Évtizedeken át úgy telt a napom, hogy reggel íróasztalhoz ültem és kéziratokat olvastam. Jókat, csapnivalókat, dagályos és töredékes mondatokat, a lapkészítés béklyói közé kötött szerzőkkel és szerkesztőkkel. Két gyalázatos sorompóval: a kötelező penzummal és a határidővel. Ez egy prózaírónak (műfordítónak) bizonyára elfogadható élethelyzet. Déry Tibor említi: kényszerítette magát arra, hogy naponta asztalhoz üljön és megírja a kötelező (penzumként még elviselhető) terjedelmet, ami az ő esetében alig volt több, mint napi egy oldal. Így íródott meg a Felelet vagy a Befejezetlen mondat. Mindkettő több száz oldalas regény. Prózaírónak (mint említettem) ez nyilván elfogadható létállapot. A gályapad. Nekem annak idején az olvasás (ami egyébként gyönyörűség) éppen kötelező és mindennapos mivolta miatt jelentett gályapadot. Vers így nem születik. Próbálkozni lehet vele, de nem érdemes. Ismerek természetesen ellenpéldát is. Juhász Ferenc tízezer soros Gyermekdalok című poémája a „folyamatos ihlet” nélkül aligha íródott volna meg, de ez rendkívüli agy és alkat kérdése. A vers születése az én esetemben ünnep, kitüntetett pillanat. Az ember nem is tud róla. Borotválkozom, szembenézek unos-untalan látott és ismert fizimiskámmal, automatikusan cselekszem, habozok, szőrt húzok le habostól, és egyszer csak indokolatlanul, váratlanul beugrik egy sor: „az udvartartásból már csak ő hiányzott.” Ki hiányzik, mikor, miért? Bal pofázmányom szőrének lehúzásakor megszületik a második sor: „igen, ő nagyon hiányzott…” Nincs ember, aki megmondaná, mi ez. Leteszem a borotvát, cetlit keresek, leírom, biztos, ami biztos, amíg el nem felejtem a nem tudom mit is. Egyszer majd meglátjuk. E két sor aztán éltető közeg (előbukkanó igazi élmény) híján könnyen elhal, szennyvízbe jut, mint a borotvahab vagy a koronavírus örökítőanyaga.