Nyomtatás

A túlvilág hangjai ébresztgetnek,
képek képekre váltanak,

levegőtorony tetején,
néma nyáj bárányai közt lebegek,
mosolygó színek festődnek fölém,
a Föld dobogása hajtja vérem,
a csillagközi tér tisztaságán át
galaktikus távolságokba látok.

Az élő csillagok hideg korongjából
áradnak felém a kozmosz
boldog futamai,
ragyogtat a hegedűk kórusa,
a fúvósok csóvás üstököse szívemig üt.
Hangvirágok űrbe növő
arany-ütemei vigasztalnak.
Csöngettyű-szavakkal,
boldog szerelem-sikollyal
jutok a kékség ősidejébe,
és elmerülök az örök jelen
fényzene világában.
Csöndbe hullt tájakon bolyongok.
Májusi madárdalok,
tavaszi illatfellegek,
cakkos levelek dús emlékei
kavarognak felém,
virágok nőnek, fűcsodák várnak,
a kielégítetlen tűzisten hajszol.
Fülem nyitja rám a múltbélit,
ragyogtatja a régi énekeket,
mindent, ami élt, lüktetett,
hiszen minden
az ünnepélyes szimfónia
előjátéka csupán,
aminek utolsó akkordja
majd távozásunkkor
csendül fel
1.

1Utalás Liszt Ferenc Les Preludes című szimfonikus költeményéhez fűzött gondolatára