Tiszta hangodon életre kelnek a hasonlatok, lüktetnek
A szópillanatok, az álmok szárnyán szőtt képek simogatnak.
Kibontott gondolat tüzet vet, és hallani a fű hogyan nő1,
Átmos a messzeség, átkarol a Teremtő. Kilépünk a mából, s
Csapdosó jelenünket hunyt szemmel a foghatatlan éjbe zárjuk.

Bordáinkon át, szívünkig fúj a jó, barátaink a versek
Elénk állnak, hogy szenvedélyük heve szétdúlják közönyünket.
Némítsd el fájdalmunkat, és add hangodat kölcsön a költőnek,
Cifra, kancsal szavak helyett rázd meg jól lelkünk alvó harangját.
Egy résen át jöjjenek értünk a zenében fürdetett sorok.

Elfelednünk nem szabad, mikor jő az ár, mi versekbe rejtve
Rólunk szól. Vigasza fénytől részegen röpít a kék égbe, mert a
Versmondó szavain világosodnak meg a költő imái,
Igazat mondj szól az eleven intelem, hamis ne vezessen.
Ne hallgass el, megállt időnkben is zengjen messze szádon a vers2.

 

1 Utalás Anna Andrejevna Ahmatova Az alkotás című költeményére, (fordította Rab Zsuzsa)
2 A fenti vers egy akrosztichon. A görög eredetű szó az ákros (=rendkívüli) és a stíchos (=vers) szavak összekapcsolásából képződött.
Olyan költeményt jelölnek vele, melyben a sorok (esetleg a versszakok) kezdőbetűi összeolvasva egy nevet, vagy egy
mondást adnak ki.

Scroll to top