Résnyire nyitott szemem követi,
ahogy a végtelen üzenetét hozva
egy bátor sugár átfut szobám egén,
mintha szaglászna valami után
kíváncsian szekrényem alá les.

Egy másik nesz rögvest követi,
kéznyújtásnyira tőlem betűket ír
egyik könyvem gerincére,
korholva int felém
a kiolvasatlan papírhalom.
Ha akarom, ha nem el kell
olvasom a címét:
„Tömeg és hatalom”1.

Az Idő gurul, tekintet,
homlok hiába kutat...

Közös takarónk alatt
mellettem fekszik
kivel hálok és ébredek,
s ki vigyázott rám,
hogy más másolata
soha ne legyek,
immár ötven éve.
Ki tudja az álom-agy
mit teremt benne éppen,
miközben szája lágyan énekel.

A bölcsé érett tárgyak is ébredeznek:
testem alakját őrző zakó
fáradtan lóg vállfáján,
a székre dobott ingfelleg
mosolyba fűzött mesét mond,
karja mozdul,
talán a sötétet kergeti,
a tavaszt idézi mellette
a virágmintás selyemblúz,
odébb a felgyűrt szoknya ráncán
gyöngéd vágy ül,
egy tűsarkú ismerős léptei koppannak,
széttaposott férficipő utána iramlik.

Csend után mi jön majd?

Fészek-ágyunk,
ez a különös vacok,
életünk bódult felének tere,
szelíden ölel minket magához,
hogy a szabadság papjainak
önkényt hozó szavai,
a zsarnok nappal por-fényei
ne törjenek még ránk,
s gyűljön bennünk tovább
a hasznos akarat2.

1Elias Canetti könyvét idézve
2A jelzett szavak Szabó Lőrinc A Költő és a Földiek című versére utalnak:
„Legyen a költő
hasznos akarat”

Scroll to top