Egy tudományos társaság megkért, hogy tartsak előadást tagjai számára az "alkotó képzeletről". Olyan ez, mint mikor az orvosok a tudós tanár helyett egy beteget ültetnek a katedrára, tőle magától akarván okulni betegsége felől, vagy egy őrültet faggatnak ki rögeszméiről és képzelődéseiről, amelyeket megismerni hasznos lehet a tudománynak. Aki író vagy költő, annak ismernie, használnia kell az alkotó fantáziát; ami mindenesetre más, mint a pusztán reproduktív. Reprodukáló képzeletre például a memoárírónak is szüksége van; ahol az alkotó fantázia föllép, ott kezdődik az alkotó költészet, a regény.

Vagyis (ahogy mondják) a költészet ott kezdődik, ahol a hazugság. S az alkotó fantázia éppen az embernek ez a képessége a hazugságra. A képesség, amely ki tudja tágítani a világot, túl tud menni rajta, saját világot tud teremteni. A gyermek első hazugságaiban már ez a képesség nyilatkozik, tisztán és céltalan, akár magának az Istennek teremtő kedve vagy maga a l'art pour l'art művészet. Hazugság a hazugság öröméért, amit üldöz a nevelő, pedig oly természetes a gyermek számára, akár a madárfiókának az, hogy fölrepüljön, ha kinőttek a szárnyai.

Velünk született művészi ösztön ez. Oly önzetlen és tiszta, hogy előttem olykor szinte dupla bűnnek, valami szent dolog profanizálásának tűnik föl az a hazugság, mely gyakorlati célokat szolgál: bűnnek nemcsak az igazság, hanem a hazugság szentsége ellen is. A fantázia képessége eredete szerint nem hitvány anyagi előnyök céljaira látszik rendeltetve lenni, hanem amire a gyermek alkalmazza: a lélek fölröpítésére s a világ kitágítására.

S nem is olyan régen még csakugyan szinte paradox volt arra gondolni, hogy a szent Képzelet nem csupán a magas poézist szolgálja, hanem más profánabb gazdákat is, hogy fantáziával dolgoznak a költőkön és művészeken kívül a filozófusok, tudósok, hadvezérek, föltalálók, sőt nem utolsósorban a szélhámosok is. A Fantázia egyet jelentett a Költővel, s a Költőnek magának legfőbb célja, végső ambíciója volt a szent hazugság. "Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat írni" - hirdette Vörösmarty.

Azóta kicsit változott a helyzet. A költők ma kifejezetten "mindennapi dolgokat" akarnak írni, s a hazugság helyett szívesebben hivatkoznak az igazságra.

Azelőtt rímekbe szedték a verseket, s a rímet a képzelet diktálta. A regények szerkesztő tanácsában, ahol a mérnök Ész, a raktáros emlékezet, a művész Arányérzék, a szakértő Tudás s a referens Emberismeret ültek az asztalnál, ő elnökölt, mint egy uralkodó királynő a minisztertanácsban.

Ma lényegesen megcsökkent a tekintélye, legalább a Költészet birodalmában, ahol oly soká uralkodott. Nem királynő többé, s ha nincs is egészen száműzve, igazában csak bujkál, gyakran álruhát ölt, ürügyeket keres, hogy valahol megjelenhessen. Az elnöki székről rég le kellett mondania, s ha a tanácsban szót emel, szavát gyanakvással és bizalmatlanul fogadják. A Líra belső termeit, hol régebben titkos udvarát tartotta, most a proletár Őszinteség foglalta el, ki titkárának - a kíméletlen Önmegfigyelésnek - kíséretében avval mulat, hogy a volt királynő hazugságait és hiúságait megbélyegezze.

Néha idegen területre menekül, s megelégszik valami alárendelt hivatallal. Itt van még némi presztízse is, mint sznob köztársaságokban az emigrált felségeknek. A Tudomány országában divat neki rangokat és díszhelyeket adni; s divat bizonyos paradox dicséretekkel halmozni el, mintha ez az előkelő idegen végezné a vezető munkát, s töltene be valami nélkülözhetetlen pozíciót. Voltaképp csak cselédmunkát végez: kinyitja a tudós úr ablakait, beigazítja látcsövét, csoportokba rendezi skatulyáit, és csiszolgatja mondatait. Egy lépést se tehet a megvesztegethetetlen munkavezető, a Kritika, ellenőrzése nélkül.

De nem ez a leggyakoribb foglalkoztatása társadalmunkban, s még mindig nem ez a legnagyobb megaláztatása. A tudomány még mindig szent és nemes gazda, s a szobalány, aki az ablakokat nyitogatja, maga is kinézhet az ablakon. A fantázia a mai társadalomban legtöbbnyire nem is szobalány, hanem prostituált. Teljesen anyagi érdekek sugalmait követi, s szó szerint pénzért adta el szüzességét. Aki eredetileg épp azt érezte hivatásának, hogy áttörje az élet tény- és érdekláncát, és ahogy mondtam, legalább túllásson a világon: ma legtöbb esetben kénytelen megelégedni avval, hogy technikai megoldások, szociális tervek vagy gazdasági kibontakozások előrajzolója, az élet aktuális érdekeinek alázatos szolgája legyen. Bizonyos, hogy az alkotó képzelet nagy szolgálatára tud lenni az aktuális életnek is; de kérdés, hogy ez a szolgálat teljesen kielégíti-e? A szárny elvégre repülni adatott s nemcsak - evickélni.

Az emberi lélek egy képességéről van itt szó, éspedig egy par excellence emberi képességről, egyikéről azoknak, amelyek az embert az állattól leginkább megkülönböztetik, s leginkább nyitnak számára az állatétól eltérő karriert. Az állat élete a pillanathoz, létezőhöz tapadt egyedül az ember az, aki inkább él a nincs-ben, mint abban, ami van; s képzelete az ajtó, melyen át a nem létező utat vág a létbe. Elerőtlenedett tán ez a nagyszerű képesség, vagy senyvedésre és szenvedésre volna ítélve mai pillanathoz és realitáshoz tapadt kultúránkban? Ezt nem merném állítani. Hisz tán egyetlen történelmi korszak sem adott még több tápot a fantáziának, mint a mienk. Fantasztikus technika és háborús élet évtizedeit éljük. S előttünk a mozi és detektívregény kultúrája...

A képzelet elsenyvedéséről nemigen lehet itt beszélni; inkább még túltáplálásáról, elközönségesedéséről, elnemtelenedéséről. A fantázia voltaképp szükségtelenné vált, csökevény és parazita szervvé. Éhét kielégíti a valóság; magasabb feladatait elvonták tőle; erőfeleslegét praktikus célok kötik le; s mégis maradt valami hiányérzés a tömeglélekben, ami aztán belefúl a moziromantika olcsó kábulatába. Praktikus célok és olcsó kábulat: egyik sem jelent valami magas szárnyalást. Az alkotó képzelet, mely ezeket a szükségleteket szolgálja, nem is mély érzelmi ügy többé, inkább játék- és iparszerű.

A régi lélektan úgy tekintette a képzeletet, mint valami kockajátékot, mozaikkirakást. Semmiből semmi sem lesz, s a képzelet sem alkot, csak kombinál; meglévő képzeteket rak össze új meg új variációkba; s nőttet vagy fogyaszt, mint egy közömbös és kétvégű gukker. A hazugságnak elég szimplex módszerei ezek, de a legtöbb mai célra, ami ezt az úgynevezett alkotó képzeletet igényli, tökéletesen megteszik. Gépalkatrészek összetételét variálni, vagy a gazdasági és politikai lehetőségeket előrajzolni, vagy szenzációs újsághírek eseményelemeit izgalmas detektívtörténetté szőni: valóban nem jelent még teremtést.

De vajon ez a játékos kombinatív ösztön egyetlen erőforrása volna a fantáziának? Én úgy érzem, hogy az igazi "alkotó képzelet", amely a gyermekkor szűzi és öncélú hazugságaiban éppúgy megnyilvánul, mint a magas művészet Istennel versenyző teremtésében, lényegileg és félreismerhetetlenül más. Mélyebb és igazabb hazugságok ezek. Nem önkényes és tetszés szerint cserélhető kombinációk. Bizonyos szükségszerűséggel fakadnak ki. S ha hadban állnak a külső világ valóságaival: annál mélyebb realitásnak felelnek meg a lélekben.

Gyökerük van.

Kissé meglepő szó, mikor éppen a gyermek hazugságára és spontán fantáziajátékára céloztam, mely könnyűnek látszik, mint a pille, s szeszélyes szelek szerint libeg és száll. De a virágot is néha pillének nézhetjük, azt is lengetik és röppentik a könnyű szelek, pedig a virágnak is gyökere van a mély és meleg földben. Ez a föld az érzelmek földje, s az a fantázia, mely igazán méltó az "alkotó" névre, nem az értelem hideg sakktábláján ugrál. Az érzelem földjéből sarjad az, oly ellenállhatatlan, mint a fű, melyet súlyokkal nyomkodnak, hogy dúsabban nőjön. (Akár a nevelő a gyermek hazugságait.)

Szeretném megértetni magamat. Komolyan gondolom, hogy az ilyen fantázia valósággal teremt, azaz egészen újat alkot, és nemcsak kombinál. Először is nem igaz, hogy semmiből semmi sem lesz; mert lehet ugyan mondani, hogy a virág a magból lett, de ez csak üres szó, mert hol volt a magban a virág? A virág semmi esetre sem a magnak és a földnek egyszerű kombinációja. Így a szép hazugság (vagy művészi alkotás) sem egyszerű kombinációja a lélekben már meglévő s a világból kapott képzetelemeknek.

Eszembe jut egy gyermekkori fantáziám, egy magam alkotta rémkép, egészen egyéni mumus: a kefebenke. Látszólag nagyon is világosan nyomon követhető szerkesztmény a valóság elemeiből. Egy történelmi acélmetszet tollas-forgós, sisakos-páncélos vitézének alakjából, mely berámázva függött szekszárdi szőlőnk présház szobájának falán. A füstös és koromkefékkel felszerelt kéményseprőből. S talán egy Benke nevű torzonborz szőlőcsősz emlékéből. Bizonyos, hogy a kefebenkének egyformán köze volt a füsthöz és koromhoz, mint a szabad szőlőhegyek présházaihoz és szurdikaihoz. Városi lakását a kaminban tartotta, a sötét és kormos kályhalyukban, amelynek ajtaja a folyosóra nyílt, s amellyel anyánk szokott ijeszteni, ha rosszak voltunk: "Becsuklak a kaminba!" De nyaralója egy mély szurdikban volt, a szőlőhegyen, egy beomlott és elhagyott pince düledékes mélyén, amilyen nem egy volt a folyton hulladozó mélyutak falában, s amiket később a nyomor használt föl barlanglakásokul.

Ezekből az elemekből szövődött a kefebenke. De hát nem egyéb lett volna, mint szövedéke ezeknek az elemeknek? Szó sincs róla: ő valóságos egyéniség volt, teljesen különböző minden kéményseprőtől és páncélos vitéztől. Ki tudná őt elképzelni azokból, amiket elmondottam, úgy, amint élt, mozgott és ijesztett, a maga sajátságos hangulatával? Talán csak egy vers vagy kép varázsolhatná mások elé ezt a hangulatot, mely nem hasonlít az összeszövődő elemek egyikének hangulatához sem, mint a vers hatása nem hasonlít a verssé szövődő gondolatok egyenként való hatásához, a ház nem hasonlít a téglához. Kéményseprő és páncélos vitéz csöppet sem fontos itt; ami igazán fontos, az a gyermeki riadtság s borzalom, mely ezekből az elemekből oszthatatlan és élő egészet csinált. A kefebenke ennek a borzongásnak eleven szobra volt; életét belőlem nyerte, és nem a külső valóságból. A látott és hallott dolgok emléke csak építőanyag volt, hogy valami sohse látottat és sohse hallottat építsen föl.

De hisz mindenki tanú lehet erre. Mindenki hazudott már valaha a hazugság kedvéért (ha máskor nem, hát gyerekkorában), és tudja, hogy az ilyen hazugság nem külső valóságelemek kombinációja, hanem valamely belső érzelemnek objektiválása. S mint ilyen, egészen új, valóságos teremtés, oly valaminek megjelenése a világban, ami még nem létezett. Az óriásokat a vágy teremti s nem a gépies auxészisz; az óriás nem egyszerűen: megnövesztett ember, hanem valami, ami az embertől éppoly lényegesen különbözik, mint a beteljesedés a hiánytól.

Így az igazi művészet is nem külső látomások emlékének eredője, hanem a művész belső víziója. S ebben rejlik a kulcsregény és riportregény inferioritása. Viszont Proust Swannjáról hiába mutatják ki, hogy egyik vonását az író erről az ismerőséről mintázta, másikat amarról. Swann nem ez, és nem az, hanem csak ő maga, akihez nincs hasonló. Egységes valaki, és igazi forrása nem egynéhány társaságbeli élő modell, hanem magának Proustnak egy komplikált szellemi attitűdje.

És még ha nem is kombinál a művész! Az író leír egy alakot, ahogy a festő portrét fest: egy szót sem kell hozzátennie a valóhoz, és az alak mégis más lesz és több, mint a valóság. Ki meri mondani, hogy egy Raffaello-arckép pusztán a reproduktív fantázia műve? Lehet a költő realista; a legmindennapibb figura, akit lerajzol, mitológiai lénnyé változik. A falusi kovácsból Héphaisztosz lesz, s a duhaj legényből Héraklész. Minden szimbólummal ivódik át, azaz lélekkel, mert lélekből jött. A költő lelkéből. Belső és nem külső vízióból.

De nem is kell a költőkig menni. Én gyermekkorom alakjaira gondolok, úgy, ahogy akkor láttam őket, például a kert félelmes pulykáit, akikre egy görög tragédia stilizált kórusában ismertem rá később. És másokra... állatokra és emberekre. Némelyiket meg is rajzoltam később, regényben s novellában, és nem tudnám megmondani, melyik vonásukat ábrázoltam híven, vagy hol tértem el a valóságtól. Mert a belső képet rajzoltam, ami sokkal mélyebben élt bennem, mint a külső, és a külsőt már el is feledtem: az nem is volt fontos. Egész kicsi voltam, mikor egy fényképészhez vittek, s avval biztattak, ha nyugodtan tartom magam, egy madárka fog kiröpülni a gépből; és én láttam, amint a madárka aztán ki is röpült! A legnagyobb határozottsággal emlékszem erre; egyike gyermekkorom legélesebb emlékeinek; a madárnak fényes, világoskék szárnyai voltak, s egyenes ívben szállt a plafon felé; ott leült az ajtó fölött vidéki szokásként kiszögezett nagy szarvasagancsra; ma is tisztán áll előttem a kép.

Ez persze mind nem lehetett igaz; ellen is lehet őrizni, mert a fotografálásnál jelen volt az anyám is. De hány eset van, aminek az ellenőrzése ma már lehetetlen; és sejtelmem sincs, hogy emlékemben mennyi a valóság, mennyi az "alkotó képzelet". Ez a képzelet nem halt meg a gyermekkorral, ma is dolgozik, és a feleségem gyakran vádol avval, hogy egy valamelyest is bonyodalmas történetet képtelen vagyok elmondani pontosan úgy, ahogy hallottam, olvastam, vagy átéltem: nem emlékezethiányból, hanem mert önkénytelen és a legjobb hiszemmel is kikerekítem és alakítom. Eszem ágában sincs hazudni; hiszen ez a hazugság a legtöbb esetben nagyon is könnyen leleplezhető és megbélyegezhető volna. De az igazság kérdése az elbeszélés pillanatában nem merül föl. Helyesebben mondva: nem érzem kevésbé igaznak a történetet úgy, ahogy én látom, mint ahogy az a valóságban esett. Számomra amaz is objektív, mert nagyon jól érzem, hogy nem önkényes kitalálás. Lelkemnek akaratomtól függetlenül alakult valósága, éppúgy, mint látományaim és olvasmányaim; valóság, azaz élmény éppoly jogon, talán még nagyobb jogon.

Ez a nézőpont dönti el a gyermek úgynevezett kóros hazudozásának kérdését is. Mennyire jóhiszemű ez a hazudozás? s mennyire hiszi a gyermek azt, amit mond? A kisleányom három és fél éves korában egy moziban volt, ahol különböző egzotikus állatok tömegeit látta a filmen. A következő hetekben állandóan állatoktól látta környezve magát. "Nézd, hogy tolja ez az őzike a fejecskéjét a kezem alá, hogy simogassam! - kiáltotta néha váratlanul. - Nézd azt a rossz oroszlánt a sarokban, játszik a szőnyeggel!" És ha egyik szobából a másikba ment, az állatok körülötte tolultak ki az ajtónyíláson, és olykor ha már becsukta maga után az ajtót, hirtelen újból ki kellett nyitni, mert akkor vette észre, hogy a krokodilus elmaradt: "Hadd jöjjön be ő is!" Ha aztán meséltük valakinek a kislány nagy és titokzatos állatseregletét, s az illető néni vagy bácsi tréfásan azt találta kérdezni: "Mért nem hoztad hát magaddal a zebrát?": egészen meglepve és megbotránkozva a kérdésen, a csodálkozás legtermészetesebb hangján felelte: "Hát nem látod? Hisz itt áll mellettem!"

Hallucinál ilyenkor a gyermek? Vizionál? Én ezt nem gondolom. Nem teszem föl, hogy a kislány éppúgy látja szobámban az eleven oroszlánt, mint a szőnyeget, amellyel fantáziájában az oroszlán játszik. Máshogy látja! De ez a másfajta látás nem kevésbé lényeges előtte, mint az, amit valóságnak mondunk. Sőt még lényegesebb, mert saját lelkéből fakadt. Jobban érdekli, és mélyebben hat rá. Gyökeresebb, mert egy mélyebb és tartósabb érzelmének objektivációja, mint a külső látományok, melyekben csupán látóérzékének tűnő benyomásai objektiválódnak.

Később megtanulja, hogy éppen ezek a legfontosabb, legmélyebb, legérdekesebb látásai a többi emberek, s főleg a nagyok szempontjából semmit sem jelentenek. Hogy az okosabbak nem törődnek velük, és hogy mindenféle apró érdekek és kényelmek okáért sokkal jobban kifizeti magát a külső látományokkal törődni, mint ezekkel a belsőkkel. Figyelmét mindinkább elvonják tőlük; lassanként elhalványodnak az érdekek és praktikus szükségességek erős határozottsága mellett, egészen elerőtlenednek, és jóformán eltűnnek.

Így tűnik el maga a paradicsom, egy másik és mélyebb világ, egy titkos dimenzió, amelybe gyermekkorunkon át még bejárásunk volt; csak a művész őriz meg valamit belőle, kóros izgalom vagy kivételes energia.

1932

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés