K. L.: - A háború után a magyar irodalomban új költőnemzedék indult. Ennek egyik legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja Nemes Nagy Ágnes. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét magasztaló kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék című antológia, az akkor élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét megteremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?

"Barátom alamizsnája sokkal jelentősebb volt az enyémnél, és én így szóltam hozzá: - Igaza van; az öröm után, melyet az kelt bennünk, hogy ámulatba ejtettek, az ámulatkeltésé a legnagyobb. - Az hamis pénz volt - felelte csöndesen, mintegy magyarázkodva bőkezűségéért...S ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egyszerre akart jótékonykodni és jó üzletet csinálni; megnyerni negyven krajcárt, és hozzá Isten szívét; gazdaságosan bezsebelni a paradicsomot; végül pedig ingyenes bizonyítványt arról, hogy milyen jó szivű." A hasmis pénz - Charles Baudleaire, fordította Szabó Lőrinc.
*
A metrókocsi közepén az ülésen egy elhanyagolt külsejű férfi ül. Ügylenül próbálja a sérült kezén a meglazult kötést megerősíteni, de csak az egyik kezével és a szájával tudja valahogy a műveletet elvégezni. Az előtte álló és a mellette ülő emberek néha rátekintenek, látják, hogy segítségre szorul, de sokáig nem segít senki. Egyszer csak egy nő a kocsi belsejéből odasiet hozzá, leguggol eléje, és ügyes mozdulatokkal megigazítja a kötést a férfi kezén.

Egy asszony ül az utcán, előtte tányér, benne néhány pénzdarab. Koldul. Néha megáll előtte valaki, és beledob a tányérba néhány forintot. Egy hajléktalan külsejű férfi hajol váratlanul a kéregető nő arcához, és azt mondja: adjon már 100 forintot. A nő a zsebébe nyúl, és szó nélkül átnyújtja neki a kért érmét.

Földszintes utcák, közkút, sétatér,
zálogházak, kórházak, árvaházak,
sikátorok, amint egy nyári dél
száz év előtti napfényében áznak,
hordókat szállító lovas szekér,
nyár végi földutak és gömbakácok
emlékei egy kilobbant tudatban,
amely így általuk viszonylag halhatatlan.
És mintha csak álombéli terek
lennének, több helyszín egymásba olvad.

A furcsa az, hogy mindent ismerek,
a gangot, ahol szőnyeget porolnak,
muskátli nő ládában, kisgyerek
guggol, rozzant bicikli dől a falnak,
a szennyvíz vájta árkot a hosszú udvaron,
a rozsdás pinceablakok virágszirom
alakú szellőzőnyílását. Őszi réten
a tábortűz lángját. Vonatfülkék kopott,
rossz szagú plüssét (a szemközti képen
a Vár vagy egy vitorlás), a Röltex boltokat,

– Az ember, mihelyt teheti, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. A semmi borzadálya, az üresség irtózata, a régi horror vacui nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget? Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”.