A túlvilág hangjai ébresztgetnek,
képek képekre váltanak,
levegőtorony tetején,
néma nyáj bárányai közt lebegek,
mosolygó színek festődnek fölém,
a Föld dobogása hajtja vérem,
a csillagközi tér tisztaságán át
galaktikus távolságokba látok.

Az élő csillagok hideg korongjából
áradnak felém a kozmosz
boldog futamai,
ragyogtat a hegedűk kórusa,
a fúvósok csóvás üstököse szívemig üt.
Hangvirágok űrbe növő
arany-ütemei vigasztalnak.
Csöngettyű-szavakkal,
boldog szerelem-sikollyal
jutok a kékség ősidejébe,
és elmerülök az örök jelen
fényzene világában.
Csöndbe hullt tájakon bolyongok.
Májusi madárdalok,
tavaszi illatfellegek,
cakkos levelek dús emlékei
kavarognak felém,
virágok nőnek, fűcsodák várnak,
a kielégítetlen tűzisten hajszol.
Fülem nyitja rám a múltbélit,
ragyogtatja a régi énekeket,
mindent, ami élt, lüktetett,
hiszen minden
az ünnepélyes szimfónia
előjátéka csupán,
aminek utolsó akkordja
majd távozásunkkor
csendül fel¹.