Korunk legkortársibb klasszikus gondolkodója Immanuel Kant. A 18. század végi felvilágosodás nagy etikai rendszerezőjének béketerve a globalizáció révén látszik teljeskörűen megvalósulni. Az „örök békéhez” olykor háborúval kerülve közelebb.

Világpolgárjog

A francia forradalom továbbterjedésének megállítására szervezkedő európai monarchiák első koalíciós háborújának (1792–97) első szakaszát az 1795-ben megkötött bázeli egyezménnyel zárták le. Ebben a porosz király, II. Figyes Vilmos – szövetségesei: az osztrák császár és az orosz cár szerint – hitszegő módon megállapodást írt alá a francia köztársasággal. Hogy nyugaton felszabadított erőit a szövetségesei által éppen felosztani készült Lengyelországba vezényelhesse, kilépett a forradalomellenes koalícióból, sőt a Rajna bal partját átengedte a franciáknak. A német fejedelemségeket egy északi és egy déli tömbre osztották, semleges sávot jelölve ki köztük, Poroszország pedig tizenegy évig szintén semleges maradt, mígnem Napóleon – megszüntetve a forradalmat, de beteljesítve annak céljait – meg nem szállta.
Credit: ullstein bild via Getty Images/ullstein bild Dtl.
Immanuel Kant (1724-1804)

A Poroszország keleti részéhez tartozó, annak baltikumi központját alkotó Königsbergben (ma Kalinyingrád, Oroszország) élő Immanuel Kant (1724–1804) e paktum miatt kezdett el gondolkodni arról, hogy a filozófusok régi álma, vagyis a harmonikus világrend elérhető-e egyáltalán addig, amíg az egymás mellett élő államok különböző belső berendezkedésűek? Úgy látta, hogy az olaj és a víz mintájára hiába keverjük össze az egyeduralmat és a demokráciákat, másként szólva a monarchikus és a köztársasági államformájú országokat, végső soron pedig a felvilágosodáson keresztülment és a még előtte álló társadalmakat, azok nem fognak vegyülni. Míg az angol polgárháború idején élő Hobbes a Leviathánban (1651) csak az államok belső viszonyaiban tudta elképzelni az állam erőszakmonopóliumát, mely megakadályozza, hogy a részek centrifugális ereje feleméssze az egészet, addig Kant, a felvilágosodás egyetemesen gondolkodó, spekulatív filozófusa, ezt azt államok között is képes volt elképzelni. Kései követői pedig ki is akarták kényszeríteni.

Kant mindezt először Az emberiség történetének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című filozófiai értekezésében fejtette ki, mondván: „A tökéletes polgári alkotmány elérésének problémája nem független az államok külső viszonyainak törvényességétől”. Szükséges hát egy államközi „népszövetség” s a „világpolgári állapot” létrehozása. E gondolatot tíz évvel később öntötte végleges formába, Az örök békéhez (1795) címmel. Ez a munka a nagy kantiánus építmény „négy kritikájának” záróköve, ugyanis három előző filozófiai értekezése (A tiszta ész kritikája. 1781, A gyakorlati ész kritikája. 1788, Az ítélőerő kritikája. 1790) folytatásának tekinthető. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a felvilágosodás filozófiájának következetes végiggondolása egy olyan nemzetközi rendhez vezet, amely intézményesíti a békét – ez egyben a liberális globalizáció végső célja is.

Kant kiindulópontja szerint a „tiszta ész” az egyetemes morál alapjául szolgál, s mivel „a természeti állapot inkább a háború”, ezért intézményekkel kell megvalósítani a globális békét, amely nem más, mint a józan ész talaján álló, racionális erkölcsi cselekedet. Ennek elemei a következők. Először is hat negatív eszköz, vagyis tiltó rendelkezés, amelyek értelmében nemzetközileg tilos úgy békét kötni, hogy az „egy jövendő háború titkos fenntartásával” történik, nem szabad országok területét örökség vagy üzlet tárgyává tenni, egy állam sem avatkozhat bele egy másik alkotmányába és kormányzásmódjába, továbbá korlátozni kell a fegyverzetet és megszüntetni az állandó hadseregeket, végezetül be kell tiltani a becstelen államközi viselkedést (orgyilkosság, árulás, fegyverszünet megszegése, felbujtás).

Ez után következik három pozitív elvárás.

  1. Világszerte olyan köztársasági államforma bevezetése, amely írott alkotmánnyal rendelkezik, elkülöníti egymástól a hatalmi ágakat, tiszteletben tartja polgárai szabadságjogait és jogrendet biztosít.

  2. A nemzetközileg érvényesülő „népjognak a szabad államok föderalizmusán kell alapulnia”, ami nem világállamot, hanem az egyes államok közötti viszony jogelvi alapra helyezését és egy államközi „békeszövetség” létrehozását jelenti.

  3. Az államok közötti hospitalitást takaró világpolgárjogot és a minden embert megillető emberi jogot elő kell mozdítani, mégpedig a nyilvánosság, a „kereskedőszellem”, valamint a filozófusok és jogtudósok szavának erejével. Vagyis: a kantiánus nemzetközi rend legfontosabb eleme a ma liberális demokráciának nevezett kormányzati rendszer globális elterjedése.

A kilenc évvel halála előtt írt értekezés a „tiszta ész” és a „gyakorlati ész” után a „politikai ész” kritikáját körvonalazta (a politikát egyébként „gyakorlati jogtudománynak” tekintette). Kant elképzelésének legfontosabb része az volt, hogy a béke alapja az, ha mindegyik államon belül jogállapot uralkodik és ezek egymással is ugyanolyan jogszerűen viselkednek, ahogyan belső viszonyaikban teszik. Kant hitt abban, hogy bár a természeti állapot a háború, az emberiség mégis a jogállapot felé halad, amelyben szükséges és lehetséges is segédkezni neki.

Agresszív pacifizmus

A kanti művet magyar nyelvre (igaz, másodikként, de a legismertebb fordítás gyanánt) Babits Mihály ültette át, az I. világháború utolsó évében, méghozzá Szabó Ervin ösztönzésére. A könyv általa írott bevezetését előbb leközölte a Nyugatban is, megerősítve benne, hogy minden utópikusságának dacára megvalósítandó „az erkölcs uralmának a politikára való kiterjesztése”, mégpedig az államokon belül és közöttük is. Babits, aki költeményeinek sokszor adott filozófiai perspektívát, része volt annak a 20. századi európai értelmiségnek, amely Julien Bendához és Thomas Mannhoz hasonlóan etikai felelősséget érzett gondolatai megfogalmazásakor. Az ő ajakukon az „örök béke” még társadalombölcseleti programot jelentett, nem a szépségkirálynőválasztások frázisát. Mire az általuk vallott klasszikus értékektől való eltávolodás visszafordíthatatlan lett, az „örök béke” szavatossági ideje is megegyezett a tartós tejével.

A kantiánus „örök béke” elméletének gyakorlati megvalósítására az után kerülhetett sor, miután a hidegháború végeztével az államok közötti konfliktusok (látszólag) mérséklődtek, az ENSZ legitimációja megerősödött, a tőkeáramlás akadálytalanná vált, a szabadkereskedelem és a tömegtájékoztatás pedig világszerte elterjedt – ez a globalizáció. A ’90-es évek közepén, kétszáz évvel Kant művének megírása után több terv is született arra vonatkozóan, hogy a liberalizmus, amely magát (nem minden jogalap nélkül) a felvilágosodás egyetlen életben maradt, jogos örökösének tekintette, értékrend, gazdasági felfogás és társadalomfilozófia, sőt a politikai gyakorlat szintjén is kiterjedjék az egész világra. Francis Fukuyama már 1989-ben be is jelentette „a gazdasági és politikai liberalizmus egyértelmű diadalát” és a „liberális világforradalom” győzelmét (A történelem vége és az utolsó ember. 1992).

A kantiánus világrend berendezése a kanti eszközrendszer tökéletesítésével ment végbe, amelynek egyaránt része volt az univerzális liberális demokrácia és a globális szabadpiac elterjesztése, a világkormány életre hívásának kísérlete, a világszerte érvényes emberijogi napirend bevezetése, valamint a transzparencia diktátuma és a felvilágosult értelmiség értelmezési monopóliuma. Mindezt a nemzetközi pénzpiac, a kontroll nélküli migráció és a demokrácia exportja segítette elő.

Jürgen Habermas, a frankfurti iskola második nemzedékének vezetője, kerek kétszáz évvel Az örök békéhez megjelenése után tette közzé revízióját. A szerző ekkor már évtizedek óta ismert volt a nyilvánosság etikájáról és a „diszkurzív demokráciáról” írott műveiről, amelyek mind-mind a kantiánus „tanácskozás” továbbfejlesztései voltak (A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. 1962, A kommunikatív cselekvés elmélete. 1981, Kommunikatív etika. 1983). Később sem lepett meg senkit, hogy 1998-ban a „posztnemzeti állapotról” írt és 2011-ben esszét jelentetett meg „Európa alkotmányáról”. Ki is Habermas? Előbb Horkheimer tanársegédjéből katedrájának örököse, majd az 1990 előtti nyugatnémet haladó értelmiség egyik képviselőjéből az egyesítés utáni baloldali–liberális konszenzus főfelügyelője lett, hogy az ezredfordulóra az uniós föderalizáció ideológiájának számító nemzetnélküli „alkotmányos hazafiság” (vö. internacionalista segítségnyújtás, demokratikus centralizmus) kidolgozója legyen.

Habermas szerint a kanitánus program radikalizálására van szükség, pontosabban: kétszáz évvel később ott kell folytatni, ahol ő abbahagyta. Leginkább az államok szuverenitását kellene csökkenteni, írta, mégpedig a nyugati liberális demokrácia elterjedésével, egy „világpolgári alkotmány” kodifikálásával, az emberi jogok egyetemes elismerésével, a „világméretű nyilvánosság globális kommunikációjával”, s főképp egy mindezeket afféle „bársonyos kényszerrel” betartató világkormányzat és nemzetközi bíráskodás létrehozásával. Habermas nagy újítása az volt, hogy a Kant által mégállamokhoz kötött nemzetközi jogot egyénekhez rendelte, vagyis a jog hordozójául az egyes embert és az azok összessége által alkotott „nemzetközi civil társadalmat” választotta. Baljós sorai szerint „a gazdaság elnemzetietlenülésével, s kivált a pénzpiacoknak és magának az ipari termelésnek világméretű kapcsolatrendszerré ágazásával a nemzeti politika elveszti uralmát”. Bizonyságot nyer tehát a sejtés, hogy a nemzetállamok szuverenitásával szemben a liberális emberjogi fundamentalizmus és a globális kapitalizmus együttdolgozik.

Jürgen Habermas - Wikipedia
Jürgen Habermas

A globálisan érvényes világpolgárjog útjába mindig is az államok álltak, amelyek féltékenyen óvták területi joghatóságukat és szigorúan vették annak meghatározását, hogy ki és milyen jog alapján kerül velük kapcsolatba. A globális joguralom megteremtésére és az állami kötöttségek (határok, főhatalom, területiség) eltörlésére a mai napig igen alkalmasnak látszik az állampolgári jog fellazítása és territóriumtól való eloldozása. Jacques Derrida (1930–2004), a dekonstrukciós iskola atyja, maga is menekült (lévén algériai franciaajkú szefárd), az Európai Tanács által rendezett 1996-os Nemzetközi Íróparlament-ülést egy olyan köszöntőszöveggel üdvözölte, amelyben a menekültjog kiterjesztését és a nemzetállami területiség feloldását javasolta. Mint írta, olyan szigetszerű „menedékvárosok” hálózatára van szükség, amelyek lakói „bevándorlók, száműzöttek, menekültek, deportáltak, hontalanok és kitoloncoltak”. Nyugat-Európa metropoliszai manapság ehhez kezdenek hasonlatossá válni.

E se nemzethez, se államhoz nem tartozó kozmopoliszok egymástól és az államoktól is függetlenek lennének, a területi szuverenitás mellett pedig feloldanák a hagyományos állampolgári jogot is – írta. Derrida kifejezetten a Kant-féle hospitalitás radikális kiterjesztését javasolta, mivel előbbi csak a látogatás jogát tartotta fenn, azt is csak állami felügyelet mellett. Ezzel szemben ő egy ún. kozmopolitikává javasolta kibővíteni az „egyetemes emberszeretet”. Ehhez eszközöket is rendelt, mégpedig a nyitott menekültstátusz kialakítását, a menekültek és a migránsok közötti különbségtétel eltörlését, a „biztonsági fantazmagória” feladását, valamint az emberi jogok és a menedékjog módfeletti kiterjesztését. Mindez a 2015 és 2020 közötti európai uniós gyakorlatban (határnyitás, menekültkvóták, Willkommenskultur) és az ENSZ migrációs kompaktjával megvalósulni is látszik.

A kantiánus világpolgárság és az „örök béke” globális megvalósítását célzó világprogram elitértelmiségi vetületének igen eredeti animátora volt Konrád György (1933–2019) is. A disszidens író egy először németül megjelent, majd szamizdat formájában kiadott esszéjében (Antipolitika. 1986) vetette fel, hogy nyelvtudása, problémaérzékenysége és kapcsolatrendszere okán érdemes egy olyan „nemzetközi értelmiségről” beszélni, amely tagjainak több közük van egymáshoz, mint honfitársaikhoz. A többféleképpen (nemzetközi értelmiségi társadalom, nemzetközi elitértelmiség, világértelmiség) elnevezett közeg létrejötte az oka, hogy „az internacionalizmusnak, úgy látszik, nem a munkásosztály, hanem az értelmiség a különleges hordozója”, hiszen „a munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség” – írta. Konrádot a rendszerváltoztatás után a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották, majd két cikluson keresztül a Berlini Művészeti Akadémia választott elnöke volt.

Kategorikus imperializmus

A filozófusok gondolatait gyakran szuronyok hegyével juttatják célba. Még hivatalosan alig ért véget a hidegháború, de a világrendszerváltás békés átmenetében megállapodó felek rögtön közös problémával találták szemben magukat: a Szaddam Huszein vezette Irak (amely Irán ellen annak idején amerikai fegyvereket kapott, de szovjetbarát „arabszocializmusnak” volt elkönyvelve) 1990. augusztus másodikán lerohanta Kuvaitot. Az ENSZ még aznap határozatban ítélte el a jogsértést, majd a Biztonsági Tanács jóváhagyásával és az Egyesült Államok vezetésével egy 29 országot (köztük nyugat-európaiakat, tucatnyi muszlimot, azon belül hét arab államot) tömörítő koalíció a rákövetkező év január–februárjában kiverte onnét az irakiakat. A légi és szárazföldi műveletekben összesen 85 ezer bombát dobtak le, a szövetségesek fölénye élőerőben négyszeres, harckocsikban mérve másfélszeres volt.

A veterán realista George H. W. Bush 1990 szeptemberében az amerikai Kongresszus előtt azt mondta, hogy Amerika vezető szerepével „egy új világrend [New World Order] emelkedhet ki, egy új korszak kezdődhet”, amelyben a nemzetközi rendet is a rule of law fogja áthatni. Egy évvel később, az ENSZ plénuma előtt úgy fogalmazott, hogy a szabadpiac és a nyílt kereskedelem, a demokrácia terjedése, az emberi jogok tiszteletben tartása s a mindezt felügyelő ENSZ mandátuma által valósul meg ez a bizonyos Új Világrend, amelyben az Egyesült Államok nem egy reá szabott Pax Americanát segít elő, hanem „Pax Universalist keres”.

Utódja, Bill Clinton 1997-ben kezdődő második ciklusának beiktatási beszédében viszont már úgy fogalmazott, hogy „a múlt század amerikai volt, s a következő még inkább az lesz – az Egyesült Államok a demokratikus világ élére állt”. Clinton, a liberális institucionalizmus képviselője és második adminisztrációjának külügyminisztere, a liberális intervencionalizmust képviselő Madeleine Albright számos amerikai fegyveres akciót hajtott végre, „humanitárius intervenció” címén. A délszláv válságba való beavatkozás, a balul sikerült szomáliai bevetés (1993), Haiti szuverenitásának megsértése (1994), Jugoszlávia bombázása (1999) és az iraki rezsimváltás fegyveres és politikai előkészítése mind-mind a liberális új világrendet érvényre juttató amerikai erő alkalmazását jelentette.

A folyamat még előrébb haladt, miután az Egyesült Államokat megrázó 2001. szeptember 11-ei terrortámadás amerikai válaszcsapást váltott ki. Előbb 2001 októberében az afganisztáni Talibán uralmát döntötték meg, ENSZ-felhatalmazás nélküli, de több mint negyven ország haderejét felvonultató, angolszász vezetésű NATO-hadművelettel; majd ifjabb George Bush befejezte azt, amit apja félbehagyott, amikor 2003 tavaszán elsöpörte a Szaddam-rezsimet, igaz, ehhez már nem csak az ENSZ, de a NATO sem adta a nevét. Az elsőt a neokonzervatív elnök azzal magyarázta, hogy „a terror elleni háború [War on Terror] az al-Kaida elleni harccal kezdődik, de nem áll meg itt, mert egészen addig tart, amíg minden terrorcsoportot el nem törlünk a Föld színéről.” Az iraki hadművelet lezárását az USS Lincoln előtt pedig azokkal a szavakkal jelentette be, hogy az amerikai hadsereg „a szabadság ügyéért és a világ békéjéért küzdött”, hiszen „az amerikai értékek és amerikai érdekek ugyanazt célozzák: kiállást az emberi szabadságért”.

E második iraki háború kapcsán tört ki a kantiánus frakciók belháborúja. Az egyik oldalon az amerikai beavatkozás pártján sorakoztak fel, a másikon az európai föderális rend erkölcsiségével ellensúlyozták volna a – mégoly jó célért is történő – nyers amerikai érdekérvényesítést. Míg Ralf Dahrendorf és Timothy Garton Ash támogatásáról biztosította Bush elnök egyedülcselekvését, Habermas és Derrida Európa, az elveszett azonosságtudat nyomában címmel kiáltványt tett közzé, egyszerre hívva fel a felvilágosodásból ismert kozmopolitizmus érvényesítésére és az európai egységesülési folyamat példaadó erejének (?) használatára. A felvilágosult világértelmiség csörtéje a magyarországi balliberális „szürkeállomány” körében is leképeződött, amikor Konrád György a Frankfurter Allgemeine Zeitungban kijelentette, hogy „szemforgatás volna, ha tagadnánk egy funkcionáló világrendőrség szükségességét”, Eörsi István viszont Habermasék oldalára állt.

A hidegháború végétől a globalizáció szerkezeti megroppanásáig eltelt negyedszázadban, vagyis 1991 és 2016 között az amerikai adminisztrációk mindegyike – igaz, eltérő eszközökkel – egyaránt kantiánus világrendet akart teremteni. A bipoláris világ helyén idősebb Bush által meghirdetett New World Order fiának elnöksége idején egyre inkább egypólusú amerikai világrendszerré vált, előtte-utána egy-egy, kétciklusnyi ideig tartó liberális erőlködéssel. Ebben a negyedszázadban az amerikai cselekvés – nemzetközi felhatalmazással, társakkal vagy egyedül cselekedve – rendre a világ azon hibáinak kijavítását célozta (War on Error), amelyek a liberális demokrácia útjában álltak.

A pacifista ész kritikája

Nemzetközi problémáink mélyén rendre Kant ül. Kant „örök békéről” szóló írásáról máig tartóan vitáznak, hogy vajon ironikus filozófiai traktátusként vagy komolyan veendő politikai tervként kellene-e olvasnunk? Arról lenne szó itt is, hogy – amint Leo Strauss az ógörög szerzők esetében valószínűsíti – mindent pont fordítva kellene értenünk a nyilvános szövegekben, esetleg valóban a globalizáció előfutár-iratának számít? Kant ugyanis azzal kezdi szövegét, hogy a könyv címéül választott „szatirikus fölírás egy hollandus fogadósnak a cégtábláján olvasható, amelyre egy temetőt festettek”… Erre a talányra reagált Reményik Sándor költő, amikor a művel azonos című versében eképpen szólaltatta meg az idealista, globális pacifizmus vágyának és a teológiailag megalapozott konzervatív realizmusnak (azaz antropológiai pesszimizmusnak) a különbségét:

Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.
Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.
Nem Genf, ó nem, és nem is Hága,
Jöhet-e üdv ilyen világra?
Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt.

Felhasznált irodalom

Babits Mihály: Kant és az örök béke. Nyugat, 1918/16.

Jacques Derrida: Világ kozmopolitái, még egy kis erőfeszítést! [1996] (ford. Boros János–Orbán Jolán) Magyar Lettre Internationale, 2000/ősz

Egedy Gergely: Bevezetés ​a nemzetközi kapcsolatok elméletébe (3. kiad.) HVG-Orac, Bp. 2017.

Francis Fukuyama: A történelem vége? [1989] (ford. Zalai Edvin) Világosság, 1990/1.

Andrew Hurrell: Kant and the Kantian paradigm in international relations. Review of International Studies, 1990/3.

Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék [1998] ford. Ruzsacz István, L’Harmattan–Zsigmond Király Főiskola, Bp. 2006.

Jürgen Habermas: Az örök béke kanti eszméje – kétszáz év távlatából [1995] (ford. Mesterházy Miklós) Világosság, 1996/7.

Jürgen Habermas: Esszé Európa alkotmányáról [2011] ford. Papp Zoltán, Atlantisz, Bp. 2012.

Immanuel Kant: Az emberiség történetének eszméje világpolgári szemszögből [1784] = Uő: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. vál. Hermann István, ford. Vidrányi Katalin, Gondolat, Bp. 1974.

Immanuel Kant: Az örök békéhez [1795] ford. Babits Mihály, Európa, Bp. 1985.

Kelemen János: Kant, Babits és az örök béke. Holmi, 1995/1.

Kiss Endre: Az örök béke a globalizáció korában. Világosság, 2000/3.

Manfred Kleine-Hartlage: „Neue Weltordnung” – Zukunftsplan oder Verschwörungstheorie? Antaios, Schnellroda, 2017.

Konrád György: Antipolitika [1984] [szamizdat] Független, Bp. 1986.

Judith Miller–Laurie Mylroie: Szaddám Huszein és az Öböl-válság. ford. Boris János és ts. Kossuth, Bp. 1991.

Sípos Lajos: Babits Mihály és a forradalmak kora. Literatura, 1977/1.

Szűcs Anita: Kant a nemzetközi rendről – „Örök béke” vagy hosszú távú együttműködés? Politikatudományi Szemle, 2017.

Vajda Mihály György: Kant kétszáz éves álma. Magyar Tudomány, 1995/11.

Weiss János: Babits és „Az örök béke”. Magyar Tudomány, 1997/3.

A tanulmány szerzője Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója

Scroll to top