1. A szerelemről
Minden szerelemben fogant kapcsolatban a pár tagjai törekednek arra, hogy megismerjék egymás testét hajuktól a lábuk ujjáig. Szerelem nélkül is mélyre-mélybe igyekszik a vágy, de a gépiesen ismétlődő mozdulatok valamiféle gimnasztikába fúlnak. A gyönyör is mintha csak egy kóros állapot végét mutatná, ami után viszont nem következik be az igazi, gyógyító feloldódás. A bőrön átjutó forróságon, az izmok feszülő, lazuló változásain keresztül, a csigavonalban emelkedő, lassan fokozódó, ujjongásik jutó csúcspontig valódi szerelem nélkül hiába jutsz el, az orgazmus élménye gyorsan elillan. Az aktust közbeni benyomások hangok, szavak mind felejtésbe merülnek, csak üresség, érzés-törmelékek maradnak utána.
A kémikusok, talán éppen ezért, a szerelemet egyfajta hormonzavarnak írják le. Kiváltó anyagait is megtalálták már, ezek a dopamin és oxitocin. A dopamin, amit boldogsághormonnak is neveznek, az érzelmi reakciókért felelős agyterületen termelődik. A noradrenalin- és a dopamin termelődés kiváltója a fenil-etil-amin, tőle függ a felfokozott kedélyállapot előidéződése. A szerelmi állapotot testi jelek a pirulás, a tenyérizzadás, a szapora szívdobogás kísérik. Az oxitocin a tulajdonképpeni szerelemhormon a hipotalamuszban termelődik, az agyalapi mirigy hátsó lebenyében raktározódik el, és innen jut a megfelelő ingerek hatására a vérkeringésbe. Szerepük van még ezeken kívül, annak a sajátos állapotnak a kiváltásában, ami annyi örömöt és fájdalmat tud okozni bennünk, az úgynevezett neurotranszmitter anyagoknak, az agyban termelődő endorfineknek is, amelyek egyrészt a fájdalom csillapításáért, másrészt az örömérzet kiváltásáért felelősek. Egyetlen orgazmus annyi endorfint vált ki belőlünk, mint egy egész órán át való futás. (Érdekes, mégis sokan inkább a futást választják, vajon mi lehet ennek az oka?) Többféle endorfin kering a vérben, a legaktívabb a 31 aminosavat tartalmazó ß-endorfin, amely a szerelmi kapcsolat stabilitásáért felel. Szerotonin nevűhormon váltja ki azt az euforikus érzést, amitől boldognak, gondtalannak érezzük magunkat. (A felsorolt anyagok kémiai képletei is pontosan ábrázolhatóak, bárki utána nézhet, akit érdekel.)
A vegytan röviden így írja le azt különleges érzést, amit mi közönségesen és röviden szerelemnek nevezünk. Nos, nem tudom ki hogy van vele, de én inkább az írókhoz, a költőkhöz fordulok, ha erről az állapotról akarok olvasni, mint a kémikusokhoz. A férfi szerelmi vágyát persze így is le lehet írni: Jön, sápadt hímvámpír, viharfúró szemekkel, bőregérszárnyából véreső száll, és ajka ajkat csókba zár.1 De így is: Nincs más, nem is akarok más gyönyört,/ Csak amit tőled kaptam s még kapok./ Koldus-szegény királyi gazdagon,/ Részeg vagyok és mindig szomjazom.2 Hát nem gyönyörű?
A nő lehet hajósokat szigetre csábító szirén, de lehet az ismeretlen testi érzésekre, rejtvényekre választ adó szelíd társ is, aki mindenét odaadja neked és egy kicsit meghal forró ölelésedben. Akinek Te leszel teremtője, imádott ura, aki simogatásodra minden porcikája választ tud adni egyetlen szó nélkül, mert veled akar csillaggá robbanva az égbe jutni, ezer mozdulatodat követve éjszakából hajnalba, délből újra estbe és éjszakába, eszmélete szinte teljes elvesztését is vállalva.
A szerelem érzése több mint rokonszenv és más, mint amit mondjuk a barátunk iránt érzünk. A szerelmes természeténél fogva kizárólagosságra törekszik, a másik személlyel való teljes egybeolvadásra, egyesülésre vágyik. Arc archoz simul, a lehelet a bőrön szétterül, a forró ajkak várva várt érintése végre bekövetkezik. A szerelmes ember partnerét gyakran olyannak látja, amilyennek látni szeretné, nem veszi észre gyengéit, negatív vonásait.
A felfokozott szenvedély könnyen elvakultságot okoz. A szenvedély elmúlta sokszor vezet kiábránduláshoz, ahogy a test jelzi a légköri zavart, a józan valóság is változást mutathat. A kapcsolat kezdeti felfokozott élménye sokszor csak addig tart, amíg a személyek között le nem dőlnek a korlátok és a meghittségnek, az egymáshoz tartozásnak a közelsége meg nem teremtődik. A legtöbben ezt elsősorban a testi elkülönülés leküzdésében, a szexuális kapcsolat megvalósulásában élik át. Mivel a szexuális vágy a legtöbb ember tudatában a szerelem hitével társul, gyakran jutnak arra a téves következtetésre, hogyha testileg kívánják a másik személyt, szerelmesek lettek.
A szerelem és s a szeretet nem azonos fogalmak. ''A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony, a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos 'tárgyához' hanem a világ egészéhez''- írja Erich Fromm3. Ha valaki csak egy személyt tud szeretni és közömbös a többi ember sorsa iránt ragaszkodása nem igazi szeretet csak felnagyított önzés. Ha igazán tudunk szeretni valakit, akkor a szeretet személyen keresztül szeretni tudunk másokat és önmagunkat is. Szárnyas sugár, narancsillat. Minden szeretet keresés, önmagunk rejtett, megnyilatkozásához nem jutó, ahogy Jung írja „éjszakai” oldalának a megtalálására, ez az érzés olyan lelki áramlat, amely személyiségünk, mély rétegeiből szökik fel az élet látható felszínére. A nő a férfiban, a férfi a nőben, a barát a barátban saját lelkének társképét keresi. Ezért nem érzünk mindenki iránt szeretetet. Miért jó valakivel együtt lenni, beszélgetni, dolgozni és miért nem érezzük ezt, ha valaki mással vagyunk együtt? Ó, simogass meg hamar, érezzem kezedet kezemben! Miért erősödik meg a vonzódásunk valaki iránt olyannyira, hogy szerelmünkké fogadjuk? Az életben nagyon sokféle helyzet adódik. Szeretjük például, ha megdicsérnek minket, s legtöbbször azt, akitől a dicséretet kaptuk, jobban kedveljük ezután, mint addig, de azért ez nem mindig van így! Ha észrevesszük, hogy a dicséret túlságosan hízelgő, s csak azért mondja valaki, hogy ezután jobban kedveljük őt, lehet éppen az ellenkezőjét éri el vele. A szeretet adja meg az élet értelmét, az önfeledt odaadás másokért, amelyből meggazdagodva kapjuk vissza önmagunkat. Az ajándékozó és a hálát nem váró jóság az igazi szeretet magva.
2. A vitáról
“A társadalomirányítás külső technikája csak időszakos eredményeket érhet el, hangulat-csitítás, kábítás, ha nincsen mögötte komoly segíteni akarás és tudás. A propaganda lényegénél fogva tartalmaz valamit a becsapás elemeiből, hiszen vezetni akarja a véleményeket és szándékokat, más irányba, mint ahogy magától alakulna. Erkölcsi jogosultsága kétségtelenül megvan akkor, ha rossz befolyások ellen akarja védeni a közösséget. De nagy távlatra tekintve az emberek nem szeretik, ha akaratuk ellenére boldogítják őket. A vezető rétegeknek tehát, ha komoly meggyőződésük van, őszinte kívánságokat kell ébreszteni tervük megvalósítása iránt: sugalmazás, gyűlöletkeltés, egyoldalú okoskodás nem méltóbb szellemi eszközök, mint a durva kényszer.4”
A vitában mindig két fél vesz részt, s mindkét fél arra törekszik, hogy meggyőzze partnerét saját álláspontja helyességéről. Általában valamilyen érdekellentét van közöttük. A vélt vagy valóságos ellentétek kialakulhatnak két személy, kis- és nagycsoportok tagjai vagy akár nemzetek között is. Hogy az ellentétek, a viták, hová fajulnak az, nagyrészt a vitában részt vevőkön fordul meg, azon, hogyan vitatkoznak, milyen eszközöket vetnek be a vita során és betartják-e a vitatkozás javarészt íratlan szabályait. A meggyőzés technikái az élet szinte minden területén előbukkannak. A politikai pártok reklámügynökségeket fogadnak fel, az üzleti életben is mindennapos, hogy közvetítőt alkalmaznak, akik rábeszélnek valamilyen ellenszolgáltatásért egy hivatalnokot, hatóságot, hogy a számukra kedvező döntést hozzák meg. Aktivisták igyekeznek minket rábeszélni valamire, hogy kire szavazzunk, mit vásároljuk stb.. A munkahelyeken is nagy szerepe van a rábeszélésnek, a vezetők folyamatosan igyekeznek rávenni valamire a beosztottakat. Az éter hullámain is állandóan szólnak hozzánk, hogy tegyünk valamit. Mégse gondoljuk, hogy a meggyőzés és a rábeszélés hatásos eszközeit korunkban találták volna fel. Hiszen már egy ókori szerző Quintus Tullus Cicero is azt tanácsolja a közéleti tisztségek megszerzése érdekében a pályázónak semmilyen hazugságtól, hamis ígérettől, trükktől nem szabad visszariadnia. A mai rábeszélők által használtak között számtalan olyannal találkozhatunk, amit az ókori szerző több ezer éves könyvében is olvashatunk..
A vita jellegét alapvetően meghatározza, hogy a konfliktust mi váltotta ki. Meghúzódhat mögöttük ízlésbeli különbség vagy az alapvető nézetek, értékek, erkölcsi normák ütközése. Más lesz a vita, ha az érdekellentétnek valóságos tárgyi alapja van. Átirányított konfliktusnak nevezik, ha az ellentét nem a valóságos résztvevők között támad, hanem kívülről gerjesztik a két fél között. A rejtett, ki nem mondott nézetkülönbségek mögött, pedig hosszú ideig lappangó lehet az ellentét, mert kimondásukat a felek sokáig nem merik vállalni.
Az eszményi az lenne, ha a vitatkozó felek érveiket tárgyilagosan adnák elő, figyelnének egymás állításainak a tartalmára, a másik fél véleményére, mérlegelnék azok helytállóóságát, és nem sértegetnék egymást a vita hevében sem. Ez azonban - különösen manapság - ritka dolog. Talán azért, mert a felek érveléséből hiányzik a logika? Vagy, mert nem is akarják az érveket meghallani? Vagy egyszerűen azért, mert a vitatkozó feleket már egyáltalán nem jellemzi az egymás iránti elemi tisztelet sem? Ha így van, ne csodálkozzunk, ha ritkán sikerül konfliktusainkat vitákban feloldani, mindkét fél számára elfogadható megállapodással lezárni. Ahhoz ugyanis az kellene, hogy egymással szembeni elvárásaink esetleges módosulásába bele kellene nyugodnunk, törekednünk kellene a másik fél kívánságainak, igazi megismerésére, a vélemények egyeztetésére is. Vitáink jól tudjuk nem így folynak le. Úgy tűnik a politikai viták eldurvulása áttevődött a mindennapi élet konfliktusaira is. A családok, munka társak vitatkozásai is tele vannak durvasággal. Nemhogy elsimulnának az ellentétek: újabb és újabb összeütközéseket teremtenek. Mély, begyógyíthatatlan sebek keletkeznek, aminek következtében a különböző álláspontok kifejtésére már egyre kevésbé van mód.
Eltorzulhat az ellentétet kiváltó ok felismerése. Sokszor felnagyítódnak a részletkérdések feletti ellentétek. Nem ritka, hogy az egyik fél sem hajlandó figyelembe venni a másik fél érvelését és mindenáron arra akarja rávenni, hogy adja fel saját álláspontját és fogadja el teljesen az övét. Az ilyen vitákat - ha ezeket egyáltalán vitáknak lehet nevezni - egyhangúság jellemzi, már ami a tartalmát illeti. Mindkét fél ugyanis legtöbbször egyidejűleg beszél, és ugyanazt ismételgeti. Az érvek készlete hamar kimerül, ha hiányzik a vitából egymás mondanivalójának a megértése. Néha úgy tűnik, a felek azért nem hallgatják meg a másik mondókáját, hogy ne kellejen az esetleges érvek súlya miatt elfogadniuk valamit a másik álláspontjából. Egy kívülálló harmadik személy számára sokszor egyenesen komikus, ahogy a vitatkozók újra és újra elmondják a magukét, és egyáltalán nem figyelnek arra, amit a másik mond. Az érvek, lehetnek logikusak, meggyőzőek, ha a felek egyszerre beszélnek, még véletlenül sem juthatnak el a másik tudatába, és a közlések teljesen hatástalanok maradnak.
Eredményes vita érdekében mit érdemes a vitatkozóknak tenni? Mi a célszerűbb: az ellentéteket szélsőségessé növelni vagy ellenkezőleg visszafogni? Sajnos, a kutatások szerint, az emberek inkább az előbbire hajlanak. A vitatkozók nagy része, azt gondolja, hogyha durván rátámad a másikra, vagy az ellentéteket felnagyítja az ellenfél megszeppen, és nem mer ellentmondani, hajlik majd a kiegyezésre. A vitázók gyakran éppen a túlságosan nagy ellentétek okozta feszültség csökkentése érdekében, eleve engedményt tesznek abban a reményben, hogy akkor a másik fél megenyhül majd, és ő is enged valamit. A kérdés az, hogy meddig mehetünk el az engedményekben, hiszen ha egyszer valamit kimondtunk azt igen nehéz visszavonni, meg nem történté tenni. A másik fél azonban az engedményt, a békülékeny hangot, a megegyezésre hajló túlzó készséget gyengeségnek is hiheti, és ezért még keményebben léphet fel és újabb, és újabb követelésekkel állhat elő. Ezért sokkal célravezetőbb, ha valaki többféle ajánlatot tesz és inkább apró engedményekkel kísérletezik.Az empátia, a másik helyzetébe való beleélés képessége is befolyásolja a meggyőzés sikerét. A társas szervezetekben bekövetkező változások, feszültségek könnyen felszínre hozzák az addig rejtett ellentéteket. Ilyenkor van nagy szükség a vezető empátiás készségére. A munkatársak közötti viták megszaporodása gyakran csak tünete egy mélyebb személyes konfliktusnak. A vezető empátiás készsége révén anélkül, hogy „lelkizne”, önmagában rekonstruálni tudja a másik lelkiállapotát. Ez a megértő magatartás átsegítheti a beosztottat a krízishelyzeten, megnyugtathatja és így nem kell esetleg az előírt viselkedéstől való eltérést szankcionálnia, ami még nehezebb helyzetbe hozná.
Osgood fokozatos és kölcsönös feszültségcsökkentés stratégiájának nevezi, amikor az egyik fél a vita kezdetén valamilyen apró gesztust tesz a másik felé, nem törődve azzal, hogy lát-e kellő biztosítékot a viszonzásra. Ez lélektani nyomást gyakorol a másikra, amit neki kínos nem viszonozni, nehéz rá elzárkózóan válaszolni. Ugyan ez az eredmény érhető el, ha valaki a másik durva indítására nem támadással, hanem éppen ellenkezőleg valamilyen kedvességgel válaszol.
A probléma-megoldó stratégia kidolgozói ezzel szemben azt javasolják, hogy a felek rögtön a vita első pillanatában mondják ki milyen konfliktus megoldására jöttek össze, határozzák meg az ellentétek tárgyát, jellegét és mélységét a lehető legkiélezettebb formában és mondják ki, hogy milyen erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy megtalálják a mind a két fél számára elfogadható megoldást. A problémát tudatosan megoldani akaró magatartás sokkal jobb alapot teremt a megegyezéshez, mint az előbbi, amelyik a feszültségcsökkentést csupán az említett lélektani kerülő utakon próbálja megtalálni.
A vad indulatok hullámzása, a durva közbevetések, a személyeskedő hang - egyszóval a vita agresszív formája - ellenállást, visszautasítást vált ki mind a két félből, teljesen függetlenül az állítások tartalmától. Számos kutatás bizonyította, hogy az egyik fél vitatkozási stílusa meghatározza a másik fél vitastílusát is. A mesterségesen teremtett konfliktushelyzetekben ez pontosan követhető volt. Minden vitára hatott az előző vita hangvétele, a vita akárhogyan fejeződött be, a következő vita menetét is befolyásolta. Amikor valakivel ki tudja hányadik vitánkat kezdjük el, végig figyelemmel vagyunk reakcióira: nemcsak az befolyásolja viselkedésünket, amit éppen most mond nekünk, hanem azok az emlékek is, ahogyan korábban viselkedett velünk vitáinkban.
A vitát kísérő érzelmi, indulati tartalom sokszor szavakban nem is fogalmazódik meg, csak metakommunikációs úton, a tekintetek játékában, a gesztusokban, a testtartásban, a hangsúlyokban fejeződik ki. Nem kell valakinek azt mondanunk, hogy hazudik, elég a kézmozdulat, egy kifejező mimika, és a vitapartner pontosan tudja: kétségbe vonták állítását. A közlések hatását viszont erősíti, ha kifejezően, hittel, szenvedéllyel adjuk elő mondandónkat és nem vontatottan, unott arccal.
A vita elharapódzásának egyik gyakori vonása, hogy a tárgyról a személyre tolódik át az ellentét. Az egyik fél a másik személyét kezdi támadni. Itt is nagy szerep jut a metakommunikációnak: hangsúlyok, mozdulatok alkalmasak arra, hogy a partner szavahihetőségében való kétséget, megvetést, gyanakvást, vagy gyűlöletet fejezzenek ki. Előfordul, hogy szavakban elfogadja a partnere érvelését, de egy vállrándítással, fintorral, ajakbiggyesztéssel pont az ellenkezőjét fejezi ki. A veszekedések közben gyakran hangzanak el durva, sértő megjegyzések azokról a személyekről, akikhez őt szoros érzelmi szálak fűzik. Az ilyen megjegyzések, szidalmak, sértegetések, néha tudatosan a másik fél érzékeny pontjaira irányulnak, a céljuk, hogy a másik felet indulatossá tegyék, tettlegességre ragadtassák, és aztán elmondhassák mindenkinek, lám milyen szörnyű, gonosz ember ő.
A vitában résztvevő személyek társas viszonyában megnyilvánuló sajátosságok feltárását segíti a E. Berne nevéhez fűződő elemző módszer a tranzakcióanalízis. Azt igyekszik megállapítani, hogy az egymással kapcsolatban kerülő emberek hogyan hatnak egymásra, személyiségük melyik rendszere fogadja a hatásokat, és melyik válaszol rá. Berne három ilyen szintet, úgynevezett én-állapotot különböztettet meg. Az érzelmek és a viselkedések mindegyikben egy-egy összefüggő rendszert alkotnak. Az első a kisgyermekkori emlékekre, a második szülőkhöz való viszonyulásra, a harmadik a valóság objektív értékelésre épül. Mindenkiben benne él a Gyermek, a Szülő és a Felnőtt. A Társas viszonyokban bármelyik megnyilvánulás megmutatkozhat. Ha az az én-állapot válaszol, amelyiket a társ megszólított a tranzakció kiegészítő jellegű, ha egy másik akkor keresztező. Bonyolultabb tranzakciók az úgynevezett játszmák (games), amelyek a társ legyőzését célozzák. Ezeknek a mindennapi életben gyakran előforduló játszmáknak Berne kifejező neveket is a adott, például „Bírósági”, „Sarokba szorítós” „Ide juttattál” stb.. játszmák. Ugyan az a magatartás egészen más fogadtatásban részesül mások előtt, mint kettesben. Amit négyszemközt esetleg fel sem veszünk, az mások, netán a nyilvánosság előtt már sértőnek számít, és persze eszerint is válaszolunk rá. Régi megfigyelés, hogy az ember folyton kapcsolódási pontokat keres az állítások között, és ha egyszer szert tett ilyenekre, nem szívesen mond le róluk. Ezek énünk szinte nélkülözhetetlen részévé válnak, melynek megtámadását személyünk elleni támadásnak veszünk. Így küzdünk az ellen, hogy gondolkodásunk következetlennek mutatkozzon mások előtt: ha egyszer már állást foglaltunk valamiben, akkor többnyire nem merünk változtatni véleményünkön és ragaszkodunk hozzá, nehogy összeütközésbe kerüljön korábbi álláspontunkkal. Ha egy véleményt sajátunknak tekintünk és meggyőző erejét belsőleg elfogadtuk olyannak tartjuk, amelyhez már valamilyen kötelezettségünk is fűződik.
De mi történik az emberrel, ha arra kényszerül a vita során, hogy a véleményével ellentétes dolgot állítson? L. Festinger kognitív disszonancia elmélete ad választ erre. Képzeljük el a következő gyakran előforduló helyzetet: egy ismert személyről elismerő, jó véleménye van valakinek, de ott, ahol a vita folyik mindenki elutasítóan nyilatkozik róla. Amikor megkérdezik tőle, hogy neki mi a véleménye a kérdéses személyről nem meri kimondani a többiekével ellentétes elismerő szavait és a jelenlevők többségi véleményének nyomására ő is hangoztatja a többiek elutasító ítéletét. Emberünkben a két tudattartalom között disszonancia alakul ki, mert az, amit mondott ellentétes volt azzal, amit gondolt. Mivel a két állítás nem illik össze kellemetlen feszültség lép fel benne, amely arra készteti az egyént, hogy azt valamilyen módon csökkentse. Valahányszor egy embernek olyan véleménye van, amely magában véve arra késztetné, hogy ne hajtson végre valamilyen cselekvést, ez disszonáns lesz azzal a ténnyel, hogy a cselekvést végrehajtotta. Ha ez az össze nem illés fennáll, az illető vagy cselekedetének megváltoztatásával vagy meggyőződésének feladásával mérsékelheti azt. Ha a cselekvést már nem tudja megváltoztatni, mert az már bekövetkezett, kénytelen a véleményét megváltoztatni. A feszültség csökkentése elérhető úgy, hogy az egyik vagy mindkét tudattartalmat módosítja, összeegyeztethetőbbé (konszonánsabbá) teszi. De csökkenthető úgy is, hogy olyan új tudattartalmat illeszt a kettő közé, amely áthidalja az eredeti tudattartalmak közötti szakadékot. Amikor valaki egy olyan véleményt akar magáévá tenni, amely ellentétes korábbi cselekedeteivel megpróbálhatja a disszonanciát úgy mérsékelni, hogy maga igyekszik támogató társakat szerezni hozzá azok köréből, akik már régóta hangoztatják azt a véleményt. A disszonancia csökkentő viselkedés mindenkor az én védelmét szolgálja: ha ellentmondásba kerülünk önmagunkkal, segítségével továbbra is fent tudjuk tartani magunkról azt a képet, amely szerint mi helyesen cselekedtünk, okosak, értékesek, jók vagyunk. A kognitív disszonancia elmélete magyarázatot ad arra a gyakran megfigyelhető viselkedésre, amint az emberek a cselekvéseiket megpróbálják utólag igazolni.
Az emberek véleményének megváltozása a vita során, H. Kelman a kérdéskör egyik neves kutatója szerint, háromféle módon történhet. A behódoló mindig azt nézi, hogyan tud jobb helyzetbe jutni. Azért fogadja el a másik fél véleményét, mert előnyhöz akar jutni vagy el akar kerülni valamilyen hátrányt. Ha tudja, hogy a vele vitatkozó valamiben fölötte áll, nagyobb hatalommal bír, mint ő, meg sem próbál ellenszegülni. A behódoló mindig tudja, hogyan kell bizonyos helyzetekben beszélni, milyen nézeteket kell hangoztatni, függetlenül attól mi a saját véleménye a dologról. Ide tartoznak azok az emberek, akik szinte kényszert éreznek arra, hogy mindig azt mondják, amit elvárnak tőlük. Nem azért hangoztatnak valamilyen véleményt, mert hisznek benne, hanem azért, hogy mások megdicsérjék. Az azonosuló sem azért teszi magáévá a kívánt véleményt, mert arról önmagában, belsőleg meggyőződött, mert az összefonódott az értékrendszerével, hanem azért, mert olyan akar lenni, mint a másik vagy a többiek. Az egyén azzal, hogy mindig azt mondja, teszi és hiszi, amit az azonosulásául választott másik személy mond, tesz, hisz, ténylegesen már nem is különbözik tőle, nem egy másik személy, hanem szinte azonos vele. Az azonosuláskor az egyén, azért tesz magáévá valamilyen véleményt, hogy mindenáron fenntartsa a másik személyhez vagy a csoport tagjaihoz fűződő viszonyát. A csoporttal való erős azonosulás példáját mutatta az a tag, aki abból merít tettéhez erőt, hogy a csapatnak lehet a tagja. Azonosulása megkíméli attól, hogy mérlegelnie kelljen mi a helyes és mi a helytelen, neki elég, ha követi a csoport útmutatásait. Sokan könnyen azonosulnak azzal a személlyel, aki ura egy olyan helyzetnek, amiben ő még járatlan. A gyermek így veszi át a szülő sokféle viselkedési módját, követendő értékét, véleményét és hitét. A felnőtt is gyakran azonosulással veszi át, például egy foglalkozási szerep mintáit. Az azonosulással átvett szerep a hozzá kötődő, belőle fakadó vélekedéseket, véleményeket is a személy részévé teszi. Az azonosuló tehát különbözik a behódolótól, aki a véleményét csak akkor hangoztatja, ha a befolyásoló személy látja, figyeli őt vagy tart attól, hogy megtudhatja mit tett vagy mondott, az azonosuló mindig olyan, mint az a másik, akivel azonosult, ha jelen van, ha nincs. Vannak olyanok, akik a vitában csak annak a véleményét tudják elfogadni, belsővé tenni (internalizálni), akinek az értékrendszere összhangban van saját irányultságával. Kialakulásában meghatározó szerepe van a befolyásoló személy szavahihetőségének is. Az átvett viselkedés, nézet, vélemény valamilyen módon összefonódik az egyén már meglévő értékeivel, és fokozatosan függetlenedik a külső hatásoktól. Az új tények és ismeretek a már elfogadott és belsővé vált viselkedés részévé lesznek, beleilleszkednek az egyén alapvető értékrendszerébe. A kölcsönhatás következtében az elfogadott, internalizált viselkedés mindig sajátosan egyéni és összetett lesz.
Egy vélemény elfogadását több minden befolyásolja, mindenek előtt nagymértékben függ attól a személytől, aki mondja. A szociálpszichológiai vizsgálatok igazolták azt a régóta ismert megfigyelést, hogy a kevésbé szavahihető személynek kisebb a véleményt befolyásoló hatása, mint a tisztelettel övezett, tekintélyes emberé. Az sem mindegy a hatás szempontjából, hogy mit mond, és amit mond azt, hogyan mondja. Van, aki különböző érveket sorakoztat föl. Bizonyítékokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Felhívja a figyelmet azokra az előnyökre, amelyekben részesülnek majd, ha követik őt. Mások burkolt vagy nyílt fenyegetésekkel vagy félelmet keltő elemekkel élnek. Ez azonban csak akkor sikeres, ha a közlés nem kelt túlságosan erős félelmet a hallgatókban. Ha az előadó a hallgatóságra leselkedő veszélyekről szól, ki kell térnie arra is, hogyan kerülhetők azok el. Az erős félelemkeltés ugyanis gyengíti a meggyőzés hatékonyságát. Ugyan így befolyásolja egy vélemény elfogadását vagy elutasítását, ha a közlő mondandójával a hallgatóság vonatkoztatási csoporthoz való tartozásának tudatát erősíti, vagy gyengíti. Ha a hallgatók többsége például vallásos nem lehet hatása az olyan véleménynek, amelyik ellentétes a vallás alapvető erkölcsi tanaival. Ebből is látható, hogy egy vélemény elfogadása nagymértékben függ attól, hogy kiknek szól. A vizsgálatok azt mutatták, hogy azokat a személyeket befolyásolhatják a legkönnyebben a csoport más tagjai, akikben a legerősebben él a csoporthoz tartozás tudata. Azok, akiknek nagyon fontos, hogy csoportban betöltött tagságukat megtarthassák a csoportban általános véleményeket, normákat feltétel nélkül elfogadják és követik. Természetesen a szellemi képességek is befolyásolják azt, hogy egy egyént mennyire lehet meggyőzni. A magasabb intellektuális képességűek könnyebben fogják fel a közölteket, de kritikusabbak is a gyengébb képességűeknél az érvek és a következtetések elfogadása terén. Az ön-értékelés mértéke is befolyásoló tényező. A gyenge ön-becsülésű személyek könnyebben befolyásolhatók. Azok, akik különféle társas beilleszkedési zavarokkal küszködnek hamarabb rábírhatók véleményük megváltoztatására. Egy vélemény elfogadását az is befolyásolja, hogy az egyénnek van-e alkalma az elhangzottakat saját szavaival újrafogalmazni, példákat keresni a saját életéből a hallottak alátámasztására vagy új érveket gyártani. Megállapították, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozóknak különböző a vitában alkalmazott kommunikációs stílusuk. A fizikai dolgozók körében gyakrabban fordul elő, hogy kívánságukat követelésként fogalmazzák meg, de az is jellemzi őket, hogy visszahúzódnak az ellentétek kiéleződésétől, kerülik a vitákat. A magasabb iskolai végzettségűek - érthető módon - általában jobban fel vannak készülve, hogy álláspontjukat kifejtsék, ők értőbben figyelnek mások véleményére is, és ha az ellenük hozott érvek meggyőzőek inkább hajlanak revideálni saját álláspontjukat.
Eltérést találtak a nők és a férfiak vitastílusa között is. Az erre vonatkozó kísérletekben a férfiak több kísérletet tettek a megegyezésre, mint a nők, míg a nők gyakrabban ütöttek meg személyeskedő hangot, többször voltak elutasítók. Ha az egyik fél békülékenyebb volt, a férfiak többször lettek engedékenyebbek, mint a nők, akik a békítő kísérletekre nemegyszer személyeskedő támadással válaszoltak, és még jobban törekedtek saját elképzeléseiknek érvényt szerezni. A nők az egyezkedő hangot, a közeledést hajlamosak a férfi gyengeségének a jeleként felfogni. A férfi 'gyengesége' arra sarkallja őket, hogy használják ki a pillanatot saját céljuk eléréséhez. A személyek közötti kapcsolatokban mindig az mutat nagyobb hajlandóságot az együttműködésre, akinek ez kisebb kockázattal jár. Vagyis annak, akinek nagyobb a hatalma. Ez, pedig még ma is a férfira jellemző. Nem hanyagolható el az a tény sem azonban, hogy amikor a férfi vitatkozik nővel, még ma is hatnak a lovagiasság szabályai. A harmadik különbségnek a házastársi vitákban van jelentősége: a nők erősebben függenek a családi szereptől, mint a férfiak, a házastársi, családi ellentétek többször keltenek bennük szorongást, mint a férfiban, ezért fontosabb nekik, hogy a vitából győztesen kerüljenek ki. Ő úgy érzi, nemcsak a saját érdekeit védi, hanem a gyermekét is. Ez is magyarázza, miért nem hajlanak az egyezkedésre.
A vitatkozók közötti távolságnak is szerepe van a vita stílusára. Aki például nagyobb nyomatékot akar adni a mondanivalójának az, anélkül hogy ez teljesen tudatosodna benne, közelebb lép, hajol a vitapartneréhez, vagy felemeli a hangerőt. Egyes emberek azért maradnak távol a vitáktól, a közéleti szereplésektől, mert a nyilvános tranzakciók távolságát nem képesek áthidalni. Másoknak meg éppen a bizalmas közelséget jelentő távolság okoz nehézséget, nem képesek elviselni a másik ember közelségét.
A vitának pontosan megállapítható szakaszai vannak, amelyeket meghatározott viselkedési elemek uralnak. Első szakaszban bukkan fel a probléma, amely egyébként általában már régóta ott rejtőzik a felek viszonyában, csak még nem fogalmazódott meg. A vita második szakaszában körvonalazódik a vitázók véleménye. Ez szinte átmenet nélkül folytatódik a szemben álló állítások megfogalmazásával. Itt volna szükség a felek számára legnagyobb higgadtságra, hiszen a különvélemények megfogalmazása nélkül nem kerülhet sor az érvek, a cáfolatok sorára. A vita befejezését az jelentené, amikor az egyik fél a döntő érvek hatására elfogadja a másik fél állításainak az igazát. A tényekkel alátámasztott érvek következménye a belátás. A perlekedés éppen abban különbözik a vitától, hogy ez a belátás nem jön létre, a felek közötti feszültség nem csökken, hanem nő. A belátást itt legfeljebb a megfutamodás helyettesíti.
Vannak, akik meggyőző érvek ellenére is ragaszkodnak eredeti elképzelésükhöz, véleményükhöz, miközben saját állításukat tényekkel nem tudják alátámasztani. Rendszerint persze maguk is érzik, hogy nem képesek megvédeni véleményüket, talán éppen ezért kötik annyira az ebet a karóhoz. Mások mindenáron meg akarják győzni ellenfelüket, és ezért leszólják az ellenfél érvelését, csepülik minden megnyilvánulását, így kívánják saját álláspontjukat meggyőzőbbé tenni, aminek a hatása nem is marad el, ha a vita mások füle hallatára történik.
Vannak, akik senkivel sem szállnak vitába. Ha olyannal akadnak össze, aki meggyőződésükkel homlokegyenest ellenkező véleményt hangoztat, akkor sem. Az ilyen emberek általában gátlásosak, könnyen zavarba jönnek, nincs kellő fellépésük, és ezért nem mernek megszólalni még akkor sem, ha perdöntő érvek, bizonyítékok vannak a kezükben. Van, aki a vita helyett még alaposabb kutatásba kezd, még több bizonyítékot igyekszik keresni állításának igazolására.
Kire mondhatjuk azt, hogy tud vitatkozni? Aki álláspontját csak megfelelő tények birtokában fogalmazza meg, aki nem torkollj a le a másikat csak azért, mert más a véleménye, mint az övé, ami persze nem jelenti azt, hogy bármely véleményt elfogad. A jó vitatkozó gondolatait pontosan, szépen, érthetően tudja megfogalmazni és előadni, tiszteletben tartja az ellenfél véleményét is, meghallgatja az érveket, és ha kell, maghajlik a bizonyítékok előtt, képes elismerni, hogy tévedett. Nem gúnnyal, tekintélyi érvekkel, hatalmi szóval, hanem valódi érvekkel törekszik másokat meggyőzni a maga igazáról.
3. A titokról
A titok megtartása elszigetel a többi embertől, magányossá, zárkózóvá tesz. Akinek titka vagy titkai vannak, amiről nem beszélhet, mert meg kell őriznie mindenáron, annak állandóan vigyáznia kell, hogy el ne szólja magát, kerülnie kell bizonyos társas helyzeteket és témákat. Szempillája sem rezdülhet. Redőnyt ereszt mikor felkel a nap. A legszorosabb kapcsolatait is sötétbe űzi a kényszerű titkolódzás. A sokáig őrzött titoknak romboló hatása van. Legtöbbször nem elég elhallgatni valamit, általában egyenes következménye lesz a hazugság. Az emberek mégis hamar észreveszik, ha valaki titkol valamit. Élénkebb lesz a csend, feszültebb a figyelem, a feléje irányuló tekintetek színesebbek lesznek. A titkolódzónak a feltett kérdésekre hiába lesz a válasza a legszebb tenorária, ha az igazat nem mondhatja, vagy nem akarja kimondani, megcsuklik a hangja: a hazugság marad számára a megoldás. És igen kevés hazugság jár önmagában. A két énekhang összecsúszik. Az árulkodó testi jeleket nem tudja elrejteni. Kezét önkéntelenül a homlokához emeli, végigsimítja. A kényes kérdésre válaszolnia kell. Báli ruhákba, udvari öltözékekbe kell bújnia, mind több és több hazugsággal kell foltoznia a mondandóját. Felhőt bodorít a szája. De égni kezd az arca, vagy túl nagy szünetet tart a szavak között, elszorul a torka. Minden hangsúlya árulás lesz. Minden mozdulata hamissá válik, mosolya grimaszba fúl. A kezdő hazudozó, ha rajtakapják még úgy érzi, mintha nyilvánosan megvesszőzték volna. Aztán belejön, lassan maga is elhiszi a hazugságait, és megtanulja, hogyan kell hordó baritonján lepleznie magát, elaltatni mások éberségét. Furcsamód a mai nyugati társadalmakban, amihez olyan nagyon és olyan sokáig vonzódtunk, mert piszton szólamait élveztük, ma már a fúvókába szorult nyál szörcsögését halljuk csak. Ott nem játszhatod szabadon a szólamaidat. Aki nem akarja, hogy kirekesszék a kötelező kottát kell fújnia, ha hamisan szól akkor is, és nem a fülnek kedves dallamot.
A titoktartás az ember viselkedésének egyik különös ellentmondásos megnyilvánulása. A lényegéhez tartozik ugyanis, hogy részint elhallgatásra, részint kimondásra késztet. A titok megtartása elszigetel a többi embertől, magányossá, zárkózóvá tesz. Akinek titka vagy titkai vannak, amiről nem beszélhet, mert meg kell őriznie mindenáron, annak állandóan vigyáznia kell, hogy el ne szólja magát, kerülnie kell bizonyos társas helyzeteket és témákat. A legszorosabb kapcsolatait is beárnyékolja a kényszerű titkolódzás.
A legjobban a szeretettel teli szülő-gyermek viszonyt, a párkapcsolatokat, a barátságokat terheli meg, mivel ott emel válaszfalat, ahol a bizalomnak és az őszinteségnek maradéktalannak kellene lennie. A szeretet nem engedi meg a titkokat. A titkát őrző embernek választania kell, hogy elmondja titkát annak akit szeret vagy elhallgatja. Ha elmondja a szeretet erősödni fog, ha elhallgatja gyengülni kezd. A titok kimondása ezért számít sokszor éppen a szeretet kinyilatkoztatásának, bizonyítékának. Kimondása éppen az egyén elszigeteltségét szünteti meg, a szorosabb társasviszony teremtését alapozza meg, megkönnyebbülést vált ki, új reménységgel tölt el, biztonságot nyújt.
Gondoljunk vissza gyermekkorunkra. Mindannyian emlékszünk azokra a napokra, amikor valami történt a felnőttek között, de nem tudtuk, hogy mi. Mindenki titkolódzott vagy némaságba burkolódzott. Nem mindig végzetes titokról volt szó ilyenkor, amiről a gyerek ne tudhatott volna. Persze lehetnek súlyosabb, a gyerek életét közelről érintő események is. A szülők elrontott házassága, a családi vállalkozás kudarca. Az ezekkel kapcsolatos titkolódzás beárnyékolhatja a gyermek életét és mély nyomot hagyhat benne. Ha a gyermekünk tudja, hogy mit tervezünk, mik a reményeink, ha beavatjuk már egészen kis korától kezdve azokba az eseményekbe is, amelyek terveinket keresztezik, azokba a gondokba, amelyek a családot sújtják a nehézségeket is jól tűrik majd. A titok egyébként is ritkán marad teljesen titokban. A gyerek sejt valamit, de azt is tudja, hogy nem lenne szabad tudnia róla. Ilyenkor nemcsak a szülőknek van titka őelőtte, hanem neki is a szülők előtt. Nemcsak a gyerek nem érti a szülőket, hanem szülők sem értik a gyereket. Durcás, szeszélyes lesz, nyugtalanul alszik. A titok falként emelkedik közéjük, elszigeteli őket egymástól, megrontja a szülő és gyermek közötti régi bizalmas viszonyt. Nyomasztja és magányossá teszi a gyermeket.
A titok azonban ritkán marad teljes homályban. Egy óvatlan megjegyzésből, egy elcsípett beszélgetés töredékéből a gyermek megsejt valamit. A titok áttörhetetlen falán repedések keletkeznek. A gyermek váratlanul feltett kérdésére esetleg nincs kéznél a hihető válasz, a kapcsolatot a bizalmatlanság kezdi átlengeni. Ettől kezdve a gyermek sem mond már mindent őszintén el a szüleinek. Tanulási eredményei romlanak, iskola helyett a barátokkal tölti az idejét, egyre többször kapják hazugságon. Mindezt megelőzhetjük, ha titkolódzás helyett, értelme nyiladozásakor alkalmat keresünk rá, hogy elmondhassuk őszintén, hogy történt az örökbefogadása. Az erről szóló beszélgetéseket folyatni kell és a gyermek kérdéseire őszinte válaszokat kell adni és akkor is vissza kell időnként térni rá, ha nem kérdez semmit. Semmi sem maradhat titokban.
Két nagy titokba csaknem minden gyerek beleütközik: a születés és a halál titkába. A születésről nehezére esik a szülőnek teljesen őszintén beszélni. Pedig éppen a születés titokzatos körülményei izgatják, rémisztik a gyereket a legjobban. Mitől lett olyan nagy anyuka hasa, ha abban van a kisbaba, hogy jön majd ki belőle? Felvágják? Minden megválaszolatlan kérdés mögött valami félelmetes dolgot képzel. A családbeli haláleset eltitkolása is súlyként nehezedik rá. A kórházban fekszik és sokáig nem jön haza, lódítják a felnőttek, de a gyerek ezt nem hiszi el, hiszen látja, hogy mindenki szomorú, érzi valami nagy baj történt. A gyermekben megfogalmazódnak a kérdések csak nem meri őket feltenni. “Miért halt meg?”, “Én is meg fogok halni?”
De mit mondjunk neki? Úgysem értené meg, gondolja sok szülő. A felnőttek gyakran beszélnek a gyerek jelenlétében félelmetes, dolgokról halálos balesetekről, háború borzalmakról, s ha a gyerek kérdez valamit nem adnak neki választ, másra terelik a szót. Pedig nem szabad lebecsülnünk a gyermek megértő képességét. Ha jól ismerjük gyermekünket, tudjuk milyen formában mondhatjuk el neki a valóságot. Sajnos egyre gyakoribb, hogy a televízió folyton be van kapcsolva és a kisgyerekek is gyakran látnak nem nekik való jeleneteket. A félig megértett szörnyűségek, titokzatos, rémületes képek, a valóságosan megtörtént események tovább élnek bennük, sok éjjeli felriadásnak lehetnek az okozói. Annyit mondjunk el a dolgokból, amennyit meg tud érteni és persze úgy, hogy ne kavarja fel túlságosan. Semmi sem olyan nyomasztó, mint a félig megsejtett titok, a keserves valóság is jobb a bizonytalanságnál. Minden gyermek őriz magában titkokat, félelmeket. A legrosszabb félelmek ideje hatéves korral lezárul. A meleg, elfogadó családi légkörben, ahol a gyerek hozzászokott, hogy mindenről őszintén beszélhet, magától felfedi félelmeit. A szülőknek ez alkalmat ad, hogy megmagyarázzák azt, ami érthetetlennek és ezért ijesztőnek tűnik a számára.
Az egész életre kiható hatása van annak, hogy a szülők és a nevelők hogyan állnak hozzá a gyermek titkaihoz és megosztják-e velük az ő titkaikat. A gyermekben a felnőttek iránti bizalom alakulása elsősorban a szülőkkel alakuló és formálódó viszonyától függ. A szeretettel teli, félelmek nélküli családi légkörben felnövekvő gyermekben megfelelő mértékben alakul ki az önbizalom, amely a mások iránti bizalom alapjául szolgál. Csak az a gyermek meri feltenni szabadon a szülőnek, nevelőnek a nyomasztó titkai eloszlatására a kérdéseit, amelyikben kialakult ez a felnőttek iránti bizalom.
St. Coopersmith vizsgálatai azt mutatták, hogy azokban a gyermekekben fejlődik ki önbizalom, vállalkozószellem és a nehézségekkel való megbirkózás képessége, akiket megbecsülnek, akik elé meghatározott értékrendet állítanak. A magabiztos gyermekek szüleit nem elsősorban a szeretet külső jelei, hanem a gyermek dolgai iránti őszinte érdeklődés, a készenlét a gyermek problémáinak a megbeszélése jellemez. Az ilyen szülő jól ismeri a gyermekét, érdeklődését, barátait, egészen kicsi korától kezdve is olyan valakinek tekinti, aki mindig méltó a figyelmére. Ez teszi lehetővé a gyermek számára, hogy ő is kedvező színben lássa önmagát. A magas önértékelésű gyermekek szülei igényes nevelők, szigorúak és következetesek. Fegyelmezésükben a jutalmazásra építenek, kerülik, a durvaságot, a testi fenyítést és a szeretetmegvonást. Az ilyen családok életét demokratikus szellem jellemzi. Megszabják a gyermek jogait és kötelességeit, de tisztelik az ellenvéleményét is, s időnként hagyják magukat meggyőzni. Ezzel szemben az alacsony önbecsülésű gyerekek szülei rendkívül engedékenyek voltak, de ha a gyerekek valami rosszat csináltak durván megbüntették őket. Nem figyeltek a gyerekre, ezért általában azt sem tudták, hogy valójában mi érdekli őket, kik a barátaik, milyen kérdések foglalkoztatják. A vizsgálat kapcsolatot mutatott ki az önbecsülés, az önbizalom foka és a gyermek önmagával szemben támasztott igényessége között. Az egyik vizsgáló módszerben a gyerekeknek el kellett találniuk egy babzsákocskával különböző távolságokra állított célpontokat. A nagyobb önbizalmú gyerekek távolabbi, a kisebb önbizalmúak közelebbi célt szabtak maguknak. Az alacsony önbecsülésű gyermekek elszigeteltnek érezték magukat és úgy érezték, hogy ők nem szeretetreméltóak. Ezek a gyerekek szerettek észrevétlenek maradni, hallgatagok voltak, elsősorban a belső problémáik foglalták le őket. A különbség megmutatkozott a rajzaikban is. A kis önbecsülésű gyerekek rajzai elnagyoltak, torzultak voltak, a magas önbecsülésű gyerekeké ezzel szemben a részletek iránti gazdagságukban tűntek ki, a mozgás és a humor is jellemezte őket. A titkoknak sokszor meghatározó szerepük van a felnőttek közötti kapcsolatok alakulásában is. A felnőttkori titkok sorsa azon múlik kialakult-e az őszinteség és a bizalom mélyen bennünk élő képessége.
Az Egyesült Államok egyik egyetemén végezték a következő kísérletet. Két kísérleti csoportot hoztak létre. Az egyikben a kísérleti személyeket arra kérték, hogy próbáljanak minden titkot az emlékezetükbe vésni, amelyről a következő héten értesülnek. A másik csoportot arra kérték jegyezzék meg azokat a titkokat, amelyeket egy hét alatt másoknak elárultak. A kísérleti személyek egy hét alatt átlagosan három titkot mondtak el, s négy-öt titokról értesültek. A titok átadója csaknem mindig olyan személy volt, akit a meghallgató egészen közelállónak érzett magához. Az is előfordult, hogy valaki azért kezdett vonzódni valaki iránt, mert megosztotta vele egy titkát. Igazolódott, hogy, akivel közöljük titkainkat hozzánk közelállónak kezdjük érezni. S azt, aki közöl velünk egy titkot, hamarosan mi is megajándékozzuk egy titkunkkal.
Egy másik vizsgálatot Hollandiában végezték el. A kutatók itt is két csoportot alakítottak ki: az egyikbe a hágai utcákon találomra kiválasztott személyek, a másikba nyugdíj otthonok lakói kerültek. Mind a két csoport tagjainak kérdőiveket osztottak szét. A kérdőívekben olyan titkokat kellett a kísérletben résztvevőknek felsorolniuk, amelyeket nagyon fontosnak tartottak. A legtöbb titok valamiféle kudarccal és a szexualitással állt összefüggésben. Arra a kérdésre, hogy miért titkolják titkaikat, azt felelték, azért mert attól félnek, hogyha elmondják valakinek, akkor rossz véleménnyel lesznek róluk, elvesztik a tekintélyüket. A titok elmondását viszont a legtöbben azzal indokolták, hogy erősíteni akarták kapcsolatukat azzal a személlyel, akivel a titkukat megosztották. A titkok kölcsönös közlésének fontos szerepe van a bizalmas kapcsolatok kialakításában és megszilárdításában. A titok arra való, hogy elmondjuk valakinek: ha valakit igazán közelállónak érzünk magunkhoz, legjobban azzal mutatjuk ki, hogy megosztjuk vele titkunkat.
4. A versről
Verset sok okból írhat valaki, a költő éppen azon mérhető le mi késztette a versírásra. Ortega y Gasset szerint élni annyit jelent, mint esendőnek lenni. Az igazi költök – egy kis túlzással - nem tesznek mást, mint szavakba öntik esendőségük, mulandóságuk gyötrő érzését, és miközben rettegésüket verssé szublimálják egyúttal vigasztalnak is, az olvasó megnyugodva veszi tudomásul például, hogy nincs egyedül a halálfélelmével. A költészet témái mind visszavezethetők néhány alapmotívumra. Az elmúlás, a szerelem, az Istenhez való viszony, a hazáért való aggódás, a természet témái majd minden költőnél előbukkannak. A hétköznapi történések megjelenítésében is ezek bújnak meg.A vers igazán akkor kel életre, ha valaki jól hangsúlyozva, belső tartalmát értőn, átélve adja elő. A költőtől minden verset olvasó joggal várja el, hogy örömöt okozzon, vagy semmi máshoz nem hasonlítható élményt szerezzen vele neki. A vers legyen „szép”, és ne legyen nehezen megfejthető, még akkor sem, ha örök és mély filozófiai tartalmat hordoz. A vers éppen a maga eszközeivel legyen képes élményszerűvé tenni a bonyolult kérdéseket is, azokat, amire igazi válaszokat várunk és amire persze tudjuk valójában nincs végérvényes válaszunk. Igaz a túlságosan bölcs tartalom - mondja Babits - árt a versnek. „Súllyal terhelve nem lehet repülni.”De lehet-e szépet, igazat alkotni ma, amikor annyi szörnyűség vesz körül minket, mikor „vékony hártyáján át ott lüktet a kifejlett, hüllő-jövő képe.” A költőnek nem szabad magát kivonni a világból, mint valamilyen érzékeny műszernek, versével meg kell mutatnia milyen az. A képzelet csönd-szigetében, abban a rövid és tünékeny átmenetben, amiben élünk valamit mégis meg kell próbálni megragadni. Megragadni az emlékezésekkel átszőtt, egymásba áttűnő érzéseket, az évszakok változásaiban is megmaradó örök pillanatot, visszaadni egy keveset az érzékek hatalma által közvetített világ ránk tett hatásaiból. A költő verseiben pőrén áll azok elé, akik olvassák majd, mint minden költő „ki lázát árulja”. Az egyszeri és megismételhetetlen megragadására, a kifejezhetetlen megidézésére tesz kísérletet.. Minél mélyebbre szállt a költő, annál nehezebb igazi, mély tartalmú művet alkotni. Egyéni hang megtalálása a legfontosabb,t nem szabad engednie, hogy kikezdje a kőltőt a "mindenáron modernek lenni” akarása, költői megoldásaiból igyekeznie kell távol tartani minden idegen mintát, hogy az ön- és korkifejezés eszközei természetesen és spontánul törjenek elő belőle. Ugyanakkor keresnie kell, és tudatosan a kapcsolatot a korábbi nagy költőinkkel, a világirodalom nagyjaival. A vers kapcsolat a költő és az olvasó között, egyfajta üzenet. A vers, akkor jó, ha valami belső alkalomból születik, ha a valóság melegével tud hatni; „csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első, egyéni meglátás közvetlenségét, örök újságát.” - vallja erről Szabó Lőrinc. A kitárulkozás öröme, és a világos gondolat kifejezésének az igénye egyaránt kell, hogy késztesse a költőt a versírásra. A művészt érzékenysége segíti választott és elrendelt feladatának az ellátásában. A költő, ahogy egyetlen igazi művész sem, nem a valóságot ábrázolja, hanem azt, amit az felkeltett benne. A tehetség az írásra nem elég. Több kell! Képesnek kell lennie látomását is megragadnia, az emberi lélekben keltett hatását ábrázolnia. Az alkotás művészi értéke mindig abban van, ahogy ábrázol, ahogy a valóságban látottakat leírja. De ez nem jelentheti azt, hogy el kell szakadnia a valóságtól és mindenképpen valami meghökkentőt kell bemutatnia, leírnia. A baj ott kezdődik, ha azt hiszi a társadalom normális, egészséges megszokásait mindenképpen tagadnia kell, ha úgy véli az aberrációt kell szellemi-erkölcsi felsőbbrendűségének mércéjévé tennie. A tehetség hiánya nem pótolható a divatos szólamok hangoztatásával, a formabontónak tűnő jegyek felmutatásával. Ha valahogy képes lesz megbotránkoztatni talán sikerül felhívnia magára a figyelmet, mert jönnek majd, akik elmondják, hogy aminek se eleje, se veleje, az miért jó mégis, miért leszünk tőle gazdagabbak, ha elolvassuk. A „kritika-ipar” művelői megmagyarázzák a tudatlan, „értetlen” olvasónak, miért is érdemes elolvasni a zavaros, vagy öncélúan játszadozó, ám semmi mélységet nem tartalmazó szövegeket. Holott csak az a bírálat érdemel figyelmet, amely kulcsot ad a költészet ismeretlen, rejtélyes világának a kapujához. A költemény nem lehet egyértelmű, kioktató és szájbarágós. A szavak szerepéről írja Kosztolányi: "Idő kell hozzá, amíg reá az a fénykör fonódik, mely a pontosan kicövekelt, fogalmi jelentésen kívül bizonyos nemes tétovaságot és elmosódottságot is ad neki, a kedélynek azt a sugárzó mozgékonyságát, a beleképzeléseknek és hozzágondolásoknak azt a derengő rugalmasságát, a különféle emlékeknek azt a gyöngén világló, sejtelmes ködét, mely a szavaknak voltaképp a lelke. Ezt valóban csak az emberek közmegegyezése biztosíthatja."5 A költői kép révén valami többnek kell felvillannia, valaminek még hozzá kell adódniuk ahhoz, amit maga a leírt szó önmagában jelent. Amikor egy kis idő múltán újra olvasom a verseimet, mint lüktető üzenetek tűnnek múltamból elő. Amikor a költő a versét írja nem szabad arra gondolnia, kire és hogyan hat majd. Legelőször saját magának kell, hogy tessen, amit írt. A magasságos erő ott rejtőzködik a költőben úgyis, folyton érzi is eltitkolt jelenlétét, s ha kell megszólal, mutatja a helyes utat. Különösen fontos ez manapság, amikor a nívótlanság egyre inkább kisajátítja az irodalmat azon a címen, hogy az érthetetlen, a kusza, a kidolgozatlan az igazán modern. Egy disszonáns akkorddal búcsúzik a költő ilyenkor az olvasótól, aki elmerül az érthetetlen szavak gomolygó ködében. Ugyanakkor a költeményben szereplő fogalmak, a szavak kapcsolatai fejezik ki a direkt módon kimondhatatlan gondolatot. Hiszen micsoda kincseket rejtenek, mennyi érzés, ítélet, mennyi gyötrődés és boldogság, mennyi tanulság és példa lakozik bennük! A jó vers olyan táplálék, mint az anyatej az újszülöttnek, aki egyszer megkóstolta mindig kívánja majd. Ilyen Shakespeare minden verse, nem lehet vele betelni: felvillanyoz, részegít, megnevettet. Az ember legbensőbb élményeiről adnak helyszíni tudósítást. A történelmi jelenetek dagadt vitorlákkal röpülnek színpadán. Az a néhány jambikus sor, amivel lerajzolja a teremtés csúcsán álló férfi és nő reménytelen ostobaságait, féltékenységét belénk ivódik. De a nagy emberek aljasságainak motívumairól sem olvashatunk tömörebb leírást mástól.A vers kapcsolat a költő és az olvasó között, egyfajta üzenet. A verseket is ketten írják a költő és az olvasó. Ha egy vers közel kerül valakihez, vagyis átéli, magáévá teszi, akár úgy is tekinthet rá, mintha ő írta volna – írja Ottlik Géza valahol. A vers, akkor jó, ha valami belső alkalomból születik, ha a valóság melegével tud hatni; „csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első, egyéni meglátás közvetlenségét, örök újságát.” - vallja erről Szabó Lőrinc. A valódi költői téma néha áttételesen és rejtve van jelen. Érdekességként érdemes megemlíteni, amit Otto Rank pszichoanalitikus tárt fel. Felfigyelt arra, hogy nem ritkán a költeményekben - elrejtve és elfedve - az anyához vagy az apához való erős vonzódás témája húzódik. A szülőknek címzett versek sokasága is erre utal. Ez a gondolata nagyon széles visszautasításban részesült. A tiltakozás hevessége szerinte abból fakad, hogy az ember a saját, régi, időközben az elfojtás áldozatává vált incesztus-vágyai iránt mélységes ellenszenvvel viseltetik. Aki ezzel a témával kapcsolatos kutatásokra hivatkozik, azt hevesen elítélik, állításai ellen tiltakoznak. A civilizált társadalmakban ez a vágy már csak a tudattalanban él, ezért hárítják el, tagadják létezését, ha valaki egyáltalán fel meri vetni.6 A természeti népekben viszont még ma is fenyegető veszélynek érzik és szigorúan büntetik ezt.7 Az olvasók mondhatják meg a leghitelesebben sikerült-e legalább néhányszor elérnem az elérhetetlent. Az írás lehet szórakoztató, ha minden jól megy. A szavak áramlását azonban könnyen megzavarhatja valami és a bőséget az éhínség órája, napja váltja fel. Ha a téma befészkelte magát a költő tudatába a mélyben egyfolytában foglalkoztatja, akkor is, ha valami mást csinál éppen. Az agyának egyik része folyton átnézi, amit kigondolt éppen, vagyis mindig dolgozik rajta, egészen addig, amíg úgy nem érzi, hogy sikerült megoldania a feladatot, és tisztességesen leírni. Teljesen persze ekkor sem nyugszik meg, később is találhat benne javítani valót., mindig láthat egy szóban, egy mondatban, amit érdemes módosítania, kibővítenie a szövegből.
5. Ki a beteg, ki az egészséges?
Hányszor mondjuk valakire: Te nem vagy normális… Vajon tényleg az abnormális, a lelki zavarban szenvedők, a neurotikus emberek vannak többségben? Ki a beteg és ki az egészséges? Nem is olyan könnyű ezt megállapítani. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság tagjai állították össze azokat a kritériumokat, amelyek alapján szerintük pontosan meg lehet állapítani a vizsgált személyről, hogy normális-e, vagy nem, mentálisan egészségesnek nevezhető, vagy éppen betegnek. Ebben a rövidített néven DSM - nek becézett kézikönyvben például pontosan le van írva ki szenved az úgynevezett major depresszív epizódban. Ha a szeretett személy elvesztését követően két hónapon túl is levertnek, rosszkedvűnek tűnik valaki, akkor ebbe a kategóriába kell besorolni. De felmerül a kérdés, nem akkor kellene inkább aggódnunk, ha valakinek ennyi idő alatt teljesen elmúlik a szomorúsága? S nem kellene kételkednünk, ha valakire kimondják, hogy súlyos alkalmazkodási zavarban szenved, mert a válása miatti keserűségét egy év elmúltával sem tudta legyőzni, más szóval csalódásának a feldolgozása hosszabb időt vett igénybe? Lehet ennek alapján betegnek nevezni valakit? Valójában a lelki problémát az életében bekövetkezett kedvezőtlen körülmények okozták, megváltozott és a tartósan fennmaradó viselkedésének magyarázatát is azokban kellene inkább keresni. A „tünetei” ráadásul tovább erősödhetnek, ha a körülötte élők nem tekintik természetes magatartásnak, ha valaki rendkívüli helyzetbe kerülve dühös és elkeseredett lesz, vagy félelemmel teli viselkedést mutat, hanem inadekvát, beteges válasznak gondolják, abnormálisnak nevezik a viselkedését, és vigasztalás helyett a pszichiátriára küldik. Az elmeorvos sem annak az okát keresi gyakran, ami kiváltotta a nehéz helyzetbe került emberből a heves, szokatlan magatartást, hanem pszichiátriai szakszavakkal írja le állapotát, és ezzel tulajdonképpen beteggé nyilvánítja. Így válik a körülmények áldozatából, önmaga lelki problémájának az okozójává. Paula Caplan ezen a téren folytatott kutatása alapján még tovább megy, szerinte a diagnózisok csupán áltudományos címkék a társadalom uralkodó értékrendje számára kényelmetlen emberek stigmatizálására. A pszichiátria ezzel tulajdonképpen kivonja őket abból a körből, akiknek a körülményein kellene voltaképpen segíteni. Mindez azért veszélyes, mert nagymértékben elvonja a figyelmet azokról a valódi társadalmi problémákról, amelyek kiváltják a szélsőséges viselkedéseket az emberekből. A diagnózist, mint ráütött billogot kell viselniük a bajba jutottaknak, hiszen azt mondja vele: az egyén a beteg és nem a társadalom. Talán a lelki egészség a véletlenek játéka lenne csupán, hiszen az említett részletes és pontos kritériumok alapján mindenki, kivétel nélkül tulajdonképpen betegnek nevezhető, még azok is, akik erről mit sem tudnak. Mindenkit lehet valamilyen pontnak megfeleltetni, ha alaposan megvizsgálja egy elmeorvos talál a DSM regiszterben ráillő kitételt. Szerintem azért jutottunk ide, mert nincs pontos meghatározása az egészségnek. Pedig minden tudományos máz nélkül fel tudjuk sorolni azokat a vonásokat, amelyek együttes jelenléte feltehetően kizárja a lelki zavarok megjelenését. Akik könnyen tudnak a váratlan helyzetekhez is alkalmazkodni, kiknek nagyobb a tűrőképességük, különösen akkor, ha ez megfelelő önállósággal társul, amelyet a mások iránti nyitottság, bizalom és megértés egészít ki azt minden józanul gondolkodó ember egészségesnek tartja. Az ilyen embert egyfajta derűs bizakodás jellemzi, örömét leli a munkájában, képes meghitt emberi kapcsolatok kialakítására, a nemi örömök átadására és átélésére.
6. A hitről és tudományról
Sose tudtam válaszolni gyermekkoromban a mi akarsz lenni, ha nagy leszel? - kérdésre. Mintha a gyerekes, folyton változó vágyak segíthetnének a válaszadásban. Leginkább felnőtt nem akartam lenni. Azok a szakmák is riasztottak, amelyekhez tudtam, hogy sokat kell tanulni. Ezért választásomat nem annyira a pozitív vonzások, inkább a taszító hatások irányították. Sokan egy életet élnek le anélkül, hogy kiderülne mi lenne számukra a legjobb munka, vagy tevékenység. A lehetőségek különbözőek. Azokon a pályákon meg, ahol valakinek a különleges tehetségét kellene felmérni még nehezebb dönteni. Nincsenek abszolút mércék, a divatok, az előzetes elvárások, az ízlések döntenek. A kétes kritériumok, mércék meg éppen a legeredetibben látókat szűrik ki. Annak elfogadása gyermekként, hogy az életnek értelme, jelentősége és célja van könnyű elfogadni, de ezt közvetlenül lefordítani valamilyen kizárólagos jövőbeli tevékenységre, hivatásra nem mindenkinek sikerül. A hagyományos emberi tudás a maga mítoszaival, vallásaival megnyugtatta az embert, hogy egy értelmes, célokat adó világban él. A tudományos gondolkodás úgy tűnik mintha ez ellen hatna. Az elméletek, tudományos konstrukciók az elme játékai, akkor jók, ha képesek a jelenségek meghatározott körét pontosan, jól leírni. Kepler talán az utolsó tudós, aki szintézisbe kívánta foglalni a mindenség legvégső titkait. Utána a tudomány már elvált a vallástól, a vallás a művészettől, szellemtől az anyag. Előbb utóbb az újabb kutatások, adatok megcáfolják, pontosításra késztetik az elméleti modelleket, azok sorra megdőlnek és újabbakat kell felállítani helyettük, amelyek jobban illeszkednek a valósághoz, a feltárt, újólag elért eredményekhez. Nem lehet örök érvényű tudományos kijelentéseket tenni, amit később ne kellene módosítani. Az embert ez a kettősség elégíti ki. Problémái megoldását nem várhatja egyedül a vallástól, ahogy egy ideológiától, vagy a technikai fejlődéstől sem. Talán a művészet az egyedüli, ami vigaszt, magyarázatot, örömöt tud adni minden fogékony embernek. A tudományban való feltétlen hit hamis útra visz, ha a végső válaszokat tőle várjuk maga is vallássá válik. Vegyük hozzá, hogy a modern fizika valójában már nem a dolgokkal foglalkozik hanem bizonyos absztrakciók közt fennálló matematikai viszonyokkal. A szkeptikusok azt mondják a fizikusok már semmi mást nem tesznek, mint leolvassák, amit a műszereik mutatnak. A tudás gyarapodása azt a hamis illúziót táplálta, hogy mindenre megtaláljuk majd a magyarázatot, de minél többet tudtunk meg a világmindenségről, annál értelmetlenebbnek tűnik a létezésünk, ha nincs semmilyen folytatása az emberi életnek, akkor szembe kell néznünk az üres, isten nélküli világmindenség rettenetével. Valamennyien hasznot húztunk a tudományok eredményeiből. Ma kényelmesebben élünk, mint régen. De nem várhatjuk, hogy a nagybetűs TUDOMÁNY választ ad majd a végső kérdésekre. Hogyan keletkezett a világ, ha nem volt előtte semmi? Miből lett az anyag, ha más nincs és nem is volt? Időben és térben véges vagy végtelen az univerzum? Miért jelent meg az élettel együtt a célratörő cselekvés, egy olyan mindenségben, amelyben, ahogy állítják sokan, eredetileg nem volt semmiféle szándék és akarat? Mások azt mondják az emberi jólét, a boldogság, a szabadság elérése adja meg életünk értelmét. És mi van, ha már ezt elértük, vagyis mindenki már jólétben, szabadságban él? Amit, ha józanul végig gondoljuk a lehetőségeket, sohase érhetünk el, így mindig lehet vele kapcsolatban célokat kitűzni, feladatokat megjelölni. Minden utópiáról, társadalmi mozgalomról szóló leírás, elképzelés tele van elérhetetlen célokkal. Milyen ironikus tanácsot ad Mórus Tamás a királynak? „...kötelezze le magának a bírákat, hogy aztán mindig a királyi jogok mellett kardoskodjanak. – Mindig akad rés, melyen befurakodik az ármányos értelmezés.” Amúgy meg ” az ínség és szükség megpuhítja a lelkeket, türelemre tanítja és nyomásával megtöri a lázadásra ágaskodó szellemet.”8
A könnyen jött gazdagság csömört okoz, mert azok a kis vágyak, amik addig vonzották emberünket, mikor hirtelen az ölébe hull nem tud mit kezdeni vele. Olyan ez, mint amit a csokoládégyárba tett látogatás után érzünk, mivel ott akármennyit ehettünk belőle, többé hetekig rá se tudunk nézni. A boldogság, a gazdagság elérése utáni vágy sem más, mint illúzió. Minden utópiáról, társadalmi mozgalomról szóló leírás, elképzelés tele van elérhetetlen célokkal. Miközben egyik sem ad választ az elkerülhetetlenre vonatkozóan. Mit kezdenek majd a jövő boldog emberei az elmúlás rémének tudatával, ha elérték az áhított nagy szabadságot, jólétet? Valójában nem előre lépünk, hanem visszasüllyedünk a régmúltba, a vallástalan ősvilágba. Arra a szintre, amiben az ősember élhetett, amikor még nem volt képe a transzcendensről. Csak a pillanat létezett számára, egyedül biológiai szükségletei hajtották. A fiatalok egy része ma is így akar élni. Időtlen ideig gyermeki világukban kívánnak maradni. Csak a szórakozás tölti ki az életüket. Talán ezért nyújtják el sokan az egyetemi éveiket ameddig csak lehet? Azoknak ugyanis, akik nem fogadják el, létünk Istentől ered és életünk ideje véges, állandóan valami könnyű élvezetet nyújtó dologgal kell foglalkozniuk, hogy eltereljék a figyelmüket attól, ami megrémiszthetné őket. Ezzel szemben áll a felnőtt, öntudatra ébredt ember, aki a halál tényét képes elviselni, mert hinni tud, vagy legalább remélheti, van valami létezési forma az élet vége után is.9 A hívő számára nincs szükség valamiféle okoskodó bizonyítékra, a vallásos hit lényegét, nagyszerűségét törné össze az, ha egy hitetlen kérdéseire próbálna válaszokat adni. Csak akkor tudja az ember a mindenségtől valóban függetlenek, szabadnak érezni magát, ha tudja a választ arra: miért érdemes élnünk? Mert kell, hogy legyen értelme. A bűn és a bűnhődés relativitása különösen kitűnik, ha nincs szilárd értékrend. Amit korábban halállal sújtottak, vagy sok éves börtön járt érte, ma lehet megteheted következmények nélkül. A homo sapienst kettős meghatározottságában látni plasztikus képet ad. Lehet nézni az embert a szabadság komédiásaként, amit önmagának játszik, de lehet úgy is mint társadalmi helyzete merev visszfényét. Az ember abba az elkerülhetetlen és tragikus létezésbe van taszítva, hogy minden pillanatában választania kell egyet a számtalan lehetősége közül, ami azzal jár, hogy meg kell tagadnia az összes többit. Ismerős ez, hiszen ezt a folyamatot írja le a keresztény hagyomány a bűnbeesés és a megváltás drámájaként. Egyetlen döntésünk sem mentesít minket a meghozatalát megelőző mérlegelés kötelessége alól. Túlságosan sokszor vagyunk meggyőződve arról, hogy igazunk van. Biztosnak hiszük a tudásunkat, ezért ér villámcsapásként, és sebez meg minket tudatunk legérzékenyebb pontján, ha egy világos és egyértelműen megfogalmazott cáfolattal találkozunk. A kételkedés a szellemi egészség legfőbb ismérve, a kételkedéshez való jog nélkül nincs, nem lehet teljes szabadság. A legtöbb ember dühödt szenvedéllyel igyekszik szellemes lenni, s akik szellemesek akarnak lenni, dühödt szenvedéllyel könyveket írnak. Aki buta, beérhetné vele, hogy halálra untatta mindazokat, akik vele éltek, ő azonban az eljövendő nemzedékeket is gyötörni akarja; legfőbb törekvése, hogy a butaság diadalmaskodjék a feledésen, holott annak sírjában békében pihentetett volna; mindenképpen tudomására akarja hozni az utókornak, hogy élt és hogy buta volt.10 Egy letűnt korszak arany érdemrendje a következő kurzus farsangi mulatságainak lesz kelléke. Van már talán 15 éve is annak, amikor egy vegyes társaság jött össze a nem régen vásárolt, még újnak tűnő lakásunkban. Többségük fiatalabb volt nálam. A várható politikai eseményeket vitattuk meg, felolvastam egy részletet egy könyvből, sokat nevettünk, ittunk egy pohár bort. Aztán kiosztottam a fiataloknak a „kitüntetéseimet”. Néhány nappal korábban ugyanis kaptam egy tucat kiváló dolgozó plecsnit. Szinte érintetlenül hevertek a makulátlan, átlátszó műanyag dobozokban, a vörös bársonyt utánzó anyagon az ötágú csillaggal díszített, silány kivitelezésű díjak. Tréfából kitűzték egymás mellére. Lehet néhány évtizeddel korábban sokan még örültek neki. Én is megkaptam annak idején, azt hiszem valami kis pénzjutalom is járt vele. Eggyel kevesebb volt, mint ahányan fölsorakoztak elém, hogy átadjam nekik a szokásos dicsérő szavak kíséretében. Akinek nem jutott furcsa mód csalódott lett. Ígértem neki, hogy a legközelebbi díjosztáskor ő is kap majd. A korszak jelképével ellátott jutalom mára szégyenelté vált. Lehet ez lesz a sorsa annak a díjnak is, amit én kaptam néhány éve? Az egymást váltó kurzusok sajátja ez, a korábbi hatalom által kitüntetett személy megvetett lesz.
7. A hátsó gondolatról
Nosztalgiával gondolok vissza azokra a napokra, amikor még békésen lehetett sétálgatni a párizsi utcákon, és nem volt okunk tartani semmitől. A város a valódi szabadságot jelentette nekünk, akik kiszabadulhattak egy hónapra a lezárt határokon túlra. Ma, amikor valamiféle háborúban élünk, gondolhatunk arra a koronavírus járványt talán sikerül a vakcinákkal majd legyűrni, de mit tehetünk az emberi észt elért fertőzésekkel szemben? Lehet-e küldeni egy józan gondolatot, egy pohár vizet nyújtani, egy jó szót, oltást adni valakinek, társtól társig, agytól-agyig lépni. Ha a szellemi működés egészét éri fertőzés, ha az idegrostok nem kapják meg a szükséges egészséges táplálékot megszűnik működni. Különösen manapság, mikor talán még soha annyi embert nem jellemzett a minden és mindenki iránti bizalmatlanság, a tartózkodás és a zártság, mint manapság. Ami sokszor éppen ellenkezően túlságos kitárulkozást mutat. A gondolat, a vélemény a fecsegéssel fedhető el a legkönnyebben. Sokan úgy gondolják ajánlatosabb hallgatni, mint másokért szánkat szólásra nyitni. Fölösleges, hízelgő szavakat, butaságokat mondunk egymásnak, hogy igazi gondolatainkat ne keljen kimondanunk. Az SMS-esek világában a nyelvi kifejezés módjai lecsupaszodtak, sablonossá váltak, az élő, igazi érdeklődésből, szeretetből fakadó kapcsolatok gazdag érzelmi telítettségét az ilyen módon küldött üzenetek meg sem közelíthetik. (Nem tudom vallanak-e szerelmet a mai fiatalok SMS–esek segítségével, ha igen kíváncsi lennék, hogy miképpen szólnak?)
Már-már úgy tetszik, senki se hiszi azt, amit mond, s nem azt mondja, amit hisz. Mintha a szavak nem azt jelentenék, amire szolgálnak. Sokszor a kimondott igazság is süket fülekre talál, az emberek nem hallják meg, nem fogják fel, nem hiszik el. A képtelenebbnél képtelenebb hírek ezrei érkeznek hozzánk és egyikről sem tudjuk mi az igaz belőle. Nem beszélve a rosszakaratból születő híresztelésekre, amelyek sanda politikai célokat, vagy üzleti érdekeket szolgálnak. Az átlag ember kétféle választ adhat minderre, leteszi a fegyvert és elhiszi a csoda- gyógyeljárásokat, a hirdetések ígéreteit, a politikusok „magyarázatait” vagy mindent gyanakodva fogad és magába gubózik. Az foglalkoztatja, hogyan kerülje ki a beszélgetés veszedelmeit, és nem az, hogy miről beszéljen. Közben mindenről van „véleménye”! Megfigyelhető ez az internetes beszélgetéseken. Amikor elkezdik mondani vagy írni, még nem tudják, mit fognak közölni, de megállás nélkül dől belőlük a szó, mert a közlés, még ebben a torz formájában is, kielégíti az ember egyik legelemibb szükségletét. Mert valakivel beszélni kell. Ha nincs kivel magában is beszélgethet az ember.(Ma már ez fel sem tűnik, azt hihetik a mobiljába beszél!) A beszédet nem arra használjuk, amire való: hidat verni embertársainkhoz, feloldani mások és a magunk magányát, átadni kínnal megszerzett tapasztalatainkat legalább azoknak, akiket szeretünk. (Sokszor a másik szobából is mobilon szólunk át élettársunknak.) Úgy látszik nincs mit mondani egymásnak, mintha már teljesen megszakadt volna a kapcsolat a dolgok és a jelenségek között, a valóság az egyik, a szavak a másik úton haladnának. Igaz az ember nem mindig mondhatja ki azt, amit gondol, és nem mindig tehet föl egyenes kérdést. Csak a kisgyermek mondja ki habozás nélkül a véleményét; okoz is ez elég kínos percet a szülőknek! Az embereknek másokhoz fűződő viszonyát pontosan minősíti az, hogy mit hallgat el, s mit nem. A mindennapi életünkben barátunknak többet elmondunk, mint egy futó ismerősünknek, de azért titkaink előtte is vannak. (Ez azonban nem mindig igaz, sokszor hosszú vonatutazásokon lehet megfigyelni, hogy a teljesen vadidegen emberek egész életüket hajlandók elmesélni, akár az intim részleteket is, mert úgy gondolják úgysem találkoznak többet a másikkal ebben az életben. Az interneten folytatott beszélgetések is ezért lehetnek gyakran nagyon kitárulkozóak! Az idegen emberek élete egyszerre és tömören jelenhet meg előttünk. Kíváncsiságunk, amelyet szemtől szembe ülve álszemérmesen rejtegetünk, itt kielégülhet. Kérdéseket tehetünk fel, belebújhatunk valaki másnak a bőrébe, vágyainkat valóságnak mutathatjuk be és így tovább.)
A hátsó gondolat ellen nehéz védekezni, különösen másoké ellen. Mert mit is kezdhetünk azzal, aki megtilt nekünk valamit – hatalmánál fogva – csak azért, mert arról, amit lát valami eszébe jutott. Ennél már csak az a rosszabb, amikor valaki egy nyilvánvalóan káros és tiltandó dolgot nem tilt meg, nehogy azt higgyék róla, hogy ő azt hiszi... Néha úgy tetszik, mindenki hátsó gondolatokkal beszél. Amikor valaki hosszú ideig hirdet olyan elveket, amelyekhez nem tudja tartani magát, csak a hazugság marad a tett és az elv között feszülő ellentmondás áthidalására. Mindez megfertőzi a magánéletet. A szerelem, a barátság, a családi kapcsolatok hazugsággal telítődnek. Aki megpróbálja kitalálni, mit vár el tőle a másik ember, és mindig aszerint cselekszik, az ingoványos útra téved. Egyre kevésbé fog hinni saját ítéleteiben, mások óhajai vezetik, s észrevétlenül elmerül, elveszti önmagát. Nem kap, nem várhat igazi segítséget senkitől sem, hiszen magából kiindulva bírálja el mások gondolatait, s hátsó gondolatokat fedez fel ott is, ahol erről szó sincs. Kénytelen szerepekbe menekülni, határozottnak, céltudatosnak mutatja magát, akinek az ítéleteire rábízhatják magukat a többiek, vagy lelkesedést mímel, mintha volna tartalma annak, amit előad. Eszerint semmit sem tehetünk ellene? Ezt azért nem mondanám! Általában segít eloszlatni a hátsó gondolatokat az egyenes, kertelés nélküli beszéd. Amikor nem megyünk bele az „én is tudom, hogy te is tudod, de én sem mondom, mert te sem mondod” taktikázásba. Ha mellébeszélés és indulatok nélkül tesszük fel a kérdéseket, s csak az egyenes választ fogadjuk el, legalábbis megóvhatjuk magunkat attól, hogy bennünk is elszaporodjanak a hátsó gondolatok.
1James Joyce: Ulysses
2William Shakespeare: 75. szonett (Fordította Szabó Lőrinc)
3 Erich Fromm A szeretet művészete
4 Harkai Schiller Pál: Bevezetés a lélektanba – A cselekvés elemzése – Budapest, 1944 Pantheon kiadás)
5Idézet Láncz Irén 2003 májusában a Kosztolányi Dezső Napok tanácskozásán elhangzott - Kosztolányi gondolatai a nyelvről - című előadásából.
6 Érdekes kutatási téma lehetne ezt mondjuk József Attila költészetében kielemezni mi motiválta az anyjához való vonzódását, de új aspektusba helyezhetné például Thomas Mann üdvözlése versének az értelmezését is.
7 Az Új-Hebridák egyikén a Leper-szigeten a fiú, ha egy bizonyos kort elért el kellett hagynia az anyai otthont, át kellett költöznie az úgynevezett klubházba, ott aludt és ott is étkezett. A Gazelle-félszigeten a lány férjhezmenetele után nem beszélhetett többé a fivérével, a nevét sem ejthette ki többé. A Banks-szigeten a férfinek kerülnie kellett az anyósa közelségét, és viszont. Ha az ösvényen véletlenül találkoztak, az asszonynak félre kellett állnia és hátat kellett fordítania, míg a férfi el nem távolodott. (S. Freud: Totem és Tabu)
8Morus Tamás (1478-1535) Utópiát
9Hankiss Elemér: Az emberi kaland
10 A gondolat Montesquieu: Perzsa levelek című könyvéből