Sárguló őszi üzenet úszik a
vízen, hulló levél vagyok,
nehéz köd ül a völgyön,
foltos köpenye engem takar,
fonnyadt csokor fedi a halmot,
értem sír a szél.

Mintha minden szégyenkezne.
Nincs a szépségnél könnyebben
illanó dolog a világon.
Egy üres napon,
mint az utált végrehajtó,
kezében a végzéssel,
egyszer csak becsönget az öregség,
és többé nincs kihez fellebbezni.
A hajdani remekművet
a kéretlen enyészet festi át.
Elcsalni az éveket nem érdemes,
életre kelteni a foghatatlan
fiatalságot úgyse lehet,
elvész, akár a csöndbe-süllyedt emlék.
A szánalommal telt napokat
el kell fogadni, vigasztaljon:
a romlásban mind testvérek vagyunk.¹
Régi-drága arcodon már futnak a ráncok,
de alkonyunkon is együtt hálunk
közös ágyunkban.
A forduló csillagok alatt,
pogány éjeim idején,
velem vagy,
és mikor a nappali,
keresztre szegetett hírek kínoznak,
kezed zsibongó szívemre teszed.
Tudom, mindig lesznek
dús hajúak, frissek,
tökéletesek és ledérek,
mindig lesznek kedvesek,
lányok, nők, asszonyok,
kiket látva áhítat tölti el
az igazi férfit.
S mindegy mit vesznek fel,
kék mintás vagy fehér,
csalfa lengés az egész,
és dalán átfut a szél,
vagy durva vászon, zsák,
melyből csak a csupasz
végtagok lógnak ki.
Mindegy, mert minden nő végső,
királynői díszruhája a meztelenség².
Mély varázs nézni a lágy íveket,
az ikrek csúcsán az epreket,
ős-tudású, hálás ujjakkal
kutatni a göndör titkokat.
A nő csupa nagybetűs szó:
teremtés, a mindenség-fénye,
simogató-zene, édes gyötrelem,
örök kísértés.
Az voltál Te is nekem,
a világ kezdete, áramütés,
mikor azon a bizonyos napon
szemed rám villant.
Vidékről jöttél szelídnek, jónak
a fullasztó városba,
autók zajtengerén át léptél elém,
értem emelkedtél ki a habokból,
s lettél málló házfalak között
a Vénuszom, ajkamon az íz,
tápláló kenyerem,
őrzőm és virrasztóm.

...Még követem
körvonalad
tört rajzú hullámait,
magamba szívom,
táguló jelenünkben
olvadó illataidat,
és még minden nap
érzem istennői hatalmadat
rajtam.