Tartalomjegyzék

Korábban a terroristák robbantásai a gyengék fegyvere volt, azoké, akiknek nem volt hagyományos haderejük, csak korlátozott körű erőszakos cselekményekre voltak képesek. Mára alapvetően megváltozott a helyzet. Szeptember 11. óta tudjuk, hogy viszonylag kevés terrorista is képes komoly, tömegpusztító erőszakos cselekedet végrehajtására. S. P. Huntington 1996-ban irt  A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvének számos gondolata beigazolódni látszik. A különböző civilizációk közötti viszony megváltozott. A nyugati kultúrkör világra tett befolyása hanyatlik. Az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, politikai és katonai erejüket. Míg nyugaton a népesség csökken, az iszlám országokban robbanásszerű népesség növekedésnek lehetünk tanúi. A világ sokpólusú lesz. A kulturális rokonságban álló nemzetek, térségek együttműködnek egymással, azok a próbálkozások viszont, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni, békés vagy erőszakos eszközökkel sorra kudarcot vallanak. Törésvonalak, háborúk alakulnak ki, elsősorban a muzulmán és nem muzulmán országok között. A terrorizmus megváltoztatta, elsősorban a nyugaton élők szabadideje eltöltésének módját, nyaralási szokásaikat, betört az emberek mindennapi életébe. Ma már a terrorista tettének egy részét az egyéni kétségbeesés, vagy még inkább a bosszú diktálja. Nem nehéz felfedezni tettében, hogy épp a terrorban próbálja megtalálni a kivezető utat egyéni élete zsákutcájából. A pokolgépes robbantásban tulajdonképpen saját “ küldetéstudatának˝ elkeseredett és végső módját kell látnunk. A háttérben, környezetükben feltételezhetően ott állnak azok, akik felkészítik őt a merényletek végrehajtására, akik a lelki és technikai kiképzéseket vezetik és ellátják a szükséges ismeretekkel, robbanó eszközökkel az öngyilkos merénylőt. Eloszlatják félelmeiket, beviszik a tudatukba azokat a politikai, vallási hívószavakat, amelyek a világ és önmaguk előtt megnemesítik, hőstetté emelik önfeláldozásukat, az általuk elkövetett erőszakot. Ne gondoljuk, hogy az öngyilkos merénylő valamiféle szadista ember, aki a gyilkolásban leli örömét! Ha elfogadja azt az “ eszmét˝, amelyért küzd, ha hite felszabadítja tettének súlya alól, már meg is adta önmagának a fölmentést – mintegy előre – a legvégsőkre is. Saját elszántsága, fanatikussága, az a tudat, hogy meg fog halni magasztalja fel tettét. Hősnek érezheti magát, hiszen nem csak önmagáért teszi, hanem másokért is. A másik lélektani segítőelem a tett igazolásában az, hogy az áldozatok emberi értékei az ő szemében már leértékelődtek. Azzal nyugtatja magát, hogy amit ő tesz, az a jogos bosszúnak vagy büntetésnek egyik formája csupán. Ha sikerül elhitetnie önmagával, hogy azok, akik a robbantáskor a gépen ülnek megérdemlik a sorsukat, feloldja magát a lelkiismeret-furdalás alól. Ettől kezdve minden leegyszerűsödik, minden a tervbe vett cselekedetnek rendelődik alá, minden azt készíti elő. Képzeletében az a kép él, hogy minden úgy megy majd végbe, ahogy eltervezte. Gondolatvilága beszűkül, egy irányba mutat, nincsenek többé “ lelki aggályok˝. Már csak cselekednie kell!

Ott, ahol érvényesül a törvény és az állampolgárok egyenlősége a korlátozott hatalmú kormány előtt, vagyis működik a polgári demokratikus társadalom, melynek alapja az, hogy a törvények kormányoznak és nem a hatalomra kerülő emberek nincs szükség terrorra, rendőri tömegoszlatásokra. Az embereknek ritkán kell az utcára menniük követeléseikért és a tüntetések is békésen zajlanak le. Az ilyen társadalomban élő embereket nem tehetik bolonddá a gátlástalanul hazudozók és nem félemlíthetik meg a rafináltan kitanítottak ködösítései sem. Le tudják leplezni a csalást bármilyen formában jelentkezik is. A demokratikus jogállamban a hatalom nem titkolhat el fontos tényeket az emberek elől, nem csorbíthatja az állampolgárok jogait. Ezt meg sem próbálják a hatalmon levők, mert tudják az emberek, ha kell megvédik azokat, akár az állammal szemben is.