JÁNOS PAP ORSZÁGA

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Fogságom napjója

Május 20.

Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba. Tudakozám tőle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze.

- Us su precs - mondá a katona.

- Az az öt.

- Micsoda öt?

- A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. - A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrayt, Kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta.

Nélküle

Minden érte lesz
minden róla szól majd
és hoz neked
akkor is
ha a felhő rácsokat
ír ablakodra friss kedvet
lesz vidámság de sok láz is
szemében
magadat látod
rajzol neked házat
kéményt tavat
kedves madarat
mikor reggelente rád köszön
a telet is tavasszá szelíditi majd

Szomjazva

Álruhás napok
utolsó óráin,
cseles szerpentineken,
utaztunk a fővárosba.
Éppen elfértünk a teherautó
sofőrje mellett.
Pára lengett
a hegycsúcsok felett.