XX. századi fasiszta és nemzetiszocialista vezérek világbirodalmak megteremtéséről álmodoztak, az egész Földet akarták leigázni, mégsem hirdettek egyetemes, új hitet az emberiség számára. Hitler és Mussolini a cselekvés emberei voltak, hit nélkül.A fasizmus szétzúzása az államterrorizmusnak csak az egyik fészkét számolta fel. A bolsevik terror Sztálin haláláig még sok millió áldozatot követelt. A hruscsovi, brezsnyevi korban, ha enyhült is, meg nem szűnt. Magyarországon az 56-os forradalmat követően ismét bőségesen aratott az állami terror. Még ma sincsenek pontos adatok az áldozatok számáról. Az 1989-es újratemetésen 235 kivégzett nevét olvasták fel. (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt, 10 000 embert internáltak, 20 000 embert bebörtönöztek. 200 000 ember meg elmenekült az országból.) A lázadás szellemét – többi szocialista ország felé is üzenve – ki kell irtani, ha szükséges börtönnel, ha kell akasztással. A terror most is csupán a hatalom eszköze, célja az, hogy egy idő múltával nélküle is engedelmeskedjenek az emberek. Kádár János rendszerében a konszolidáció után is százezrével éltek olyan emberek, akiket az "ellenséges kategóriába" soroltak, vagy akiket a politikai rendőrség egy-egy elejtett megjegyzésük alapján "preventív" meggondolásból vett célkeresztjébe, mondván nem zárható ki, hogy az illető egy nap besorolható lesz az ellenséges elemek kategóriájába. Meglehet nem is tudták, miért futott zátonyra az életük. Mindmáig számtalan ember hangoztatja, aki a pártban, az államapparátusban, politikai rendőrségben tevékenykedett semmi mást nem tett, mint igyekezett becsülettel elvégezni a munkáját. A "becsülettel végzett munka" azonban nem teszi semmisé azt a tényt, hogy vele egy emberellenes mechanizmus fenntartása érdekében tevékenykedtek. Akadnak, akik még ma is hangoztatják, hogy a kommunista ideológia (szemben a nemzetiszocializmussal) mindig a haladást képviselte. Mások azzal érvelnek sajnálják amit tettek, de ők meg voltak győződve cselekedeteik helyességéről, hittek a rendszerben. Mindjárt kiderül ennek az érvelésnek a gyengesége, ha emlékeztetjük őket, hogy a nürnbergi perekben is a legtöbb nemzetiszocialista ugyan ezt állította. Igaz, hogy a szocializmus utolsó évtizedeiben az állami terror legkegyetlenebb formáit már nem alkalmazták. De ha az emberi jogok megsértése megmarad a "puha" diktatúra a politikai rendőrségre támaszkodva akármikor átválthat ismét a terrorba. Bibó István említ egy, a mára már elfelejtett Kádár-féle^* puha-diktatúrára jellemző momentumot, amellyel a hatalomra veszélyes értelmiségi gondolatok korlátozását sikerrel lehetett kordában tartani. Hoztak egy devizajogszabályt, ami szerint Magyarországról műtárgyakat, muzeális értékeket és kéziratokat csak a Nemzeti Bank és a Szerzői Jogvédő Hivatal engedélyével lehet külföldre vinni. Nem véletlenül írták a jogszabályba a kézirat kitételt, és nem nagyjaink - Arany János vagy József Attila - pótolhatatlan, kézzel írt műveire gondoltak. E szabály igazi címzettjei azok voltak, akik a magyarországi hivatalos politikai rendszerrel ellentétes állásponton álltak, vagy kritikával illeték a társadalmi viszonyokat. Így miközben hivatalosan tagadták, hogy cenzúra lenne, ezzel az egy szóval valójában megakadályozták, hogy a szabad gondolat kijusson az országból.A hidegháború végén a kommunista rezsimek bukása új típusú konfliktusokat teremtett Szovjetunióban és Jugoszláviában. Az emberek kétségbeesetten keresik nemzeti hovatartozásukat, s etnikai és vallási gyökereikhez fordulnak vissza. Ahogy a korábbi elnyomó államrendek felbomlottak, úgy támadt fel a különböző vallású, etnikumú népek közötti erőszak, s lett a háború eszköze ismét a terrorizmus. Az emberek felfedezik magukban a régi identitásaikat, miközben elfelejtettnek hitt sérelmeik elevenednek újra fel bennük. A letűntnek vélt korokból számon tartott ellenségeikkel vívják meg új háborúikat.