezen a világon a személyiségének a kiteljesedése számára szüksége volna nagybirtokra vagy gyárra; ezt a gyár esetén esetleg rendkívül nagy képességű feltalálók igényelhetnék, de ők is csak a feltalálás idejére és semmiképpen se tizenhatodik utódukra túlmenőleg. Nincs olyan ember, akinek erre mint személyisége kiteljesedésének eszközére szüksége lenne; itt nincs másról szó, mint a gyár vagy a nagybirtok esetén egy embernek olyan rendelkezési jogairól különböző termelőeszközök fölött, amelyek őt abba a lehetőségbe hozzák, hogy más emberekkel rendelkezzék. Ő meg se tudna mozdulni a nagybirtokkal vagy gyárral, ha ezekkel a más emberekkel nem tudna rendelkezni, így tehát nem tulajdonról van szó, hanem más emberek feletti hatalmi helyzetről, ami egészen más dolog, és aminek az emberi személyiségre nemcsak hogy nem fejlesztő, hanem igen nagy mértékben roncsoló hatásai vannak. Mihelyt a pápai enciklikák megteszik ezt a disztinkciót, és levonják ennek a következményeit, akkor mindaz, amit a valóságos tulajdon személyiségfejlesztő hatásáról elmondanak, az mind igaz lesz. Visszatérve a munkásigazgatás kérdéséhez, ahogy nem lehet egy embernek nagybirtokot vagy gyárat korlátlan tulajdonaként, más emberek fölötti hatalomként birtokban tartani, nyilvánvalóan nem fog lehetni nagyméretű létesítményt automaták segítségével kezelő néhány embernek munkásigazgatás alatt tartani. Tehát itt egészen egyszerűen a szóban lévő munkaeszköz és a szóban lévő ember tevékenységének az azonos kiterjedése az, amelyik a tulajdon fogalmát és elnevezését megérdemli, és a tulajdon ebből a szempontból védelemre jogosult.

Azt hiszem, a jogi fogalomalkotás területén is rendkívül hasznos volna, ha a tulajdon fogalmát leszűkítenénk azokra a területekre, ahol a tulajdon tárgyát képező objektum és az azt átfogó emberi tevékenység – mondjuk így – egy kiterjedésűek, és mindenütt, ahol a tulajdon tárgyát képező objektum messze meghaladja a vele rendelkező ember tevékenységi képességét, ott rendelkezési jogról beszélünk. És akkor egyúttal érdekes módon rájövünk arra, hogy milyen furcsa csúsztatásokat tesz lehetővé a korlátlan tulajdon egész ideológiája, és mennyire hamis az az egész állítólagos szabadságideológia, amit az ún. nyugati liberalizmus ehhez hozzáfűz. Vegyünk erre egy olyan példát, ami az ősi római jogra visszatekintő magánjogi intézmények mellett is könnyen elképzelhető; képzeljünk el egy tulajdoni objektumot, legyen az egy földdarab, amely X-nek a tulajdonában van. X korán meghal, és csecsemő gyermeke örökli ezt a tulajdont. A csecsemő gyermek helyében a gyámja rendelkezik a tulajdonnal. A gyám fogja magát, és azt a tulajdont, mondjuk, haszonbérbe adja, a haszonbérlő fogja magát, és ezt a tulajdont albérletbe adja, az albérlő fogja magát, és – hogy egy egészen abszurd sorozatot állítsunk föl – a maga albérletét feles bérletben művelteti. Akkor látunk egy embert, aki ténylegesen azt a földet műveli, és látunk egy tulajdonost, aki a pólyában fekszik, és a földműveléshez semmi köze sincs. Mi értelme van ebben a helyzetben annak a szónak, hogy az a csecsemő ennek a földnek a tulajdonosa? Annyit jelent, hogy ezt a földet ugyan a feles bérlő műveli, azonban bizonyos eljárások keretében a feles bérlőt az albérlő ebben a művelésben bizonyos feltételek megtagadása mellett megakadályozhatja, leállíthatja, az albérlőt a haszonbérlő bizonyos feltételek mellett ugyancsak leállíttathatja, a haszonbérlőt bizonyos feltételek mellett a bérleti időtartam lejártakor a gyermek gyámja elküldheti, és a gyermek gyámja bizonyos feltételek mellett – a gyermek nagykorúságának elérése után – ebből a funkcióból kilép. És akkor visszajut a tulajdon a csecsemőhöz, és a sorozatban egymás után következő rendelkezési jogok visszagöngyölődnek ilyen maradék, immár tovább nem menő rendelkezési jogra, ami azt jelenti, hogy ami végül megmarad, az végsőleg valahol hátul a csecsemő tulajdonjoga ebben a dologban, és ha mindenkit kifizetünk, aki ide közben beékelte magát, akkor végül a csecsemőé mindaz, ami valamiképpen marad.

Ennek az analógiájára kell visszatérnünk, arra, amit a részvénytársaságról mondottunk, ahol szintén az a kérdés, hogy ki a tulajdonos. Ha azt mondom, hogy a tulajdonos a részvényes, az azt jelenti, hogy ha kifizették a munkásokat abban a vállalatban, kifizették az igazgatókat, kifizették a vezető tisztviselőket, kifizették a hitelezőket, akkor minden, ami marad, az a részvényes kezében marad, ezért ő a tulajdonos. Ha viszont ezt a konstrukciót módosítjuk, és azt mondjuk: a részvényes ne legyen tulajdonos, mert semmi közvetlen munkát nem végez, hanem legyen a tulajdonos a munkás, akkor ugyanaz a konstrukció másfelé fordul, a munkás kerül a sorozat végére, és azt mondhatjuk: ha a munkás kifizette az ügyben működő alkalmi felvett dolgozókat, akik csak rövid ideig dolgoztak, ha kifizette a hitelezőket és a nekik járó méltányos kamatot, ami X százalékon felül már uzsorakamat volna, ha kifizette az esetleges állami beruházást, segélyt stb., akkor minden egyéb nyereség, ami marad, az a munkásé. Ebben az aspektusban a részvényes tulajdonosi jellege nem más, mint egy uzsorakamatot fölvevő hitelezőé. Tehát így kell átértékelni a tulajdon fogalmát: nem úgy, hogy a tulajdont elátkozzuk, hanem ellenkezőleg, úgy, hogy a tulajdonról szóló minden pápai és liberális dicshimnuszt a maximumra fokozunk azzal, hogy a tulajdon védelme, a tulajdon szentsége csakis az igazi, csakis a tisztességes, nem pedig a fiktív, az áltulajdont illeti meg, azt az áltulajdont, ami nem más, mint tulajdon név alatt parádézó kizsákmányoló vagy kihasználó vagy kiszolgáltatottságot tartalmazó hatalmi helyzet.

Tizenegyedik beszúrás. Összefoglalóan kell még foglalkoznunk a marxizmus kritikájával. Két centrális marxista tételt szeretnék kiemelni, amelyeknek a megfelelő világításba helyezése közelebb hozhat bennünket az egész probléma magvához. Az egyik marxista tétel az, hogy a marxizmus tanításai tudományos tanítások, éspedig bizonyított tudományos tanítások. Lényeges marxista tétel pedig az, hogy a társadalmat, a társadalmi cselekvést alapvetően érdekszempontok, éspedig gazdasági érdekek mozgatják, minden egyéb ennek a fölépítménye, erre ráépülő valami; nemcsak a kultúra, hanem ami a leglényegesebb, mindaz, amit erkölcs és etika néven ismerünk, az gazdasági érdekhelyzeteknek a determinált merő függvénye.

Az első tételhez, a marxizmus tudományos jellegéhez: leszögeztük már azt, hogy az emberi megismerés folyamata, az, ami a tudomány központi kérdése, alapjában véve egységes. Tehát akár természettudományról van szó, akár társadalomtudományról, akár bármilyen ismeretszerzésről, mondjuk politikai ismeretszerzésről vagy vallási tapasztalatszerzésről, a folyamat egyforma. Tapasztalatok gyűjtése, a tapasztalatok alapján általános érvényű tételeknek az intuitív megsejtése, ezeknek a tételeknek kísérletre bocsátása, a kísérlet igazoló vagy cáfoló vagy részben igazoló vagy részben cáfoló eredményének megfelelően a kísérlet alapján jobban, teljesebben megformulázható tudományos igazság, amely természetesen minden fázisban nyitva áll további hasonló újabb ismeretszerzések és újabb korrigáló tételek számára. A marxizmus lényegénél fogva, csakúgy, mint annak idején az európai ún. polgári demokratizmus, társadalmi reformprogram, amely beletartozik ebbe az ismeretszerzési folyamatba; ennek keretén belül először tapasztalatokat szerzünk az addigi, a régi társadalmi állapot nem kielégítő voltáról, ösztönösen megfogalmazzuk ezt a tapasztalatot, utána ezt a tapasztalatot megpróbáljuk nagy tömegekkel és ha lehet, cselekvő állami apparátusokkal elfogadtatni, az ezek által kialakított gyakorlat fogja azután magának a tételnek az igazságát részben bizonyítani, részben cáfolni, s a történelem mondja meg, hogy milyen arányban. A szónak ilyen értelmében a marxizmus által megindított folyamat éppúgy megismerési folyamat és törvénymegállapítási folyamat, mint a tudományé; azonban amit a marxizmus tudománynak nevez, az nem tudomány, hanem javaslat, méghozzá igen nagy mértékben intuitív jellegű megfogalmazása egy csomó társadalmi tapasztalat általános értelmezésének, és a rákövetkező politikai gyakorlat igazoló vagy nem igazoló szerepe fogja majd ezt az intuitív megérzést érvényes ismeretté tenni. Ebből a szempontból tehát a marxizmus tételeit bizonyított természettudományos tételekkel egy rangra helyezni teljességgel téves; a marxizmus tételei mint tételek: szentenciák, amelyeknek a bizonyítási lehetősége vitában és példák fölhozásában áll csupán, az igazi igazolás azonban a marxizmusnak nagy tömegekkel való elfogadtatása és az ennek alapján kialakult társadalmi gyakorlat, társadalmi reformhelyzet igazoló vagy nem igazoló hatása. A marxizmus és a marxizmus-leninizmus tudományos igazolása tehát nem könyvekben történik meg, hanem az ezeknek alapján létrejött államszervezetek most már több évtizedre, idestova két-három emberi nemzedékre kiterjedő gyakorlatán alapszik, és ezt kell megvitatni. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a korán elpusztult magyar szociológus Reitzer Bélának63 az elmefuttatása, amelyben egy marxista pedagógus gondolatmenetének a kritikáján keresztül mutat rá arra a rendkívül egyszerű és majdnemhogy gyermekien átlátszó vitatkozási technikára, amelynek során a marxisták és a marxista-leninisták oly módon vitáznak ellenfeleikkel, hogy az ellenfél világában létező tényleges anomáliákat, visszaéléseket, hibákat, ellentmondásokat szembeállítják a marxizmus ideális követelményeivel. Tehát egy ideális, elképzelt, jó marxista kommunista világot állítanak szembe egy ténylegesen gyakorlatban lévő, rossz, nem marxista világgal. Természetesen ilyen vitatkozási technika mellett rendkívül könnyű bárkinek győzni, mert hiszen az ellentábor végeredményben ugyanezt megteheti: a marxizmus tényleges gyakorlatának, az ötven év óta létező marxista-leninista alapon álló államok tényleges gyakorlatának az összes visszásságait, anomáliáit, ellentmondásait állíthatja szembe a liberális demokrácia absztrakt követelményeivel. Nyilvánvaló az, hogy csakis egyenlő feltételek mellett lehet a dolgokat összehasonlítani: vagy tényeket tényekkel, vagy követelményeket követelményekkel vetünk össze, de nem lehet az ellenfél számára kedvezőtlen tényekkel szemben egyszerűen a mi magasrendű követelményeinket szembeállítani és fordítva. Természetesen igaz az, hogy egy nagy társadalmi reformtervet nem lehet az első esztendők kisebb-nagyobb tévútjai alapján máris elítélni. Itt jön közbe az a döntő kérdés, ami tulajdonképpen a társadalmi reformterveket a tudományos bizonyítástól elválasztja: az idő kérdése. Egy társadalmi reformterv helyességének vagy helytelenségének a gyakorlati, kísérleti bebizonyulásához minimum két-három nemzedék szükséges, ha nem több. Összehasonlításul hozzátehetjük, hogy egy rövidebb lejáratú politikai reformprogramhoz tíz-húsz esztendő kell, egy gazdasági reformprogramhoz esetleg öt-tíz esztendő, egy tudományos kísérletsorozathoz néhány héttől néhány esztendőig terjedő idő, és hogy betetőzésül hozzátegyük, egy vallásos igazság kikísérletezésére, annak a kikísérletezésére, hogy az ember mire tegye fel az életét, és mire érdemes embertömegeknek az életét föltenni, és min keresztül érdemes az életét értelmessé tennie, ez több évszázados feladat. Tehát ez az időkülönbség választja el a vallásos megismerést, a társadalomreformeri megismerést és a politikai megismerést a tudományos megismeréstől, amely a maga kísérleteit sokkal inkább le tudja szűkíteni, és a kritikus kérdésre tudja szorítani oly módon, hogy a kísérlet világosan a feladott kérdésre feleljen. Ugyanez a világos leszűkítés politikai, társadalomreformeri és pláne a vallásos propozíciók terén sokkal kevésbé lehetséges. Innen van az, hogy sokkal szétfolyóbb vita folyik egy vallás igazsága vagy nem igazsága, egy társadalmi reformterv igazsága vagy nem igazsága felett, és ebben a vitában kell rendkívüli figyelemmel távol tartani magunkat attól, hogy a nekünk nem tetsző dolgokat rögtön a tényleges részletkudarcokon mérjük le, a nekünk tetsző dolgokat pedig ideális követelmények, programok, alkotmányszövegek alapján mondjuk meg, hogy példát mondjak: a kapitalizmusban nyomorgó tömegekről, a tényleges nyomorról szóló adatokat összevetjük egy szocialista ország alkotmányában előírt követelményekkel, hogy mindenkit megillet a munka és az üdülés joga; holott tényeket tényekkel, követelményeket követelményekkel lehet csak összevetni. Ha ebben az összefüggésben fölvetjük azt a kérdést, hogy miért volt fontos, hogy a marxizmus a maga társadalmi reformtervét, amely lényegében javaslat arra nézve, hogy egy társadalmat hogy kell jobbá tenni, és aminek a végső igazolása természetszerűleg csakis a javaslat keresztülvitele esetén válhatik teljessé, hogy ezt máris mint befejezett, zárt és igazolt tudományos eredményeket prezentálják, akkor ehhez tudnunk kell, hogy a 18–19. századtól kezdve micsoda mágikus tekintélyt szerzett az ezekben az évszázadokban csodálatos előrehaladást tett tudomány, elsősorban a természettudományra való hivatkozás. Minél hosszabb lejáratú egy propozíciónak, egy javaslatnak az igazolási ideje, annál nehezebb az embereket rávenni arra, hogy ebbe a fáradságos vállalkozásba belevágjanak. Minél nehezebb őket rávenni, annál több mellékes momentummal kell őket ráhangolni arra, hogy sok évszázados vagy sok évtizedes vállalkozásokba belemenjenek. Ezért van az, hogy évezredek óta a vallásalapítóknak, azonfelül, hogy kinyilatkoztatják azt, hogy az életnek milyen értelmét akarják felmutatni az emberek előtt, tehát: aktív szeretet, vágynélküliség vagy hagyományok, szabályok becsületes betartása, kötelességteljesítés vagy örömkeresés és így tovább, avégből, hogy e centrális tételeket az emberekhez közel hozzák, egy csomó ráadást, hogy úgy mondjam, kóklerséget kellett produkálniok: csodálatos gyógyulásokat, egyáltalán csodákat, jövendőmondást és más hasonló dolgot, aminek a sikere vagy nem sikere alapjában nem függött össze az általuk hirdetett alapvető igazsággal. Jézusnak az egyik nagyon jelentős nagyságmomentuma az az ingerültség, amivel szembefordult a jeleket kívánó ostoba emberekkel, annak ellenére, hogy ő maga is produkált ilyen jeleket, de folyton hangoztatta, hogy ezek a jelek másodlagosak; ezért vele nehezen eshetett volna meg az, ami a szerencsétlen Mani64 nevű vallásalapítóval Perzsiában megesett: elővonszolták, hogy gyógyítsa meg a király beteg fiát, és mit tesz Isten, a király beteg fia meghalt, mire a vallásalapítót a király kegyetlenül kivégeztette. Egy kegyetlen királlyal szemben nyilvánvalóan Jézus Krisztus is fizikailag szintén tehetetlen lett volna, de mindenesetre módjában lett volna még a gyógyítás megkísérlése előtt, és nem is mulasztotta volna el, hogy megmondja annak a teljesen hívságos és gyermeteg voltát, hogy az ő igazságainak hitelét attól teszik függővé, hogy a király fiát meg tudja-e gyógyítani vagy nem. Ez a rengeteg csodacsinálás: révületek, homályos, félőrületben mondott szavak, epileptikus rohamok adták egy csomó vallásalapítónak azokat a külső kísérő felmutatásait, amelyek segítettek rávenni az embereket, hogy ráadják magukat arra a nagy erkölcsi vállalkozásra, amelyet egy-egy jelentős vallás alapigazságának az elfogadása jelent. Ugyanígy az időben sokkal kisebb lélegzetű, de még mindig elég nagy lélegzetű politikai vállalkozások terén a politikus demagógiája, szónoklata, ugyancsak sikeres, úgy mondhatnám, jövendőmondásai vagy konkrét szituációkban való eligazodása adták meg a hitelét, hogy az illető politikus jelentős társadalomreformeri terveket keresztül tudjon vinni; és ennek az érvényessége és helyessége teljesen független volt attól, hogy az illető nagy szónok-e vagy nem nagy szónok, hogy egy bonyolult pillanatnyi konkrét ügyben szerencsésen kitalálta-e a fejleményeket vagy nem, hogy egy ugyanilyen bonyolult ügyben egy jó húzással jó eredményt ért el, vagy pedig nem. Mindezek másodlagosak egy nagyobb méretű politikai reformterv szempontjából, de sajnálatos módon szükségesek ahhoz, hogy nagyobb tömegek hajlandók legyenek a saját egzisztenciájukat, bőrüket, jövőjüket odaadni annak a kísérletnek, amelynek a lebonyolítására az illető felszólítja őket. Az emberi megismerés folyamata tehát a vallástól kezdve a kémiáig alapjában véve egységes. Mindamellett nagyon jelentős különbség van olyan ismeret között, amelyet leszűkített kísérletek formájában az emberi élethez mérten aránylagosan korlátozott idő alatt be lehet bizonyítani vagy meg lehet cáfolni, és olyan igazságok között, amelyeknek a bizonyításához, cáfolásához emberéletet meghaladó időtartamok kellenek, ahol tehát a kísérletre való vállalkozáshoz is még egy csomó ráadásteljesítmény szükséges; nem beszélve arról, hogy a kísérletet sohase lehet annyira a lényeges problémára leszűkítve lefolytatni, hanem mindig egy csomó, a történelem által hozzácsatolódott esetleges és mellékes momentummal összekeverve. Ha ebből a szempontból vetjük fel, miért volt fontos, hogy a marxizmus a maga reformprogramját a szó természettudományos értelmében teljes értékű tudománynak tüntesse fel, akkor azt kell mondanunk, ugyanaz a funkciója, mint a régebbi politikai életben a szónok retorikájának vagy a vallásalapító számára a csodálatos gyógyulásoknak. Egy olyan világban, ahol a csodálatos gyógyulások adnak egy vallásalapító számára hitelt, ott ezt kell produkálni, holott nem ez a lényeges; egy olyan világban, ahol a tudománynak van mindennél nagyobb tekintélye, a szóban lévő társadalmi reformprogramnak a tudományos jellegét kell kihangsúlyozni, hogy elfogadják, holott valójában nem tudomány. Vagyis némi kajánsággal úgy mondhatnánk, hogy a vallásalapítók csodaaktusainak megfelelő tömegpropaganda-eszköz a 19. és a 20. században az, ha egy társadalmi reformprogram magát tudománynak állítja, mert attól mindenkinek el kell ámulnia, és az előtt mindenkinek meg kell hajolni. A marxizmus lényeges tartalma a reformprogram, nem a tudományos igazság. A reformprogram igazságát már folyó, de még tekintélyes részben előttünk levő történelmi események kell hogy igazolják vagy cáfolják. Ebben a reformprogramban pedig a lényeges az a kritika, ami az előző társadalommal szemben érvényesül, az az erkölcsi fölháborodás, amely az előző társadalom régi úton orvosolni nem lehetséges hibáira rámutat, az az erkölcsi fölháborodás, amely rámutat a kizsákmányolás összes jelenségeire és így tovább. Teljesen igaza van Camus-nek, mikor Marx legnagyobb jelentőségét nem egyik vagy másik tételének generális tudományos jellegében látja meg, hanem abban a szenvedelmes erkölcsi pátoszban, amit Marx mindig és mindenütt az igazságtalansággal, a képmutatással, a hazugsággal, a tömegek félrevezetésével, a tömegek elnyomásával szemben produkálni tudott. És itt van a marxizmus nagy furcsasága, az, hogy ezt az erkölcsi pátoszt nem vállalja, pontosabban meg akarja fosztani az erkölcsi jellegétől, másodlagossá akarja tenni benne az erkölcsi jelleget, illetve minden erkölcsi jellegű állásfoglalást érdekviszonyok függvényévé akar tenni, és az érdekviszonyokat valami módon primernek akarja állítani. Már most előrebocsátom, hogy ebben a beállításban is lényegileg propaganda- és verbuválószempontok a döntők. Ha én azt mondom, hogy erkölcsileg föl vagyok háborodva ezen vagy azon, és ezt orvosolni kívánom, s ez ellen harcra szólítom föl az összes érdekelteket, akkor nagyon félelmetes vállalkozásra hívom fel őket. Ha ellenben azt mondom, birtokomban van egy tudományos eszköz, amelyik garantálja nektek a győzelmet, birtokomban van egy olyan eszköz, amely az ellenfél minden erkölcsi ellenérvét semmivé teszi azzal, hogy egyáltalán nem ismer el erkölcsi ellenérvet, birtokomban van egy olyan eszköz, amivel a haladás pozícióját a számotokra eleve biztosítom, tehát nektek nem kell erkölcsileg igazatoknak lenni, elég az, hogyha a haladás pozíciójában vagytok, és akkor az ellenfél eleve el van veszve: ez propaganda, amely rendkívül alkalmas arra, hogy a marxizmus-leninizmus által indoktrinált szocialista harcosokat lelkessé és szenvedélyessé és ügyükben bizonyossá tegye, de távoli hatásában az erkölcsi elemnek ez a másodlagossá tétele rendkívül veszedelmes, és végsőleg már előrebocsáthatjuk, valamiféle furcsa nihilizmus felé vezet.

Utaltunk már arra, hogy az egész társadalomfejlődésben kizárólag az nevezhető fejlődésnek és jövőbe mutatónak, amely az embert embertől gyötrő félelem feloldása és ennek legfőbb eszközeként a társadalomtechnikák humanizálása, racionalizálása és moralizálása felé mutat. Ez a fejlődés az, amelyik Európában a görög-római megalapozás után a keresztény középkorral kapott nagyon erős stimulust és az újkorban éppen a keresztény egyházi fonalak elvágása által és azoktól önállósodva különlegesen nagy lendületet az európai szabadságmozgalmakban. Ennek a folyamatnak az egyik legjelentősebb logikus folytatása az, amit végeredményben a szocializmus címszava alatt ismerünk. Ez tehát a társadalmi technikák erkölcsössé, tisztességessé, morálissá tételének a következő döntő lépése kellene hogy legyen. Ehelyett, az előző lépések betetőzése helyett a marxizmus minden előző, ebben az irányban tett lépést érvénytelennek tekint, minden erkölcsi erőfeszítést lényegtelennek, mert osztályérdektől függőnek, és minden erkölcsi erőfeszítést teljesen újrakezdendőnek a jövőt hordozó munkásosztály érdekeinek jegyében újjáfogalmazandónak tekint. Ez pedig irtózatos lerombolása az elért eredményeknek, és irtózatos pusztító hatású a tényleges társadalmi technikákra. Példák: több mint kétezer éves európai erőfeszítés áll mögöttünk az állam céljának a közösség, az összesség, a tisztesség, a jó szolgálatába való állításáról, az államnak az erőszak csökkentésére irányuló funkciójáról. Most jön a marxizmus, és azt mondja: mivel az államot évezredek óta a legkülönbözőbb módon kihasználták tisztességtelen osztályérdekek céljaira, ennélfogva az államot eleve tekintsük erőszakszervezetnek; holott épp az a lényeg, hogy az erőszakcsökkentő jellegét fokozzuk. Tekintsük erőszakszervezetnek – mondja a marxizmus –, és mivel ellenfeleink sokszor visszaéltek az állam erkölcsi céljaival erőszakos eszközök érdekében, tehát mi ne legyünk balekok, hanem a legcinikusabban, mint erőszakszervezetet kezeljük az államot. Holott a valóság az, hogy már a keresztény középkorban, pláne a modern újkorban, a demokratikus állam korában óriási előrehaladást tett az állam funkciójának és működésének a moralizálása; és a moralizált állam jelentős számú és kiterjedésű társadalmi réteget épített ki és fejlesztett ki, olyan réteget, amely különösen közel áll a tisztességes állam funkcióinak a gyakorlásához, és közelebb áll ahhoz, mint bármilyen osztályérdekhez. Ahelyett hogy ezt a réteget, ezt az emberfajtát erősíteni és növelni igyekeznénk, most az állam tisztességes funkciójának a viselőit is olyan értelemben ideologizáljuk, hogy nehogy elfeledkezzenek arról, hogy ők erőszakszervezetnek a részei, és ehhez képest viseljék magukat. Mindez az állam humánus és morális gyakorlatának ténylegesen a romlását idézi elő, még akkor is, hogyha ez a kegyetlenebb, gonoszabb, rontottabb állami gyakorlat esetleg jelentős társadalomreformeri célok érdekében lép fel vagy vél fellépni. Másik példa: több évszázados európai erőfeszítés eredménye a bíróság függetlensége. Ezzel az emberek szívében lévő elfogultságot nem szüntettük meg, és nem tudjuk megszüntetni, de mindenesetre nagy lépést tettünk abba az irányba, hogy ez csökkenjen. Most jön a marxizmus, és azt mondja, ezt az erőfeszítést hagyjuk abba, a bíróság egyáltalán sose volt igazán független, tehát mivel nem száz százalékig független, ne legyen egyáltalán sem az, hanem kezeljük a bíróságot az osztályharc éles fegyvereként. A bíráskodás funkcióját nem lehet tökéletesebben agyonütni, mint azzal, hogy éles fegyverként kezeljük, holott a bíróság eredendően a társadalmi kiegyenlítésnek az eszköze. Nem véletlen, hogy a marxizmus-leninizmus táptalaján születtek meg olyan bíráskodási szörnyűségek, amiket már a legsötétebb múltban eltüntetettnek képzeltünk, és újból megjelentek a magát legmodernebbnek valló ideológiának az állítólagos szolgálatában. Ennek az egész értelmezésnek a hátterében az a tévoptika van, amire már az előbb Reitzer Bélára hivatkozva rámutattam: az ellenfelet a visszaéléseinél fogva cáfolom meg, a saját álláspontomat az ideális állásponton mérem. Mivel a liberális demokrácia frazeológiájából megszületett államszervezetet a kapitalista jól ki tudta használni a maga szűkös érdekei szempontjából, ennélfogva elképzelem azt Leninnel, hogy az egész francia forradalmat ezek a kapitalisták találták ki, az egész ideológiát a maguk jól felfogott érdekei megvédésére. Ma ugyanezen az alapon azt mondhatnánk, hogy az egész marxizmus-leninizmust és a szocializmust az a funkcionáriusréteg találta ki a maga érdekeinek az érvényesítésére, amelyik, most már látjuk, ennek az ideológiának az egyik nem különösebben hasznos haszonélvezője, sőt mondhatjuk, hogy kártékony haszonélvezője. Szó sincs arról, hogy ő találta ki a maga érdekében. Az érdek különben sem olyan stabil kategória, amelyre társadalmi értelmezést lehet alapítani. Az érdek ti. olyan tág fogalom, és annyira nem az érdek gazdasági vagy nem gazdasági jellegén múlnak a dolgok, hanem az érdek magasrendű vagy kevésbé magasrendű felfogásán, hogy erre nem lehet semmiféle társadalmi magyarázatot ráépíteni. A szentnek az üdvözülés az érdeke, a dicsvágyó embernek a dicsőség, a gazdasági érdek ezekben az esetekben a világon semmit sem mond, a kérdés mindig az, hogy egy ember, egy társadalmi osztály milyen okosan fogja fel a maga érdekét. Minél okosabban fogja fel, annál valószínűbb, hogy az az érdek a társadalom összérdekeitől nem esik olyan túlságosan messze, tehát a legostobább érdekfelfogásoknak a legélesebb szembenállásából kiindulni, abból nem születik érvényes társadalommagyarázat.

Innen van az, hogy az átlagos marxista nevelésű ember vészesen elveszíti azt a normális emberi érzékét, hogy a dolgokat a saját okaikra vezesse vissza; eleve megtanulta, hogy mindig valami lapos gazdasági okot keressen, tehát ahol ordítóan más az ok, ott is előrángat valami olajérdekeltséget vagy valami hasonlót, amivel a világon mindent meg vél magyarázni. Valójában semmit se magyaráz meg, hanem csak egy sémát húz rá, és megkíméli magát az intenzívebb fejtöréstől. A marxizmus magát tudományként megjelenítő és a történelmet mozgató cinikus osztályérdekeket leleplező okfejtése mögött az igazán lényeges egy mélyen indulati magatartás.

Egy egész rövid kis kitérő. Állítólag Moltke65 mondta egy fiatal katonának, hogy ha jó stratégiai katonatudományi irodalmat akar olvasni, akkor olvasson ókori szerzőket, mert azok még nem vesztették el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínűleg eredendően a kereszténység volt az, amelyik a maga ideologizált világmagyarázataival már régtől fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerű dolgokat a saját okaikra vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon mindenáron belepréselni, akár az üdvözülés és az isteni gondviselés ez a séma, akár pedig az osztályérdek és az osztálytársadalom.

1971–1972

Jegyzetek:

1. E tanulmányt Bibó István 1971–72-ben magnóra mondta. Kijavításához és végleges formába öntéséhez egyéb munkái és körülményei miatt nem jutott hozzá. A magnóról legépelt kéziratot ifj. Bibó Istvánnal közösen javítottuk át, kizárólag a géphibák, szó- és mondatismétlések s az élőbeszéd egyéb pontatlanságai szempontjából.

2. Az ember életének a lényege az aktív szeretet – mondja Jézus Krisztus. Jézus az aktív szeretetet mint legfőbb erkölcsi parancsot részint parancsszerű kijelentései, részint példabeszédei, részint pedig példamutató gesztusai révén hirdette. Különösen jól példázza ezt az ún. irgalmas szamaritánusról mondott példabeszéde: „…akkor odalépett hozzá egy törvénytudó, és próbára akarta tenni. »Mester, mondta, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?« Ó megkérdezte: »Mit szab meg a törvény? Hogyan olvasod?« Az így válaszolt: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.« »Helyesen feleltél, dicsérte meg, tégy így, és élni fogsz.« Ő azonban igazolni akarta magát, és tovább kérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?«

Erre Jézus vette át a szót: »Egy ember lement Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezébe került, azok kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egy pap jött lefelé az úton, észrevette, de továbbment. Később egy lévita jött arra, meglátta, de ő is elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte, és gondját viselte. Másnap reggel elővett két dénárt, és a gazdának adta e szavakkal: Viseld gondját. Amivel többet költesz rá, megadom neked, amikor visszatérek. – Mit gondolsz, e három közül melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?« »Aki irgalmasságot cselekedett vele« – felelte az. Jézus így szólt hozzá: »Menj, és tégy hasonlóképpen.«„ (Lukács Ev. 10:25–37.) (A jegyzetekben az összes bibliai idézet: Újszövetségi Szentírás. Görög eredetiből fordította és magyarázta B. Békés Gellért és P. Dalos Patrik. Róma, 1972. kiadásból való.)

3. Az ember életének a lényege a rezignált vágytalanság – mondja Buddha. – Buddha, Szidarta Gautama (kb. i. e. 560–480) indiai vallásalapító. Tanítása szerint „az élet szenvedéssel teli, nemcsak azért, mert az első perctől az utolsóig a legkülönfélébb fájdalmak kísérik, hanem különösen azért, mert mulandó, és mert a boldogabbak is ki vannak téve a betegségnek, a megöregedésnek és a halálnak. A szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, melyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek… Buddha tana ezért a megváltás felé való fokozatos előrehaladással számol, amelynek során először a világi élet durva erkölcsi rosszasága szűnik meg, majd később szellemi aszkézis segítségével a szenvedélyek finomabb formái is kiküszöbölődnek… Mikor aztán egy lény végtelenül sok, időtlen idők óta egymást követő létformáinak a végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után végül is eléri a tökéletes szenvedélymentességet, akkor ezzel a világban való vándorlása véget ér. Az arhat (szent) még a földön él… halála azonban mindörökre megszabadulva az újjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába.” (H. von Glasenapp: Az öt világvallás. Bp., 1975. 94.)

4. Rousseau-nak a természeti állapottal kapcsolatos elképzeléseire vonatkozóan 1. Rousseau, Jean-Jacques: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. – Értekezések és filozófiai levelek. Bp., 1978. 59–200.

 

5. A halálfélelemmel kapcsolatos gondolatokat Bibó valószínűleg Ferrerótól vette át, s átalakítva saját politikai filozófiája alapjává tette. 1943-ban jelent meg először franciául, majd egy év múlva németül Ferrerónak a hatalomról írott könyve, amelyben a szerző egy fejezetet szentel a félelemnek, s ezt úgy fogja fel, hogy az emberiség lényegi vonásaként közös bázisa mind a haladásnak, mind pedig a civilizációnak. Ferrero a következőket írta: „A félelem az élővilág lelke. A világmindenség csak azért nyomult be az élet szférájába, hogy elteljen félelemmel… A természet és az élet csúcspontján az ember az egyetlen teremtmény, amely leginkább kelt félelmet, és leginkább van eltelve félelemmel. Ő kelt leginkább félelmet, és van leginkább eltelve félelemmel, mert ő az egyetlen lény, amelyet megszáll a nagy Homálytól, a Haláltól való rettegés és a Halál elképzelése, s ő az egyetlen lény, amelynek megvan az a képessége, hogy alkalmatos eszközöket találjon fel és dolgozzon ki az élet elpusztítására. Ő az, aki tudja, hogy minden pillanatban meghalhat, hogy ma vagy holnap meg kell halnia, s ennek következtében mindenütt halálos veszedelmeket pillant meg. Miután a félelem kizökkenti pályájáról, felgyúlt képzelete a valóságos veszélyekhez csatlakozó kiagyalt veszélyekkel szeplősíti el a mindenség tiszta arculatát, olyan fantasztikus teremtményekkel, fiktív erőkkel, melyek – éppúgy, mint ő – halálosztó képességgel vannak ellátva… Az emberiség egyik része… remegett és remeg képzelt veszélyek egész sorától, amelyek előtte járnak a valóságosaknak, sokszor pedig elrejtik az utóbbiakat: szellemek, halottak, varázslók, boszorkányok, előjelek, rossz istenek… Mégis: az embert nemcsak valóságos és képzelt veszélyek rémisztik… A hatalom éppúgy, mint a fegyverek, kezdetben az emberiség két legnagyobb rettenete ellen irányul: az anarchia és a háború ellen. Ez a hatalom egyaránt fakad az általános félelemből és az emberiségnek urakra és szolgákra való szakadásából… A civilizáció a bátorság iskolája, s ez annak a törekvésnek az eredményén mérhető le, mellyel az ember a képzelt szorongásait leküzdeni s a valóságos fenyegető veszélyeket megismerni és ezután hatástalanítani akarja… És az embernek ez a harca a szorongások ellen a haladás szónak a politika területén is értelmet ad, amennyiben lehetővé teszi számunkra, hogy különbséget tegyünk barbár és civilizált államok között. A hatalom is humanizálódik és civilizálódik a történelem folyamán, éppúgy, mint az istenség, mégpedig abban a mértékben, ahogy megszabadult aktív és passzív szorongásainktól; s szorongásainktól abban a mértékben szabadul meg maga is, amilyen mértékben a legitimitási elvek megsokszorozódnak, tisztázódnak és realizálódnak. A legitimitási elveknek legsajátosabb természete a félelem leküzdésében rejlik, a titkos és kölcsönös félelem leküzdésében, amely mindig létrejön a hatalom és az alattvalók között. A legitimitási elvek – mint a közösség szellemei – a civilizáció és haladás szintjének fokmérői.” (G. Ferrero: Macht. Bern, 1944. 59–64., 71–73.)

6. Az alkotmányok osztályozását 1. Arisztotelész: Politika. Bp., 1969. 1288/b–1297/a., 197–219. – A törvények uralmáról Arisztotelész azt írja, hogy: „Inkább a törvényt kell vezetőnkül választanunk, mint bárkit egymagát a polgárok közül, sőt ugyanezen elv alapján, még ha jobbnak tartjuk is, hogy legyenek vezető férfiaink, ezeket inkább csak a törvény őreinek és a törvény szolgáinak kell tekintenünk.” (Uo. 192.)

7. Szenátus (lat. „vének tanácsa”) – eredetileg a római nemzetségfők tanácskozó testülete, amely – a hagyományok szerint – 100 tagból állott, majd a nobilitas hatalmi szerve; létszáma a császárkor kezdetén (i. e. 31) kilencszáz-ezerre emelkedett. Hatáskörébe tartozott a különböző, törvényhozásra feljogosított népgyűlések (comitiák) által hozott törvénytervezeteknek utólagos, majd később előzetes jóváhagyása, illetve – a szenátus tekintélyéből fakadóan – kötelező határozatok (senatus consultum) kibocsátása. A császárkorban formálisan is jogalkotó hatáskört kapott, de jelentősége csökkent. Ennek ellenére a szenátus a harmadik század végéig, kb. Diocletianus uralomra jutásáig (i. sz. 284) a római államélet döntő hatalmi faktora és szimbóluma maradt.

8. A közel-keleti szakrális királyságoknak az isten-császár intézménye. – A szakrális királyságok az ókorban olyan államok voltak, ahol a király volt a legfőbb papi személy is; az uralkodó hatalmát az istentől eredeztette, azt semmi nem korlátozta, sem alkotmány, sem törvény. Ez az államforma főként Közel-Keleten, Kis-Ázsiában, Mezopotámiában és Egyiptomban terjedt el.

{3-549.} 9. Konfucius – Kung Fu-ce (i. e. 551–478), kínai filozófus. Tanításának középpontjában az öt fő erkölcsi parancs állt: a fiú köteles tisztelni az atyját, a fiatalabb testvér az idősebbet, a feleség a férjet, az ifjabb barát az idősebb barátot, az alattvaló a felettest, s végül mindenki a császárt. A konfuciusi tanok a Han-dinasztia uralomra jutásával (i. e. 206) államvallássá emelkedtek, s lényegében 1911-ig érvényben maradtak.

10. Diocletianus, Caius Aurelius Valerius (245–313) – római császár, ur. 284-től 305-ig. Felszabadított rabszolgacsaládból származott, közkatonából lett testőrparancsnok, majd a hadsereg császárrá kiáltotta ki. A belső zűrzavar leküzdésére és a külső támadások elhárítására a császár központi hatalmát decentralizálta, s a birodalmat négy részre osztotta, amelyek élén alcsászárok állottak; a legfőbb hatalmat azonban magának tartotta fenn. A köztársasági intézményeket felszámolta, s keleti (perzsa) mintára önkényuralmat (dominatus) vezetett be. Átvette a keleti despoták szokásait, külsőségeit és szertartásait. Átszervezte a birodalom államapparátusát és közigazgatását; központi hivatalokat állított fel. Megkezdte a polgári közigazgatás szétválasztását a katonaitól. A felduzzasztott hivatalnoki kar és a hadsereg fenntartására felemelte és szigorúan behajtotta az adókat. Igyekezett elősegíteni az ipar és a kereskedelem fejlődését. 303-ban elrendelte a keresztények könyörtelen üldözését. 305-ben önként lemondott a trónról, és szülőföldjére, Dalmáciába, Spoletumba (a mai Splitbe) vonult vissza.

11. A constantinusi reform – I. Nagy Constantinus (287–337) római császár (ur. 306–337) által bevezetett egyházi reform. 313-ban, milánói rendeletében biztosította a keresztény vallás szabad gyakorlását, megszüntette a keresztények üldözését; egyúttal visszaszorította a pogány vallást, megtiltotta a nyilvános bálványáldozatokat (319), majd a magánáldozatokat is. Magas állásokba keresztényeket nevezett ki; templomépítésekbe kezdett. 323-as törvényében a kereszténységet államvallássá tette. 318-as és 333-as rendeleteivel a püspököknek törvényhatósági jogot biztosított. Ő hívta össze az első egyetemes zsinatot (Nicea, 325).

{3-550.} 12. Törzsi királyságok – a Nyugat-római Birodalom területén az 5. és 6. században, zömmel a germán törzsek által létrehozott államok. Az első ilyen a nyugati gót királyság volt, a mai Toulouse székhellyel, amely 419–711-ig állt fenn. A vandálok törzse Spanyolország után meghódította a római Africát, és létrehozta az észak-afrikai vandál államot; 539-ben bukott el. A frankok Északkelet-Galliában megalapították a frank királyságot. A keleti gótok Észak-Itáliát szállták meg, s Theodorik vezetésével, Ravenna központtal 493-ban megszervezték saját királyságukat, amely 555-ben esett szét. Ebben az időben Angliában is több angolszász királyság alakult. A nyugati gótok Spanyolországban rendezkedtek be. A római előkelők maguk is létrehoztak kisebb-nagyobb önálló államokat. (L. bővebben: Világtörténet. Bp., 1963. 73–77.)

13. Hypatia (i. sz. 355–415) – görög filozófus és matematikus, Theon matematikus leánya. Athénban filozófiát tanult, később Alexandriában újplatóni filozófiát és matematikát tanított. Művei közül semmi sem maradt az utókorra.

14. A Bibó által említett tanítások többnyire az ún. Hegyi Beszédben (l. a 21. sz. jegyzetet) vannak összefoglalva. A vonatkozó legfontosabb részek a következők: „Boldogok a szelídek: övék lesz a föld… Boldogok az irgalmasak: majd nekik is irgalmaznak… Boldogok a békességesek: ők Isten fiai. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa… Hallottátok a régieknek szóló parancsot: ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart.” (Máté Ev. 5:5., 7., 9., 10., 21–22.)

15. Aki nem bűnös, az vesse rá az első követ – Jézus egyik példagesztusának kulcsmondata: „Az írástudók és farizeusok akkor egy házasságtörésen ért asszonyt hoztak oda, és elébe állították. »Mester, mondták, ezt az asszonyt épp most érték házasságtörésen. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyent meg kell kövezni. Te mit mondasz?« Ezzel próbára akarták tenni, hogy aztán vádolhassák. Jézus lehajolt, és ujjával írni kezdett a földön. További faggatásukra fölegyenesedett, és így szólt hozzájuk: »Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!« Aztán újra lehajolt, és tovább írt a földön. Ennek hallatára azok egymás után eltávoztak, kezdve az idősebbeken, úgyhogy Jézus egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. Jézus ekkor fölegyenesedett: »Asszony, szólt hozzá, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?« »Senki, Uram!« – felelte az. Mire Jézus így szólt: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!«„ (János Ev. 8:3 – 11.)

16. Add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené – Jézus egyik példabeszédének alapmondata. „Az írástudók és főpapok embereket küldenek Jézushoz, akik provokatív célzattal megkérdezik: »Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?« Ő átlátva cselvetésükön, így szólt: »…Mutassatok egy dénárt. Kié ez a kép és a felírás?« »A császáré« – felelték. Erre kijelentette: »Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.«„ (Lukács Ev. 20:22–25., l. még Máté Ev. 22:15–22., Márk Ev. 12:13–17.)

17. A hit csodatévő erejéről Jézus számos alkalommal beszél, ezek közül a legjellemzőbb talán a következő: „Az apostolok kérték az Urat: »Növeld bennünk a hitet!« Az Úr így válaszolt: »Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: Szakadj ki tövestül, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.«„ (Lukács Ev.17:5–6.) Pál apostol a zsidókhoz írt levélben a hitet egy helyen a következőképpen határozza meg: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (11:1.)

18. Aki megütött az egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is. – Jézus a Hegyi Beszédben mondja: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért! Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.” (Máté Ev. 5:38–39.) A modern teológiai felfogást Nyíri Tamás a következőképpen fejti ki ezzel kapcsolatban: „Az erőszak említésekor a keresztény ember paradox helyzetbe kerül. Jézus feltétlen szeretetet hirdetett, és ezzel {3-552.} egyúttal arra szólított fel, hogy mondjunk le az erőszakról, mert ez elpusztítja a másik ember egzisztenciáját, szabadságát, méltóságát és boldogságát. A keresztény hívőnek tehát előzetes biztosíték nélkül, egyértelmű erőszakmentességgel meg kell törni az erőszak és viszonterőszak ördögi körét… A kereszténynek határozottan szembe kell szállnia az erőszak dicsőítésének és önigazolásának minden formájával, ámde az erőszak törvényen kívül helyezése még nem oldja meg a strukturális erőszak problémáját. Hiába hivatkozunk is erkölcsre, jogra, felebaráti szeretetre, isteni parancsra vagy humanizmusra, mert az erőszak oka végső fokon nem egyes emberek erkölcsi fogyatékossága, hanem a termelőerők és termelési viszonyok fejlettségi foka, illetve ideológiája. A strukturális erőszak által kikényszerített forradalmi erőszak – feltéve, hogy csakugyan ilyen – valóban új minőséget képvisel, mivel megelőzi az egyén erkölcsi szándékait. Bár a keresztény ember szubjektíven úgy érezheti, hogy a forradalom által ő is belebonyolódik a »világ bűnébe«, objektíven mégis lehetséges, hogy a többi ember iránti szeretet és felelősség kényszeríti rá és követeli meg tőle az erőszakot.” (Nyíri Tamás: Az ember a világban. Bp., 1981. 200–201.)

19. A kufárok megkorbácsolására és a fügefa megátkozására vonatkozóan 1. Máté Ev. 21:12–13., János Ev. 2:13–17., Máté Ev. 21:18., 20.

20. Pál apostol – a keresztény egyháztörténet szerint Pál a kis-ázsiai Tarzusban született, zsidó családban, néhány évvel Jézus születése után. Tanulmányait Jeruzsálemben végezte, s mint „fundamentalista” rabbitanítvány elszánt üldözőjévé vált a Jézus-követőknek. Egy alkalommal, amikor Damaszkuszba indult a keresztények ellen, megjelent neki Jézus, s ettől a pillanattól kezdve Saulusból (ami zsidó neve volt) Paulusszá változott („pálfordulás”), a jézusi tanítások hirdetője, terjesztője lett. A hagyomány szerint Néró idején, a keresztényüldözés során halt vértanúhalált Rómában i. sz. 67-ben.

21. Hegyi Beszéd – Jézus tanításainak összefoglalása a keresztény erkölcsről és a mennyek országáról, amely Máté evangéliumában található (Máté Ev. 5–7., vö. Lukács Ev. 6:20–49.). A Hegyi Beszéd tulajdonképpen az aktív szeretet programjának megfogalmazása. Bibó értelmezésével sok vonatkozásban megegyezik a modern teológia felfogása is: „A Hegyi Beszédet a teljes szívünkből való szeretet konkrét megfogalmazásaként kell értelmeznünk” – mondja Karl Rahner. (L. Rahner, K.–Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat. Bp., 1980. 264.)

22. L. Pál apostol levele a rómabeliekhez 5:12–14., 5:1–11.

23. A Szentháromságról szóló viták a 3. és 5. sz. között zajlottak akörül, hogy ha az Isten egylényegű, de három személyben jelenik meg (Atya, Fiú, Szentlélek), akkor milyen viszony van az egyes személyek között. A viták során számos eretnekség lépett fel. Végül az i. sz. 451-ben összehívott chalcedoni zsinat kimondta, hogy Jézus Krisztus az emberré lett isteni lényeg (Logosz), egy személy két – isteni és emberi – természetben.

24. L. Pál apostol levele a rómabeliekhez 7.; Pál apostol levele a galátziabeliekhez 2:15–21., 3.

25. A három szinoptikus evangélium (görögül euangelion = jó hír, örömhír) – Máté, Márk és Lukács evangéliumait nevezik szinoptikusaknak, mivel ezek anyaguk kiválasztásában és elbeszélésükben feltűnően hasonlítanak egymáshoz.

26. A keleti vagy ortodox egyház a 11. században vált el a római katolikus egyháztól, s befolyása az idők folyamán kiterjedt Közép- és Délkelet-Európára (pl. Magyarországra), Oroszországra, a Közel-Keletre, Kelet-Afrikára és Ázsia egyes vidékeire. Ide tartoznak olyan kisebb egyházak is, mint pl. a kopt, az örmény stb.

27. Szent Ágostonra vonatkozóan l. az I. kötetben l. Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom c. tanulmány 4. sz. jegyzetét. – Az uralkodóknak az alattvalókkal szembeni helyes viselkedéséről a De civitate Dei (Isten országáról) XXIV. fejezetében a következőket olvashatjuk: „Azonban boldogoknak mondjuk az uralkodókat akkor, ha igazságosan uralkodnak… Boldogok, ha lassabban állnak bosszút és gyorsabban megbocsátanak. Boldogok, ha a büntetést az állam kormányzása és védelme szempontjából és nem az ellenséges gyűlölet kielégítésére alkalmazzák. Boldogok, ha nem a vétek büntetlenül hagyásáért adnak kegyelmet, hanem a megjavítás reményében… Boldogok, ha azt, amit többnyire szigorúan kénytelenek voltak elhatározni, könyörületes szelídséggel és jótékonysággal helyrehozzák. Boldogok, ha fényűzés dolgában annyival fegyelmezettebbek, amennyivel korlátlanabbak lehetnének. Boldogok, ha inkább gonosz vágyakon, mint más nemzetek fölött akarnak uralkodni, és ha mindezt nem hiú dicsőségvágyból, hanem az örök boldogság szeretetéből teszik.” (L. Aurelius Augustinus püspöknek a pogányok ellen Isten Városáról írt huszonkét könyve. I. kötet [I–V. könyv]. Bp., 1942. 359.)

28. Clunyi reform – e dél-franciaországi kisvárosban 910-ben alapított bencés kolostorból kiinduló egyházi-szerzetesi mozgalom, mely az egyház belső megtisztítását, megreformálását s a világi (állami) befolyástól való megszabadítását tűzte ki célul. Fő követelése a kolostorok életének megrendszabályozása mellett a papi nőtlenség (cölibátus) betartása, a szentségek, búcsúk, kegytárgyak, egyházi javadalmak és hivatalok vásárlásának (szimónia) és a laikusok által gyakorolt főpapi beiktatásnak (invesztitúra) a megszüntetése volt. A reformmozgalom a 10–11. sz.-ban élte fénykorát. (L. bővebben: dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. [Bp.] Ecclesia. 1983. 355–357.)

29. Az ókori és a középkori kínai parasztfelkelésekre vonatkozóan 1. Kína rövid története. Bp., 1968. 34–36., 46–47., 77–78., 103–105., 132–133., 138–140., 150–152., 164–165.

30. A papság társadalomszervező szerepére vonatkozóan l. bővebben: Hajnal István: Az újkor története. Bp., 1936. 134–145. (Egyetemes történet négy kötetben III.)

31. A Római Birodalom 476-ban omlott össze a germán törzsek csapásai alatt.

32. Nótáriusok (lat. jegyzők) – a Római Birodalom bukása után is megmaradt községi tisztviselők, akik ismerték és alkalmazták a római jogot.

{3-555.} 33. L. Tanú, 1936. V–VI. sz. Róma utódai. (Részletek az Európa történelméből.) – Az idézet, amely Sidonius Apollinaris (433–479?) római írótól és költőtől származik, pontosabban így szól: „Hogy kívánod, hogy nászéneket írjak neked, amikor a hosszúhajúak serege vesz körül, s nyelvük rekedt szava süketít. A részeg Burgund énekét hallom, s költői vénám befagy. Múzsám nem tud többé hatlábú verset készíteni, mióta e kétlábú patrónusokat látja. Boldog vagy, hogy nem érzed tízszer minden reggel sörszagukat. Mert napfölkeltétől jönnek, s üdvözölnek bennünket ezek az orjások, mintha mi lennénk a nagyapjuk.” (61.)

34. A kora középkor „forradalmai” kifejezést Váczy Péter használja az 1936-ban megjelent Egyetemes történet általa írt második, A középkor története című kötetében. Miután Bibó fejtegetései során kimutathatóan támaszkodik erre a munkára, e fogalmat Váczy Pétertől vette át. Váczy pl. „forradalomnak” tekintette a 8. sz.-ban a pápai állam létrejöttét és elszakadását Bizánctól. (Uo. 255., 264.)

35. A vers szerzője John Ball (?–1381) prédikátor, az 1381, évi parasztfelkelés egyik vezetője. A felkelés leverése után, 1381. júl. 15-én felnégyelték.

36. L. bővebben: Váczy Péter: A középkor története. Bp., 1936. 583–599.; Rendiség és parlamentarizmus c. fejezet.

37. XIV. Lajos (1638–1715) – francia király a Bourbon-dinasztiából; ur. 1643-tól 1715-ig. Uralkodása alatt épült ki az abszolutisztikus monarchia a legteljesebb formájában.

38. Svájci forradalom – a kantonok (Schwiz, Uri és Unterwalden) szövetségi rendszerének kiépítése; szabadságharc az ausztriai Habsburg-ház ellen; Svájc állami önállóságának megteremtése (1291–1511).

39. A németalföldi polgári forradalom 1566 és 1609 között zajlott le.

40. Az észak-amerikai függetlenségi háborút és az Egyesült Államok megalakulását (1775–1783).

41. A 15. sz.-ban tartott három jelentős zsinat, a konstanzi (1414–1418), a bázeli (1431–1437) és a ferrara-firenzei (1438–1442) megszüntette az egyházszakadást, de kimondta, hogy a zsinat felette áll a pápának. Fellépett a huszitizmus ellen, s számos egyházi reformot határozott el, amelyek azonban nem valósultak meg. Később – mint Bibó is utal rá – felülkerekedett a pápai abszolutizmus; a tridenti zsinat (1543–1563), megszilárdítva az egyház helyzetét, elindította az ún. ellenreformációt.

42. II. Fülöp (1527–1598) – a Habsburg-házból származó spanyol király, uralkodott 1556-tól 1598-ig. II. Fülöp elnyomó politikája és az inkvizíció bevezetése robbantotta ki a németalföldi polgári forradalmat és szabadságharcot, amely 1581-ben az önálló holland köztársaság létrejöttéhez vezetett. Spanyolország az 1609-es fegyverszünetben ezt még nem ismerte el; Hollandia függetlenségét nemzetközi jogi érvénnyel az 1648-as vesztfáliai béke mondta ki.

43. I. Károly (1600–1649) – angol király a Stuart-házból. 1625-től 1649-ig uralkodott. Az angol polgári forradalom idején, 1649. jan. 30-án kivégezték.

44. L. az I. kötetben: Az európai egyensúlyról és a békéről c. tanulmánynak a német politikai hisztéria okairól és történetéről szóló fejezetét.

45. McCarthy-ista – McCarthy, Joseph R. (1909–1957) – szélsőjobboldali amerikai politikus, 1946-tól szenátor. McCarthy az ötvenes évek elején, 1952-től, mint az államapparátus felett ellenőrzést gyakorló Vizsgálatok Állandó Albizottságának elnöke, vezető szerepet játszott a Truman-kormányzat által indított s az Egyesült Államokon végigsöprő szélsőséges kommunista- és szovjetellenes propaganda-hadjáratban, a gyanúsítgatás és a félelem légkörének uralomra jutásában. A legsötétebb módszerekkel citált az általa vezetett bizottság elé haladó, liberális politikusokat, újságírókat, köztisztviselőket, a tv és a rádió munkatársait, színészeket, azzal vádolva őket, hogy kommunisták vagy kommunistaszimpatizánsok. A megidézett tanúk alkotmányos jogait semmibe vette; megsértette a demokratikus szabadságjogokat. Számos vezető politikust, közöttük George Marshall tábornokot, az amerikai hadsereg háború alatti vezérkari főnökét, volt külügyminisztert személyesen támadott meg. Az amerikai hadsereg ellen indított vizsgálatát azonban már megakadályozták. A demokratikus szervezetek, a közvélemény és a liberális sajtó követelésére korlátozták működését, s 1956-ban a választásokon nem került vissza a szenátusba. Bukásához a világpolitikában bekövetkező fordulat, az enyhülés légköre is hozzájárult.

46. Marcuse, Herbert (1898–1979) – német származású amerikai filozófus, 1933-ban elhagyta Németországot, 1934-től az Egyesült Államokban élt, különböző amerikai egyetemeken, 1965-től a University of Californián tanított. A forradalom új típusú szubjektumaira vonatkozó fejtegetéseit l. Obsolescence of Marxism (A marxizmus elavulása), – Lobkowicz, N. (szerk.): Marx and the Western World (Marx és a nyugati világ). Notre Dame, Indiana, USA, 1967.; Das Ende der Utopie (Az utópia vége). Berlin, 1967.

47. Pietizmus – a 17. sz. második felében a német protestantizmusban a merev dogmatizmussal szemben fellépő irányzat, amely feleslegesnek tartotta a vitát a hittani kérdésekről, s a gyakorlati keresztény élet fontosságát, a kegyesség gyakorlását, a szigorú önmegtartóztatást, a vallásos lelkület elmélyítését tűzte ki célul. Legjelentősebb képviselője H. Francke (1663–1727) volt, akinek iskoláiban ennek szellemében nevelték az ifjúságot.

48. Az iskolák államosítására a baloldali pártok kezdeményezésére, heves belpolitikai viták után, 1948. jún. 16-án került sor. 6505 egyházi iskola került állami tulajdonba.

49. Marx felfogását a bürokráciáról l. A hegeli államjog kritikája. Karl Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MEM) 1. kötet. Bp., 1957. 246–259.; Louis Bonaparte Brumaire 18-ája. MEM 8. kötet. Bp., 1962. 185–186.; Polgárháború Franciaországban. MEM 17. kötet. Bp., 1968. 306–320.

50. Enciklika (gör. – kb. kötelező érvényű körlevél) – pápai körlevél, mellyel a 7. századtól kezdve élnek a katolikus egyházfők avégett, hogy vitás hitbeli és erkölcsi kérdésekben állást foglaljanak. Az enciklikákat első két kezdőszavuk szerint szokták idézni. A hívőknek az enciklikában közölt állásfoglalást régebben irányadónak kellett elfogadniuk, de ma már, mivel az enciklika „nyelvében, hangsúlyaiban, aspektusaiban inkább korhoz kötött, mint a végső hittani döntés… nem teljesen végérvényes helyesléssel kell fogadni”. (Rahner, K. – Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár. Bp., 1980. 166.) – A katolikus egyház tulajdonról való felfogásának alapjait az 1891. máj. 15-én XIII. Leó pápa (1878–1903) által kibocsátott Rerum novarum (lat. „Új dolgok…”) kezdetű enciklika rakta le. Az enciklika különböző érveket hoz fel a magántulajdon fenntartása mellett, ezek közül a Bibó által említett okfejtés a következő: „Mivel pedig az ember a munkában szellemi tehetségét s testi erőit fekteti az anyagba, s ilyképpen az általa megmunkált darabját a természetnek szorosabban önmagához fűzi, s mintegy saját bélyegét nyomja rá: méltányosság és jog egyaránt kívánják, hogy e darabokat sajátjául bírja, s ezen jogát senki meg ne sértse.” A katolikus egyház mai álláspontját II. János Pál pápa 1981. szept. 2-án kelt Laborem exercens (lat. „Munkát végezve…”) enciklikája fogalmazza meg. Az enciklika centrális problémája a munka, amelyre a tulajdonról vallott álláspontját is visszavezeti. Alaptétele az, hogy: „A keresztény hagyomány e jogot soha nem úgy tekintette, mint abszolút és sérthetetlen értéket. Épp ellenkezőleg, mindig az egész teremtésre vonatkozó közjog összefüggésében látta; ti. hogy a magántulajdon joga alá van rendelve a közjognak és a javak egyetemes rendeltetésének.” Ebből kiindulva oda következtet, hogy „bizonyos termelőeszközök megfelelő feltételek mellett történő köztulajdonba vételét sem lehet kizárni”, következésképpen: „Ebből a szempontból változatlanul elfogadhatatlan marad a »rideg kapitalizmus« tétele, mely szerint a termelőeszközök tulajdonát úgy tekintik, mint a gazdasági élet sérthetetlen »dogmáját«.” Másfelől az enciklika arra hívja fel a figyelmet, hogy „csupán az, hogy a termelőeszközök az állam tulajdonába kerülnek a kollektivizmus elgondolásai szerint, nem jelenti egyúttal azt is, hogy az a tulajdon valóban társadalmivá vált. Köztulajdonba vételről ugyanis csak akkor lehet beszélni, ha a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz ha a társadalom minden egyes tagja a saját munkája alapján teljes joggal »társtulajdonosnak« tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga a többiekkel együtt dolgozik.” (L. II. János Pál Laborem exercens enciklikája. Bp., 1981.)

51. Ezt a gondolatot Lenin többször kifejtette. Egyik érve e tézis mellett: „A kapitalista kultúra megteremtette a nagyüzemeket, a gyárakat, a vasutakat, a postát, a telefont stb. s ezen az alapon a régi »államhatalom« funkcióinak túlnyomó része annyira leegyszerűsödött, és a nyilvántartás, bejegyzés, ellenőrzés olyan egyszerű műveleteire redukálható, hogy ezeket a funkciókat minden írni-olvasni tudó ember elvégezheti.” (Állam és forradalom. Lenin Művei 25, kötet. Bp., 1952. 451.) – Az 1917-es forradalom győzelme után Lenin e nézetét revideálta.

52. De Gaulle, Charles (1890–1970) – francia tábornok és politikus, köztársasági elnök. A második világháború alatt a Szabad Franciaország Bizottság elnöke; 1944. aug. 29-től 1946. jan. 20-ig miniszterelnök. 1947-ben megalapította a Francia Népi Tömörülés nevű pártot, amelyet az 1953-as választási vereség után feloszlatott. A francia kolonialisták és szélsőséges militaristák 1958, máj. 13-i algériai puccsa után került ismét előtérbe. 1958. jún. 1-től dec. 21-ig miniszterelnök, majd 1958. dec. 21-től 1969. ápr. 18-ig köztársasági elnök.

53. L. Hart, Liddel: The Defence of Britain. London, 1939. 100–125.

54. A salzburgi érsek: Hieronymus J. F. Colloredo-Waldsee (1732–1812). A történtekre l. Hézser Zoltán: Wolfgang Amadeus Mozart életének krónikája. Bp., 1978. 137–139.

55. Burnham, James (1905–) – amerikai szociológus és publicista, 1932-től 1954-ig egyetemi tanár New Yorkban, majd a National Review főszerkesztője. Eleinte L. D. Trockij (1870–1940) híve, de később a marxizmus éles kritikusa. Nevezetes elmélete szerint a tőkéseket az üzemek irányításából kiszorítja egy új osztály, a menedzserek osztálya. L. The revolution of managers (A menedzserek forradalma). New York, 1941.

56. Cicero tanait a helyes államszerkezetről De republica c. munkájában fejti ki (II. 42., 69.). L. Trencsényi-Waldapfel Imre: Cicero. – Cicero: Válogatott művei. Bp., 1959. 46–47.

57. Augustus, eredeti nevén: Gaius Julius Caesar Octavianus (i. e. 63-i, sz. 14) – i. e. 31-től római császár.

58. Orániai Vilmos (1533–1584) – orániai herceg, Németalföld helytartója, a holland köztársaság megteremtője, 1544-ben – 11 éves korában – örökség útján jutott a dél-franciaországi Orange hercegséghez; ettől kezdve V. Károly udvarában élt. 1556-ban II. Fülöp a németalföldi államtanács tagjává, az északi tartományok kormányzójává nevezte ki. A protestánsok üldözése miatt szembefordult a spanyol udvarral, s a németalföldi polgári forradalom egyik vezetője lett. 1567-ben kénytelen volt Németországba menekülni; többszöri kísérletezés után, 1572-ben végül is sikerült megvetnie a lábát holland földön. 1576-ban a genfi pacifikációban elérte, hogy az összes németalföldi tartományok egyesültek a spanyol uralom ellen. 1579-ben a két észak-alföldi tartomány szorosabb szövetségre lépett egymással, s 1581-ben elszakadt Spanyolországtól, megteremtve az önálló Hollandiát. 1584-ben meggyilkolták.

59. V. Károly (1500–1558) – osztrák főherceg, 1516–1556-ig I. Károly néven spanyol és nápolyi király. 1519–1556-ig német-római császár.

60. Mária Terézia levele fiához, II. Józsefhez. 1777. júl. 5. – Maria Theresia. Familienbriefe. Berlin und Wien (é. n.). 124–125.

61. Hajnal István (1892–1956) – történész, egyetemi tanár. L. bővebben: a II. kötetben, A magyar közigazgatásról c. tanulmány 3. sz. jegyzetét.

62. Szentlélek elleni vétek. – Egyszer Jézus kijelentette: „Azért azt mondom nektek: Minden bűn és káromlás bocsánatot nyer, de a Lélek ellen való káromkodás nem nyer bocsánatot. Aki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlélek ellen szól, nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a jövendőben.” (Máté Ev. 12:31–32.; l. még: Lukács Ev. 12:11.)

63. Reitzer Béla (1911–1942) – szociológus. A szegedi egyetemen Bibó István és Erdei Ferenc barátja és évfolyamtársa. 1930 őszén részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának megalakításában, egy ideig a Kollégium titkára volt. 1935-től Budapesten a Kereskedelmi és Iparkamara fogalmazója. A II. világháború Svájcban érte, 1941-ben munkaszolgálatra rendelték. 1942-ben nyoma veszett a Don-kanyar mellett. Főbb művei: A proletárnevelés kérdéséhez (Szeged, 1935); A munkapiac helyzete a munkaközvetítés reformja előtt (Bp., 1941); Ezer munkás a szabadidőről (Rostás Ilonával), Munkaügyi Szemle, 1940. 5. sz. 216–225.

64. Mani v. Manes (216–276) – perzsa vallásalapító, a róla elnevezett manicheizmus megalkotója. A manicheizmus a Zoroaszter-(Zarathusztra-) féle dualizmuson, a fény és sötétség, a jó és rossz egyenrangúságán alapult. Kezdetben szemben állt a kereszténységgel, de később sok tételét átvette, s maga is hatott rá, főként az egyes eretnek áramlatokra, a bogumilokra, a katharokra stb. A 3–4. sz.-ban terjedt el Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Balkán-félszigeten, de behatolt a Római Birodalom területére is. Egyes tanításai a középkorig fennmaradtak.

65. Moltke, Helmuth Karl Bernhard von, gróf (1800–1891) – porosz tábornagy. 1857-től 1888-ig a porosz vezérkar főnöke; irányításával győzött a porosz hadsereg a porosz-osztrák (1866) és a francia-porosz háborúkban (1870–71).