Mikor az öregek
nem tudnak aludni, intő
jele ez a halál közeledtének:
bizonyíték, hogy már nem jól
működik a létfontosságú szerkezet.

Luigi Pirandello 1932.jpg

Magányosan,
a szembeni
öreg ház tetején,
egy kémény karikákban
árasztja
könnyed füstjét
a nedves és fakó
hajnalon.
Egy kedves öreg
lakik ott szemben
ki talán éppen
kávét főz a konyhában.

(Közel
a halál azoknak
akik nem tudnak aludni.)

Tűz fölé hajolva,

fújja azt erősen az öregember;
majd előkészíti
a szokásos
fehér csészét: három
kockacukrot, mert néki
mindig keserű a kávé.
Szikrákat vet a tűz.

(Kedves öreg
te talán nem vársz engem.
De nemsokára mégis
velem fogsz jönni.)

A lapos árnyék
még alszik a tágas téren;
néhány sötétlő
koránkelő
halad át rajta.
Egypár lankadó csillag
még kacsintgat az égen.
Közelről és távolról,
kakasok üdvözlik
az új sápadt
hajnalt: Nicsak, az erkély
ablaka mögött,
a jóságos öreg,
lassan óvatosan,
éppen most
kortyolgatja a forró kávét.
Belefúj mielőtt
hörpintene: szemeit becsukja:
ki tudja mire emlékezik!
Talán a ma éjszakai
ostoba álmokra.

A távoli
fehér sírokból
sok
galamb jött.
Csoportosan.
A párna alól
egy kis kígyó kúszott elő,
szívén harapta,
anélkül,
hogy fájdalmat okozott volna.

Még egy, még egy korty,
öreg, ne törődj semmivel.
Miért tekintgetsz úgy magad körül?
Csend van. Üt az óra.
Öt óra van. Ki vár rád?
Már nappal van, látod? világos
nappal.
Idd csak meg a kávéd.

(Aztán kedves öreg,
nyugodj bele,
viszlek magammal.)

Fordította: Cikos Ibolja