...Nem használ itt senkinek az ártatlanság, nem a türés s együgyüség, annál készebb az török azt rontani, mentül maga kára nélkül cselekedheti jobban azt. Több száz esztendejével már, hogy a frigynek árnyéka minket nem nyugodtott, hanem rontott és ez alatt ugyan megromlánk; Erdélyt az adózás s az alázatosság meg nem mentette, hanem ez az elhitel megrontotta.

Gondolom, hogy itt mondja valaki: mind igaz ez, de mi magunktól elégtelenek vagyunk magunk oltalmára. Úgy vagyon az, meg kell vallanunk, a török erejéhez képest mi csak nyomorultak vagyunk; de viszont ez a gondolkodás is nem kicsint árt nékünk, valaminthogy régenten görögöknek ártott, mikor a persiaiakkal conferálták [összehasonlították] a magok erejét, ez a gondolkodás igen mélyen vala ő nálok begyükerezve, ugy annyira, hogy mikor a persiaiak valamelyik részére Görögországnak hadat inditottak volna, az többi görögök szerencséseknek tartják vala magokat, ha azonban békével maradhatnak vala. Igy lévén, persiaiak a görögöket mind elgázolták, mig az elkerülhetetlen kénytelenség avagy desperatio* ugy annyira görögök szivét nem keményitette volna, hogy Xerxes* király ellen, amely annyi száz ezer embert hoz vala, kevés ezerrel ellentállának, és annyira megverték azt a számlálhatatlan sokaságot, hogy szégyennel gyalázattal kelle a királynak visszafutni.

Ha azért ez a kénytelenség, szükség, fatalis necessitas [végzetes kényszerűség] megorvoslotta görögökben sziveknek lágyságát és tunyaságát, miért minékünk is, lévén szintén abban az elkerülhetetlen veszélyben ügyünk, nem csinál egy férfiu gondolkodást szivünkben, hogy avagy megoltalmazzuk magunkat, avagy vitéz módra haljunk meg? Praestat mori uti leonem, quam vivere sicut asinum. [Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként.] Aesopus* azt mondja vala egy fabulájában, hogy a nyulak megunakodván életüktül, mivelhogy minden állatoknál félénkebbek volnának, és csak szaladásban volna minden securitások, azt végezék magokban, hogy egy nagy tóban egyszersmind neki rugaszkodván belé ölnék magokat. Történék azonban, hogy mikor már a tóhoz érkeztek volna, a parton lévő békák megijedvén a nyulaktól, a tóban beszökdösének; kit meglátván egy öreg nyul, igy kiálta fel a többinek: megálljatok, nyulak; mi azért megyünk vala a tóban veszni, hogy azt tudtuk, nincs nálunknál félénkebb állat; de imé, látjuk, a békák még nálunk is félénkebbek, mert mielőttünk ugrának be a tóban; azért ne öljük még meg magunkat az egyszer. Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk, és ugy vessünk számot, hogy minékünk magunknak. Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A vizben haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.

Lengyel egyik szomszédunk; de ettül nem várhatunk semmi segitséget, mert ő maga is ez elmult hadakozásában megerőtlenedett, mert most is muszkátul békével nem hagyattatik, mert Svéciátul nem oly securus [biztos], hogy más gondolatokat csinálhasson, mert a tatárnak szomszédságában vagyon, mert a kozákkal nem ugy componálta [rendezte] dolgait hogy bizodalmas legyen benne, mert a törökkel békessége vagyon, és (a mint ők mondják) ugyan beneficiumokkal is obstringálta [jótéteményekkel lekötelezte] török a lengyeleket ez elmult hadakozásban a tatár segitségével, mert ennek a respublicának nincsen igyekezeti sem az uj jó hirnek, sem az országoknak keresésére, sem acquisitiójára [megszerzésére], hanem a maga békével való maradására. Lengyelben azért nincs mit reménlenünk.

Német a másik szomszédunk. Ki kell itt választanunk a többitül a mi kegyelmes urunkat királyunkat, aki kétség nélkül minden igyekezetével azon vagyon, hogy minket mint sajátját oltalmazzon, noha sok hadakozási alkalmasént megemésztették az ő tárházait és haereditarium országit [örökös tartományait]; noha most sem bizonyos Svécia* igyekezetitül, a melyek uj tumultusokat az imperiumban kezdenek [új zavarokat támasztanak a német birodalomban], noha a francuz királytul, régi antagonistátul [ellenfelétől] tartani kell; noha az imperiumbeli electorok [birodalmi választófejedelmek] is nem oly egyirányu sinceritással [őszinteséggel] vannak ő Felségéhez, az mint kévántatnék; noha spanyor királyt is, ha sulyosodni kezd a hadakozás az portugálusokkal, nem hadhatja segitség nélkül, ugy mint atyjafiát. Hanem szóljunk in genere [általában] az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességét és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa [lekötelezettje], hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztitását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accessióját [növekedését] látni, kitül a magok libertását [szabadságát] azután félteni kelljen magoknak? És ha szintén ad is segitséget, az mint elhiszem hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó [folyton tartó], hogy az elegedendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore kellő időben legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.

Olasz a harmadik szomszéd; de ennek távullétele, a tengernek közinkben való vetése, a sok urakra és hercegekre való eloszlása az országnak s különb mindeniknek interesre [érdeke], nem hagy minekünk nagy reménséget vetnünk az onnan való segitségben, noha én elhittem, hogy azok a főurak és fejedelmek el nem mulatják ugyan ugy, ha mitőlünk látnak jó igyekezetet és ugyan valóságos operátiót, mind pénzzel, mind néppel, mind tanáccsal megsegitenek.

Spanyor nemzetnek messzesége, Luzitániában való belékeveredése s hadakozása minden tovább való discursusokat egyszerre elmetsz; nem kell arról többet szólanunk.

Francuz nemzetrül van mit mondanunk. Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tüle. A mi magyar historiánk két példát mutat felőlök. Egyik mikor Nápoly alatt* Zsigmond király a harcot a francuzok miatt elveszté, az másik a pápai* árultatást*. Egyikbül sem csinálhatunk magunknak felőlük kévánatos emlékezetet. Ahhoz, a francuz ha győzedelmes, eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.

Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak, de az mint fön irám, sem reménlhetjük, sem nem kivánhatjuk. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!

Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kévánhatjuk.

Im a keresztyénséget mind előszámlálánk, s nyilván látjuk, ezektül sem lehet a segitség ugy, hogy az legyen fundamentoma az mi szabadulásunknak. De engedjük meg, lehessen, engedjük meg, sok idegen népek jöjjenek segitségünkre, de ha idegenen fog állani a hadakozásnak administratiója [a háború vezetése], bizonyára semmit nem bizakodhatunk. Mert forgassuk fel a historiákat, és megtaláljuk, hogy jóllehet magyar is sok helyen botlott a vitézségben, és sokszor rosszul cselekedett, mindazonáltal a derekas veszedelmek az idegenektül estek; holott avagy nem érzették ugy nyavalyánkat, avagy a kéntelenség nem erőltette őket a szerencséltetésre mint a magyart. Mert akinek nem borja, nem nyalja, és a magyar nemzet a Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jön belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz. Menjünk példákra; és bár csak Mátyás király halála után való historiát rumináljunk [vizsgáljunk], meglátjuk, hogy Fels Lénárd, Rogendorff, Joachim Brandenburgi herceg operátiói, kik talám másutt vitéz generálisok voltak, országunkban haszontalanul multak el; meglátjuk a sok várak s erősségek megadásában az idegeneket vétkeseknek lenni. Mert Budát megtartja vala Nádasdi Tamás szultán Szulimán* ellen, ha az idegenek nem kénszeritik vala a feladásra, kik miatt csaknem maga is rosszul jára; meglátjuk amaz vitézlő urat Losoncit* Temesvárral együtt veszni az idegenek miatt; idegen volt Aldana*, ki Lippát, idegen volt Liscanus és Salamanca*, kik Esztergamot gyalázatosan feladák. Idegenek miatt vitéz Nyári Pálnak* is Egret meg kelle adni. Tata* idegenek miatt veszett. Pápa* idegen nép miatt, s vele együtt törökké lőn; Kosztaniczát Horvátországban egy Kranicz veszté el. Székes-Fejérvár* is igy vesze idegen miatt, Erdődöt*, Győrt*, Klisszát*, Kanizsát* idegenek árulák el. Tekintsük meg, Katzianer* expeditiójában mint jára, tekintsük Basta, Svendi Lázár, Belgiojosa, Colalto, Buquoy, Rosswurm, Montenegro, Eckenperger, Hardegg hadakozásit: bizonyára semmi jónkra nem voltak. Tekintsük Erasmus Teuffel* harcát, ki nem csak szerencsétlenül, de egész keresztyén nemzetnek olyan gyalázatjára volt, hogy soha eleget rajta nem bánkódhatunk, holott azt irja Istvánfi*, egy messzely vajon vagy mézen árulnak vala egy németet a törökök. Nézze meg Joviust*, aki Istvánfinak* nem hiszen. De nem láttunk viszont ennyi sok dicsőséges más operátiókat, avagy szállott váraknak megsegitését, avagy török földön vitéz progressusokat [szerencsés hadműveleteket]; és ha melyek voltak is talám néha, egy április szeléhez hasonlók voltak azok a segitségek, melyek oly nagy dicsekedéssel hazánkban jöttek nyáron, s aratás után ősszel, jól megrabolván országunkat, visszamentek s magunkat magunknak hattak; kinek nagyobb bizonyságát, aki látni akarja, nézze meg Istvánfiban*, XXVIII. részében vége felé, és több sok más helyeken.

Ne adja Isten azt, hogy az én pennám az idegen nemzeteknek akármelyikéről is igyekezzék gyalázatokat irnia: nem az én célom az, mert tudom minden nemzetnek maga dicsőségét elegedendőképpen mindennap historiákkal is bizonyitani. De azt concludálni kévánom, hogy mi magyarok ne tegyünk fundamentomot senki vitézségében, hanem mig Isten ép kezet-lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy az idegenek ne legyenek szükségesek principaliter, hanem accessorie [ne főképpen, hanem csak mint kisegítő erőt vegyük őket igénybe], segitségképpen, mert bizonyára az mi sebünk senkinek ugy nem fáj mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat, ugy mint mi. Tehát következik abbul, hogy senki olyan serényen is nem nyul az orvossághoz, mint minékünk kellene nyulnunk, főképpen ha az az orvosság veszedelemmel jár.

Itt talám valaki engemet megszólit s kérdi tülem: mit akarsz ezekbül a sok beszédekbül kihozni? mit tanácslasz? könnyü akárkinek is deklamálni, prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra rövideden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio!* Ezenkivül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium [más mód nincsen]. Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. [Itt győznötök, vagy halnotok kell.]

De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, mig csontjainkban velő, ereinkben vér, mig Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szorithatunk? Avagy különb compositióból [anyagból] vagyon-e az mi ellenségünk felépitve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni? De ugy, ha mindnyájan egy szivvel, egy lélekkel, segitségül hiván Istennek szent nevét, körmösen nyulunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, az kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hivnak. Minékünk pedig magyaroknak nem csak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon. Nem vakmerőségre hivok senkit, nem habahurjául* kévánom az mi nemes resolutiónkat, hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos szivünknek megkeményitésével akarnám hogy előállanánk erre a nemzetünknek utolsó szükségére és a szerencse-birónak utolsó sententia-kimondására. Én is Catóval mondom azt, magyarok: [Ugyanis a dolog komoly; de ti nem féltek attól. Vagy pedig nagyon féltek; de elméteknek tehetetlensége és lágysága miatt egyik a másikra várakozván, késlekedtek, bízván a halhatatlan istenekben, kik e hazát sokszor a legnagyobb veszélyek közt is megtartották. De az istenek segítsége nem könyörgésekkel és asszonyos sóhajtásokkal szerezhető meg. Éberséggel, tevékenységgel, bölcs megfontolással minden dolgod szerencsésen halad; de ha tehetetlenségbe, tunyaságba merültél, hasztalan könyörögsz az istenekhez; azok megharagszanak rád, és ellenségeiddé válnak.]

Szántson, vessen, boronáljon, arasson és sok dolgot vigyen véghez a gazda ember ha élni akar cselédestül. Nam Dii laboribus omnia vendunt. [Mert az istenek mindent munkáért adnak.] Hát mennyivel inkább minékünk, kik veszedelemben vagyunk, az egész lelkünknek applicatióját, minden testünknek fáradságát fordítanunk kell az mi utolsó veszélyünknek eltávoztatására; mert egyébiránt kinek szántsunk, kinek vessünk, kinek arassunk, kinek neveljük édes magzatinkat, ha securitásunkra most gondot nem viselünk; majd a pogányé leszen az, aki most miénk, és csak öt esztendőt avagy kettőt sem igérhetünk magunknak, ha nem provideálunk*. De ismét itt nekem mondhatja valaki: Jó volna a hadakozás, ha kévánt sucessusokat [eredményeket], remélhetnénk magunknak: de azt sokszor próbáltuk, soha nem nyertünk véle, mindenkor markunkban szakadt.

Én arra igy felelek: Mig az mi militaris disciplinánk in flore volt [virágzásban volt], Corvinusok* alatt és más vitéz királyok alatt, nem igaz az, hogy markunkban szakadott volna soha is szándékunk. Teliek a historiák a mi magyar nemzetünknek dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezetivel, és Európának egy szegelete sincs, aki az mi eleinkről becsülettel ne szólna; soha muzulman vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha senki ennek a pogány holdnak betöltését ugy nem késleltette, mint mi magyarok. De meg kell vallanunk, noha nyögve és pironkodva, mert: Dedecori est fortuna prior [Előbbi szerencsénk most gyalázatunkra van], olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogy ha előljőnének mostan más világról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem ismerhetnének. Mert nyelvünkön, szólásunkon kivül mivel hasonlitjuk mi magunkat azokhoz? és bizonyára mondhatnák nékünk: Vox quidem vox Jacob, manus autem Esau. [A hang ugyan Jákobé, de a kéz Ézsau keze.] Csufsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek penig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? a vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymás-gyülölésért, és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hizelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert a prófétaként: Popule meus, qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt [én népem, a kik boldognak hirdetnek, azok megcsalnak téged]; hanem im megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szivvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, övedzzél erősséggel, hídd segitségedre a Jehovát, resolváld* magadat, avagy ajándékozd magad az Isten nevének és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen. Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután. Vizsgáljuk meg hát micsoda formáju hadakozások voltanak azok, kik nem succedáltak*, és mi formán estek....(Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum.- Részlet.) Forrás: http://mek.niif.hu/06100/06115/html/gmzrinyi0002.html