A szűk, földalatti folyosó végén
egy imbolygó alak
közeleg felém.
Felismerem, Cassius az.
- Mi a jelszó? - kérdez rám
ölni kész gyönyörrel.
- Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába.
- Akkor halj meg a nevében – üvölti.
S pengéje széttárt karjaim közt tör
véremnek utat1.
Különös sors. Valaki (jelesül Oláh Tamás) végigdolgozza egész életét, gyógypedagógus lesz, pszichológusi diplomát szerez, nevelőtanárként hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik, később a népszerű tudományos-ismeretterjesztő hetilap, az Élet és Tudomány munkatársa, idővel pedig főszerkesztője lesz, miközben társszerzőként neves pszichológusokkal szakkönyvekben szerepel, fiatalabb korában még filmforgatókönyvek írásával is kacérkodik, ám amikor e tevékeny évtizedek után végre eléri a pihenést és megnyugvást kínáló nyugdíjas kort, az emlékezés és a lassú felejtés bársonyidejét, közvetlen környezete számára is váratlanul, elementáris erővel versírásba kezd!
„Míg mi élünk, nem lesz más e
Veszett Európa”
Tóth Árpád: Elég volt a vágta
Mit mond neked a
határokon átzengő
déli harangszó, Európa?
Új neve mellé, elunva a kátyút,
ünneplés nélkül, hétköznapi módon,
új díszkövet kap a Téboly sugárút.
Egyezerhétszáznyolcvankilenc óta
koptatta csizma, koppanó cipellő,
vértócsában a rizsporos paróka.
Írni, írni akarok, még sokáig,
égve énekelni,
vers-kulccsal nyitni ablakot az égre,
élni, élni, felpattanni
az éhes képzelet sugarára,
Eddig megismert verseskönyveid közül sok mindenben kiemelkedik ez az új. Még jóval tartalmasabb, formájában is csiszoltabb, s a fölöslegtől megszabadítván magvasabb az előzőknél. Gondolati líra, de nem a költői ösztönök csekélyebb voltától, hanem az intellektuális témavilág és asszociációs anyag elevenebb gazdagodásától.
Regisztráljon a tovább olvasáshoz
„Meg kell szolgálni a bocsánatot.”
Borisz Paszternák
Drága Olga!
Lelkembe zárt szemeid1 hiányoznak,
miért nem szólsz, miért nem írsz?
Hajadon harmat csillog, csak állsz, hallgatsz.
Látlak-e még, vagy már hiába várlak?
A zene lüktető, érzéki ritmusa,
a kezdet előtti húrok pendülései,
az Ige hangjai,
a vég utáni hegedűk
nyugalma,
a nemlét és a van ütemei,
szívemmel összejátszva
átjárnak teljesen,
a gondolatok kiürülése
felszabadít,
Auguste Clésinger (1841-1883) alkotása