Kicsiny eleven lakhelyeden
ma jeles napra keltél,
az ismeretlen
felé igyekezve,
mint felhőn járó églakó,
ha földre száll, megtetted
az első láb-emelő lépéseket,
s négykézláb-teredet
hátra hagyva, sugaradat
a vége sosincs szoba
messzeségébe vethetted.
A játékautód berreg kezedben,
s nagyobbnak tűnik,
mint a valódi,
az ablakon túli, a hangtalan.
Lassan megtanulod
a távolság az, ami kicsinyít,
– és az elérhetetlen
vonz majd mindig.
Üveg-tiszta tekinteted
köti egybe a kusza vonalakat,
s falja nagyevőn a tudnivalókat,
– a változó lehet mozdulatlan,
a végtelen tűnhet közelinek.
Féltelek, mert
fény-leső elméd ajtaján,
tudom jól, sokféle kóró,
virág, szúrós eszme
kopogtat majd.
Az a szó, amit hallasz,
más jelentéssel nyílhat ki
pelyhes hidegben, nyári lázban,
– lehet mézes méreg, vagy
nyers vigasz.
A tudás hajszolt lova
messze visz,
– de lobbonc sörénye
tisztánlátásodat
gátolhatja is.
S az ismeret
szétfoszlott darabkáit
a zsibbadt ész
megfogni többé nem tudja.
Pattanjon benned
-- felmenőidtől kapott,
el nem múló ajándékod--
tenger-képzeleted,
álmodj hozzá
fürge vitorlát,
s röpülj vele, röpülj!
Szűk Idő!
Megőszült éveimbe
add látnom majd
angyal-korod után,
felnőttként,
hogyan jársz-kelsz,
küzdesz,
élsz dús titkok,
ásító vermek, új mérgek közt1,
– merészen.
Az Ige zenéje nyargaljon
szét ereidben,
s hited szűrje meg
tekintetedet!
1Utalás József Attila: Thomas Mann üdvözlése című versére.