Nyomtatás
Kategória: Szociológia

„Ha többé nem tisztelik az igazságot, vagy akár csak kicsit is csökken a becse, minden dolog kétségessé lesz.” (Szt. Ágoston: A boldog életről, a szabad akaratról)
"...mint tányéron a kés sikolt a hazugság" (Ilyés Gyula: A hirlapíró)
Az emberen, az ellene elkövetett támadás két formája üt talán a legnagyobb sebet: az erőszak és a hazugság. Az erőszak elsősorban a testre, a hazugság, mint a csalás egyik formája inkább a lélekre mér csapást. Mind a kettő arra kényszerítheti az embert, hogy akarata ellenére tegyen meg valamit. A hatalommal való visszaélésre a hazugság  – mint majd látni fogjuk – talán veszélyesebb eszköz, mint a nyílt erőszak. A hazugsággal ugyanis az ember meggyőződéseit is befolyásolni tudják. A meggyőződésben rejlő kényszerítő erő miatt az ember sokkal sebezhetőbbé válik.

Ha meggyőződésből követ el valamit, ahhoz általában később is jobban ragaszkodik és emiatt nehezebben veszi észre, hogy tulajdonképpen csalás áldozata lett. Ez a magyarázata annak, hogy sokan miért ragaszkodnak a rossz döntésükhöz még azután is, hogy annak káros hatásait már magukon is tapasztalják. Abban a társadalomban, ahol a szavak valódi jelentésével nem lehetnek az emberek tisztában, mert hol igazak, hol hamisak vagy megtévesztőek, lehetetlenné válik az értelmes választás a jó és a rossz cselekedet között. Az ember minden választása attól függ, milyennek látja saját helyzetét, értékelése azonban általában másoktól kapott információkon nyugszik. Az igazság helyét fokozatosan a szavahihetőség foglalja el, a tényekét a hitelesen hangzó, ám semmiféle ellenörízhető  információt nem tartalmazó állítás helyettesíti, amelyek arra valók, hogy végleg elhomályosítság az igazság és hazugság közötti különbséget, s azt a hihetőség ködével burkolják be. A hazugságok, a hamis információk megtévesztenek, tévútra vezetnek és ezáltal kárt okoznak, még akkor is, ha a kár nem válik azonnal érezhetővé. Elhomályosítja az ember céljait, s a korábbi célok elérhetetlennek tűnhetnek a számára. Az ésszerű döntés alapja csak a valóságnak megfelelő ismeret, tudás lehet, de  ahhoz, hogy az ember tudása alapján igaz döntést hozhasson, meg kell, hogy legyen a szabad választáshoz való joga  is.

Aki hazudik, lop is


A mentségek elfogadásában szerepet játszik az is, hogy a hazug és a megtévesztett milyen viszonyban áll egymással. Azok, akik bizalmi pozícióban vannak, felelősséggel tartoznak azokért a hazugságokért, melyek hatással vannak mások jólétére. De mi van, ha mégis  - hatalma megtartásáért – hazudik, nem számolva a következményekkel? Ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberek nagy része éppen a legképtelenebb hazugságokat hiszik el a leghamarabb, nem csodálkozhatunk, hogy a hatalomra törekvők és a hatalmon levők gyakran élnek ezzel az eszközzel. „A nép nagy tömegei...könnyebben esnek áldozatul egy nagy, mint egy kis hazugságnak” - nem más írta ezt, mint egy olyan személy, aki maga is gátlástalanul használta a hazugság eszközét céljai elérésére, – Adolf Hitler. Nem hihetjük, hogy ma nincsenek ennek a cinikus receptnek követői.

A hazug, azáltal, hogy a valóságnak megfelelő információkkal csak ő rendelkezik, többlet hatalomra tesz szert a megtévesztettek felett és ezáltal befolyásolni tudja azok választásait. A hazugság, a választáskor számba jöhető egyéb lehetőségeket  elhomályosíthatja, azt a hitet keltheti, hogy nincs is más lehetőség csak az, amit a hazug kínál. A megtévesztés olyan cselekvésre is késztethet, amit egyébként a hazugsággal befolyásolt személy esetleg soha nem tett volna meg. Vagyis a választás ebben az esetben már nem szabad, a megtévesztés kényszerítő erővé válik. Amikor a megtévesztés sikeressé lesz, ez olyan hatalmat ad a hazugnak, amivel visszaélve tovább növelheti hatalmát. A hazugsággal jól tudjuk a rossz cselekedetek egyéb formái is együtt járnak. Aki hazudik, lop is – mondja a népi bölcsesség. Maga a hazug azonban nem szeret megtévesztett lenni, ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki más feltétel nélkül tisztességes legyen. Hiszen jól tudja, hogy nem létezhetne egy olyan világban, amelyben mindenki úgy viselkedne, mint ő. Ha olyan idő következne be, amikor a tisztességtelen magatartás, a hazugság az általános, a kevés tisztességes ember is úgy érezné, a túlélés érdekében neki is hazudnia kell.

A hazug mindig talál okot hazugsága mentésére. Azt mondja például, azért nem tárhatják fel a valódi tartalmat, mert ragaszkodnia kell a titoktartási kötelezettségekhez. A hazug persze csak a másoknak okozott kárt állítja szembe az általa elérni kívánt előnyökkel. Ez a szemlélet nem vesz tudomást arról, hogy a hazugság magának a hazugnak is kárt okoz, lehetetlenné teszi a bizalmat és megmérgezi az emberek közötti együttműködést. A hazugság mindenek előtt magát a hazugot változtatja meg: egyszeriben bizalmatlanabbul tekint azokra, akiknek hazudott. Hiszen attól kell tartania, hogy rájönnek a megtévesztettek arra, hogy becsapta őket. Az egyszerű bölcsesség szerint könnyű dolog hazudni, igen nehéz azonban csak egy hazugságot mondani. Aki hazudott általában, hogy mentse magát, újabb hazugságokba keveredik. A hazugságok egyre szűkségesebbek és egyre menthetőbbek lesznek számára. Magából kiindulva mások állításaiban is kételkedni kezd, hátha azok is hazudnak neki. Gyanakodni kezd és úgy érzi őt is gyanakodva figyelik. Ha pedig egyszer kiderül, hogy hazudott, oda lesz hitele és szavainak becsülete. Ha egyszer nem bíznak már a szavában, jó lehet azokon, kiket megtévesztett kezdetben növekedett a hatalma, most éppen felettük fog az csökkenni. Minél nagyobb a szakadék a valóság és a hazugság között, annál nagyobb a késztetés a hazugban arra, hogy áthidalja azt. Igyekszik elleplezni azt, ami rossz színben tüntetné fel őt. A hazugság azonban hazugság marad és ha lelepleződik nehezen menthető már.

Mások érdekében


Az a meggyőződés, hogy a cél nemes, csak látszólag menti a hazugságot. Minél inkább hisz valaki abban, hogy a hazugságával csak egy még nagyobb rosszat kerül el, annál inkább hajlik arra, hogy engedményeket tegyen az igazmondás terhére. Gyakran hivatkozik a hazug arra, hogy a teljes igazságot nem lehet feltárni, éppen mások érdekében. Máskor arra hivatkozik, hogy nincs éles határvonal a hazugság és az igazmondás, őszinteség és a hamisság között. Megint máskor arról próbálja meggyőzi az embereket, hogy nem állt szándékában ténylegesen megtéveszteni őket és csak a körülmények kényszerítették őt erre. A hazug sokszor egyenesen azt állítja, hogy a hazugság árán kellett megelőznie egy nagyobb bajt. Ha az ember valakiről úgy tudja ellensége, akkor úgy véli arra is képes lesz, hogy megtévessze,  vagy erőszakot alkalmazzon vele szemben. Az ellenség és a hazug fogalmai könnyen összekapcsolódnak. Ellenségéről az ember elhiszi, hogy hazudik, és aki hazudik azt gyakran véli ellenségének. A hazugság az ellenség legyőzésének eszköze is lehet. Az ellenség azt kapja, amit megérdemel - mondja ilyenkor. Ezért fontos a hazug számára, hogy a politikai ellenfél ellenségé váljon hívei szemében. Ha ezt eléri, az ellenféllel szembeni hazugság, megtévesztés bocsánatos bűnné válik, és a fizikai megtorlás is megengedett lesz. Az ellenségkép feltámasztása megerősíti a hazug hitét ügye végső igazában. Minthogy ellenfeléről, azt hiszi, hogy rosszat akar, és nem lehet bízni benne, könnyen gondolja azt, hogy vele szemben nem is kell becsületesnek lennie. Emberi értékeit devalválva éri el, hogy ellenfelével szemben ne kelljen tisztességesen bánnia. Ha a politikai ellenfél már ellenséggé vált, a vele szemben alkalmazott erőszak, csalás igazolása a hívek előtt, már nem okoz nehézséget. Még arra sincs szükség, hogy ellenfelét rajtakapja valamilyen hamisságon, elég, ha határozottan állítja, ő tudja, ha most még nem is, de a jövőben el fog követni ilyesmit.

Tévedhetetlennek érzi magát


A hazug, ha a demagóg szónoklataival sikeresen kreál ellenfeléből ellenséget és hívei körében tapasztaltja, hogy emiatt emelkedik a presztízse, ez óriásivá növeszti önbizalmát. Egyre inkább tévedhetetlennek érzi magát, és ez újabb hazugságokra ragadtatja őt.  Sikere azonban nem igazi siker, presztízse nem igazi presztízs, csak a keveset érők érték-érzelme az. Eredménye nem szilárd, inkább szalmaláng. Az ilyen vezér bukása könnyen bekövetkezik, ha valaki e hívő tömeg szemében sikeresebbnek látszik. A propagandista jól tudja, hogy az olyan igazságot el kell hallgatni, ami hihetetlennek tűnik, még akkor is, ha az ellenfelek lejáratára alkalmas lenne. Esze ágában sincs, hogy szándékosan meghamísitott információkat terjesszen, tudja jól, hogy a féligazság a megtévesztésnek sokkal jobb eszköz, mint a hazugság. A propaganda célja nem a tények alátámasztása, henem felhasználása érzelmi hatáskeltésre. Korunk rafinált propagandistája a politológus, aki megbízhatónak tünő információkat nyújt, mondandóját a szakmai zsargon itatja át., amely a tudományos  tárgyilagosság látszatát kelti.  Ide kívánkozik Camus egy gondolata, ami mutatja, hogy a hazugság a legsötéteb politikai célokat szolgálja és küzdenünk kell ellenük. „Olykor gyűlölöm korunkat. Nem vagyok idealista. És nem is a valóságot gyűlölöm, bármennyire aljas és kegyetlen. A hazugságot gyűlölöm, amiben fetreng. Oroszország ma őrtornyokkal körülvett rabszolgák földje... Hogy a koncentrációs táboroknak ezt a világát a szabadság eszközeként csodáljuk, az eljövendő boldogság iskolájának tartsuk, hát ez ellen harcolni fogok az utolsó leheletemig...A világon egyetlen dolgot becsülök: az igazságot, a pőre igazságot, vagy legalábbis az igazságra való törekvést. Nem reményre van szükségünk. egyedül az igazságra...” - írja Camus.

A hazugság szemete, egymásra rakódott rétegei, ma már a társadalom egészét elárasztja.  A hazugság vas-kezében tart mindenkit, s mint valami felgyülemlett és legyőzhetetlen sorscsapás borítja be a mindennapi életet. Ahogy terjednek a hazugságok, mert egyre többen élnek vele bosszúból vagy mert így akarnak elébe vágni annak, hogy mások megtévesszék őket, a bizalom súlyos kárt szenved. Ahol a bizalom megrendül ott a társadalom alapjai rendülnek meg. Meginog a bizalom az állam hatalmi szerveiben, a kormányban, a bíróságokban, a rendőrségben. S jó ideig eltart míg az állampolgárok újra hinni tudnak bennük. Különösen akkor, ha a hazug minden ékesszólását latba vetve csak arra törekszik, hogy eltusolja azt, amit korábban tett és mondott. A tömeg soha máskor nem olyan hiszékeny, mint amikor a hazug demagógot hallgatja. Mintha nem is  volna kíváncsi az igazságra és csak az újabb hazugságokat akarná hallani, mintha nem tudná a hazugságot újabb hazugságokkal nem lehet elfedni.

A valóság már annyira átitatódik a hazugságtól, hogy minden kísérlet, mely arra vállalkozik, hogy szembeszálljon vele, kudarcra van ítélve, s kétségbeesésbe és szenvedésbe kergeti azt, aki megpróbálja. Ha a szavakat megfosztják alapvető sajátságuktól, valódi jelentésüktől, ha nem használhatja azokat szabadon az ember, mert a fizetett szó- és gondolatmagyarázók kiforgatják, a megfogalmazhatatlan és elnyomott igazság, menthetetlenül hallgatásba fullad. A megszólaló, - a tönkretett és korrumpálódott szavakat - csak arra használhatja, ami az adott pillanatban meg van engedve számára. Elég, ha valaki egyszer figyelmetlen és rosszul fejezi ki magát, nincs kegyelem, rásüthetik a vádat, hogy antiszemita, rasszista, nacionalista, populista és így tovább. Mintha már csak egyetlen módja volna annak, hogy az ember ne legyen hazug, ha némasági fogadalmat tesz. Úgy tűnik nincs az életnek olyan területe, ahová ne hatolna be, nincs olyan hit és eszme, amit ne kompromittálna a hazugság.  Hazugság, mint halálos ragályos kór terjed az újságokból, a televízióból, a könyvekből, a szónoklatokból. A közéleti kapcsolatokban megmutatkozó aljasságok, rágalmak, felelőtlen ígéretek szükségszerűen megjelennek a magánélet képmutatásaiban is. De hallgatni a szemmel látható csalásokról, nem észre venni a csúsztatásokat, nem szólni az igazságtalanságokról, némán tudomásul venni, azt, ami bántja az emberek szemét, nem más, mint megalkudni a hazugsággal és gyáván elfogadni minden gyalázatos következményét. De hogyan lehet egyetlen mozdulattal befogni minden szájat és kitépni mindenki nyelvét? A választ mindenki ismeri.

A beszéd a közvetlen érintkezés elsődleges eszköze, alapvető emberi szükséglet, amikor ezt szigorú ellenőrzés alá vonják, csirájában fojtják el az igazság kimondásának lehetőségét. Ez az az állapot, amikor senki sem hiszi, amit mond és nem azt mondja, amit hisz. Amikor nemcsak mást mondanak és mást gondolnak az emberek, hanem a tetteik sincsenek összhangban sem a szavaikkal, sem a gondolataikkal. Az élet alapvető értékei – a szerelem, a barátság, a hit, a munka – helyébe vonzó pótszerek, hamisítványok kerülnek. Mindent megfertőz a felelőtlenség és a felületesség. Az alattomosság és a képmutatás tükröződik a hatalom gőgős arcán. Szemernyi lelkifurdalás nélkül, pimaszul és vakmerően mosolyogva halad előre, teljesítve a hazugság feladatait, minden erőt latba vetve és legalizálva minden csalást. A valóság az egyik, a szavak a másik úton haladnak. A múltból kizárt és a belátható jövőtől elszigetelt hazugság a jelenben járja győztes táncát.

Kétszinüség


A hazugság emberre nehezedő hatalmát, a szavak zsarnokságát, elsősorban ő maga hozza létre, a saját szájával. A hazug szavait, hamis érveit szajkózza ő is. Mert az ember olyanná válik, amilyenné a hazug teszi őt. Elhiszi könnyebben élhet majd, s elhiszi, hogy a hazug beváltja majd az ígéreteit. A hazugság azonban legfeljebb a máról holnapra élést hozza meg, nem a jólétet. Észre se veszi, a hazugsággal teremtett hatalom, hogyan tervezi meg előre minden cselekedetét, miközben lelkes híve lesz önön kifosztásának. A kétszínűség természetének lényeges vonása lesz, már-már  létfenntartásának eszközévé válik, és előrejutásának sikere egyedül a képmutatáshoz való alkalmazkodásától függ. A mindent elárasztó hazugság, a szabadságtól fosztja meg az életet. A szabadság korlátozása szentesíti a fennálló helyzetet, és mint megváltoztathatatlant kényszeríti az emberre. Az ember a hazugságban talál feledést, mikor átengedi a szabadságot azoknak, akik azt ígérik, ők majd sorra megoldják, nélküle, a dolgokat. Elfelejti, hogy a bajokat éppen ők hozták a fejére. S az ember, még ha elveszettebb lesz, mint korábban bármikor, akkor sem jön rá, hogy szenvedéseit a hazugságnak behódoló könnyelműségének köszönheti.


Felhasznált irodalom

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika
Szt. Ágoston: A hazugságról
Szt. Ágoston: A boldog életről, a szabad akaratról
Sissela Bok: A hazugság
E.H.Gombrich: Művészet és illúzió
Milovan Danojlic: A kételkedés joga
Lopold Lajos: A presztízs
Christopher Lasch:Az önimádat társadalma
Albert Camus:  Az idézet gondolat Camus egy magán levelében szerepel,
amit Fázsy Anikó Camus és 1956 című előadásában hozott elő